A Titokzatos Benedict Társaság egy jófajta ifjúsági regény, egyben egy immáron három részes sorozat nyitánya, amit elsősorban 9-14 éves gyerekeknek tudok ajánlani, meg bárkinek, aki szereti a kalandokat, a fejtörőket, a jól kitalált szereplőket, és a szórakoztató, izgalmas történeteket.
A regénynek négy gyerek és két felnőtt főszereplője van. Előbbiek mind egy fura hirdetésre jelentkeznek, amiben tehetséges gyermekeket keresnek – és a nehéz vizsgákon csak ők négyen jutnak át. Nagyon különböznek egymástól, két dolgot kivéve: mindannyiuknak van valamiféle tehetsége, olyasmi, amitől még nem lesznek szuperhősök, de a nagy átlagból mégis jócskán kimagaslanak.Négyüket azért gyűjti össze Mr. Benedict, a kissé bogaras tudós, hogy rájuk bízza a világ megmentésének ügyét… Teljes cikk az ekulton.
Raoul Renier, avagy Kornya Zsolt a ’90-es évekbeli magyar fantasy színtér hovatovább legendás alakja. Igazi nevéhez számos emlékezetes cikk fűződik, főleg a megboldogult Rúna magazinból, melyekben a gótikus, természetfeletti horrorról épp úgy izgalmasakat meg érdekeseket írt, mint a szerepjátékok legkülönfélébb aspektusairól; írói álnevét pedig több, a M.A.G.U.S. nevű magyar szerepjátékhoz kapcsolódó, a maga nemében igen jó regény mellett elsősorban a Sötét Mersant-ról szóló írásai tették ismertté. Jelen kötet a Mersant-hoz kapcsolódó sorozat negyedik darabja.
Sötét Mersant világa meglehetősen hasonlít az Ars Magica nevű szerepjátékéra. Középkor, természetfeletti lények, ódon mágikus könyvek, meg az azokat forgató nagy hatalmú mágusok, s velük szemben a keresztény egyház felkentjei és katonái. Maga Mersant egyike a hermetikus tanok és hagyományok utolsó őrizőinek, egészen különleges figura. A róla szóló első könyv, A hitehagyott mindmáig a honi dark fantasy legjobbja, de a többi (A kárhozott, A kívülálló) is emlékezetes darab – akárcsak ez az új könyv. Teljes cikk az ekultúrán. Ez pedig egy interjú, amit jó rég készítettem az íróval, egyszer majd ide is felteszem, hogy meglegyen.
Ez már a negyedik magyarul megjelenő Mitch Albom könyv, bár csak az Öten a mennyországban-t olvastam tőle eddig. De amiatt megvettem a többit is (Keddi beszélgetések életről és halálról, Még egy nap). Ennek a legújabb kötetnek három főszereplője van: Albert Lewis rabbi, vagyis a Rebbe, aki megkéri Mitch Albom-ot, hogy ha eljön az ideje, ő mondja búcsúztató beszédét a koporsójánál; Henry Covington, a kábszer-dealer gengszterből lett keresztyén tiszteletes; valamint az író maga, hiszen épp eleget mesél saját életéről is – de csak annyit, amennyi szükséges, hogy megértsük a másik kettőhöz való viszonyulását. Nagyon fontos dolgokról szól ez a könyv. Hitről, vallásról, családról, közösségről, hagyományokról, amik segítenek embernek maradni, ill. azzá válni. Teljes cikk az ekulturán.
Kevés dologban lehetünk evilágon olyan biztosak, mint hogy a kisfiúk szeretik az autókat. A Disney-féle Verdák rajzfilm sikere is ezt mutatta: ha az ember körülnéz bármely gyerekrendezvényen vagy játszótéren, biztos, hogy lesz egy vagy több kissrác, akin vagy akinél van olyan holmi, aminek köze van hozzá. Ha így nézzük, a Pozsonyi Pagony biztosra ment: ha kiadnak egy autókról szóló mesekönyvet, akkor azt vinni fogják, mint a cukrot. De nem lennének azok, akik, ha nem egy egész pontosan ilyen mesekönyv kerekedett volna a dologból. Ők ugyanis megkértek egy tucatnyi valamirevaló mai mesemondót, hogy írjon mesét autókról, és az eredményt kiadták egy kötetben. Ekultúrán a teljes cikk.
Ebben a varázslatos könyvben 19 Volt egyszer egy van, és a legkülönfélébbek, például nyár, almafa, sün, köd, város, sósperec, sötétség, csend, láz, stb. Mindegyikre két oldal jut, és az a legkevesebb, hogy egyik sem olyan, amilyenre az ember számít. (...)
Máté Angi lenyűgöző, költői képzelőerővel mesél, látszólag úgy, mintha épp akkor jutna eszébe, amit leír, hirtelenül, de közben lehet a meséket úgy is olvasni, mint kis rejtvényeket, amiket meg lehet fejteni. De ez mind semmi ahhoz képest, hogy mit meg hogyan mesél! Olyanokat mesél, hogy például egy kő arról álmodozik, bárcsak valaki párnának használná, de hát ugye ahhoz ő túl kemény. És hogy hogyan?! Úgy, hogy abban vénöreg mesélők hangját hallom, meg Lázár Ervin játékosságát, Weöres Sándor verseinek dallamosságát, csak épp prózában. Vagy ahogy a nyelvet már elsajátított, ám azzal még kísérletező gyermekek beszélnek néha. Prózaversek ezek alighanem, gyönyörű szépek. Meséi sorait mintha neszekből szőné, hangokból, zajokból, ízekből, hőmérsékletekből, érintésekből, minden érzékszervet használva, emlékeket ébresztve teljességükben. Teljes cikk az ekultúrán.
