Molnár Krisztina Rita: Ilyen kék virágok

Molnár Krisztina Rita a rá oly’ jellemző műveltség, megfigyelőkészség, lelki béke, megértő odafordulás és elegancia „elemeit” alkalmazva olyan könyvet írt, mely nem is annyira érződik írástechnikai műnek (Személyiségfejlesztő írásgyakorlatok ugyanis az alcíme), sokkal inkább kalandnak, amelyen szelíden, de biztos kézzel vezet végig MKR. S így ajándék az olvasónak, amennyiben az nekivág, és elvégzi a feladatokat. 

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n.

George Orwell - Matyáš Namai: 1984

Az 1984-et mindenkinek el kell olvasnia. A tisztánlátás végett. Hanem Matyáš Namai képregényes verziója saját jogán is zseniális. A fiatal cseh képregényesnek olyan kiforrott, sőt, felismerhető stílusa van, amihez foghatóval kevés pályatársa büszkélkedhet. Ezt már a Csernobil: Az atomváros bukása című kötettel is bizonyította, ám az 1984 talán még erősebb lett. 

Teljes cikkem róla ekulton.

FIRKIN: Kocsmadalok

A Firkin 2008 óta tolja az ír/kelta melódiákkal kevert punkos rockzenét, jobbára angol nyelven, de néha magyarul is, s ez a második teljesen magyar nyelvű albumuk. A dalok ismerősek korábbi Firkin-kiadványokról, egy részüket angolul ismertük eddig, más részük megvolt már magyarul is, csak itt másféle verzióban (koncert, unplugged) hallható.

A sok vicces, tényleg kocsmai ill. tengerésztéma között jól megférnek a komolyabbak, és feltűnő, hogy több dal is milyen pozitív üzenetet hordoz. Higgy magadban, ne add fel, úgy vagy jó, ahogy vagy. Ez rohadtul közhelyes is lehetne, de ahogy Firkinék előadják, úgy el tudom hinni. Jó példa erre Az út végén című dal, ami a ’18-as We are the Oneson Odyssey címmel szerepelt, és azóta az úgymond élethimnuszaim egyike lett. Magával ragadó, lelkesítő, s közben ott van benne az a semmivel sem összetéveszhető ír hangulat is.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.

Interjú - velem...

Nem gondolom, hogy pont velem kellene interjút készítenie bárkinek, nem vagyok művész, csak mert néha fotózok, és az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen, nem az, hogy őt kérdezzék. De Gede Norbert a Rockbooktól olyan kérdéseket is feltett, amelyeken egy ideje már gondolkodom, és előbb-utóbb nekiültem volna megfogalmazni, leírni a válaszaimat. Hát akkor most ez megtörtént. Úgyhogy megtisztelő és jó élmény volt, köszönöm szépen.

Ide kattintva olvasható, és szólok, hogy cefet hosszú interjú, és főleg a Hammerről szól, de meg fotózásról is, miegymás.

Reinhard Kleist: Nick Cave – Uram, kegyelmezz

Nick Cave ausztrál énekes-zenész-író, aki mára Leonard Cohenre emlékeztető státuszba került, amint teltházas koncertje az Arénában is jelezte. De nem volt ez mindig így, Cave nagyon mélyről és messziről jött, és aki kicsit is odafigyelve hallgatja a dalait, hamar megérti, hogy nagyon mélyre és messzire is jutott…

Reinhard Kleist német képregényrajzoló eredetileg 2017-ben megjelent képregénye Cave életének zömét feldolgozza, bár Cave egyik fiának két évvel korábban történt halála nem szerepel benne, s nyilván az sem, ami az után következett. De azért így is épp eléggé megdolgozza az olvasót ez a kötet…

Teljes cikkem róla ekulton.

KAJGÜN – A jazz-metal punkjai (interjú)

A Kajgün egy négytagú formáció, mely a jazz, progresszív, pszichedelikus zenékből épp úgy merít, mint a metal különféle irányzataiból. A Söptei Balázs (gitár, fretless basszusgitár), Mesterházy Győző (dob), Czimmermann András (szaxofon, fúvósok és szintetizátorok) és Tóth Ádám (theremin, elektromos hegedű) felállású zenekar ének nélküli, tisztán improvizációra épülő muzsikát játszik, így nincs két ugyanolyan koncertjük. Oddha Raur címet kapott, novemberben megjelent második albumukról kérdeztem őket.

Az interjú a Hammer honlapján olvasható.

SAPIENS – Tánc a világ végén (interjú)

A Sapiens egy alapvetően elektronikus zenében gyökerező projekt, melyet Fodor „Fodi” Zoltán énekes (Storm The Studio, ex-Nomad/Godlam/Bedlam) és Persoczki „Perso” Gábor hangszeres (ex-Cada­veres de Tortugas/ManGod) hozott össze. Első albumuk azonban rejt nem kevés rockot is, és a komoly, fajsúlyos mondanivaló miatt is metalosok is szeretni fogják.

A velük készített interjúm a Hammer honlapon olvasható.

 

 

AVATARIUM: Between You, God, The Devil and The Dead

A stockholmi Avatariumot még Leif Edling Candless basszer alapította 2013-ban, s bár ő már rég kiszállt, máig itt van a szelleme, hiszen a hatodik albumon is bőven van doom. Talán még több is, mint az előzőn (az Until Forever And Again alapriffje pl. simán elfért volna a méltatlanul mellőzött, végtelenül baljós és sötét Chapter VI-en). A két évvel ezelőtti Death, Where Is Your Sting? lemezük nagyon beütött nálam, és kicsit féltem is, hova lehet az után még lépni.

