Mark Helprin: Téli mese

A filmnek, s az onnan vett borítónak sajnos nincs sok köze a könyvhöz, de ezt a különös, ezernyi szálat gabalyító-gombolyító történetet nem is lehet filmre vinni. Ezt olvasni kell, abban az értelemben, ahogy mondjuk a világ legszebb helyeit is látni kell a saját szemünkkel, fotó, film, mások elbeszélése vissza nem adhatja. Ez a monstrum nem csak mérete okán lett életem egyik legnagyobb olvasmányélménye.

Teljes cikkem ekulton.

Joanne Harris: Egész évben karácsony

Ez egy olyan novellaválogatás, melyben a Csokoládé írónője úgy kalandoz kedvére, hogy hozza a rá jellemző stílust, hangulatot és gondolatokat. Továbbra is a szórakoztató és a szépirodalom határán egyensúlyoz – a történetekben felvillantott életképek, személyiségek gyakran megragadóbbak és mélyrehatóbbak, mint sok szépirodalmi műben, ugyanakkor gyakran tesz bele valami többé-kevésbé mágikus, nem evilági elemet, csavart.

Teljes cikk ekulton.

Mr. Morgan utolsó szerelme

A film címe spoileresnek is nevezhető, bár szerintem árnyaltabb a történet annál, hogysem ennyivel összefoglalható, elrontható legyen. Vagy hogy kimerüljön annyiban, hogy kliséket sorakoztat fel az életről, mint olyanról, s benne gyászról, öregedésről, fiatalságról, apa-fiú (avagy szülő-gyermek) kapcsolatokról, és így tovább. Nem feltétlenül maga a történet ennek az oka, bár úgy gondolom, viszonylag kevés olyan filmet játszanak a mozik, melyekben legalább ilyen mélységben ábrázolnák az igazi emberi életet. A Mr. Morgan utolsó szerelmének a savát-borsát a színészi játék adja, valamint a fényképezés.

Teljes cikk ekulton.

Robert Low: A Sárkányhajó

Low a vikingekről szóló, maximális hitelességre törekvő Felesküdöttek-saga első három részében sem finomkodott (noha az öncélú kegyetlenség sem kenyere), de a negyedikben úgy istenesen megzúzza Ormot és Felesküdötteit. Még ha a cselekmény tartalmaz is visszatérő/ismerős elemeket, és az a megoldás, hogy múltjuk árnyai visszajönnek bosszút állni, eléggé lerágott csont is, a könyv letehetetlenül izgalmas.

Teljes írásom ekulton.

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Hogy Ono Maszudzsi, a regény főszereplője háborús bűnös-e, azt nem Ishiguro mondja meg, azt az olvasónak kell eldöntenie. Ahogy a maga kimért, szertartásos, jellegzetesen japán módján elmeséli történetét, előre-hátra ugrálva az időben, kerülgetve a kínos kérdéseket, ahogy a japán etikett is elvárja, apránként elénk tárul egy ember élete, és tényleg csak rajtunk múlik, mint ítéljük meg – vagy hogy egyáltalán megítéljük-e.

Teljes cikk ekulton.

Jeff VanderMeer: Expedíció

Az Expedíció egy trilógia első kötete, mindhárom könyv 2014-ben fog megjelenni, és bár az első rész rövid, 176 oldalas csupán, nem mindennapi olvasmány. Már besorolni sem könnyű: pszichothriller, természetfeletti horror, sci-fi, ökopunk és fantasy elemei vegyülnek benne. És amilyen rövid, annyira feszült és izgalmas. Ez bizonyára sablonosan hangzik, de tényleg rég olvastam ennyire paráztató, magába szippantó könyvet.

Teljes cikk ekulton.

Sally Gardner: A Hold legsötétebb oldala

Standish Treadwell diszlexiás. Tizenöt éves létére nem igazán megy neki se az írás, se az olvasás. Ráadásul felemás színű a szeme. De Standish nem hülye. Viszont tisztátalannak számít abban a diktatúrában, melyben él. Akármikor kitörölhetik az élők sorából. Selejt, a Hetedik Zóna lakója, ahonnan senki nem jut ki élve, ahova azok kerülnek, akik bármi olyat tettek, ami az Anyaföld vezetőinek és pribékjeinek nem tetszik.

Nem akármilyen ifjúsági regény egy alternatív, de mégis túlságosan ismerős világból. Teljes cikkem ekulton.

A Lego kaland

Lehetne ez egy újabb dögunalmas animációs film is, melyben az átlagember legyőzi a főgonoszt, megmenti a világot, kerül neki jó nő is a végére, nem szólva a szupercuki illetve szuperbölcs barátokról, akik a kezét nyalják vagy a vállát veregetik. Sőt, ez mind benne is van. Amitől más, az egyrészt a csavar a történetben (melyet egy felnőtt néző alighanem kitalál, mielőtt bebizonyosodna, de akkor is ott van), másrészt pedig a bődületes poénok. Melyek egy része olyan, hogy az ember zokogva fogja a fejét, s kínjában röhög (halld például Batman dala), de még ezek is jók, sőt.

További megfejtés ekulton.

Anne Rice: Az Úr Krisztus sorozat 1-2.

Még hogy Anne Rice, a vámpírkirálynő, Jézus életéről írjon könyvet?! - kérdezhették a csak mérsékelten tájékozottak, akik nem tudtak róla, hogy Lestat, a vámpír megalkotójának volt egy katolikus korszaka. Melybe a rá jellemző vehemenciával vetette bele magát, s mely azonban már a múlté, így sajnos az is kérdéses, hogy lesz-e 3., befejező rész. Sajnos, mert ez a két regény tulajdonképpen egész jó. Nem a legrosszabb, sem a legjobb könyvek, amiket valaha Jézusról írtak, ráadásul a Bibliában nem tárgyalt éveiről nem is nagyon szólnak, mégis tetszettek. Hogy miért, azt az ekulton írtam le.

East: Messze a felhőkkel (DVD)

A magyar progresszív rock egyik legfontosabb zenekara, az East 18 év szünet után állt először újra színpadra, a pécsi Kodály Központban. Ezt 2013-ban egy szegedi és egy budapesti fellépés követte – utóbbin, a teltházas MüPa koncerten magam is ott voltam. A Messze a felhőkkel című DVD a pécsi koncert felvétele, de a program, ha nem csalódom, megegyezik a müpással. Márpedig az katartikus, felejthetetlen, örök élmény volt.

Teljes cikkem ekulton.

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek

Ray Bradbury a sci-fi irodalom klasszikus írói közé tartozik, s művei közül az egyik legismertebb a Fahrenheit 451. A cím arra a hőfokra utal, amin a könyvnyomópapír meggyullad – merthogy abban a képzeletbeli jövőben, amelyben a regény játszódik, a könyv tiltott dolog. A rohanó életet élő embereket a média irányítja, s a rendszer nem tűri a gondolkodókat...

Az új, Agave féle kiadás további öt remek novella olvasható. Cikkem ekulton.

Polonkai Tamás: Apokrif

Polonkai Tamás szólóanyagán egyszerűségükben is szép, minden sallangtól mentesen hangszerelt dalok sorakoznak. Sok népzenei, illetve szakrális zenei elemmel színesített, ha úgy tetszik, világzene ez. A lemezen Tamás az ének mellett egymaga játszik minden hangszeren: citerán, akusztikus- és basszusgitáron, illetve az ütőshangszereken. A szerzemények olyan hangulatot árasztanak, olyasmit közvetítenek, amit nagyon hiányolok úgy általában véve szinte mindenből, ami a mai világot jellemzi. Hála van ezekben a dalokban, Isten, a világ, a természet felé.