Az Arany Szív nevű űrhajó valószínűtlenségi hajtóművét még csak be sem tudná indítani az a hír, hogy a már eddig is öt részes Galaxis Útikalauz stopposoknak trilógiát annak ellenére is folytatják, hogy az írója, Douglas Adams meghalt. Ilyen korban élünk, az irodalom is üzlet, de persze ilyen erővel a millió formában feldolgozott és lenyúlt népmesék megannyi névtelen szerzője is jelentkezhetne a jogdíjaiért, meg hát már hozzászoktunk. Szemünk sem rebben, bár remélem, sosem kell megérnem, hogy A Gyűrűk Urának valaki más folytatást ír… No mindenesetre Adams özvegye kimondottan Eoin Colfer-nek adott engedélyt, hogy megszentségtelenítse, ja, nem, folytassa férje örökségét, és Colfer, ha úgy vesszük, elég jól teljesített. Ekulturán a teljes cikk, érdemes elolvasni, nagyon vicces lett... :)
Frances Mayes egy amerikai egyetemi tanár és professzor, költő és író, akit világhíressé a Napsütötte Toszkána című könyve tett. Az eredetiben 1995-ben megjelent, lényegében önéletrajzi műben azt meséli el, hogy egy csúf válás után mint talált rá Olaszországban egy eladó, lerobbant villára, mint vette meg, újította fel, hogyan ismerkedett össze a helyiekkel (ideértve embereket, szokásokat, épületeket, állat- és növényvilágot, és így tovább), és tette mindezt úgy, hogy sok-sok ezer olvasója lett.Az Édes élet Itáliában szinte egyenes folytatása a Napsütötte Toszkánának, bár akadnak különbségek is.Frances továbbra is részletekbe menő alapossággal írja le, mint telnek napjaik tavasztól nyár végéig, és néha télen is Bramasole nevű villájukban, illetve a közeli Cortonában, ami Olaszország oly’ sokat emlegetett, gyönyörű vidékén, Toszkánában található. Teljes cikk az ekulturán.
A két önéletrajzi, útleírós, receptekkel tűzdelt könyv óriási sikert aratott, így logikus lépés volt egy képesalbumot is kiadniuk. Szerencsére azonban a Szép Toszkána ennél jóval több. Először is, Frances a maga már jól ismert stílusában jó adag szöveget is írt a képek mellé, sőt inkább úgy mondanám, a képek illusztrálják az ő mondanivalóját, és nem fordítva. Másrészt a fényképek (Bob Krist illetve Frances művei) sem feltétlenül azt adják, amit bármely másik, Toszkánát bemutató fényképalbumtól kapnánk. Nem csak a jól ismert turistalátványosságokat mutatják be, sőt, inkább és elsősorban a helyiek életére koncentrálnak. Erről is van cikk az ekulton.
Böszörményi Gyula nevét a legtöbben a Gergő és az Álomfogókímű regénnyel kezdődött sorozat kapcsán ismerték meg. Ám írónk azelőtt is, azóta is számos művel gazdagította a magyar irodalmat, s messze nem csak a gyermek/ifjúsági vonalon. A nemrégiben befejezett Rémálom-könyvek című trilógiájáról a borítók alapján könnyen gondolhatná bárki, hogy a vámpír-gothic-emo divathoz van köze, ám elég akár egyetlen fejezetet elolvasni, hogy kiderüljön, itt sokkal súlyosabb problémákról és gondolatokról van szó, mint hogy holmi tinilánykák mint epekednek jóképű vámpírok illetve vérfarkasok után. Volt miről kérdeznem Gyulát. Az interjú az ekulton.
Van egy régi kínai tanmese egy pillangóról, aki azt álmodja, hogy ember, aki azt álmodja, hogy pillangó, és így tovább.* Gondolom, ez a Kr.e. 4. századból származó bölcsesség lehet az Eredet eredete, bár Platóntól Descartes-on át Freud-ig meg Jung-ig egy halom gondolkodó meg megfejtő elképzeléseit is bele keverhették. De azért ne felejtsük el, hogy ez csak egy mozifilm, ami szórakoztatni akar. Jelentős sikerrel, engem legalábbis.
Christopher Nolan rendező, aki újraértelmezte és –teremtette Batmant, nem először ás az emberi psziché mélyére. Egészen sajátos rendező ő, aki a széles közönségréteget is megérintő, mégis mélyebbre ható filmek mestere. Az Eredet is ilyen: látványos akciójelenetekkel van tele, mégis elgondolkodtat.
A történet szerint megfelelően képzett tolvajok képesek mások álmaiba behatolni, és onnan információkat lopni. Ezt teszi Dom Cobb (Leonardo di Caprio) és csapata is, mígnem olyan megbízást kapnak, ami közel lehetetlen, ám Cobb, személyes okokra hivatkozva (ti. különben tán sosem láthatja a gyerekeit) mégis elvállalja: nem kivenni kellene valakinek a tudatából valamit, hanem ellenkezőleg: betenni oda (pontosabban a tudatalattijába). Egy gondolatot, de olyat, ami amúgy meg sem fordulhatna a delikvens fejében. Ebből aztán lesz egy álom-az-álomban-az-álomban fogócska, és az egyszeri néző nem is tudja, min csudálkozzon jobban: a látványon, vagy azon, hogy most mi is történik. Pedig alapvetően nem olyan bonyolult, Nolan tökéletes logikával építi fel az egészet, hogy nem lehet belekötni, hacsak nem kívülről, de akkor meg kiesünk a filmből, és oda a varázs, és ilyen jegyárak mellett ez baromság volna, s különben is, aki szkeptikus meg csak a hibákat keresi, az menjen neki a valóságnak.
