THY CATAFALQUE – Messze még a hajnal? (interjú)

A Thy Catafalque 12. stúdióalbuma A gyönyörű álmok ezután jönnek címmel jelent meg november közepén. A minden korábbinál több vendéget felvonultató, TC mércével mérve is igen gazdag albumról kérdeztem ki Kátai Tamást.

A teljes interjú a Hammer honlapon olvasható.

De kiemelnék pár gondolatot:

 

A Világnak világa című dalból idézek: „Tisztaság, kereslek dudván és muharon át.”, „Ez az atom magja, kerek erdő mélye, vagy az Isten ujja? Ki érti, ki tudja?” Mit találtál?

„Ebben a dalban sok Ady-utalás van, és általánosságban a magyarságról mond pár mondatot. Hogy hogy állunk ezzel. Olyan kérdések ezek, amiket az országban az elmúlt sok száz évben sokan feltettek már. Ki-ki a háttere meg a vérmérséklete szerint különféleképpen éli meg ezt a kultúrát, amibe beleszületett. Ómagyar Mária-siralom, Ady Endre, folklór, tudomány. Tényleg kell választani?”

Szerintem nagyon sokan épp azért szeretik a Thy Catafalque-ot, mert ezeket te bele­rakod.

„Én is másokból táplálkozom. Azok a nagyon nagy koponyák meg nagy szívek, akik ebben az országban éltek és alkottak, mindannyiunkat táplálnak. A mi gondolatainkban is benne vannak az ő gondolataik. Ez a dal nagyjából erről szól az én nézőpontomból legalábbis.”

Azért ők is valamire reagáltak, ők is másoknak a vállán álltak, satöbbi.

„Igen, ez egy folyamat, mi is csak részei vagyunk ennek a nagy rendnek, amit lehet, hogy nem is kell megfejteni, csak méltósággal elfogadni és ennek tudatában élni.”

 

Philip Pullman: A tökéletes óramű, avagy minden(ki) működésre kész

Az Úr Sötét Anyagai trilógia szerzőjének ezen kisregénye kevéssel a trilógia első része után jelent meg angolul, magyarul pedig a Passage hozta ki 2002-ben. Pullman ebben a kis kötetben egy hangulatos német kisvárosba repíti olvasóit, annak is barátságos fogadójába, ahol a téli estén összegyűlik a tűz mellett a település apraja-nagyja. Van közöttük egy író is, aki baljós, sötét mesét kezd el mesélni, mely nyomban bizonyítja a történet felütését, mely szerint a történetek olyanok, akár az óraművek: felhúzod, elindul, de megállítani már nem tudod…

Teljes cikkem róla ekulton.

Hayley Campbell: Minden élők és holtak

Ennek a könyvnek már a borítója is felkelti a figyelmet, hát még ha elolvassa az ember az alcímét (A balzsamozóktól a hóhérokig – Mindazokról, akiknek mestersége a halál) és a fülszövegét. Nem is mennék bele abba, hogy a halál tabu a nyugati társadalmakban, és ehhez képest folyton találkozunk vele a hírekben, és a többi, mert a könyv nem is próbálja ezt mind tárgyalni - viszont amire fókuszál, arról valóban keveset hallunk. Nehéz olvasmány, de segíti a megértést, fejleszti az együttérzést. S amilyen közhelyes, hogy végül mind meghalunk, épp annyira igaz, hogy ezekre őrülten nagy szükségünk van a mai világban.

Teljes cikkem róla ekulton.

THY CATAFALQUE / GIRE, Bp. DK, 2024.11.23.

A dupla TC koncertből csak a második napira sikerült eljutnom, amikor a Gire is játszott, és ez is felejthetetlen élmény lett, és nem csak azért, mert eljátszották a teljes Rengeteg albumot.

A Hammer site-on mindkét koncertről olvasható beszámoló, plusz ott van rakat fotóm.

THY CATAFALQUE: XII – A gyönyörű álmok ezután jönnek

A XII. Thy Catafalque album szinte már csak nüansznyi újdonságot tesz hozzá az életmű korábbi részeihez. Hogy erre sem tudok 10 pontnál kevesebbet adni, az a személyes megélésen túl azért is van, mert ezen az anyagon is mások az arányok, és ezekben az apró részletekben is rejlik Kátai zsenialitása. Túl azon, hogy most is olyan dallamokat írt, hogy míg meg nem halok, mindig emlékezni fogok rájuk, s csak azért nem mondom, hogy a síron túl is, mert nem tudhatom biztosan, utána mi van.