De az új album is 10 pontos lett, és a HammerWorld oldalán írtam le, hogy miért jutottam erre a véleményre.

Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom

Schäffer Erzsébet a ’90-es évek eleje óta ír a Nők Lapjába, s a Pipacsvirágom volt az első kötet, melyben összegyűjtötte a különféle történeteit. 2000-ben jelent meg először, s azóta három további kiadása volt, legutóbb 2023-ban – miközben megannyi további könyvet is megírt. Sok minden változott azóta, a már akkoriban is eltűnőfélben lévő régi világ, ahonnan ő és számos története is jön, csak még inkább múlttá vált. De ma is nagyon sokat adnak ezek a rövid írások.

Hogy ezt hogy értem, az ekultura.hu-s cikkemben fejtettem ki alaposan.

Tengeri Püspök / Dead Gray / Alva – Dürer Kert, 25.01.17.

Újabb három fellépős undeground koncert a Dürer kistermében, melyről csak lelkendezni tudok. Sőt, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindegyik zenekarban szerepelt olyan arc, aki fellépett anno a Pintér Miklós kollégám által szervezett Chris Cornell emlékesten 2017-ben, továbbá, hogy szakszóval élve dobos-extravaganza volt ez az est. De most komolyan: Markó János, Bánfalvi Sándor, Hohl Árpád. Ilyen kaliberű ütőhangszerest egymagában is ritkán látni, erre itt három volt belőlük, és ha semmi más nem történik, csak pusztán önmagukban elporolják a dobcuccot, akkor is orcánkra fagyott volna a széles vigyor egész estére.

Hammer honlapon a teljes cikkem, plusz link sok fotóhoz.

Bran koncert és táncház – Gyömrő, Hankó István Műv.Kp., 2025. január 12.

A Bran több, mint harminc éve zenél, s magam is ott voltam, mikor húsz éve utoljára játszottak Gyömrőn. És lehet, hogy szalad az idő, de az biztos, hogy a Bran dalain nem fog. Mely dalok persze csak részben az övéik, hiszen a zenekart vezető Kovács Gáborján gyűjtötte sokukat Írországban és egyéb olyan helyeken, ahol a kelták emléke máig él. Emberünk máig megőrizte vásott, huncut mosolyát, ahogy elmeséli, a következő dal miről is szól, mi a háttere – és a maga szelíd, kedves, ihletett módján mindről tud mondani valami érdekeset vagy vicceset, ha ugyan nem mindkettőt.

Csodás koncert és táncház volt ez, és ekulton olvasható róla a teljes cikkem, s ott van link további fényképekhez is.

XXI. Stagediving Fesztivál, 2025. január 11., Bp. Dürer Kert

Az úgy volt, hogy a XXI. Stagediving Fesztiválon láttam néhány zenekart, Gáti Viktor kollégám meg többet is, és minderről a Hammer honlapon olvasható a koncertbeszámolónk.

 

 

Viszont mivel benne volt a kezemben az írógörcs, tehát merő kényszerességből végül csak írtam azokról is, amiket mindketten láttunk, de Viktor írt róluk a honlapra (mert amúgy valahova úgyis feljegyezném magamnak, hogy mit éltem át már megint), úgyhogy iderakom a magaméból azt, amiről a honlapra nem én írtam:

A Watch My Dying részéről ez volt a múlt évi Egyenes kerülő album lemezbemutató koncertje. Ezt szó szerint értelmezték: felsétáltak a színpadra, és egy az egyben eljátszották az albumot, megszakítás nélkül. Annyi volt csupán változás, hogy míg lemezen Ritzel Ani énekelte a záró Utolsó fejezet-et, most Dudás Ivett helyettesítette őt, akit mostanában a Thy Catafalque-ban látni legsűrűbben. Ani ugyanis hamarosan szülni fog. Ivett tündéri jelenség, s csak még inkább kihozta ennek a dalnak a kontrasztját a többihez mérten. Ugyanis végig szinte csak fekete-fehér háttérvetítés ment, fény is csak fehér volt, és a hangzás is az album rideg, embertelen arcát erősítette fel. Többeknek is az volt a véleménye erről az anyagról, hogy ilyen, én ezen hamar túltettem magamat, ahogy ráleltem a dalok különféle rétegeire, de ezen a koncerten olyan volt, mint valami ipari monolit. A gitárok mondjuk nekem tömény zúgásnak hatottak, a koncert második felében volt tisztább csak a hangzás, de lehet, direkt ez volt a koncepció. Mindenesetre ilyen félelmetesnek, zordnak még tán sosem láttam a WMD-t (pedig még csak 20x láttam őket).

A koncert második felében aztán lettek színek is, és amolyan szűkített best of-ot kaptunk, melynek csúcspontja a Nicht vor Dem Kind volt, amiben a Nest Of Plagues énekes-basszer Ivanics Dániel vendégszerepelt. Ugye a lemez megjelenése óta ment a kommentháború a két zenekar között, mely nyilván csak poénkodás volt, annak viszont príma, de most bejelentették, hogy ennek vége, innentől minden sima.