Teljes cikkem, ahol az anyag meg is hallgatható itt van, az ekulton.

Maisie tudja

Ezt a filmet minden szülőnek látnia kellene, és minden gyereknek, aki úgy nőtt fel, hogy sérült a lelke a szülei miatt. Nem gyógyír, nem megoldás, nem szülőknek szóló szaktanácsadás, hanem tükör, emlékeztető, nagy szavak és monumentális jelenetek nélkül arról, ami igazán fontos. Talán azért is, mert mindent a gyerek, Maisie szemszögéből mutat meg, amennyit ő ért és lát, azt látjuk a vásznon – és ő minden lényegeset lát. Innen a cím.

Itt pedig a teljes cikkem, plusz trailer.

Neil Gaiman: Odd and the Frost Giants

2008-as kisregény Gaimantől, ha úgy nézem, könnyed, szórakoztató mese az északi mítoszok világában, ha meg amúgy, akkor a felnőtté válás, a beavatás a témája. Akárhogy is, Gaiman elemében van. Teljes cikkem SFmagon.

Clark Ashton Smith: Gonosz mesék

Clark Ashton Smith a gótikus/természetfeletti irodalom egyik kultikus szerzője a múlt század '30-as éveiből. H. P. Lovecraft barátja volt, írásait kifinomult, barokkosba hajló stílus és erős atmoszféra jellemezte. A Gonosz mesék a jobbára középkori és teljesen képzeletbeli francia tartományban, Averoigne-ban játszódó történeteket gyűjti egybe.

Teljes cikkem ekulton.

Watch My Dying

A Watch My Dying nem siette el a 4. albumot (mely már a Led Zeppelin vagy a Black Sabbath esetében is vízválasztó és kiemelkedő volt ugye), olyannyira nem, hogy múlt év Karácsonyára csak az első fele, a 4.1 EP jelent meg, rajta hat új dallal. Ennek ellenére nem váltak funeral doom zenekarrá, az irány nem igazán módosult, de változások azért történtek a Moebius album óta. Ezekről, és sok minden másról kérdezgettem Gaobr énekest és Imi basszert, és a Hammer site-on olvasható az interjú, és ott meghallgatható a teljes EP is.

Bill Watterson: Varázslatos világ (Kázmér és Huba 11.)

Ez az utolsó kötete Watterson örökbecsű képregénysorozatának. Még most is elképeszt, hogy tudott valaki ilyen furfangos és bravúros dolgot művelni: egy hat éves kisfiúról szóló, látszólag kő egyszerű képregénycsík-sorozatban annyi mindenről szólni. Társadalomkritika, filozófia, az élet nagy kérdései – s mellette a gyerekcsínyek egész tárháza, mit tárháza, tárfelhőkarcolója. Meg pszichológia. Meg a szülő-gyermek viszony különféle momentumai. És így tovább, tovább.

Teljes cikkem ekulton.

Reif Larsen: T.S. Spivet különös utazása

Reif Larsen első könyve ez. Februárban kerül mozikba Jean-Pierre Jeunet (Amélie csodálatos élete) rendezésében a filmverzió. A múlt év egyik legkülönlegesebb és legjobb könyvélménye volt számomra, dacára annak, hogy a nagy alakú, rengeteg ábrával és térképpel illusztrált kötet elsőre a régi fizika tankönyvekre emlékeztetett.

Teljes cikkem ekulton.

Ted Nasmith - a harmadik / interjú az egyik legismertebb Tolkien-illusztrátorral

Ted Nasmith a január 5-én az Uránia moziban tartott Tolkien-nap vendége volt, ott interjúztam vele.

Nasmith egyike a három legismertebb festővel, aki Tolkien műveit illusztrálta. A másik kettő, Alan Lee és John Howe részt vett a Gyűrűk Ura és Hobbit filmek látványvilágának kialakításában -- és bizonyos értelemben Nasmith is, csak mivel ő nem szállt be a projectbe, tőle szimplán nyúlt Peter Jackson... Erről is beszélt a visszafogottságában is készségesen válaszolgató, szimpatikus művész.
Itt az írott verzió.

Virrasztók: A halál színei

A Virrasztók egy pécsi zenekar, a népzenét és a metalt keverik, némi gépi, sampleres elemekkel gazdagítva, egészen sajátos formában, és ez már a harmadik albumuk. A lemez februárban jelenik meg digipack formátumban, addig a Hammer magazin CD mellékleteként szerezhető be.

Ekultra írtam róla.

Daniel Pinkwater: A titokzatos gyíkzenekar története

A regény eredetileg 1976-ban jelent meg, s ha nem számít is klasszikusnak, mindenképp az ismert és közkedvelt ifjúsági regények közé tartozik Amerikában. Meglepő választásnak tűnhet ennek a kiadása, de az a helyzet, hogy nincs benne semmi, ami akadályozná, hogy egy mai 9-14 éves olvasó is élvezze (vagy épp egy felnőtt, jelesül én). Sajátos hangulatú és humorú regény, erről is írtam ekultra.

Natalie Babbitt: Örök kaland

A borító alapján lányregénynek tűnik, és a főszereplője egy tizenegy éves kislány, nem úgy tűnt, hogy hozzám szól, de beleolvastam, és az a megérzésem támadt, hogy tetszene. És nem tévedtem.

Ekulton a cikkem.

Best of 2013

• Könyv
Reif Larsen: T.S. Spivet különös utazása
Neil Gaiman: Óceán az út végén
Patrick Ness - Siobhan Down: Szólít a szörny
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú - Két szív
Robert Holdstock: Mitágó erdő 
Osamu Tezuka Buddha képregénysorozata
Mary Doria Russell: Verebecske
Laár András: Kiderülés
Takács Vilmos: Pisztolytáska és rózsapatron - A Guns N' Roses és én 
Könyves vonalon ez jó év volt. Jöttek olyan könyvek, amik meg tudtak rázni, el tudtak varázsolni, úgy és annyira, hogy tudom, hogy újra el kell majd őket olvasnom. És ez valójában ritka, most mégis több ilyet találtam - ezek vannak a listán (és a Gaimant nyomban kétszer is elolvastam).
De talán az még ritkább, ha egy olyan könyv, ami régen nagyon sokat jelentett, második olvasásra is ad ugyanannyit, vagy akár még többet: Beagle regénye ilyen volt.

• Film

Nagyon vártam Richard Linklater Mielőtt... sorozatának a harmadik részét, és bizonyos értelemben nem kellett csalódnom, másrészt meg jól megzúzott. Ez volt a messze leginkább emlékezetes filmélményen, de a többi felsorolt is tetszett ezért vagy azért.

Mielőtt éjfélt üt az óra

...