Szóval az Eredet el tudja varázsolni a nézőt, minden tekintetben, és mindegy, mikor jössz rá, hogy ez meg az miért volt, meg hogy lesz, mikor annyi gondolatot hordoz. Mert hordoz, és igazán csak a befogadón múlik, hogy mit vesz le belőle. Volt, aki úgy jött ki a moziból, hogy ilyen hülyeséget hogy lehet kitalálni. Pedig micsoda részletek vannak itt! Pl. azon is mennyit lehet filózni, hogy milyen lenne, ha a pároddal kettesben felépíthetnél egy világot, az álmaid világát, és ott élhetnél. És közben ez egy hazugság lenne, mivel tényleg álomban építetted. Avagy: mi is a valóság? Mert olyan hatással is lehet az emberre a film, hogy a moziból kilépve mindent furcsának talál, és megkérdőjeleződik számára a valóság. Lehet, hogy ez itt mind csak egy álom, nem? Egy rakás keleti tan meg vallás állítja ezt.
Szerintem maga a film is egy incepció, egy beépítendő gondolat. Pont arról, amit itt fentebb leírtam. Belépő szint a keleti filozófiákhoz, de lehet, hogy másnak meg a pszichológiai vonatkozások jönnek be (Cobb és neje, ugye – Marion Cotillard olyan jó!), vagy az, hogy M.C. Escher műveit látja viszont mozivásznon, vagy akár a – most, hogy mondják, tényleg – James Bond-os akciójelenetek. Meggyőződésem, hogy mindenki azt érti ebből is, amire épp kész az elméje, de az Eredet elültethet benne valamit (pl. hogy érdemes megkérdőjelezni néha, hogy amit érzékel, az valóság-e, mint ahogy az álmot is valóságosnak éljük meg, míg benne vagyunk), ami aztán, ha egy szinttel mélyebbre hatoló gondolat jön vele szembe, akkor aktivizálódik, felismeri a mintát, és jobban megérti. Igen, ez elképzelhető. És lehet menni innen ezer irányba, hogy pl. ha az álomban lehet alkotni, itt vajon lehet-e, vagy hogy pszichés problémákat hipnotizált vagy álomszinteken lehet-e megoldani, és így tovább. De ezek csak lehetőségek. Nincsenek benne magában a filmben.
A film ugyanis nem több, s nem kevesebb, csak egy jó film. Kicsit többet ad, mint a Mátrix, bizonyos értelemben kidolgozottabb vagy összeszedettebb is, de attól lesz valamivé, ha mi beleképzelünk valamit, és azzá lesz, aminek képzeljük. És ezt Nolan nagyon jól tudja. Ezért teheti meg, hogy néha a nézőkre is kikacsint, vagy akár szivatja is őket, ld. zárójelenet. És ezért is tartom őt nagyra: akármilyen sokat magyaráz a filmje, valójában egy halom kérdésre nem ad válaszokat az ember szájába, hanem provokál, hogy keresd meg a sajátjaidat.
Ui.: A film honlapján letölthető egy képregény, ami megvilágít egyet s mást.
* „Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az, a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy pillangó, vagy talán a pillagó álmodja éppen, hogy ő Csou? Pedig Csou és a pillangó között biztosan van némi különbség. Íme, ezt nevezem a dolgok (wu) átalakulásának (hua).” (Tőkei Ferenc fordítása)
Ani Csöjing Drolma (angolos átírással Choying) egy Nepálban élő tibeti buddhista szerzetesnő, akit szerte a világon nagyon sok helyen ismernek és szeretnek, méghozzá azért, mert számos helyen énekelte már vallásos dalait, a maga döbbenetes, gyönyörű hangján.
Engem a hideg is kirázott, mikor először hallottam énekelni, de jó értelemben. Nálunk alig ismert, de a Könyvfakasztó Kiadó gondozásában megjelent önéletrajzi könyve remélhetőleg változtatni fog ezen.
Ani egyszerű stílusban, őszintén meséli el, milyen is volt az élete, miért állt szerzetesnek, hogyan és miért kezdett el énekelni, mint élte meg az egyre növekvő sikereit – és mire is fordította az egyre növekvő összegeket, amiket fellépéseiért, illetve a CD-iből származó jogdíjakként kapott.
Ani Csöjing Drolma szegény katmandui családba született, mindkét szülője tibeti menekült volt, ám nyomban el is oszlat egynémely illúziót arról, hogy minden tibeti mélységesen a buddhista eszmék szerint él. Merthogy apja brutálisan verte előbb az anyját, majd mikor már egy kicsit felnőtt, Anit is. Attól még vígan gyártotta, mérgező gőzökbe burkolózva, a kis buddhista szobrokat, és a közösség elismert tagja volt, ám odahaza bármi ki tudta hozni a sodrából, és frusztrációját családja nőtagjain vezette le. Meg is tehette, ugyanis a tibeti-nepáli hagyományok szerint a feleség, illetve lány feltétlen engedelmességgel tartozik a férjnek, illetve apának, aki azt tehet velük, amit akar. Ahogy cseperedett, Ani úgy vált egyre inkább családja rabszolgájává, részint, hogy imádott anyját segítse, részint, mert öccseinek és bátyjának nem kellett annyit dolgozni a ház körül.
Az egyetlen kiút a nyomorból és a megaláztatásból az lehetett, ha szerzetesnek áll a közeli Nagi Gompa kolostorban. Ez sem ment egyik napról a másikra, ám ott igazi otthonra talált, mi több, ezzel a szülei számára is nagy jót cselekedett, hiszen szerencsét és jó karmát jelent, ha valakinek a családjában szerzetes van. Bölcs és szeretetteli mestere, Tulku Urgyen Rinpócse pedig nem csak a magával hozott külső-belső sérüléseket, és az azok túlélésében segítő belső erőt látta meg Aniban, hanem a tehetséget is az énekléshez.
S mivel a kolostorba nyugati emberek is jártak (még Steven Segal is!), Ani-nak megvoltak a szükséges „véletlenek”, hogy hangja eljusson Amerikába. Előbb zenésztársakat talált magának, majd elindulhatott az első amerikai turnéja, illetve elkészülhetett az első albuma. A közönséget pedig mindenütt el tudta kápráztatni. A befolyó pénzeket, illetve a különféle gazdag mecénások adományait Ani egy lányiskola megalapítására fordította, hogy segítsen a hozzá hasonlóan nehéz sorsú tibeti, illetve nepáli lányoknak, hogy kiemelkedhessenek a nyomorból.