De volt más csemege is, a Fényérzékeny alatt ugyanis különféle egyéb WMD-barát bandák elferdített neve tűnt fel a kijelzőn (vagy más motívum utalt rájuk, mint pl. a pixeles Thy Catafalque borító). Minthogy ez volt a 21. Stagediving, s végül egyedül a WMD maradt, mint olyan fellépő, aki mindegyiken jelen volt, ez a gesztus egészen megható volt, amellett, hogy annyi belsős poént sűrítettek bele, amennyit még én sem tudok megfejteni. Akárhogy is, emlékezetes koncert lett ez is.

Aztán szerettem volna belenézni az Archaicba, de ők szó szerint megtöltötték a kistermet, az ajtónál állt a tömeg képezte fal, úgyhogy nem jutottam be. Így már csak a PETOFI-ből tudtam megnézni kb. négy dalt, mielőtt a másnapi elfoglaltságok miatt feladtam. Most láttam őket először, és még annál is jobbak voltak, mint amire számítottam, úgy is, hogy az influenza ledöntötte a lábáról az egyik gitárosukat, aki helyett így a basszer Bence pengette a hathúrost, basszusgitár meg nem volt. Hogy élőben meglesz ennek a kb. metalcore-nak, vagy dallamosabb metal/hardcore keveréknek a kellő energiája, azt sejtettem, de megélni mégis más szint. Azt viszont remélni sem mertem, hogy a nagyon erős, gyakran költői dalszövegek is ilyen jól átjönnek majd koncerten. Azt írták a koncert kapcsán, hogy „Jövőre kevesebb alkalommal csíphettek el minket a színpadon. Az is lehet, hogy ez lesz az egyetlen 2025-ös budapesti koncertünk.” Hát, én mégis remélem, hogy mielőbb újra látom őket.

További sok fotómért katt ide.

Rush: Permanent Waves / 45 éves

Ma 45 éve jelent meg a kanadai prog-rock trió hetedik albuma. Az alábbi cikket a 40. évfordulóra írtam, 2020-ban.

 

2020 januárjában elhunyt Neil Peart, a legendás kanadai progresszív rock zenekar, a Rush dobosa és szövegírója. Nem volt, nem is lesz többé ilyen zenekar, mely minden albumával valami maradandót alkotott. Négy évtizedes működésük alatt generációknak mutatták meg, hogy létezik olyan, hogy valaki hű marad önmagához, miközben folyton változik, fejlődik, s utat enged az újdonságoknak, melyeket beolvaszt a maga világába. Peart innovatív, komplex játéka megannyi dobost inspirált, de a szövegei voltak csak igazán hatással tömegekre. Az emberség, a nyitott és kíváncsi elme, a kölcsönös tisztelet hangján szólt, máig megrázó éleslátással. Nyilván Geddy Lee énekes-basszer és Alex Lifeson gitáros is zsenik (pl. ők írták az összes zenét), nekik is ugyanakkora részük volt abban, hogy a Rush sokak példaképévé váljon. Hogy lehet rock & roll külsőségek nélkül és agyament témákat összerakva is hatalmas nótákat írni, hogy lehet emberközelinek maradni a legmonumentálisabb színpadképek mellett is. Hogy lehet így is.

A Permanent Waves egy új korszak kezdete volt számukra is (egyben megnyitotta a ’80-as éveket, hiszen januárban jelent meg). Nem hagyták teljesen maguk mögött az előző Hemispheres-en csúcsra járatott progresszív irányt, de a korábbiaknál több rövid és könnyebben ható dallal jelentkeztek, ahogy a billentyűs hangszerek is itt kezdtek igazán teret kapni a zenéjükben. Átmeneti anyag ez, mégis tökéletes.

A nyitó The Spirit Of Radio a valaha írt egyik legnagyobb Rush sláger, vibráló alaptémája és szuper dallama azonban szinte profetikusan szól a zene eliparosodásáról, termékké válásáról. Van benne egy laza reggae téma is, ami újdonság volt, szemben a régi időket idéző riffel. A Freewill is örökzöld darab, egyszerre van benne a ’80-as évek csillogása és a klasszikus Rush mélysége (és itt énekelt Geddy utoljára azon a sokak számára idegesítő magas hangján). A szabad akaratról szól, és Alex disszonáns szólója is jelzi, hogy ez nem egyszerű téma.

A Jacob’s Ladder zseniálisan építkező hét és fél perce baljós és ragyogó is, mindig megborzongok tőle, valahányszor hallom. Az Entre Nous csaknem az ellentéte, szinte popba hajlik, mégis tipikus Rush, és kb. az emberi kapcsolatokról szól, arról, hogy bár sosem ismerhetjük meg egymást teljesen, mindig lehet próbálkozni. A Different Strings egyike azon kevés Rush nótának, amihez Geddy Lee írt szöveget. Akusztikusan indul, de nem lírai, inkább mesélős, és a lemezborítókat készítő zseni, Hugh Syme zongorázik benne. Alapból egyszerű, szintén az emberi dolgokról szóló dal, amolyan kevéssé ismert gyöngyszem.

A 36 perc sincs albumot a bő 9 perces, három részből álló, nagyon is prog Natural Science zárja. Itt a téma az, hogy elfeledkeztünk a természetről, arról, amit általa tanulhatunk – s ma aktuálisabb, mint valaha. A középső, sötétebb, Hyperspace című rész ott visszhangzik a VoiVod és a Fates Warning zenéjében is, Alex metal szólót tol benne, ám a befejezésében van valami ünnepi, áradó és reményteli is – ellenpontozva Lifeson újabb disszonáns témáival. Meg ilyen sorokkal, hogy „a leginkább veszélyeztetett faj az őszinte ember”…

Nem állítom, hogy minden Rush dalt ugyanannyira szeretek, de azt igen, hogy gyenge albumot nem adtak ki, tökéleteset viszont többet is, és ezek közé tartozik a Permanent Waves is.