Hammer honlapon olvasható a teljes lemezkritikám.

KAJGÜN: Oddha Raur

Az Oddha Raur a Kajgün második stúdióalbuma, de megannyi más felvételük fellelhető a neten. Ez azért fontos, mert a csapat mindig improvizál. Ők „a jazz-metal punkjai”, és ez kajakra így van. Szóval lehet, hogy most akkor van két stúdióban felvett album, de az nem túl valószínű, hogy az azokon szereplő szerzeményeket még egyszer ugyanúgy eljátszanák. Bár afelől nincs kétségem, hogy képesek lennének akár arra is. Az épp annyira brutális teljesítmény lenne a négy zenésztől, mint hogy egyáltalán összemuzsikálják ezeket a cuccokat.

Teljes lemezkritikám a Hammer honlapon.

BLOODY HOLLY AND THE RICKETZ: Grand Opening

Hazánk alighanem első és jó eséllyel egyetlen horror punk zenekara végre kiadta első teljes albumát. Mely a maga 31 percével nem tűnik épp hosszúnak, de az a bő félóra pusztítóbb, mint sok más, dupla ilyen hosszú rockzenei kiadvány.

Hogy ezt hogy értem, kiderül a Hammer honlapon olvasható lemezkritikából.

NEST OF PLAGUES – Lelki pokol és európai turnék (interjú)

A Nest Of Plagues harmadik albuma Hellsolation címmel jelent meg ősszel, és a csapat nyomban Európa-turnéra indult az Orphaned Land előzenekaraként. A kezdeti death metal/metalcore vonalat jócskán kitágító, lélekcsupaszító dalszövegekkel teli új anyagról Kövecses Evelin gitárost és Ivanics Dániel énekes-basszusgitárost faggattam. És ez is nagyon erős interjú lett, érdemes elolvasni.

A Hammer honlapon a teljesinterjú.

 

 

SVOID – Ahol majd végül minden feloldódik (interjú)

A Svoid black metal projektként indult, melynek végül addig tágították a határait, hogy egyben utat nyitottak egészen másfajta zenei irányzatok beszüremkedésének. Legutóbbi albumuk, a Neptunian egy rendkívül erős atmoszférájú anyag, melyen a black metalon túl épp úgy hallani posztpunk, mint gothic rock hatásokat. S basszusgitáros-énekes-alapító és Gravel Shores gitáros-énekes válaszolt a kérdéseimre. És micsoda válaszokat!

Hammer site-on a teljes interjú.

 

 

 

AT NIGHT I FLY – összeütközés/összefonódás/szétválás (interjú)

A leginkább még progresszív rock/metalnak címkézhető At Night I Fly második albumára jó sokat kellett várni, és a collision/fusion/division még nagyszerűbb és rétegzettebb lett, mint elődje, a Mirror Maze. Bátky „BZ” Zoltán énekesnek és Horváth András Ádám gitárosnak tettemfel kérdéseimet.

Az interjú először az októberi digitális Hammerben jelent meg, ami PDF-ben itt letölthető, de olvasható a honlapon is,ide kattintva.

De egy-két részletet itt is kiemelnék:

 

Nem tudom, valaha valaki megszámolta-e, hogy milyen témákról született a legtöbb zenemű, de az biztos, hogy a szakítás ott van a top 5-ben, ha meg kiterjesztjük párkapcsolatra, akkor biztosan az az első helyezett. De az új lemezetek nagyon sokkal mélyebben megy bele ezekbe, mint a legtöbb erről szóló szerzemény. Ti ezt hogy látjátok?

BZ: „Valóban az »I love you« és a »You don’t love me anymore« a két legelcsépeltebb téma a zenében, viszont mi eléggé máshogy álltunk ehhez. Jól látható manapság, hogy a tökéletes kapcsolatok látszata, a szétfilterezett Instagram fotók és a családi szelfik mögött gyakran húzódnak meg sötét titkok, komoly problémák. Amikor aztán a bűnügyi rovatban olvasol valami tragédiáról, jön a sopánkodás, hogy »pedig olyan rendes párnak tűntek«…”

 

És miért lett az a lemez koncepciója, ami?