Amilyen óriási és megható mindez, annyira közvetlen természetességgel ír Ani Csöjing Drolma. Nem játssza meg magát egy pillanatra sem, pl. azt sem titkolja, hogy szereti a bollywood-i romantikus filmeket, meg pl. a Titanic-ot.Nem szégyelli elárulni, hogyan csodálkozott rá a nyugati világra, mikor először tette ki a lábát hazájából. Sőt, saját értékeivel is tökéletesen tisztában van – enélkül az önbizalom nélkül ugyan mire is vihette volna?!
De azt sem hallgatja el, hogy voltak és vannak ellenlábasai, olyanok, akik szerint botrányos, hogy egy szerzetesnőből sztár lett, hogy így énekel (és néha táncol), és így tovább. Ám a Dalai Láma is áldását adta mindarra, amit csinál, és ez nem is olyan meglepő, hiszen épp Tendzin Gyaco volt az, aki elkezdett nyitni a nyugati világ felé, minden támogatást megadva mindenkinek, aki a tibeti buddhizmust, illetve kultúrát igyekszik megismertetni a más kultúrájú emberekkel. És elképzelni sem tudom, miféle fura szerzetnek kell ahhoz lenni, hogy hidegen hagyja az embert Ani Csöjing Drolma éneke...
De minden közvetlensége és egyszerűsége mellett is valami mélységes szeretet és bölcsesség árad Ani soraiból. Másféle, mint a különféle Rinpócsék meg a Dalai Láma írásaiból, valami nagyon nőies és gyakorlatias, ami Ani tetteiben is tökéletesen megjelenik. Az a fajta erő és tettrekészség, ami alighanem tényleg csak a nőkben van meg. Azt gondolnám, elsőként az anyákban, de hát ez a szerzetesnő anyatigrisként küzd az Arja Tara iskoláért.
Mindezek mellett a könyv szinte szót sem ejt Tibetről, illetve arról, amit Kína művelt az országgal. Az átjön, hogy sokan, akik Nepálba menekültek, ivásba menekültek, és nem tudnak mit kezdeni az életükkel, de ez minden. Ani, aki már Nepálban született, nem okolja a kínaiakat, egyszerűen azzal a helyzettel igyekszik kezdeni valamit, és kihozni belőle a lehető legjobbat, amiben éppen van. A mi kicsiny országunk népének jó része is tanulhatna tőle... (És ezért nem is értem, hogy miért kellett, ha halványan is, a Potala palotát és az előtte masírozó kínai katonákat tenni a borítóra.)
Ez a könyv nem buddhista bölcsességek tárháza (bár az is akad benne bőven), hanem az akarat és a hit csodáinak újabb bizonyítéka. Pontosabban annak, hogy ha ezek kellően erősek, és ezek irányítják a cselekedeteinket, akkor valóban hegyeket lehet megmozgatni. Nem kell hozzá buddhistának lenni, hogy élményt adjon, ahogy Ani dalai is vallástól, nyelvtől, bármiféle hovatartozástól függetlenül megérintik az embert, merthogy a szívre- és a lélekre hatnak. Remélem, előbb-utóbb nálunk is fellép majd! A kiadó már dolgozik azon, hogy legalább a CD-i kaphatóak legyenek. Itt meghallgatható egy interjú a magyar kiadóval a könyvről.
Kiadó: Könyvfakasztó Kiadó Kiadás éve: 2010 Fordító: F. Joannovics Mária Eredeti cím: Ma voix pur la liberté Oldalszám: 196 Ára: 2680 Ft
Bár Celia Rees messze nem kizárólag történelmi ifjúsági regényeket ír, úgy fest, ezek mennek neki a legjobban, és a Sovay is ilyen. Úgy tippelek, leginkább az általam még nem olvasott Kalózok!-hoz hasonlít, csak míg abban kalóznak áll a főszereplő majdnem-felnőtt lány, itt útonállónak csap fel – amúgy még az évszázad is stimmel. Aki vonzódik a a XVIII. század végi történelemhez, ill. az akkori Angliához és Franciaországhoz, az különösképp élvezni fogja a regényt. De azért nem ez Rees legjobbja. Teljes cikk az ekulton.
A Bűbájos Maryvolt Celia Rees első igazi bestsellere, de olyannyira, hogy például a Guardian 12 legjobb gyermek/ifjúsági regény listájára is felkerült. Nálunk 2003-ban jelent meg, akkor sokak kedvence lett, és kis utánajárással még ma is megkapható itt-ott. A 1659-ben kezdődő történet egy Mary nevű árva naplója, aminek lapjait egy ágytakaróba varrva találták meg 300 évvel később. A lány 14 éves, amikor nagyanyját boszorkányság vádjával kivégzik, s neki is menekülnie kell a cromwell-i korszak forrongó, szélsőségesen puritán felfogású Angliájából. Egy titokzatos jóakarója feljuttatja őt egy Amerikába tartó hajóra. A vadregényes Új-Angliába kerül a lány, a későbbi boszorkánypereiről elhíresült Salem-be, amit azonban maguk mögött hagy csaknem a teljes puritán közösség, amely a hajón érkezett. Ahogy telik az idő a babonák és félelmek közt őrlődő, fanatikusan vallásosak egyre több kivetnivalót találnak személyében és viselkedésében, és ez végül elvezet ahhoz a kifejlethez, amit az olvasó már az elején megsejt.