Tengeri Püspök: Disconnected

A jobbára veszprémi Tengeri Püspök 1998-ban alakult, hol voltak, hol nem (mondhatni, illőn a mende-mondákból vett névhez), aztán 2024 decemberéig kellett várni az első albumukra. A Tool sehol nincs hozzájuk képest… Anno az egyik demójukról írtam, de még az is az előző évezredben volt. Akárhogy is, a mai felállás ’18 óta létezik, s az utóbbi pár évben észrevehetően egyre inkább jelen voltak a színtéren. A Disconnected pedig egy érett, rendkívüli anyag lett.

Hammer honlapon a teljes lemezkritika.

Nulladik Változat: 35

A Nulladik Változat 35 éve indult, és az új albumra pár korábban íródott, de kiadatlan szerzeményt is elővettek újra. Mégsem visszatekintő vagy összegző anyag ez, hiszen a csapatnak régesrég megvan a maga hangja, jellegzetességei, és ez most sincs másként.

Ezzel együtt ez egy fura dalcsokor, melynek van némi koncepciója (vagy lehet aszerint is értelmezni), és elég jól jellemzi a borítófestmény. Mely, a két évvel ezelőtti Hol a határ albumhoz hasonlóan ismét Huczek Zoltán műve, csak míg az egy főleg kék kép volt, itt ugye sűrűbbek a színek, de felszabadultabbnak is hat a látvány. Idővel kiderül, hogy ez részben csak látszat…

A teljes lemezkritika a Hammer honlapon olvasható.

Guillaume Musso - Miles Hyman: Az írók titkos élete

Tény, hogy nem olvastam az eredeti regényt, meg semmi mást sem napjaink egyik legsikeresebb francia szerzőjétől. Kerülgettem pont ezt a könyvét, de végül nem került rá sor. Aztán mikor láttam, hogy nagyalakú, gyönyörűen illusztrált képregény verzió is készült belőle, és a Park ezt ki is adta, úgy döntöttem, eljött az idő.

Aztán ekultra megírtam, hogy tetszett.

Sentenced: Amok / 30 éves

Ma 30 éve jelent meg a finn Sentenced bizonyos szempontból legfontosabb albuma.

Az alábbi cikk viszont 2006 februárjában íródott, az újrakiadás kapcsán. 

 

A múlt év (2005) egyik fontos eseménye volt a Sentenced feloszlása. A finn sötétlelkűek olyan stílusosan fejezték be a működésüket, hogy azt tanítani kellene. Csak így lenne szabad. Egy király utolsó lemez, egy ütős búcsúturné (mely minket a Szigeten érintett), na meg az a zseniális klip az Everfrost-ra – pazar!

Nem meglepő módon a kiadójuk ennek kapcsán leporolta az Amok-ot, azt az albumot, ami meghozta a csapatnak az áttörést (s hozzácsapták a Love & Death EP-t is). Itt az alkalom megemlékezni róla.

Némi csatazajjal nyitja a lemezt a The War Ain’t Over, aminek aztán egy Maiden-es riff az alaptémája. ’95-ben a tradícionális heavy metalt a legtöbb fórumon halottnak kiáltották ki, így a csapat az árral szemben haladt. Az Amok volt a harmadik albumuk (előtte: Shadows Of The Past 1991, North From Here és The Trooper EP 1993), és az elsők között voltak azon death metal felől érkező bandák sorában, akik heavy metallal keverték a hörgős témákat (javarészt megelőzve a göteborgi irányzatot, viszont a Carcass ’93-as mesterműve, a Heartwork után).

Az Amokon még Taneli Jarva basszer énekelt (utána ki is szállt, manapság a The Black League-ben nyomja), és a csóka képes volt igen emlékezetes dallamokat hörögni. Az anyag legnagyobb slágere kétségkívül a klipes Nepenthe – egy tökéletes gothic/heavy/death metal elegy, némi női énekkel, kitörölhetetlen melódiákkal. Nem csoda, hogy még a múlt évi Szigeten is nyomták! A kettes számú kedvenc a Dance On The Graves, ami alighanem a death & roll alapnótáinak egyike, és amiben a szinte mindenütt érezhető Maiden mellett még Billy Idol meg ilyesmik is feltűnnek. Pörgős, feelinges nóta.

A Phoenix és a New Age Messiah is alapvető heavy metal riffekre épít, a Forever Lost és a komolyzenei ihletettségű, instrumentális The Golden Stream Of Lapland a fagyos, nordikus hangulat tökéletes megtestesítői (kell-e mondanom, hogy ott van a lemezen a finn folk hatása is?!), a Moonmagick címéhez illően félelmetes és sötét, a Funeral Spring meg az Icon-korszakos Paradise Lost- és Nephilim hatásaival arat.

Sokan – köztük magam is – mindmáig az Amok-ot tartják a legjobb Sentenced albumnak. A korszak legjobb, legemlékezetesebb, legfontosabb albumai közé tartozik. Életben tartotta a metalt, és sikerükre, bátor kiállásukra számtalan később érkező csapat épített.