Moliére két keréken

Végjáték

Gravitáció

A Hobbit - Smaug pusztasága

• Koncert

Fates Warning, A38

East, MüPa

Queensryche, Club 202

New Model Army, A38

Pain Of Salvation / Anneke, Club 202

• Dalok

Alice In Chains - Choke

Alter Bridge - Addicted to Pain

Amorphis - Hopeless Days

Audrey Horne - Redemption Blues

Bálnalovas - Árnyékfejtő

East - Elrejtettél a szívedben (ez ugyan '94-es dal, de most, a MüPa-beli életműkoncert kapcsán ütött be nálam, és vitt mindent)

Fates Warning - Firefly

In Solitude - Sister

Memory Garden - The Evangelist

New Model Army - March in September

Pearl Jam - Mind Your Manners

Queensryche - Ad Lucem

Trouble - When The Sky Comes Down

VoiVod - Kluskap O' Kom

Von Hertzen Brothers - Insomniac

stb.

Ez volt ám a, hm, érdekes év. Meg változatos. A zömét a hátam közepére nem kívántam volna, de a fentiek sokat segítettek.

Békesség minden érző lénynek.

Noble Smith: A Megye bölcsessége

Egy Tolkien/Gyűrűk Ura/Hobbit rajongónak nincs szüksége külön könyvre, hogy megmondja, mi a jó ezekben, mi a Megye bölcsessége, hiszen épp azért olvassuk a professzor könyveit, mert mi is a Megyébe vágyunk. Ám Noble Smith mégis tud adni valamit, akár a fanoknak, akár úgy általában bárkinek, mert az alábbiak szellemében írta meg könyvét: „Tolkien az elméjével teremtette meg Középföldét, de a hobbitok a szívéből ugrottak elő. Az életünk sokkal jobbá válhat, ha megpróbáljuk a magunkévá tenni ezen vidám, őszinte, kitartó és iparkodó lények szemléletmódját."

Ekulton a cikkem.

Tony Parsons: Fiúkból lesznek a férfiak (Apa és fia 3.)

Tony Parsons angol író 1999-es, Apa és fia című regényével lett ismert és közkedvelt szerző, nálunk is. Alighanem azért, mert jellemzően normális, átlagos emberekről írt szívhez szóló, hihető, de szórakoztató történetet. Ami magyarul megjelent tőle, azt mindet olvastam, de míg ez az első és folytatása, a Férj és feleség nagyon tetszett, utóbb ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy ellőtte a puskaporát, s már csak önmagát ismétli. Ezért aztán vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt, hogy új regényében visszatér Harry Silver, az Apa és fia és folytatása főszereplője.

De ez a visszatérés jól sikerült. Teljes cikkem ekulton.

Dolma lányai

Nepáli buddhista szerzetesnőkről szóló film, mely elsősorban az emberi oldalra koncentrál. Érdekes, néha szép, néha megható, néha vicces, és így tovább. Cikkem róla ekulton.

A hobbit - Smaug pusztasága

Az első rész után nem éreztem azt a sürgető késztetést, amit most igen: hogy újra meg akarom nézni. Tisztában vagyok vele, hogy a Smaug pusztasága elsősorban szórakoztató és látványos, és ritkán olyan hangulatos, hogy oda akarjak költözni, de szerintem olyan igazán, de tényleg szórakoztató és látványos filmből sincs olyan sok. Szóval nekem tetszett.

Ekulton a cikkem.

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú - Két szív

A fantasy irodalom klasszikusai között számon tartott, 1968-ban született regény 2004-ig nem jelent meg magyarul, de akkor nyomban sokunk kedvencévé is vált, bár kétlem, hogy minden potenciális olvasójához eljutott a híre – márpedig Tolkien rajongóinak épp úgy ajánlható, mint mondjuk a Harry Potter sorozat kedvelőinek. Igazi gyöngyszem, amely Amerikában mindmáig nagy népszerűségnek örvend, akárcsak a belőle készült, 1982-es, részint japán rajzfilm. Új kiadása egyben új fordítást rejt, valamint a „Két szív” című novellát, az egyetlen írást, melyben Beagle valaha is visszatért a regény szereplőihez.

Teljes írásom az ekulton.

Robert Holdstock: Mitágó-erdő

Vannak könyvek, amik rögtön az első oldalukon elvarázsolnak, beszippantanak, és nem eresztenek, míg a végükre nem érek – vagy még azután sem. Nem feltétlenül a legkellemesebb élmények, de ezek miatt érzi úgy az ember, hogy az olvasás egy szent valami, ami nélkül kevésbé lennénk emberek.

Holdstock 1984-ben megjelent, World Fantasy-díjas regénye is ilyen. Az a legkevesebb, hogy nem fogott rajta az idő foga, hiszen kortalan dolgokról szól. (...) A Mitágó-erdő amellett, hogy izgalmas, kiszámíthatatlan kalandregény, egyszersmind szépirodalom is, szimbólumokban, értelmezési rétegekben gazdag, varázslatos és magával ragadó alkotás.

Teljes cikkem ekulton.

Takács Vilmos: Pisztolytáska és rózsapatron – A Guns N’ Roses és én

Vilkó műve, ahogy rá is írták, "inkább regény", mintsem színtiszta rocktörténeti dokumentumkönyv. Váltogatva (és párhuzamosan) megy benne minden idők egyik legnagyobb rock bandájának a története, és Vilkóé, aki Slash miatt kezdett el gitározni, és most a Hollywood Rose-zal tolja a Guns klasszikus dalait (plusz sajátokat is). Minden rockrajongónak olvasnia kell, mert rólunk szól, hogy milyen annak lenni a világ ezen fertályán. Meg szól a zenészlétről is, van benne millió sztori, megannyi fotó, piszok jól néz ki, és remek humorú, olvasmányos cucc. Ekultra írtam róla bővebben.

Jostein Gaarder: Hello? Is anybody there?

A Hello? Is anybody there? egy rövid könyvecske, amit ráadásul gazdagon illusztrált Sally Gardner, szóval semmiképp nem megerőltető olvasmány kevésbé képzett angolosoknak sem. Pláne, mivel a főszereplő Joe 8 éves, és épp ilyen korú gyerekeknek szánhatta Gaarder. De persze filozófikus, kicsit A kis herceg-re is emlékeztet, és ekulton a teljes cikkem róla.

Végjáték

Vagy igénytelen vagyok, vagy csak az igényeimet tartottam reális/alacsony szinten (egy ilyen sci-fi klasszikusból úgysem lehet igazán méltó filmet csinálni, mert vagy a hangulat lesz ott s a nézők nem, vagy látványos lesz, de csorbul a tartalom), de nekem tetszett. Rengeteg ennél sokkal rosszabb adaptációt láttam már, de valószínű, hogy a könyv ismerete nélkül sok mindent nem értettem volna belőle. Szóval olvassátok el, aztán nézzétek meg.

Cikkem ekulton.

ekultura.hu - Visszaemlékezés az első 10 évre

Az ekult mindjárt 10 éves lesz, én meg nem sokkal a kezdet után szálltam be a partiba, aztán azóta is írok oda mindenféléről. És miután mások, volt és aktuális ekultisták már mindent elmondtak arról, hogy mi a jó abban az oldalban, próbáltam valami mást kiötölni. Erre az jött ki, hogy miért írok oda (pl. mert oda lehet így, ahogy szoktam).

Miközben nem minden pátosztól mentes a cikk, olyan blaszfémikus kijelentések is olvashatók benne, mint pl. hogy a könyvek, a zenék és a filmek a mi drogunk. De talán sikerült ennél épületesebbet is leírni. Teljes cikk itt.