A Farkasszem című folytatás ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye elejtette: az üldözött Mary Newbury épp megfagyni készül az erdőben. Ám neki nem ez a sorsa, megmenekül, egy szellem, illetve indián barátai segítségével. A törzs befogadja, és Mary olyan boldog, mint soha azelőtt – ám sajnos ez nem tart sokáig… De a kötet még eddig sem jut el, máris vált napjainkra, ahol egy Agnes nevű indián egyetemistának látomása támad Mary-ről, illetve ahol egy bostoni antropológus, Alison Ellman Mary történetének folytatását igyekszik felkutatni, nem is minden eredmény nélkül, hiszen számos szereplőnek bukkant már a nyomára, épp csak a legfontosabbról nem talál semmit... Gyönyörűen írja le Rees azt az ősi vonalat, ami az indiánok között, úgy fest, mindmáig fennmaradt, a sámánisztikus szertartásoktól kezdve a nők öröklődő hagyományain át a természet szeretetéig. Mary története pedig lényegében épp olyan, mint egy halom másik indiános sztori, ha úgy tetszik, a Farkasokkal táncoló-val az élen. Ami egyénivé teszi, az az, hogy női szemszögből és -empátiával meséli újra. (Klikk a könyvek címére az ekultura.hu-s teljes cikkekért!)
Asterix képregényeken nőttem fel. Nekem senki be nem adhatja, hogy a képregény nem lehet tartalmas szórakozás, olyan, amiből az ember tanulhat is, és hogy nem egy külön műfaj, ami önmagában is remekül megállja a helyét, és olyat ad, amit más művészeti ágak nem tudnak pontosan így (amit az is bizonyít, hogy készült egy halom rajzfilm és három élőszereplős mozi Asterix sztorikból, s ezek egyik-másika – főleg a Kleopátra küldetés – jól sikerült, azért a képregény eredeti varázsát egyik sem adja vissza). Vagy hogy a képregény elkorcsosítja az ember olvasási szokásait. Én vagyok az élő példa, hogy nem így van, mert vannak nálam nagyobb könyvmolyok, műveltebb emberek dögivel, de azért épp elég „rendes” könyvet is olvastam már.
Az apró termetű, furfangos gall hőssel, Asterix-szel a megboldogult Alfa magazinban találkoztam először, valamikor a ’80-as évek elején. Jó kis ismeretterjesztő újság volt az, de ahogy a többség, leginkább én is azért vártam remegve a két havonta megjelenő lapot, hogy a gallok újabb kalandjait olvashassam. Volt amúgy korábbi kiadása is, egy újvidéki kiadónál, de nekem az Alfa-féle verzió marad örökre a szívem csücske, szerintem annak volt a legjobb a fordítása, bár el kell ismerni, az a változat is mókás volt, amelyikben rímekbe szedtek mindent (az volt az újvidéki). Az alfás, Tímár György-féle fordítást sírom vissza most is, pedig ez a min. 4. verzió (egyben a 2. az Egmonttól, akik 2000 körül hiába próbálták újra beindítani a sorozatot) sem rossz. A honi képregényes színtér egyik nagy guruja, Bayer Antal fordította, és szerencsére átvett egy s mást az Alfa vonalról is. Az is pozitív, hogy igyekeztek minél kevesebb kitakarást alkalmazni, ezért a kötet végére raktak egy halom jegyzetet.
Asterixék történetei i.e. 50 körül játszódnak, mikorra Vercingetorix gall vezér letette a fegyvert, s így Julius Caesar elfoglalta egész Galliát – azazhogy nem az egészet. Egy aprócska gall falu ott balra fenn a csücsökben még mindig tartja magát. A rómaiak egyszerűen képtelenek meghódítani, és ennek oka Asterix, valamint nagyra nőtt barátja, Obelix, továbbá Panoramix (Magicoturmix) druida, na meg az ő csodás varázsfőzete, ami emberfeletti erőt kölcsönöz elfogyasztójának, s mellesleg számos ízben el tudja készíteni, és mindegyik nagyon finom.
Ez az első füzet pontosan erről szól, meg hogy a rómaiak megpróbálnak rájönni a gall erő titkára, de persze a fifikás kelta-származékok jól kibabrálnak velük. Messze nem ez a sorozat legjobb története, sőt, az összetéveszthetetlen stílusú Uderzo rajzai is változtak később, de alapnak így is kiváló. Már itt megmutatkozik, hogy Goscinny humora nem merült ki annyiban, hogy Bud Spencer filmeket idéző bunyókkal pakolja tele a sztorit. Azok ma már nyilván kevésbé késztetnek kacajra, de a páratlan nyelvi humor, amihez számos képi poén is társult, máig az egyik legszórakoztatóbb képregénnyé teszi az Asterix sorozatot.
Ami a belészőtt tudásanyagot illeti, volt, amikor a vicc kedvéért olyasmit tettek bele, ami nem történhetett meg az adott korban, de összességében az ókori történelemről, viszonyokról rengeteget fel lehet szedni az Asterix-ből, de még egy rakás latin kifejezést is.
Októberre ígéri az Egmont kiadó a következő részt, szóval nem sietik el, de inkább haladjanak fontolva, és jussanak el a legvégéig, ami eddig senkinek nem sikerült magyar nyelven, mint hogy megint feladják! (Akinek pedig vannak eladó Alfái, az lesz szíves írni nekem! Szégyenszemre nincs meg mind…)
Az Amerikai istenek óta ez a legjobb Gaiman könyv. Egy Senki Owens nevű fiúról szól, akinek szüleit és testvérét meggyilkolják, ám ő, az akkor még kisbaba megmenekül, és egy régi temető lakói fogadják maguk közé. A holtak szellemei között nő fel, megtanulja különféle fortélyaikat (például képes szinte láthatatlanná válni, meg falakon átmenni), és jobbára remekül érzi magát, ám ahogy nyiladozik az értelme, úgy válik egyre kíváncsibbá a külvilágra. Csakhogy nevelőszülei, illetve gyámja (aki vámpír) óva intik attól, hogy elhagyja az ódon temetőt, ugyanis a gyilkos még mindig ott van valahol kinn, és a fiút keresi. Nem mintha lakhelye teljesen biztonságos volna, meg aztán néhanap járnak oda élő emberek is… Teljes cikk az ekulturán.