 

 

 

SAPIENS: Sapiens

Néhány hónapja jött a meglepő, de örvendetes hír a Sapiens projektről, melyben Fodor „Fodi” Zoltán énekel (Storm The Studio, ex-Nomad/The Bedlam), és Peroczki „Perso” Gábor felel a zenéért (ő a Cadaveres De Tortugasban és a ManGodban énekelt és basszusozott korábban, de az utóbbi időkben saját neve alatt adott ki érdekes anyagokat). Meglepő, azon is túl, hogy Fodi Japánban él, szóval ritkán látjuk idehaza – mert előre megfontolt szándékkal főleg a ’80-as évek elektronikus zenéire épülő muzsikát játszik a duó.

Hogy aztán tetszett-e az album, arról a Hammer honlapon írtam.

Best of 2024

• Könyv

Ebben az évben rekord mennyiségű képregényt olvastam, máskülönben (is) elég változatos olvasmányaim voltak. De nem jött be minden, pedig próbálkoztam szépirodalomtól az ifjúsági/gyermekirodalomig nagyon sokfélével. Azért bőven volt jó olvasmányélményem, csak olyan kedvencelni való, katartikus nem (ill. de, ld. lentebb az utólagos betoldást).

A legjobb képregény a sok, csúcsszuper minőségű külföldi és magyar között egy underground sorozat 2. kötete volt:

Rédei Viktória – Gyuricza Márta: Az Ezerfejű Történetei. Második: Mihály és a sárkány

 

A legjobb ifjúsági egy újraolvasott klasszikus:

Astrid Lindgren: Ronja, a rabló lánya

 

Ez a kettő gondolkodtatott el legjobban:

Björn Natthiko Lindeblad - Caroline Bankler - Navid Modiri: Lehet, hogy tévedek

Hayley Campbell: Minden élők és holtak

 

És ezek is nagyon tetszettek, viszont mivel más már írt róluk korábban ekultra, ezért ezekről nem írtam külön cikket:

Fredrik Backman: A ​nagymamám azt üzeni, bocs

Ursula K. Le Guin: Valós ​és valótlan I.

(Utólagos +1, mivel nem sikerült megírnom a cikket még '24-ben, de akkor olvastam, és nagyon sokat adott, s aztán másodjára is, '25 elején: Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom)

 

• Film

Ebben az évben alig jutottam el moziba, és a sorozatok terén sem találtam olyat, amit muszáj újranézni meg felemlegetni. De ez a két film nagyon nagy élmény volt, a másodikat ezért kétszer is megnéztem:

A fiú és a szürke gém

Tökéletes napok

(A Dűne: Második rész is rendkívüli, de attól még a regény mondanivalóját, megannyi rétegét nem adja át.)

 

 

 

• Koncert

Ez ilyen „nem” év volt, vagyis koncertre sem jutottam el annyira, mint szerettem volna. Végül is minden jó volt, amin jártam, de ezeket kiemelném:

Thy Catafalque, Magyar Zene Háza

Mad Robots / Angertea / Ghost Toast, Dürer kert

Bruce Dickinson / Divided, Barba Negra

Baroness, A38

Fekete Zaj: Enslaved / Perihelion, Sástó

At Night I Fly, A38

Watch My Dying / Ørdøg / The Answer Lies In The Black Void, A38

Thy Catafalque / Gire, Dürer kert

 

• Dalok

Katt ide a YouTube lejátszási listáért, lentebb meg külön felsorolva:

At Night I Fly - Chains

Autopilot - The Turn Of The Tide

Blood Incantation - The Stargate

Borknagar - Nordic Anthem

Jerry Cantrell - Afterglow

Madder Mortem - Things I'll Never Do

Madder Mortem - Unity

Magma Rise - Neither Land Nor Sea

Mind's Mirrors - Eternal Spring Shrine

Nest Of Plagues - Mundane

New Model Army - First Summer After

New Model Army - Idumea

North Sea Echoes - Unmoved

Sear Bliss - Chasm

Tengeri Püspök - Break

Thy Catafalque - A gyönyörű álmok...

Thy Catafalque - Ködkirály

Thy Catafalque - Piros kocsi, fekete éj

Von Hertzen Brothers - The Relapse

Watch My Dying - Fedetlen lépés

Watch My Dying - Napköszörű

Watch My Dying - Utolsó fejezet

• Fotók

Fotózni sem tudtam olyan sokat, mint szeretném, egy-két elkapott jó pillanat tán akadt, ill. a legtöbb koncerten fényképeztem is, és szerintem azokon is lőttem pár szépet vagy érdekeset vagy művészinek felfoghatót, pl. ezt:

 

De meg itt vannak a fotós oldalaim, tessenek böngészni:

Insta

Facebook_UNfoto

Flickr

 

Viszont ebben az évben jelent meg egy könyv, a Szavak és árnyak, amelyben az én fekete-fehér fotóimhoz írt rövid kis novellákat Kleinheincz Csilla. Erről talán egyszer majd írok hosszabban is, de nyilvánvaló, hogy olyan megtiszteltetés és élmény, amire nem igen vannak szavaim.

 

 

• Kiállítás

Ebben az évben összesen öt kiállításra jutottam el, de egy volt igazán, tényleg nagyon felvillanyozó:

Kereki Sándor – A hetvenes évek Budapestje egy srác szemével, Capa-központ

(A Szépművészetiben az Istenek és démonok királysága. Mezopotámia Kr. e. 1000-500 című kiállítás is nagyon jó, metalos fejjel pláne, de a múzeum árképzése, ahogy a tömeget kezelik, és az, hogy a néhány oldalas infofüzetért még külön fizetni kell, nagyon antipatikus. A felelős álmodjon Pazuzuval.)