Mary Doria Russell: Verebecske

A meglepő cím és a retro hangulatú borító egy remek sci-fit rejt. A cím Máté evangéliumának egy részletére utal, a Biblia Károli-féle fordítása szerint – ahogy a regényben idézik: „És egy verebecske `sem esik a földre a ti Atyátok akarata nélkül`.” Már ennyiből sok minden sejthető, de nincs az a regény, ami pusztán a témája miatt jó lenne. Mary Doria Russell első, eredetiben 1996-ban megjelent könyve sem csak azért jó.

Teljes cikkem ekulton.
És ez a dal is felbukkan a regényben:
 

Roddy Doyle: Two Pints

Két meg nem nevezett, alighanem az ’58-as születésű Doyle-lal egyidős manus kocsmabeli beszélgetéseit olvashatjuk itt, minden egyéb nélkül, viszont olyan vaskos ír-angol tájszólással, hogy egy részét csak megtippelni tudom, nincs az a szótár, ami megfejtené. Másfél évet ölel fel a 90 oldal sincs kötet, 2011 májusától kezdve, és egy rakat épp aktuális téma is felmerül benne. Mindezt a Barrytown-trilógiában megszokott, kő tahó stílusban adják elő. Isten bocsássa meg, nekem tetszik.

Bővebben ekulton. Sláinte!

Anafora interjú

Kb. egy hónapja jelent meg a kecskeméti Anafora zenekar Két ajtó, egy lámpás című debütalbuma. Az ex-Keeper Of Dreams tagokat felvonultató csapat poszt keresztény jazz metalnak nevezi a zenéjét, és a legegyszerűbb az Opeth-hez hasonlítani, csak jóval több benne a spirituális tartalom.

Az Anaforában az énekért, a szövegekért, a koncepcióért és némi gitárjátékért is felelős Korb Tamással interjúztam a Hammer site-ra. 

Kezdjük azzal a bandával, ahol megismertünk: mi történt a Keeper Of Dreams-szel? 

„Feloszlottunk, részben zenei, részben emberi okokból kifolyólag. Az első album után éreztük, hogy valami egész mást fogunk csinálni, viszont maradtunk a névnél. Azt hiszem, ez volt a hiba. Nem tudtuk, pontosan mit csináljunk. Vagy mit tehetünk meg ezzel a névvel. Legalábbis nekem nem volt tiszta. Tisztább lap kellett volna, mert amúgy a felállás erős volt, de az utolsó két évben két-három számnál tovább nem jutottunk. Valami nem működött. Ebben az időszakban már én voltam a "frontember", de ment pár régi szám is, amiben meg ugye Marci (Kiss Marci - ma Corville és Anafora). Egy rövid ideig "kettő az egyben" zenekar is voltunk. Volt egy Keeper blokk egy régi számmal, három-négy újjal, plusz volt az Anafora blokk, ahol gitárcsere, mikrofon csere, lényegében hangulatcsere - de nevezhetném közlés-cserének is - történt. Amúgy az egyik ilyen Anafora blokk nagyon jól sikerült. A hangmérnök állva tapsolt, mások azt mondták, belső utazásokat éltek meg. Ennek ellenére a csapaton belül ellentétek szövődtek. Akár "vallásiak" is. Kilátástalan volt a helyzet, a pozitív élmények meg leperegtek. Voltak nagy veszekedések, de ha meg is tudtuk beszélni a dolgot, ez a következő próbáig, találkozásig mindig elfelejtődött. És kezdődött elölről. Először Szabó Dani (ma Mind's Mirrors) adta fel, aztán hamar földbe állt az egész történet.”

Kérlek, foglald össze a csapat eddigi történetét!

„Az első bandánk a Road Crow volt 2001-ben. Elvileg punk rock-ot játszottunk, én énekeltem és basszeroztam. A gitárossal, Sajti Levivel Junkies-t hallgattunk meg Guns & Roses-t. A dobos Bálint (Tóth Bálint) meg Bon Jovi-t :D Viszont Bálinttal szerettük Zoránt is. Na ez volt a közös pont!:D Bálinttal egyébként játszottunk később is együtt: szoba black metalt (Ice Empire), meg "rendes" színpadit is (Malgatum). Szóval, mikor kiderült az azonosság, letámadtam, hogy csináljunk valami zoránosabb zenét is.:D Volt két szám, azokat próbáltuk kb. két évig. Folyton átírtam őket, szegény Bálintot szétterrorizáltam az újításokkal.

Amúgy kezdetben nem sok célom/célunk volt az Anaforával. Ezen kívül az átírás mánián kívül... Emlékszem, a szomszéd lakrészben tesómék próbáltak a Little Jazz Banddel. Dixielandet és ragtime-ot :S Mi meg sokszor lenyúltuk a seprűjüket, mert mi is jazzelni akartunk Bátrabb pillanataimban kölcsönkértem, de Frédi, a dobos valamiért nagyon féltette tőlünk a seprűjét. Nekik ez nagyon otromba muzsika volt, hangos, torz :D Akkor eldöntöttem, hogy megalkotom a jazz és a metal fúzióját. Persze, csak hogy bármikor elkérhessük a seprűt :D

Azóta is ezt a két számot írnám, ha nem állunk le pár évre. De a Road Crow-nak vége lett, Bálinttal elkerültünk egy vendéglátós/bálózós zenekarba, a Musztángba. Country-t játszottunk, meg Koncz Zsuzsát, csodás volt...

Aztán jött vagy egy tucatnyi zenekar, mindent bevállaltam. Volt, mikor párhuzamosan 3-4 felé osztódott az energiám. Basszusgitáron, gitáron, szintin, énekelni viszont nem énekeltem, maximum vokáloztam. Sokat tanultam, stílusokról, hangszerelésről, emberekről, magamról. Kellettek ezek az utak, nem bánom egyik zenekart sem. Aztán 2007-ben elmentem postás bácsinak, és ennek köszönhetően lett némi pénzem. Egyből beugrott, hogy írok egy saját albumot. Addigra már nagyon elegem volt belőle, hogy a saját dolgaimat hanyagolom. Megírtam pár hét alatt a zenéket, szövegeket, aztán szóltam Bálintnak, hogy mehet a menet.”

Voltak korábban demóitok, bármi, amit külső fül is hallhatott?

"A lemez előtti két számos demón kívül csak kazettás felvételeink voltak, ezek meg is vannak valami dobozban a kamrában, néha előásom őket, hátha az idő megszépítette őket... de nem :D A demót amúgy meglehet találni neten, ha valaki nagyon akarja, de azt sem ajánlanám... Metronóm nélkül csináltuk, tele van hibákkal, a hangzás botrányosan műanyag, az ének is nagyon kezdetleges."

Ez az album végül is mennyi idő alatt és hogyan készült el?

"A felvételeket 2008-ban kezdtük Miskolcon a Hangart Stúdióban Károly Tomi vezetésével. 8 napra béreltük ki a stúdiót, aztán rá kellett dobni még majdnem ugyanannyit. Bálinttal ketten játszunk a lemezen, illetve a stúdiós Tomi játszik két dalban slide gitáron. Nagyon lelkiismeretes volt, addig kerestük a hangzásokat, amíg nem voltunk elégedettek vele. Nem túl felkészülten érkeztünk a felvételre. Két próbát csináltunk előtte Bálinttal, neki sem rögzült be úgy, én meg nagyon lusta voltam világ életemben, szóval sok "felesleges" idő ment el a hanyagságunk miatt. De úgy érzem, a végeredmény azért elég erős lett. Szóval ez történt kábé 2008-ban. Utána meg jött a várakozás, meg keverni jártam vissza. Sokat. De így legalább később újraénekelhettem szinte az egész lemezt. Ezt mondjuk érdemes volt megtennem :) Az Anafora album előtt nem énekeltem lemezen, zenekarban is csak 2001-ben, előtte kórusban, de hát az más szint volt, mint amit ide akartam...

