(Mindkét fellépőt én fotóztam, de csak az elsőről írtam én, mert a második kb. felénél távozni kényszerültem a durva megfázásom miatt.)
Életem első At Night I Fly-koncertje volt ez (szégyellem is, hogy csak most), meg persze a második albumuk lemezbemutatója. A collision/fusion/division döbbenetes anyag, zeneileg, szövegileg is, s e kettő olyan harmóniában van, amihez foghatót ritkán tapasztalni. Belefeledkezős, odafigyelést igénylő, megrázó erejű album, de élőben sem működik kevésbé.
Az 1990-es Empire orbitális sikere (tripla platina lett Amerikában) után négy évvel érkezett csak új album a Seattle-i Queensryche-tól. Egy olyan anyag, amit az Empire-t záró Anybody Listening?, ill. a király zenékkel teli Last Action Hero filmzenén hallható Real World már előre jelzett, mégis sokaknak meglepetést és döbbenetet okozott.
A Promised Land sajátos válasz volt az Empire ésszel nehezen felfogható sikerére. Akkora sztárok lettek azzal a lemezzel, hogy attól a legtöbb ember elszállna, kifordulna önmagából, és beszippantaná az ezzel járó mindenféle. Persze Ryche-ék nem lennének azok, akik, ha ők is a csajozós-pénzszórós-kábszerezős megoldást választották volna. Ők bizony befordultak ettől a nyilvánvalóan megérdemelt, mégis nehezen kezelhető sikertől, ami alighanem saját maguk addig rejtett részleteivel is szembesítette őket. Ez elég világos a szövegeket olvasgatva.
A lemeznek megvan a maga íve, hiába nem konceptalbum, a dalok kapcsolódnak egymáshoz. A 9:28 am félelmetes ill. csilingelő hangjai egy születést tárnak elénk, amiből jön az I am I eszmélése. A keringő ütemeket, hipnotikus szitárt és csellót is felvonultató, metalos fülnek igen szokatlan dal jelezte, hogy a csapat nem állt meg a folyamatos fejlődésben és változásban, és továbbra is progresszívek a szó eredeti értelmében. A szünet nélkül következő Damaged a legzúzósabb nóta, gépies dolgai miatt a Rage For Order album jut róla eszembe, és folytatja a lélekbevágást.
Az Out Of Mind-dal kicsit elhagyjuk a személyesebb terepet, ez a kissé elvarázsolt, talán Pink Floyd-os, és főleg akusztikus dal a sérült emberekről szól, akiket a társadalom kivet magából, és elzár biztonságos falak közé, ám Geoff azt énekli, olyanok, mint mi… A Bridge az apa-fiú kapcsolatról szól. Mindig is gyanús volt, hogy a dallama mennyire hasonlít az akkortájt az Ugly Kid Joe által feldolgozott Cats in the Cradle-höz. Azóta rájöttem, hogy az egy ’74-es Harry Chapin szerzemény, amit amúgy Zorán is nyom, csak míg az az apa szemszögéből szól arról, hogy kurvára nem törődött a gyerekével, itt a fiú az, aki kő őszintén elmondja az apjának, hogy nincs híd köztük, mert soha meg sem építette az öreg… Nagyon súlyos téma, 3 és fél percben az élet, amúgy gyönyörű, folkos rockban előadva.
A majd’ 8 perces Promised Land is az élet sűrűjében járó emberek dala, azoké, akik az út során oly’ sokat vesztettek, s míg a felszínen akár sikeresek is lehetnek, valójában merő üresség az életük. A témához illően súlyos a zene is, bár szaxofon és samplerek színezik. Különféle (pl. egy ébredő várost idéző) zajokkal megyünk át a Disconnected-be, aminek verze alapja szinte funky-s, ám hamar kiderül, hogy nincs itt tánc, csak totál kiakadás. Elborult, futurisztikus refrénű, nagyon különös dal, megint némi Rage utóízzel. Sokáig azt hittem-reméltem, hogy ez lesz a QR (s így a metal) új iránya, de tévedtem, s valójában inkább Massive Attack lemezekben meg a Pi filmzenében találom meg a folytatását.
A Lady Jane zeneileg zongorára épülő, vonósokkal dúsított, szomorú-romantikus darab, de a szöveg nagyon súly, ha nem tévedek, pl. a kábszerezésről is szól. Eddig folyamatos hidegrázás az album, de a My Global Mind pörgős, Empire-vonalas hard rock témái azért oldják egy kicsit a feszültséget. Más kérdés, hogy a szövegben Geoff-ék előrevetítik, mit jelent majd az akkor még gyerekcipőben járó internet, az információs kor („Nem akarok kapcsolatot, csak információt…”). A One More Time-ban is van Empire-szerű húzás meg dallamok, de a szövege megintcsak a nagybetűsnek hazudott életről szól.