 

Ugyanakkor megvolt életem első saját fotós kiállítása, ami mégsem volt tisztán saját (ld. még fentebb a „könyvünket”), merthogy két wekerlei hölgy, Csóka Eszter ötletgazda és Egri Krisztina magyartanárnő és versválogató tehet róla, hogy lett ilyen: Wekerlei fotó-vers galéria. Ez alapból is megtisztelő volt, de ahogy Kriszta válogatta a verseket a wekerlei képeimhez, és amilyen verseket, hát… megrázó és valahogy megtisztító élmény volt. A képek és versek a tavasz és nyár egy részében voltak láthatóak a Kós Károly tér kerítésén.

 

• Hammer

A Hammerről még annyit, hogy ebben az évben a nyomtatott lap fenntartása már annyi veszteséggel járt, hogy átmenetileg inkább szünetel. Van rá remény, hogy 2025 tavaszán visszatér úgy is, de addig is írjuk a honlapra és a digitális lapszámokba, amit sikerül. Utóbbi esetében annyi a különbség a nyomtatotthoz mérten, hogy 1. nincs kinyomtatva, nem dolgozik rajta a nyomda, 2. az olvasó nem fizet érte, és 3. több tér jut az írásokra és Posta Jani grafikusnak, hogy kiélje a kreativitását, és ez utóbbi pont nagyszerű. És mivel sok jó zene volt ebben az évben, és jókat lehetett róluk beszélgetni az alkotóikkal, ebben az évben úgy összetettben lelkesebb voltam, mint már nagyon sok éve.

Igaz, az év megannyi más területen annyi rosszat hozott (nekem is, a szeretteimnek is, országnak-világnak is), hogy elég egyértelmű, hogy a zene, a könyvek, ezek a fent felsorolt dolgok továbbra is az én drogjaim, avagy menedékeim. Végül is mindegy. Szoktam mondani, hogy nem üdülni jöttünk e földre, de azért azt sem hiszem, hogy öröm nélkül kell leélnünk a nekünk adatott időt. Márpedig a fentiek nekem örömöt okoztak. Köszönöm szépen minden érintettnek.

 

 

 

JP Ahonen és KP Alare: Perkeros – az ördög zenéje

Ezt a keményfedeles, igen szép kivitelű képregénykötetet két finn jegyzi. JP Ahonen neve lehet inkább ismerős a magyar olvasóknak, minthogy Belzebubs című, a neten is futó, fekete-fehér képregénysorozata több kötetben megjelent itthon is. Az annál korábban készült Perkeros sok tekintetben hasonlít rá, hiszen itt is egy metal zenekar viszontagságairól olvashatunk, a rajzstílus is igen hasonló. Viszont a Perkeros végig színes, és bár akad itt is black metal meg Sátán, a címbéli zenekar amolyan avantgárd-progresszív metalt játszik.

Teljes cikkem róla ekulton.

Max Porter: Lanny

Három részből áll ez a 300 oldal sincs regény, és az első, alighanem leghosszabb része alapján azt gondoltam, az év olvasmánya lesz nálam. Aztán már nem, de ez hamar mellékessé vált. Végül tetszett, ha ez számít valamit.

A címszereplő egy fura kissrác, aki egy Londonhoz közeli faluban él, nagyon is vidéki, sőt természeti környezetben. Apja ingázó pénzember vagy valami ilyesmi, anyja színésznő, aki thrillert ír a szabadidejében, de különben ott van Lannynek, meleg, bátorító szeretettel veszi körül, olyasmivel, amiben bárcsak mindenkinek része lett volna. A negyedik főbb szereplő egy idős művész, a jobb napokat és nagy sikereket is látott Pete, aki a történet egy pontján elvállalja, hogy rajzolni tanítja Lannyt.

És van még egy alapvető fontosságú szereplő, a Halott Fogacsán apó, akit felfoghatunk legendának, természetfeletti lénynek, netán magának a természet szellemének; ő a brit/kelta mítoszok zöld embere, aki valahogy túlélte mind a századokat, az összes jövő-menő embert, meg amiket a fajunk művelt az ő területén.

A könyv első részében leginkább Lanny anyja, apja és Pete nézőpontjából követjük az eseményeket, s legfőképp Lannyt magát, de rendre felbukkan Fogacsán apó is. Ő gyakorlatilag bármibe és bárkibe bele tud bújni. Amit lát és hall, girbe-gurba sorokban tárja elénk a könyv, szinte kaotikus az élmény, avagy pont olyan, mint egy nagyvárosban járni az utcán, és elcsípni mindenféle beszélgetésfoszlányt. Amilyen kicsiny falu az ott, annyi élet, titok, történés, semmiség és nagy esemény zajlik benne, s mindbe belenyalint Fogacsán apó, de minden hang között, egy ideje már, Lannyt keresi. Mert a fiú tényleg különleges. Ő sokkal inkább meglát, megérez, megért dolgokat, mint a többi ember, s bár szinte a saját kis elvarázsolt világában él, mégis sokan kedvelik. S persze adódik a kérdés, hogy jó, de mi van akkor, ha egy nem-emberi, fél-isteni lény figyelmét is felkelti…?