Ja igen, a 4 szólamú hörgéseket/károgásokat Bálint "énekelte" fel. A szimfonikus részeket ott találtuk ki. Jó móka volt az egész, csak hát idő meg pénz vonatkozásában kicsit túl lett húzva... Idén ráfeküdtünk újra - mert amúgy szinte minden évben ráfeküdünk -, hogy elkészüljön az anyag. Károly Tomi folyton dolgozott, valahogy nem akart elkészülni. De végül is nem késtünk le semmit :)"

Zeneileg ill. szövegileg mi volt hatással az albumra?

"A zenék a 2008-ig begyűjtött hatásaimat foglalják össze, Zorántól kezdve az Opeth-en át az Emperorig vagy a jazz-ig. A szövegek terén nem tudok felhozni sok hatást. Nem voltam sem nagy könyvmoly, sem nagy vers olvasó. Gimiben írtam verseket, de ugyanúgy nem vagyok velük elégedett, ahogy az album szövegeivel sem maradéktalanul. Ahhoz végérvényes dolgokat kéne tudni leírni, de hát minden változik. Utólag persze nem lenne szívem drasztikusan belenyúlni a dalszerkezetekbe, a szövegekbe pláne nem. Belülről merítettem őket, néha meglehetősen megfoghatatlanok a képek, de a téma maga is nehezen körülírható, inkább csak sejthető. A dalcímeket végül úgy alakítottam ki, hogy összeolvashatóak legyenek, illetve kiadjanak egy mondatot. Ez a mondat magába foglalja az események láncolatát. A beléptetést, a törvények megismerését, és elfeledését, a mély depressziót, a reményt, és a beteljesedést, avagy legvégül a bukást."

Milyen transzcendentális élményről van szó a lemezen?

"Nehéz erről beszélni. Nem mintha tabunak tartanám, de nem könnyű ezt jól megfogalmazni. Volt egy év, 2007, mikor sok mindent megértettem, értelmet nyertek a hétköznapok, minden mögött ott mosolygott az élet.

Kiskoromban nagyon depressziós, csendes gyerek voltam. A másik oldalról meg nagyon vidám, kedves. Mindig is végigkísért ez a kettősség. De nem tudtam vele mit kezdeni, ahogy más sem. Az iskolában passzív voltam, alsóban fel voltam mentve versmondásból, mert képtelen voltam mások előtt beszélni, nagyon dadogtam olyankor, plusz az órákon szinte sosem tudtam figyelni. Úgyhogy 6.-ban el is kezdtünk kocsmázni. Meg boltból lopni. Nem voltam jó gyerek. De nem éreztem a súlyát. Valójában ma sem úgy gondolok erre, mint valami hatalmas bűnre. Ennyire tellett. Mindeközben rengeteget agyaltam, filóztam mindenen, kifelé ritkán mutattam magamból bármit is. Gyűjtöttem magamban a "megfejtéseimet". De nem nagyon kezdtem bele semmi önmegvalósításba. Magammal harcoltam, hogy jó-e ez, vagy inkább az... Az Anaforát sem akartam igazán, kételkedtem benne, hogy tudok-e majd vele azonosulni hosszútávon. Mert ugye van bennem ez a bipolaritás. És nehezen egyezek ki magammal.

Viszont mikor volt ez a nagy váltás év, akkor hirtelen minden összeállt, én magam is meglepődtem, mert olyan érzés volt, mintha valaki szelíden leemelte volna rólam az addigi súlyos terheket. Úgy éreztem, hogy ez lehet a megtérés. Tiszta lapot kaptam. Akkor tanultam meg megbocsátani bármit bárkinek. Magamnak is. Ezzel együtt tudtam azt is, hogy ezzel másnak is segíthetek. Sugallataim voltak, tiszták és bölcsek. Rájöttem, hogy a világ pont olyan, mint amilyen én, ezért "csak" annyi a dolgom, hogy jóban legyek magammal. Persze ez nem könnyű. És itt jön be az örökös másik oldal, a ledolgozásra váró részek, a kételkedés. Mert a lemez erről is szól...

Mindenesetre, mikor újfent előkerült a fejemből az Anafora ötlete, kézenfekvő volt, hogy erről írjak. Volt egy fontos olvasmányélményem ekkoriban, a "Sors, mint esély" című könyv. Valójában minden ezzel kezdődött. Ez egy ezoterikus könyv, de nem a mai EzoTv kategória... Többször elolvastam egymás után, el se hittem, hogy ennyire hogy találhat valami telibe. Ráadásul pont az én speciális esetemre hogy lehet gyógyír."

 

 

Az egyik szövegrészletből azt szűröm le, hogy te is azt tapasztaltad, hogy a transzcendens élményt nem tudtad állandósítani. Mégis, nyilván, megváltoztatott. Jobb lett ettől, vagy még nehezebb?

"Kb. 5-6 éve azon vagyok, hogy állandósítsam. Sok módját próbáltam, próbálom azóta is. Néha nagyon mélyre kerülök a keresésben, vannak depresszív időszakaim. Máskor olyan, mintha kiérnék egy tisztásra, ahol minden friss és él. Olyankor minden könnyen jön és megy. Adom a világnak a pozitív dolgokat, és ez felszabadít.

Emlékszem, mikor volt ez a beléptetés élményem, és volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy "mégsem akarom... legyen úgy, mint azelőtt.." És működött. :O Félelmetes volt, ahogy "visszavittek" (ezt nem tudom kevésbé misztikusan írni) a beléptetés előtti tudatszintemre. Olyan érzés volt, mintha kiszáradnék... egyből szomorú lettem. Borzasztó volt. Utána persze visszakéredzkedtem :D

Ami rossz ebben az "egészben", hogy miután megkapod a válaszaidat, felelősséggel tartozol irántuk. Hacsak nem akarod újra feltenni a kérdéseket :S Szóval a válaszom, egyszerre lesz egyre jobb és egyre nehezebb vagy rosszabb. Attól függ, honnan akarod látni. De minél magasabban vagy, annál nagyobb lehet az esés. És akkor mászhatsz megint lentről. Közben ahogy kiismered a lépéseket, már elvileg nem tart annyi ideig, ezáltal nem is tűnik olyan magasnak a dolog. Aztán a magasság pont ott lesz, ahol a mélység. Aztán megint elkezdenek távolodni egymástól... és persze mindez elsősorban benned történik... csak azután a külvilágban... de ez már poszt pszichológia. :)"

És mit tanácsolnál valakinek, aki úgy érzi, hogy nem talál kiutat, hogy minden rossz, minden nehéz? Vannak zenék, könyvek, tanítások, bármi, amik segíthetnek, neked segítettek?