A könyv alcíme Apáról fiúra - az élet nevű nagy utazás története, s ez olyasmi, ami manapság, hogy mindkettő vagyok, pláne érdekel, de az hamar kiderült számomra, hogy ez nem egy újabb bölcsesség gyűjtemény, hál’ Istennek. De nem is egy átlagos életrajz, például mert a világtól orsignai kis kunyhójába visszavonult, rákban szenvedő, haldokló Tiziano Terzani a fiával, Folco-val beszélget, és utóbbi jegyzi le szavait. Terzani, bár nálunk nem jelent még meg könyve, neves újságíró volt, aki könyveket is írt, s élete vége felé egyre inkább a keleti spiritualitás felé fordult. Bejárta a Távol-Kelet zömét, a Der Spiegel-nek tudosítótt a vietnami illetve a kambodzsai háborúról, Japánból, Kínából, Tibetből, Indiából, stb. Végtelenül őszintén beszél mindenről, s közben kirajzolódik egy olyan ember portréja, akinek mindig volt egy jó sztorija, aki nyilvánvalóan közkedvelt és „menő” volt, és ezt tudta is magáról, ám tisztában volt saját gyarlóságaival, korlátaival is.
Ez a mesekönyv egy igazi gyöngyszem. A főszereplő Jancsi, aki az elején, épp Szilveszterkor születik meg, néhány oldalon belül 4 évessé cseperedik, és aztán ebben a szép korában láthatjuk őt és a vele megeső kalandokat. Amik egyfelől teljesen átlagos, hétköznapi események, még az is, sajnos, hogy a szülei elválnak, vagy hogy a nagymamája meghal, ám Nádori Lídia egyszerűnek ható, ám páratlan mélységeket hordozó szövege és Kun Fruzsina annál inkább művészi és különleges perspektívájú, textúrájú és színvilágú képei megmutatják, hogy is éli meg mindezt egy gyermek. De olyan erővel, hogy a saját, hol hasonló, hol nagyon is különböző emlékeimet idézik fel, ízekkel, illatokkal és szagokkal, mindenestül.
A neves gyerekpszichológus, Ranschburg Jenő verseskötetében a költemények zöme egy adott, bár elképzelt óvodás kisfiú életéről szólnak, egyes szám első személyben, és pontosan olyanok, ahogy egy ilyen korú gyermek gondolkodhat és érezhet. És igen, kemény témákat érintenek a versek, hiszen a fiú szülei elválnak, nagyapja meghal… Ilyenformán talán nem is annyira gyerekeknek, mint inkább a szülőknek való ez a kötet. Mert egyértelműen segít abban, hogy a felnőttek megértsék, mi zajlik a kicsik lelkében és elméjében, mint élik meg mindazt, ami velük és körülöttük történik. S teszi mindezt olyan letisztult módon és nyelvezettel, amiben egy fia pszichológiai kifejezés nincs, bárki megértheti, aki maga is volt gyerek.
A kezdő írónő, Marie Phillips elgondolkodott: mi lenne, ha a görög istenek, akik egy részére bizonyára a legtöbben még emlékeznek általános iskolai tanulmányaikból, még ma is élnének. De nem ám úgy, mint régen – hiszen ha úgy élnének, akkor ma is virulna számos kultuszuk. Csak ugye az a helyzet, hogy nem hogy kutya nem áldoz már nekik, de az emberek többségének gőze nincs róla, kik voltak, milyen hatással voltak az európai kultúrára. Így aztán az Olümposz egykori, jobbára csúful egoista lakói manapság London északi részén élnek egy lepukkant lakásban, jószerével egymás hegyén-hátán. A szépség istennője, Afrodité telefonszex vonalat üzemeltet, Artemisz kutyasétáltatással tengeti napjait, Apollón egy tévés jós-show-t próbál beindítani, Erósz rátalált a szívében Jézusra, Zeusz ellenben hosszú évek óta nem mozdult ki a szobájából, és így tovább. Teljes cikk az ekultura.hu-n.
Őszintén szólva nem vagyok egy nagy horror rajongó. Valahogy H. P. Lovecraft művei után csak nagyon kevesen tudtak megfogni, és szívesebben olvasom a gótikus rémtörténeteket meg a horror elemekkel tarkított dark fantasy-t, mint a színtiszta horrort. Már ha létezik ilyen. Hiszen a horror, ahogy a többi irányzat sem, nem egységes valami, nem szól mind merő belezésről és gyilkolászásról. És hogy ez így van, arról Clive Barker is tehet.
Igaz, Barkertől is messze többet mondanak nekem a fantasy-elemekben gazdag művei (például Korbács, Abarat), mint például a Pokolkeltő (amiből a híres Hellraiser film készült), ezt a könyvet azonban, amiről írok, mégis majd’ két évtizede várom már. Merthogy ez a Barker korai novelláit összegyűjtő, legendás Books of Blood, azaz Vérkönyvek sorozat első kötete. A hat részes széria pedig nem csak a horror irodalomra volt felmérhetetlen hatással, de számtalan metal zenekart is megihletett. Stephen King ennek kapcsán mondta: „Látom a horror jövőjét, a neve Clive Barker.” Teljes cikk az ekulton.
Tony Parsons az Apa és fia című regényével futott be, nálunk is, és eltekintve a legutóbbitól (Nem lehetsz angyal…),mely a ’70-es évekbeli punk zenei színtérnek állít szubjektív emléket, mindegyik könyve a családról, szeretetről, házasságról és szülőségről szól (de egy kicsit még a punkos is). Az új könyv címe is jelzi, hogy most sincs másként.
A regény főszereplője egy angol ügyvéd, a szegény sorból származó Bill Holden, aki Becca nevű felesége ösztönzésére kis családjával (4 éves lányukat Holly-nak hívják) Shanghajba költözik.
A bámulatos fejlődést mutató Kína egyik legnagyobb városában minden esélye megvan rá, hogy sokra vigye, pláne, hogy nem fél a munkától, azzal azonban nem számol, hogy a jó kereset mellett nehézségek is jöhetnek. Teljes cikk az ekulton.