Na, Porter ezt pont nem így írta meg. Van ám izgalom bőven a regényben, de ő a szereplők belső világára, gondolataira koncentrál, és még a mellékszereplőket is teljes valójukban tudja ábrázolni, pár mondattal akár. Valóságos az egész, és azt ugyanúgy el tudja érni, hogy természetesnek érződjön az olvasónak ez az egész furcsa sztori, mint hogy megértse az olvasó, hogy egyes szereplők mennyire képtelenek elfogadni, elképzelni, egyáltalán meglátni valamit, ami nem illik az ő világképükbe. Több ember- és társadalomismeret van ebben a fura könyvben, mint sok kő realista szépirodalmi műben. Bizony.

A második rész azonban változtat a stíluson, ott a görbén szedett foszlányok kiegyenesednek, ott az olvasó rohan végig a szereplőkön Fogacsán módjára, egyre váltogatva a nézőpontokat. S közben, ha történetesen szülő, anyja vagy apja valakinek, akkor a szíve a torkában fog dobogni, a gyomra összeszorul, meg ilyenek. A harmadik rész megint más, ott aztán még olyasmi is jön, amire az eddigiek sem készítettek fel, de meg hogy mire fut ki… hát, Porter azon istenverte írók közé tartozik, akik szerint „A vég – micsoda hamis dolog az, piha, elképzelt befejezések! Bolondoknak való mankó, és soha, soha nem olyan, mint amilyennek óhajtanák.” Még ha ezt a Peggy nevű szereplője gondolja is.

Valamit még le akarok írni. Nem a könyvről szól, de annak kapcsán jutott eszembe. Vonnegut írta, hogy „És még azt is gondolom, hogy az írás és az olvasás a meditáció legtartalmasabb formája. Még senki sem talált fel ennél is tartalmasabbat. Ha a világtörténelem legérdekesebb elméinek műveit olvassuk, nemcsak a saját elménkkel töprengünk, de az övékével is. És ez számomra maga a csoda.”

Ahogy a halott Fogacsán apó belehallgat a körötte zajló életbe és nyugvó halálba, az is valahol olvasás. Mint írtam fentebb, hasonlít ahhoz, mint amikor egy zajos, zsúfolt utcán sétál az ember, és hall mindenféléket. De közben Fogacsán mindezeknek, élőknek és életteleneknek az apója is, valami fura módon legalábbis. És erről eszembe jut, hogy ha igaz, amit Vonnegut mondott, hogy az olvasáskor nem csak a saját elménkkel töprengünk, akkor vajon ha bármit látunk, hallunk, tapasztalunk, az egyben annak megélése-e? Ha Fogacsán apó belebújik bármibe, akkor belénk bújik-e a világ, pusztán azáltal, hogy érzékeljük? Tudom, hogy ezek nem új gondolatok, másoknak is eszébe jutott már, és én pl. nem fogok választ adni sem rájuk. Mert naná, hogy kinek-kinek magának kell ezeket megválaszolnia.

Ahogy azt is, hogy ez a kísérletinek ható, de valójában elképesztően okos regény mit mond neki.

 

Jelenkor, 2021

288 oldal

Fordította: Falcsik Mari

Marék Veronika: Prémszakáll és Torzonborz

A címbéli Prémszakáll egy idős, feledékeny professzor, akinek muszáj naponta egy-kétszer sétálnia, amikor épp nem megy neki a gondolkodás, márpedig jó tudósként neki az az élete. Egy ilyen sétán találkozik Torzonborzzal, a fekete kutyussal, aki új gazdit keres... Aztán persze az történik, amit a legtöbb olvasó úgyis előre sejt, de hiába sejti, attól még vagy könnyezni fog, vagy mosolyogni, netán mindkettő.

Teljes cikkem róla ekulton.

Tengeri Püspök interjú

A jobbára veszprémi Tengeri Püspök 1998-ban alakult, de nagyon sokáig inkább csak maguknak zenélgettek az aktuális tagok, így bemutatkozó albumuk, a Disconnected csak most készült el. Mindezek kapcsán interjúztam a progresszív, stoner és grunge témákból sajátos elegyet szövő zenekarral. Varga Péter gitáros és Bartalis Dávid énekes válaszolt a kérdéseimre.

Hammer honlapon az interjú. 

 

 

Peter Wohlleben • Fred Bernard: A fák titkos élete

Peter Wohlleben egy német erdész, akinek A fák titkos élete talán a legfontosabb műve, s mindenképp ez volt az első. 2015-ben jelent meg, és messze nagyobb siker lett, mint bárki várta. Azóta is minden könyve ugyanazt hirdeti: hogy óvnunk kell az erdőinket, engedni, hogy éljék a maguk módján az életüket, már csak azért is, mert az emberiség túlélésének is ez a záloga.

Az első könyv alapján készült ez a nagyméretű, gyönyörű képregény, melyhez Fred Bernard írta át Wohlleben szövegét, és melyet a francia Benjamin Flao illusztrált. Illik is ez a jellegzetesen francia képregényes stílus ehhez a témához, kellően valóságos, hogy ismeretterjesztő funkcióját betöltse, de közben jó nézegetni, szép látvány, kellemes a szemnek.

Teljes cikkem róla ekulton.

David Almond: Angelino Brown története

David Almond egy brit író, akit a legtöbben a Skellig című ifjúsági regénye miatt ismernek, mely számos nagy és fontos díjat nyert el. Az Angelino Brown némileg kisebbeknek íródott (9+ szerepel a borítóján, okkal), és bár vannak valóban annak a korosztálynak való vicces részek benne (pl. hogy a címszereplő sokat púzik), azért a végére megint olyat hoz Almond, amiért megéri elolvasni akárhány évesen is.