"Az utóbbi években nyugisabb zenéket hallgatok, Radioheadet, Coldplay-t, Steven Wilsont, Porcupine Tree-t, de szeretem az Isten Háta Mögöttet vagy az újabb Blind Myselfet, Katatoniát, az Animals as Leaders-t... a lényeg, hogy a szellemi szükségleteket kielégítse, hogy szóljon valamiről, ami végső soron értelmet képvisel. Persze van, amikor nem vagyunk képesek értelmet látni. Ilyenkor szerintem jobb társaságba menni, vagy megnézni egy jó filmet. Mikor még rosszabb a helyzet, olyankor jöhetnek a nagy mesterek, akik okosakat mondanak :) Pl. Müller Péter vagy Eckhart Tolle előadásokat néztem nemrég a neten, vagy a Bibliát olvasgattam... Szeretem Puzsér Róbert agymenéseit is, és ismerkedek Hamvas Béla munkásságával.

Amúgy az igazság az, hogy ezek önszuggesztív megoldások. Az pedig végső soron hazugság :S Ha tényleg a végére akarunk járni annak, hogy miért is vagyunk éppen szarul, ahhoz magunkban mélyre kell ásni. Valószínűleg "legalul" valami jelentéktelen kis dolgot fogunk találni. Egy olyan bolhát, amit elefánttá neveltünk magunkban. És itt jön be a félelem témakör. Le kell leplezni a félelmet, szerintem ennél többet nem is tehetünk magunkért. A félelem mögött mindig ott van valami, ami egészebbé tesz. Nem véletlen maga a szó sem: fél-elem, egész-ség... A félelem amúgy természetes dolog, amíg nem keverjük össze a félelmünk tárgyával. Akkor már nehezebb kijönni belőle. Meg könnyen átcsúszunk a gyűlölet kategóriába.

Mikor összekuszálódnak a szálak, időlegesen le kell választani egymástól a látni vélt valóságot, és magunkat, tehát aki lát. Mert a külvilág tükör. Magunkat látjuk benne. Mikor rendbe került bennünk a belső valónk, újra össze lehet engedni a külsővel. Összeilleszteni és úgy hagyni. Eszembe jut egy frappáns Dosztojevszkij mondat is, valahogy így: Mindenki boldog, csak nem tud róla. Ez egyfajta humor szerintem. Ez is segíthet. Mármint a nevetés... aztán ott a beszélgetés, de hát ezeket mindenki "tudja" :) csak épp elfelejti ugyebár..."

Mit jelent ez a mondat?: "Egy lépés...Egy válás...Két ajtó...Egy lámpás..."

"Ha valahova lépsz, akkor választasz; egyrészt aközött, ahol állsz és ahova lépsz; másrészt aközött, ahova léphetsz onnan, ahol állsz. Mert az ugye sokkal több lépési lehetőség. De mindenképpen a valahova lépés "ára" a máshova nem lépés, illetve a régitől való elválás.

Ugyanezen a gondolatmeneten alapszik a mondat második fele. Van két ajtó előtted, és nálad van a lámpás, vagy még jobb esetben te magad vagy a lámpás J Ez esetben be tudsz menni mindkét ajtón, mert ami mögötte van, bármi is legyen, nem szül benned félelmet. Képes vagy átvilágítani, saját magad fénye által. Ez az univerzalista, vagy poszt keresztény értelmezés. A másik verzió szerint - ez az sima keresztény verzió -, van két ajtó, és csak az egyik tetejére van lámpás akasztva. És mi félünk a lámpás nélküli ajtótól, mert veszélyt jelent. Ezért a kivilágított ajtón lépünk be. A biztosat választjuk. Szeretném azt hinni, hogy nincs mitől félnem, szóval a poszt keresztény látásmódra voksolok szívesebben. De mikor ezt írtam, azt hiszem, a negatív pólusánál fogtam meg a dolgot... Később megismertem a buddhista választ is, miszerint "nincs ajtó", mert én vagyok az... de hát ezért nem vagyunk buddhista jazz metal banda :D Pedig piszok jól hangzik :O Na majd legközelebb! :)"

A legtöbb metal banda, még akár az Opethet is idevéve, inkább az élet árnyoldalairól szól, ha pedig a vallás kerül szóba, jellemzően még az is kritizálja, akinek amúgy van némi hite valamiféle emberfelettiben. Te hogy látod ezt? Mi a különbség az Anafora és a többi metal banda között?

"Érthető, hogy az emberek elfordultak ettől a témától. A szervezett vallások és egyházak lejáratták magukat és sajnálatos módon az "isten" szót is. Nem egységesítették az emberiséget, épp ellenkezőleg, egyre több részre osztották. Persze ez nem csak a vallások felelőssége. Mindenki benne van. Én is, te is, akik olvassák ezt a cikket, azok is. De ez pont hogy megkönnyíthetné a helyzetet... csak ehhez jóval több őszinteség kéne. És következetesség, illetve felelősségvállalás…

Ami számomra zavaró látvány, az ez a megosztó mechanizmus, és az ebben való vak hit, illetve az "ellenségek" démonizálása. És ez zavar sok metal zenekarban is. Hozzáteszem, évek óta alig-ailg hallgatok metalt. De számomra nem is a műfaj jelenti a kulcsszót, hanem a Tartalom. Ezen belül pedig az autonómia és az önazonosság. Aki ennek ellentmond, az magának mond ellent. Később pedig egy hazug képhez kell magát tartania.

Igen, sokaknak vannak tapasztalataik a transzcendensről, de ezt egész egyszerűen nem áll érdekükben felvállalni. Persze érthető ez valahol. A megélhetésüket nem sokan kockáztatják, főleg ha családjuk van stb. Gondolj bele, hogy rájössz; nem a pénz az isten. De úgy igazán rájössz... Mit kezdesz egy ilyen felismeréssel? Semmit :D A pénz sakkban tart majdnem mindenkit. A mókás az, hogy az egésznek semmi értéke. De kifelé már nem jöhetünk ebből a folyamatból. Végig kell menni, kell a tisztító tűz, mi emberek kevesek vagyunk ehhez, a felsőbb értelemben pedig ugye nem bízunk...

A mai világrend kifutotta magát. Minden értelemben megújulásra van szükség. Globálisan. Szellemileg. De úgy érzem, mindezt a megújulást megelőzi majd egy globális összeomlás. Hallottam egy jó analógiát erről. Olyasmi, hogy az egykori Római Birodalom ma a világ egészét jelenti. Ennek értelmében az akkori válság ma globális méretű válság. Ez senki előtt sem titok már. A bukás pedig most a teljes fogyasztói társadalmi rendszert érinteni fogja. Próbáljuk kötni az ebet a karóhoz, hogy megfordítható a folyamat, vagy legalább fenntartható, de ez elkerülhetetlen. Ami nem tökéletes, az változik... nem kéne ellenállni a változásnak. De próbálj valakit arra tanítani, hogy engedje át magán a betegséget, mert egészségesebb lesz tőle… :S

Mi emberek ragaszkodunk ahhoz, amink van. És harcolunk azzal, ami ezt megbolygatja. De a valóságban mind csak magunkkal harcolunk. És ezt vetítjük a világra. A zenekarokat is emberek alkotják... mondom, mindenki benne van. A kérdés, hogy mennyire tudatos az, amit csinálsz, amit közvetítesz. Pl. a Slayer énekese, Tom Araya elvileg keresztény, de hogy fér ez össze a "God hates us all" lemezcímmel?! :D Megint arról van szó, hogy ki kell szolgálni valamit, nyilván anyagi megfontolásból.