A Titokzatos Benedict Társaság egy jófajta ifjúsági regény, egyben egy immáron három részes sorozat nyitánya, amit elsősorban 9-14 éves gyerekeknek tudok ajánlani, meg bárkinek, aki szereti a kalandokat, a fejtörőket, a jól kitalált szereplőket, és a szórakoztató, izgalmas történeteket.
Raoul Renier, avagy Kornya Zsolt a ’90-es évekbeli magyar fantasy színtér hovatovább legendás alakja. Igazi nevéhez számos emlékezetes cikk fűződik, főleg a megboldogult Rúna magazinból, melyekben a gótikus, természetfeletti horrorról épp úgy izgalmasakat meg érdekeseket írt, mint a szerepjátékok legkülönfélébb aspektusairól; írói álnevét pedig több, a M.A.G.U.S. nevű magyar szerepjátékhoz kapcsolódó, a maga nemében igen jó regény mellett elsősorban a Sötét Mersant-ról szóló írásai tették ismertté. Jelen kötet a Mersant-hoz kapcsolódó sorozat negyedik darabja.
Ez már a negyedik magyarul megjelenő Mitch Albom könyv, bár csak az Öten a mennyországban-t olvastam tőle eddig. De amiatt megvettem a többit is (Keddi beszélgetések életről és halálról, Még egy nap).
Kevés dologban lehetünk evilágon olyan biztosak, mint hogy a kisfiúk szeretik az autókat. A Disney-féle Verdák rajzfilm sikere is ezt mutatta: ha az ember körülnéz bármely gyerekrendezvényen vagy játszótéren, biztos, hogy lesz egy vagy több kissrác, akin vagy akinél van olyan holmi, aminek köze van hozzá.
Ebben a varázslatos könyvben 19 Volt egyszer egy van, és a legkülönfélébbek, például nyár, almafa, sün, köd, város, sósperec, sötétség, csend, láz, stb. Mindegyikre két oldal jut, és az a legkevesebb, hogy egyik sem olyan, amilyenre az ember számít. (...)
Az Arany Szív nevű űrhajó valószínűtlenségi hajtóművét még csak be sem tudná indítani az a hír, hogy a már eddig is öt részes Galaxis Útikalauz stopposoknak trilógiát annak ellenére is folytatják, hogy az írója, Douglas Adams meghalt.
Frances Mayes egy amerikai egyetemi tanár és professzor, költő és író, akit világhíressé a Napsütötte Toszkána című könyve tett. Az eredetiben 1995-ben megjelent, lényegében önéletrajzi műben azt meséli el, hogy egy csúf válás után mint talált rá Olaszországban egy eladó, lerobbant villára, mint vette meg, újította fel, hogyan ismerkedett össze a helyiekkel (ideértve embereket, szokásokat, épületeket, állat- és növényvilágot, és így tovább), és tette mindezt úgy, hogy sok-sok ezer olvasója lett.Az Édes élet Itáliában szinte egyenes folytatása a Napsütötte Toszkánának, bár akadnak különbségek is.Frances továbbra is részletekbe menő alapossággal írja le, mint telnek napjaik tavasztól nyár végéig, és néha télen is Bramasole nevű villájukban, illetve a közeli Cortonában, ami Olaszország oly’ sokat emlegetett, gyönyörű vidékén, Toszkánában található.
A két önéletrajzi, útleírós, receptekkel tűzdelt könyv óriási sikert aratott, így logikus lépés volt egy képesalbumot is kiadniuk. Szerencsére azonban a Szép Toszkána ennél jóval több. Először is, Frances a maga már jól ismert stílusában jó adag szöveget is írt a képek mellé, sőt inkább úgy mondanám, a képek illusztrálják az ő mondanivalóját, és nem fordítva. Másrészt a fényképek (Bob Krist illetve Frances művei) sem feltétlenül azt adják, amit bármely másik, Toszkánát bemutató fényképalbumtól kapnánk. Nem csak a jól ismert turistalátványosságokat mutatják be, sőt, inkább és elsősorban a helyiek életére koncentrálnak.
Böszörményi Gyula nevét a legtöbben a Gergő és az Álomfogók ímű regénnyel kezdődött sorozat kapcsán ismerték meg. Ám írónk azelőtt is, azóta is számos művel gazdagította a magyar irodalmat, s messze nem csak a gyermek/ifjúsági vonalon.
Van egy régi kínai tanmese egy pillangóról, aki azt álmodja, hogy ember, aki azt álmodja, hogy pillangó, és így tovább.* Gondolom, ez a Kr.e. 4. századból származó bölcsesség lehet az Eredet eredete, bár Platóntól Descartes-on át Freud-ig meg Jung-ig egy halom gondolkodó meg megfejtő elképzeléseit is bele keverhették. De azért ne felejtsük el, hogy ez csak egy mozifilm, ami szórakoztatni akar. Jelentős sikerrel, engem legalábbis.
Ani Csöjing Drolma (angolos átírással Choying) egy Nepálban élő tibeti buddhista szerzetesnő, akit szerte a világon nagyon sok helyen ismernek és szeretnek, méghozzá azért, mert számos helyen énekelte már vallásos dalait, a maga döbbenetes, gyönyörű hangján.
Bár Celia Rees messze nem kizárólag történelmi ifjúsági regényeket ír, úgy fest, ezek mennek neki a legjobban, és a Sovay is ilyen.
A Bűbájos Mary volt Celia Rees első igazi bestsellere, de olyannyira, hogy például a Guardian 12 legjobb gyermek/ifjúsági regény listájára is felkerült. Nálunk 2003-ban jelent meg, akkor sokak kedvence lett, és kis utánajárással még ma is megkapható itt-ott.