BZ: „Igazából az az érdekes, hogy én több mint nyolc éve élek egy csodálatos kapcsolatban, tehát elvileg nálam épp semmi aktualitása nincs a szövegvilágnak, viszont a zenekarban voltak párkapcsolati válságok mostanában, így aztán jött néhány ilyen jellegű ötlet, és az újabb daloknál is éreztük, hogy egy ilyesféle témát több szempontból áttekintő antológia megint jó ötlet arra, hogy ívet adjon az egész albumnak. És azok a dalok is, amik épp nem saját életünkből merítettek, szintén ismerősöktől hallott vagy látott tapasztalatokon alapulnak. Nálam meg a pszichológiai/pszichiátriai problémáim, a sok szempontból véleményes múltam miatt azt hiszem, örökké tart majd az önelemzés és az önvád, tehát volt hová visszanyúlni.”

 

HAÁ: „Nekem is volt mostanában olyan történés az életemben, ami miatt egyértelműen adta magát a téma, aztán amikor elkezdett formálódni az anyag, akkor BZ-vel beszélgettünk a témákról, és egyértelművé vált, hogy ebbe az irányba kell továbbmenni. Nekem kifejezetten terápiás jellegű a lemez, és örülök, hogy felkerülhetett pár olyan dal, aminek a megírása kifejezetten szükséges volt ahhoz, hogy magánéletileg tovább tudjak lépni.”

 

A Chains a kapcsolati erőszakról szól, és meglehet, emlékeztet arra, hogy annak elkövetője és elszenvedője épp úgy lehet nő és férfi is, bár a közbeszédben és a hírekben is az a jellemző, hogy a férfi a vétkes. Hogy látjátok, mi az, amiben a férfiaknak fejlődniük, változniuk kellene, hogy elkerülhessék, hogy részesei legyenek az ilyen sztoriknak…?

BZ: „Sajnos sok ilyen sztorit láttam és hallottam az elmúlt évtizedekben, és ha picit is nyitva tartja valaki az érzékszerveit, szintén előkerülnek ilyen ügyek a médiában is. Én szerencsére bántalmazó nem voltam a hagyományos értelemben, de nárcisztikus, másokat megbántó, életeket romboló személyiség igen, ezen azóta is dolgozom a megfelelő szakemberek és gyógyhatású anyagok segítségével. De a konkrét bántalmazásra visszatérve azt hiszem, a legfontosabb, hogy mindig úgy álljunk a másikhoz, hogy megpróbáljuk az ő szempontjából érteni és érezni a világot. Fáj-e neki, amit csinálok, ahogy beszélek, amit gondolok? Akadályozom-e őt abban, hogy boldog legyen, vagy akár önmaga? Persze sajnos a súlyosan bántalmazó emberek általában tényleg konkrét pszichiátriai esetek, akiknél gyakran már teljesen torz az én- és világkép, ilyenkor a környezet felelőssége fontos, hogy a legkisebb jelekből is próbálják észrevenni a gondokat és igenis segíteni. Mert bizony a mai társadalom szokása a sunnyogás, a ’másvalaki problémája’ hozzáállás, vagy az áldozathibáztatás. Nem merünk és nem akarunk közbelépni, inkább megmagyarázzuk, hogy kényelmes legyen. Aztán utólag megint jön, hogy »de hiszen olyan kedves párnak tűntek«…”

 

 

 

VON HERTZEN BROTHERS: In Murmuration

A Von Hertzen Brothers egy 2000-ben alakult finn hard/progresszív rock csapat, melynek gerincét a három von Hertzen fivér alkotja. Hogy tényleg ez-e a családnevük, arra nem vennék mérget, de a nomen est omen mondás náluk csontra igaz: tényleg szívből zenélnek. Magam ezt először 2011-ben tapasztaltam meg, akkor a Pain Of Salvation előzenekaraként jártak Budapesten, majd néhány hónappal később már jobban vártam őket, mint az épp ’70-es évekbeli prog rockba váltott Opethet.

Új albumukon visszatért a rájuk annyira jellemző derű és szórakoztató, örömteli muzsikálás (ami az előző lemezen kevésbé volt jelen, cserébe az az egyik legjobb covid-lemez lett...).

A Hammer honlapon olvasható a kritikám.

Watch My Dying – XXV / Ørdøg – X / The Answer Lies In The Black Void, Bp. A38 Hajó, 2024. november 1.

A WMD 25 éves lett, az Ørdøg 10, a The Answer Lies In The Black Void meg szimplán csak baromi jó gótikus doom metalt nyom, úgyhogy mindhárman remek koncertet adtak. Volt sok meglepetés, sok hátborzongás és mélyről feltörő üvöltés, és sok mosoly és még könnyek is, bizony.

Hammer honlapon a cikkem.