Ezzel együtt azt is meg lehet érteni, aki az élet árnyoldaláról énekel, vagy hörög, vagy rappel stb. Mert számára, és sok más ember számára az a valóság. Kérdés persze, hogy mi haszna ennek az egésznek. Talán egy objektív valóság felé terelődik ez a rengeteg kis részlet? Nem úgy tűnik :D

Aki fél, az félelmet fog hirdetni, aki szeret, az szeretetet. Olyan, mintha ez a két dolog alvajárna a világban. Nem látják egymást, olyanok, mint az emberek és a szellemek. Nincsenek egy dimenzióban, egy rezgésszinten.

Ha már zenéről beszélünk, ez valahol az underground és a mainstream harca is. Mindkettőnek megvan a maga istenképe. Az underground alulról halad felfelé, miközben szereti démonizálni azt, ami más lapra tartozik... a mainstreamre. Az ellentartás az istene, míg a mainstream a rózsaszín fellegek mögül dalolászik, arról, hogy "az álmok valóra válnak", hogy "szeretlek", hogy "álmodj ébren". A kettő metszete körülbelül a "föld szint" :D A normális, érvényes közlések világa, ahova fel és le kéne jutnia ezeknek az oldalaknak. És akkor hirtelen mindenki az emberi dolgokról énekelne, nem zombikról, vagy megasztárságról... Amúgy ma már lehet látni, hogy kezdenek kifogyni a tartalékok mindkét "kaszt" eszköztárából. Elkezdődött a "lopkodás", a bátrabbak át-átnyúlnak egy kis könnyed popért, vagy bemerészkednek egy tehetségkutatóba, amiért 10 éve még fejvesztés járt volna. De hát nem akarnak éhen halni, netán még karriert is szeretnének… A mainstream kb. mindig is beengedett magába más, "nem pop" irányzatokat, legelőször talán a Beatles-t, aztán pl. a Queent vagy a Nirvanát, de ilyen volt a Linkin Park, illetve a nu metal hullám, aztán az emo, most az indie és az alternatív zenék jöhetnek át a szűrőn.

Nekem az a célom, hogy az underground autonómiáját összemossam a mainstream kompaktságával. Persze ez az első albumot nem jellemzi :) Akkor még nem gondoltam ilyen sokat erről, ösztönösebb voltam ilyen szempontból.

Szükség van az egymáshoz közelítésre. De nyilván mindenki azt csinál, amit szeretne. :) Pl. a Pain of Salvation szerintem egy istenközeli zene, szövegileg is. És ott megvan mindkét oldal. Ahogy az Opeth-nél is, bár ők jóval misztifikáltabbak, rejtélyesebbek. Mindenki a saját szintjének megfelelően nyilatkozik erről."

2008 óta eltelt némi idő, vannak már új dalok?

"Tavaly csináltunk egy számot "Jobban jár, aki szeret" címmel. Ez ilyen poposabb vonalú dolog, úgymond rádióbarát. Persze a rádiók nem nagyon barátkoztak vele eddig :S Pedig jobban járnának, ha szeretnék :) Amúgy legalább két lemezre való témám van a gépen, pár dal majdnem kész is van. A szövegekkel vagyok gondban. Zeneileg amúgy elég más lesz az új Anafora, modernebb, hangszerelésben fejlettebb. Szeretném megcélozni az underground/mainstream halmazok metszetét, és ott tanyát verni :) A fejemben már sokszor megvolt a térkép, aztán elvesztettem... de egyszer meglesz teljesen :)"

Mi a helyzet a koncertekkel? Van esély, hogy élőben is láthassunk-hallhassunk titeket?

"Van hát! :) Csak ideje lenne találni egy dobost :S Várjuk elkötelezett dobosok jelentkezését, aztán irány a próbaterem."

Az Anaforán kívül mivel foglalkoztok?

"Most szereztem be egy Boss RC-300 Loop gépet, mert szeretnék csinálni egy egyszemélyes zenekart. A neve Korbiusz Atya Band lesz. Kecskeméten rám ragadt ez a név, úgyhogy ez már marketing fogás :) Van egy másik fura banda is, az Édes Mindegy. Legújabban univerzális alternatív jazz-nek hívom. :) Van még pár project ötlet szinten, de az Anafora kap most prioritást.

Marci és Lacika (Bodor Laci basszeros) Pesten laknak, Laci egy számítógépes munkát csinál, Marci munkát keres, illetve az Anafora mellett csinálgatja a saját projectjét Corville néven. Én tanítok, szociális gondozó és ápoló tanfolyamra járok, illetve alkalmi munkákat vállalok. Ezeknek egy része zenei természetű, de most pl. egy gyári melót kaptam :S Pedig nagyon próbáltam elkerülni az ilyesmit, mert gépiesíti az elmét, a szellemet pedig elnyomja. Sokáig nem is tervezem csinálni nyilván :)"

 

https://soundcloud.com/korby-priest

www.facebook.com/anaforaband

Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje

Békebeli. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, így írnám le a költőként is remekelő Molnár Krisztina Rita első gyerekregényét. Szerencsére ennél több szót is írhatok róla, s kell is. De az az érzésem, ez egy olyan szó, amire sokan felkapják a fejüket, mert olyasmit jelent, ami hiányzik nekik. Tudom, mert én is így vagyok vele.

Ekulton a többi szavam.

Timo Parvela: Mérleghinta

A könyv 2006-ban elnyerte Finnország legrangosabb gyermek- és ifjúsági irodalmi díját, a Finlandia Juniort. Ebből a tapasztaltabb olvasó máris sejthet egysmást. Pl. hogy felnőtteknek tetszeni fog. Hogy sajátos lesz, mert az észak-európai országok irodalma annyira egyéni, minden mástól elütő. De ezek némileg lényegtelennek tetszenek ahhoz mérten, hogy mondjuk a gyerekünknek tetszik-e majd.

Nekem tetszett, ekulton fejtettem ki, miért.

Mielőtt felkel a Nap, Mielőtt lemegy a Nap, Mielőtt éjfélt üt az óra

Ez a cikk az ekulton a Richard Linklater által rendezett Mielőtt… trilógiáról szól, mely egy pár életének egy-egy napját mutatja be – s a részek között 9 év telik el. Azt javaslom, aki még egyiket se látta, az ne olvasson tovább az első filmről szóló résznél… Az minden idők egyik (ha nem a) legjobb, legszebb romantikus filmje, a második rész pl. a harmincas évekről szól, a nem rég bemutatott harmadik pedig... hát, az is nagyon jó, de mind másként. A kedvenc filmjeim közé tartoznak.

Íme az egyik legjobb jelenet az elsőből:

Gánti Bence: A buddhizmus

A fülszöveg azt állítja, hogy „először tart az olvasó a kezében a buddhizmusról ilyen átfogó és a hétköznapi ember számára gyakorlatilag is hasznos könyvet.” Nem olvastam minden könyvet ebben a témakörben, de magam úgy tapasztaltam, hogy valóban hiányzik egy olyan, bevezető jellegű könyv, amelyből könnyebben megérthetném, mi is a buddhizmus, olyan, ami nem csak száraz leírása az ilyen-olyan irányzatoknak, de ténylegesen be is vezet a tanokba. És ez olyan.

Teljes cikkem ekulton.