A Farkasszem című folytatás ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye elejtette: az üldözött Mary Newbury épp megfagyni készül az erdőben. Ám neki nem ez a sorsa, megmenekül, egy szellem, illetve indián barátai segítségével. A törzs befogadja, és Mary olyan boldog, mint soha azelőtt – ám sajnos ez nem tart sokáig… De a kötet még eddig sem jut el, máris vált napjainkra, ahol egy Agnes nevű indián egyetemistának látomása támad Mary-ről, illetve ahol egy bostoni antropológus, Alison Ellman Mary történetének folytatását igyekszik felkutatni, nem is minden eredmény nélkül, hiszen számos szereplőnek bukkant már a nyomára, épp csak a legfontosabbról nem talál semmit...
Asterix képregényeken nőttem fel. Nekem senki be nem adhatja, hogy a képregény nem lehet tartalmas szórakozás, olyan, amiből az ember tanulhat is, és hogy nem egy külön műfaj, ami önmagában is remekül megállja a helyét, és olyat ad, amit más művészeti ágak nem tudnak pontosan így (amit az is bizonyít, hogy készült egy halom rajzfilm és három élőszereplős mozi Asterix sztorikból, s ezek egyik-másika – főleg a Kleopátra küldetés – jól sikerült, azért a képregény eredeti varázsát egyik sem adja vissza). Vagy hogy a képregény elkorcsosítja az ember olvasási szokásait. Én vagyok az élő példa, hogy nem így van, mert vannak nálam nagyobb könyvmolyok, műveltebb emberek dögivel, de azért épp elég „rendes” könyvet is olvastam már.
Az Amerikai istenek óta ez a legjobb Gaiman könyv. Egy Senki Owens nevű fiúról szól, akinek szüleit és testvérét meggyilkolják, ám ő, az akkor még kisbaba megmenekül, és egy régi temető lakói fogadják maguk közé. A holtak szellemei között nő fel, megtanulja különféle fortélyaikat (például képes szinte láthatatlanná válni, meg falakon átmenni), és jobbára remekül érzi magát, ám ahogy nyiladozik az értelme, úgy válik egyre kíváncsibbá a külvilágra. Csakhogy nevelőszülei, illetve gyámja (aki vámpír) óva intik attól, hogy elhagyja az ódon temetőt, ugyanis a gyilkos még mindig ott van valahol kinn, és a fiút keresi. Nem mintha lakhelye teljesen biztonságos volna, meg aztán néhanap járnak oda élő emberek is…
A könyv alcíme Apáról fiúra - az élet nevű nagy utazás története, s ez olyasmi, ami manapság, hogy mindkettő vagyok, pláne érdekel, de az hamar kiderült számomra, hogy ez nem egy újabb bölcsesség gyűjtemény, hál’ Istennek. De nem is egy átlagos életrajz, például mert a világtól orsignai kis kunyhójába visszavonult, rákban szenvedő, haldokló Tiziano Terzani a fiával, Folco-val beszélget, és utóbbi jegyzi le szavait.
Ez a mesekönyv egy igazi gyöngyszem. A főszereplő Jancsi, aki az elején, épp Szilveszterkor születik meg, néhány oldalon belül 4 évessé cseperedik, és aztán ebben a szép korában láthatjuk őt és a vele megeső kalandokat. Amik egyfelől teljesen átlagos, hétköznapi események, még az is, sajnos, hogy a szülei elválnak, vagy hogy a nagymamája meghal, ám Nádori Lídia egyszerűnek ható, ám páratlan mélységeket hordozó szövege és Kun Fruzsina annál inkább művészi és különleges perspektívájú, textúrájú és színvilágú képei megmutatják, hogy is éli meg mindezt egy gyermek. De olyan erővel, hogy a saját, hol hasonló, hol nagyon is különböző emlékeimet idézik fel, ízekkel, illatokkal és szagokkal, mindenestül.
A neves gyerekpszichológus, Ranschburg Jenő verseskötetében a költemények zöme egy adott, bár elképzelt óvodás kisfiú életéről szólnak, egyes szám első személyben, és pontosan olyanok, ahogy egy ilyen korú gyermek gondolkodhat és érezhet. És igen, kemény témákat érintenek a versek, hiszen a fiú szülei elválnak, nagyapja meghal… Ilyenformán talán nem is annyira gyerekeknek, mint inkább a szülőknek való ez a kötet. Mert egyértelműen segít abban, hogy a felnőttek megértsék, mi zajlik a kicsik lelkében és elméjében, mint élik meg mindazt, ami velük és körülöttük történik. S teszi mindezt olyan letisztult módon és nyelvezettel, amiben egy fia pszichológiai kifejezés nincs, bárki megértheti, aki maga is volt gyerek.
A kezdő írónő, Marie Phillips elgondolkodott: mi lenne, ha a görög istenek, akik egy részére bizonyára a legtöbben még emlékeznek általános iskolai tanulmányaikból, még ma is élnének. De nem ám úgy, mint régen – hiszen ha úgy élnének, akkor ma is virulna számos kultuszuk. Csak ugye az a helyzet, hogy nem hogy kutya nem áldoz már nekik, de az emberek többségének gőze nincs róla, kik voltak, milyen hatással voltak az európai kultúrára.
Őszintén szólva nem vagyok egy nagy horror rajongó. Valahogy H. P. Lovecraft művei után csak nagyon kevesen tudtak megfogni, és szívesebben olvasom a gótikus rémtörténeteket meg a horror elemekkel tarkított dark fantasy-t, mint a színtiszta horrort. Már ha létezik ilyen. Hiszen a horror, ahogy a többi irányzat sem, nem egységes valami, nem szól mind merő belezésről és gyilkolászásról. És hogy ez így van, arról Clive Barker is tehet.
Tony Parsons az Apa és fia című regényével futott be, nálunk is, és eltekintve a legutóbbitól (Nem lehetsz angyal…), mely a ’70-es évekbeli punk zenei színtérnek állít szubjektív emléket, mindegyik könyve a családról, szeretetről, házasságról és szülőségről szól (de egy kicsit még a punkos is). Az új könyv címe is jelzi, hogy most sincs másként.