Teljes cikkem róla az ekultura.hu oldalán.

William Golding - Aimée de Jongh: A Legyek Ura

William Golding 1954-ben megjelent regénye azon klasszikussá vált művek sorába tartozik, melyeket jó ideig egy kiadó sem akart megjelentetni. Ami ennél is fontosabb, hogy máig érvényes. Hasonlóképp, mint Orwell írásai, a Szép új világ Huxley-tól, és így tovább. Disztópiának talán mégsem nevezném, merthogy amiről szól, az alapvető és ősi. Legalábbis az egyik legfőbb olvasata az, hogy az ember képes lemondani emberségéről a hatalomért. De mennyi minden más is van még benne…

Aimée de Jongh a regény megjelenésének 70. évfordulójára megjelent képregénye elsőre meglepő módon színes-kedves stílusban dolgozza fel a regényt, de ettől csak még nagyobbat üt, amikor bedurvul a cselekmény...

Teljes cikkem a képregényről ekulton.

BLOODY HOLLY AND THE RICKETZ – Nem minden punk halott, de minden halott punk (interjú)

Kevesen játszanak a világban horror punkot, jól meg még kevesebben. Szerencsére a magyar Bloody Holly And The RicketZ ezek közé tartozik, nem csoda, hogy első albumuk (Grand Opening) külföldön is megjelenik. Ráadásul ritkán látott egzotikus felállásban zenélnek: a férfi énekest három női zenész kíséri. Kirsch András énekes, Árendás Anita dobos és Brányi Vivien gitáros válaszolt a kérdéseimre.

Az interjú a Hammer honlapon olvasható.

fotó: Biró Edina

Bánki Éva: Navigátor

Bánki Éva ifjúsági kalandregénye a nagy felfedezések korai szakaszáról szól, arról, hogyan indultak el portugál hajók szerte a világba, hogy új földekre jussanak el. Mindezt némi mágikus realizmussal és sok-sok portugál érdekességgel fűszerezve meséli el, magával ragadó módon.

Teljes cikkem róla ekulton.

THY CATAFALQUE – Messze még a hajnal? (interjú)

A Thy Catafalque 12. stúdióalbuma A gyönyörű álmok ezután jönnek címmel jelent meg november közepén. A minden korábbinál több vendéget felvonultató, TC mércével mérve is igen gazdag albumról kérdeztem ki Kátai Tamást.

A teljes interjú a Hammer honlapon olvasható.

De kiemelnék pár gondolatot:

 

A Világnak világa című dalból idézek: „Tisztaság, kereslek dudván és muharon át.”, „Ez az atom magja, kerek erdő mélye, vagy az Isten ujja? Ki érti, ki tudja?” Mit találtál?

„Ebben a dalban sok Ady-utalás van, és általánosságban a magyarságról mond pár mondatot. Hogy hogy állunk ezzel. Olyan kérdések ezek, amiket az országban az elmúlt sok száz évben sokan feltettek már. Ki-ki a háttere meg a vérmérséklete szerint különféleképpen éli meg ezt a kultúrát, amibe beleszületett. Ómagyar Mária-siralom, Ady Endre, folklór, tudomány. Tényleg kell választani?”

Szerintem nagyon sokan épp azért szeretik a Thy Catafalque-ot, mert ezeket te bele­rakod.

„Én is másokból táplálkozom. Azok a nagyon nagy koponyák meg nagy szívek, akik ebben az országban éltek és alkottak, mindannyiunkat táplálnak. A mi gondolatainkban is benne vannak az ő gondolataik. Ez a dal nagyjából erről szól az én nézőpontomból legalábbis.”

Azért ők is valamire reagáltak, ők is másoknak a vállán álltak, satöbbi.

„Igen, ez egy folyamat, mi is csak részei vagyunk ennek a nagy rendnek, amit lehet, hogy nem is kell megfejteni, csak méltósággal elfogadni és ennek tudatában élni.”

 

Philip Pullman: A tökéletes óramű, avagy minden(ki) működésre kész

Az Úr Sötét Anyagai trilógia szerzőjének ezen kisregénye kevéssel a trilógia első része után jelent meg angolul, magyarul pedig a Passage hozta ki 2002-ben. Pullman ebben a kis kötetben egy hangulatos német kisvárosba repíti olvasóit, annak is barátságos fogadójába, ahol a téli estén összegyűlik a tűz mellett a település apraja-nagyja. Van közöttük egy író is, aki baljós, sötét mesét kezd el mesélni, mely nyomban bizonyítja a történet felütését, mely szerint a történetek olyanok, akár az óraművek: felhúzod, elindul, de megállítani már nem tudod…

Teljes cikkem róla ekulton.

Hayley Campbell: Minden élők és holtak

Ennek a könyvnek már a borítója is felkelti a figyelmet, hát még ha elolvassa az ember az alcímét (A balzsamozóktól a hóhérokig – Mindazokról, akiknek mestersége a halál) és a fülszövegét. Nem is mennék bele abba, hogy a halál tabu a nyugati társadalmakban, és ehhez képest folyton találkozunk vele a hírekben, és a többi, mert a könyv nem is próbálja ezt mind tárgyalni - viszont amire fókuszál, arról valóban keveset hallunk. Nehéz olvasmány, de segíti a megértést, fejleszti az együttérzést. S amilyen közhelyes, hogy végül mind meghalunk, épp annyira igaz, hogy ezekre őrülten nagy szükségünk van a mai világban.

Teljes cikkem róla ekulton.