Itt pedig a szerzővel készített interjúm:

Miért haragszom George R.R. Martinra? / Kardok vihara

Eredetileg azt a címet akartam adni ennek, hogy miért utálom GRRMartint, de hát nem utálom. Nem is ismerem. Nyilván tudok róla ezt-azt, akkor is, ha nem is tudom, hogy tudom, mert az írók így vagy úgy, de benne vannak a műveikben, de nem ismerem őt személyesen. Olyan jópofa vén tengeri medvének tűnik, a sorozat alapján meg lehet, hogy egy megkeseredett nyomorult. Vagy egy körmönfont, számító szemétláda. Bármi lehet, de nem ismerem.

 

Viszont haragszom rá, mert:

1. Így a harmadik résznél már kicsontosodtak bizonyos dolgok:
- Martinnál folyton cliffhangerrel érnek véget a fejezetek,
- nála mindenkiről kiderül, hogy ha jónak hisszük is, valami rossz akkor is van benne,

- és minden szar és értelmetlen, és úgyis mind megdöglünk.

Az elsővel az a baj, hogy a százhuszonnyolcadik alkalommal, amikor úgy ér véget egy fejezet, hogy úristen, mi fog most történni, akkor már az ember nem ezt érzi, hanem azt, hogy jól van, elmész te a jó büdös francba.
A másodikkal az, hogy ez volt az első két rész egyik legnagyobb erénye, a jellemek, a karakterek (és Jaime esetében most is kapunk ilyen tekintetben valami izgalmasat meg hűhát), de amikor ez sablonná válik, akkor kiszámíthatóvá és unalmassá is.

A harmadikkal meg az, hogy ha ez minden, amit egy író adni tud az olvasónak, akkor az nagyon gáz. Tudom, hogy a szépirodalmi díjakat gyakran adják olyanoknak, akik pont ezt írják le, hogy minden milyen borzalmas, már a valóságban, de ezt már ismerem, én egy könyvtől nem ezt várom. Pláne nem egy fantasytől. Bár ez különben inkább egy olyan történelmi regényfolyam, amelyben az író azt csinál, amit akar. És ezzel nincs is baj, kezdetben tetszett is, hogy a természetfeletti meg fantasybe illő dolgokkal csínnyán bánik. De most pl. a vége... ne már... Szóval én azt szeretem, ha az, amit olvasok, ad nekem valamit. Martin nem ad, inkább elvesz. Nem mintha olyan sok illúzióm maradt volna ennyi idős koromra, de attól még abban hiszek, hogy igenis van értelem meg jó is az életben, és amikor valaki azt sulykolja, hogy nem, nincs semmi, minden rossz, akkor csak arra tudok gondolni, hogy szegénynek igen nehéz élete lehet, hogy erre a következtetésre jutott, miközben mindenkire süt a Nap, meg hasonlók. És olyan röhejes, és annyira sokat elmond a mi világunkról, hogy most ez ekkora siker. A '80-as évek naivitása is gáz volt, de ez sem jobb. Nem kell, hogy mindenben legyen jó, nem kell, hogy minden jót adjon, katartikus élményt jelentsen - ahogy nem kell olvasnom sem, ha nem tetszik. De ha ez minden, amit adni tud, akkor az semmi. Akkor már inkább Coelho (a korai - mára már ő is üzletember lett, de a korai dolgaiban szerintem voltak jó gondolatok, de ezt csak azért írom, hogy a megveszekedett rajongók, mint az a régi barátném, aki az első könyvről szóló soraim után kitörölt a Facebook ismerősei közül, további bizonyítékokat találjanak arra, hogy én milyen egy barom vagyok, ha nem tartom Martint akkora zseninek :))

 

2. Azért is haragszom rá, mert mégis olvasnom kell. Ha nem kezdtem volna el, meg tudnám állni, de ha már benne vagyok, hát, nem én vagyok az, aki bármely addikciót könnyen legyőz. Szóval haragszom rá, mert behálózott engem is. Mert ha alig is van neki bármi pozitív üzenete (az első kettőben mondjuk 50, majd 100 oldalanként volt egy-egy nagyon odarakott, hatalmas mondat, most jó, ha 200 oldalanként), a pozitívumait el kell ismerni. Iszonyatosan azt csinál az olvasóval, amit akar. Brutális munka lehetett ezt az egészet így kitalálni, hogy a harmadik részben összefonódó szálakról már az első résznél is tudnia kellett, és így tovább. De ennek a zöme azért csak meló és technika. Működik, de még hogy, de attól még nekem hiányzik sok minden. Nem csak a követhető jó példa, meg a katarzis (most miért, pl. a Falnál történik egy s más, nem igaz? Vagy ott a hóvár építős jelenet, az szinte költői), de... Szóval az tök hiteles, hogy nála, abban a középkorias világban, az emberélet olyan keveset ér, és valahol ez is csak tükörképe a mi világunknak, meg igen, a háború ilyen borzalmas, akárki viseli akárki ellen akármiért. De amikor a sokadik kedvencedet gyilkolja meg az író, akkor már fásulttá válsz, és ez nem frankó. Leszarom, ha modorosnak tart ezért bárki, de ezt nem szabad soha megszokni. Minden élet szent, és ez akkor is így van, ha ez olyasmi, amit én sem tudok folyton észben tartani, és eszerint élni. Ez a sorozat totálisan ellene van ennek az elvnek, és bizonyos értelemben nem érdekel, hogy miért, hogy esetleg Martin maga tán nem is így gondolja - nálam kiveri a biztosítékot. Nem széplélek értelemben, hanem abban, hogy a világnak sokkal inkább szüksége lenne, szerintem, arra, hogy az emberek megértsék, hogy minden élet szent, mint arra, hogy azt érezzék vagy gondolják, hogy felcserélhetőek, eldobhatóak. Tudom, hogy ez a valóság, de azt is tudom, hogy a valóság rajtunk múlik. És Martin könyveire iszonyatos figyelem irányul, akkora felelősség és hatalom van a kezében, ami ijesztő, és ennek ellenére, hogy egy ekkora világban, ennyi szereplő között ne legyen egy igazán pozitív sem, az már hiteltelen. A nagy számok törvénye szerint kellene olyannak is lennie.

 

És mindeközben tényleg szuperizgalmas a könyv, bámulatos, ahogy a szálak fonódnak, alakulnak, ahogy a szereplők újabb arcait ismerjük meg, és így tovább. Mégis azt gondolom, hogy ez egy szappanopera. Eszméletlen sok munka van benne, és ez meg is látszik, kiváló író műve, de attól még, hogy bonyolult és színes és izgalmas, a végére érve inkább érzek ürességet rossz értelemben, mint bánatot, hogy de kár, hogy vége, meg hogy oda akarok költözni, meg ilyenek. Ez egy brutál módra felturbózott fél-fantasy szappanopera, de attól még bizonyos értelemben pont olyan, mint a chips. Ha elkezdted, nem bírod abbahagyni, de nem sok jót ad. (És persze, hogy legszívesebben nekiesnék a negyedik kötetnek, de ezt csak az egyik felem mondja, a másik úgy nézegeti a könyvespolcot, mint aki hetekig csak chipset evett, és most végre beszabadult valahova, ahol mindenféle valóban finom és tápláló és jó kajából lehet választani.)

Amúgy viszont, írjuk le, mondjuk ki végre: Bánatos Edd for president! :)