A záró Someone Else?-ben csak Geoff-ot és egy zongorát hallani, amin Chris DeGarmo gitáros játszik (bár van zenekaros, masszívan Pink Floyd-os, de szintén zseniális verziója is). A lelket lecsupaszító, kő őszinte, egyszersmind önbecsapó vallomás ez, nem mondom, hogy Geoff Tate-től, egyszerűen alighanem bárkitől, aki ebben a nyugati civilizációban válik felnőtté, és nem valósítja meg azokat a hamis álmokat, amiket a média, a reklámok és még annyi más folyamatosan igyekszik a fejünkbe plántálni. Egyszerre súlyos és gyönyörű, és pillanatokra bár, de az igazi, elpusztíthatatlan lélek hangja is felcsendül benne.
’94 óta a Queensryche nem csinált olyan albumot, ami ehhez vagy a korábbiakhoz fogható lett volna. De a Promised Land ma is frissnek hat, ahogy a Mindcrime-ot, ezt sem tudta senki lemásolni.
Anno a Játékelméletről írt kritikám volt az egyik első cikkem, ami a Hammerben megjelent. Emiatt gondolhatnék rá nosztalgiával, de az a helyzet, hogy ez az album azon, örökre beégő zenék közé tartozik nálam, amelyek akkor is elindulnak néha a fejemben, mind a mai napig, ha amúgy esetleg évekig nem veszem elő. Így nem is kellett volna, hogy meglepjen, mégis megrázó élmény volt ilyen formában is kézbe venni és meghallgatni az anyagot – megrázó, mert mai füllel is ugyanolyan érvényes. Pedig 17-19 év körüli srácok írták és játszották fel az albumot. Persze, láttunk már ilyet, a történelem és az irodalom is számos fiatal zsenit tud felmutatni. Hogy az Adam 30-at nem emlegetjük egy lapon a Kispállal, a Quimbyvel meg a szintén a ’90-es években indult/befutott, többi nagy magyar alternatív rock bandával, az alighanem annak köszönhető, hogy kb. ’95-ben feloszlott a csapat, s ment ki-ki a maga dolgára, amerre az élet vitte. Bujdosó János énekes-gitáros-dalszerző nevét azért ismerik egy páran, hiszen ő azóta számos zenekarban megfordult, s mostanság is penget az Európa Kiadóban, ill. a saját neve alatt futó, változó lélekszámú formációkban. De minden túlzás nélkül zseniális, amit ez az ember és társai létrehoztak a Játékelmélet képében.
Zeneileg azért, mert messze érdekesebb, színesebb volt, mint a hozzájuk mérten poposabb, befogadhatóbb Kispál és a többiek. Sokat merítettek a ’70-es évek progresszív rockjából, amennyiben szabadon kalandozott a zene, de nagyon is kifejező, átható módon. És annyi mindent tettek hozzá, a népzenétől a metalig.
Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.
Akárcsak a szerzőpáros előző mangája, ez is nagyon erős érzelmi és hangulati tartalmat hordoz.
Az van, hogy lehet a collision/fusion/division-t „csak úgy” is hallgatni. Nem mondom, elég sűrű anyag, de annyi emlékezetes dallam, hitetlenkedő fejcsóválásra késztető téma van benne, hogy pusztán szórakozásból is élmény pörgetni. Ha azonban rászánod az időt, hogy fejhallgatóval, a szövegeket olvasgatva vedd végig az anyagot, akkor jön majd át igazán az album ereje, súlya.
Minden, ami WMD, és minden, amit ma egy gondolkodó ember érez, gondol, tapasztal, egy olyan ember, aki ebben a világban és országban él. Nem belezsúfolták a mindent, hanem megmutatják a részleteit, és a hallgató önmagában megtalálja a többit, kinn a tükörben, benn a visszhangokban. Ahogy a Fedetlen lépés című dalban énekli Veres Gábor: „Itt vagyok még, nem tűntem el, remélem így is megfelel”. (Mellesleg eztán, ha bárki kérdezi, mi van a Hammerrel, ez lesz a válaszom.)
A sástói Fekete Zaj fesztivál második napjára sikerült eljutnom. Legfőképp az Enslaved miatt mentem, és az ő koncertjük még annál is döbbenetesebb és jobb volt, mint amit remélni mertem, de további sok jóban is részem volt még.
Hammer honlapon a beszámolóm, emitt meg jó sok fényképem.
Volt már Halálnak külön képregénye, magyarul a Fumax ki is adta káprázatos gyűjteményes kötetben (Death – Halál: Teljes gyűjtemény), ámde ez az annál kisebb méretű könyv más típusú képregény: manga. Mármint, manga stílusban rajzolta Jill Thompson (és fekete-fehérben). A sztori alapját a Sandman Párák évszaka című fejezete adja, azt részint újra is meséli, más szemszögből, ill. annak következményeit mutatja meg Halál, nos, életére nézve. Mindezt jó sok cukiskodással és humorral nyakonöntve, ami nekem egy kicsit sok is, de azért tetszett.
Nagyon vártam, hogy végre élőben láthassam a Baroness-t. Rendkívül gazdag, szövevényes zenéjük sallangmentes előadással párosult ezen a koncerten, szóval remek volt.
Teljes cikkem róla a Hammer honlapon (plusz sok fotó).