Watch My Dying interjú

A Watch My Dying új albumára igen sokat kellett várni, de az Egyenes kerülő hozza is a szintet, sőt. Például a szeptemberi Hammer Hangpróbáján is első helyezett lett. S mivel egyúttal 2024-ben ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a zenekar, hát jó sok mindenről kérdeztem ki Veres Gábor énekest, Eszenyi Imre basszusgitárost, Bori Sándor gitárost és Potkovácz Márk dobost (Szabó Viktor gitáros igazoltan volt távol).

Ráadásul az interjú a Hammer digitális verziójában jelent meg, ahol 10 oldalt tesz ki (és nem is került bele minden). Ez minden bizonnyal (vagy jó eséllyel) a magazin fennállásának leghosszabb interjúja, és érdemes is végigolvasni, mert 25 év alatt azért leszűrtek a srácok ezt-azt. Kiemelek itt pár részletet, de a teljes interjúnak megvan a maga íve, már csak amiatt is jobb egészében olvasni. (Közben a honlapra is felkerült a teljes verzió, ott is olvasható.)

 

 

Fotó: Hilák Antónia

 

Hallottam olyan véleményt, hogy a WMD zenéje és szövegvilága valahogy túl művészkedő. Ti ezt hogy látjátok? Direkt fogalmaztok nehezebben megfejthetően, vagy egyszerűen csak így jön?

Gábor: „Értem, hogy mit nem értenek a dalszövegeken, meg ez biztosan képez is egy korlátot, amivel nincs kedve mindenkinek bíbelődni. Olyan dolgok érdekelnek, amik nem feltétlenül illeszkednek maradéktalanul a metal retorikába. Ezeket igyekszem a lehető legpontosabban megfogalmazni, de van, amit nagyon nehéz belepasszírozni egy dalszöveg kereteibe. Hogyan fogalmazod meg egyszerűen azt, hogy hátat fordítva alszik valaki, akit szeretnél felébreszteni, mert mondanál valamit, de úgy el vagytok hidegülve, hogy ettől szinte látod a leheletét? Vagy ha hozzáérnél a vállához, olyan ridegnek éreznéd, mint egy márványszobrot, amitől lefagy a kezed és aminek a felszínéről leperegnek a szavak?

Hogyan csinálsz együtt énekelhető, közös sörözésre alkalmas dalszöveget arról a pillanatról, amikor várod apád leleteit a kórházban? És amennyire egyszerűen és közhelyesen jut eszedbe, hogy miért pont veled történik ez, ugyanilyen egyszerű lett volna többször mondani neki, hogy szereted? Meg vajon honnan volt benned ez az ellenállás, mi volt ennek a  értékegysége?

Nagyon nehéz az ilyeneket pontosan megfogalmazni, és megértem, ha sokan úgy vannak vele, hogy bőven elég a zene energiája, meg nem kell annyit okoskodni egy metaldalban. Én meg ezeket sosem valami lila művészkedős szerepben tetszelgésnek élem meg, hanem csak ösztönösen leírom, ami eszembe jut. Az Egyenes kerülőnél teljes erőből próbáltam gyököt vonni ezekből a többrétegű mondatokból, mert mindig szerettem volna érthető és világos lenni, csak ha ettől is tovább gallyazom, akkor már nem azt jelentik, amit mondani akartam velük. Végtelenül irigylem azokat, akik ezt meg tudják csinálni, de ahhoz Radnótinak vagy József Attilának kell születni, én meg ilyen ügyetlen vagyok hozzá sajnos.”

 

Nnektek milyen érzés meghallgatni a saját lemezeteket?

Márk: „Nehéz az, hogy az ember évekig ezzel kel meg fekszik. Csomó álmatlan éjszakát okoz, hogy próbálom tanulni a dalokat. Felébredek hajnali kettőkor, hogy oda ez a dobtéma kellene, nem az. Nehéz eltávolodni tőle. Ezért általában a lemez megjelenése után pár hónappal szoktam csak meghallgatni, akkor már egy kicsit tisztábban látom.

De most volt egy olyan, hogy Görögországban nyaraltunk a párommal, és neki nem magyar az anyanyelve, és kérdezte, hogy amúgy miről szólnak a WMD-dalok. Megmutattam neki az Utolsó fejezetet, és mondta is, hogy gyönyörű, meg nagyon érzelmes, de miről szól a dalszöveg. És ültünk a reptéren hazafelé, elkezdtem fordítani angolra a szöveget, és nem bírtam végig, mert elcsuklott a hangom, és elkezdtek folyni a könnyeim, mert annyira erős. Hallottam ezerszer a dalt, szeretem, de csak akkor ütött be úgy igazán, hogy mennyire nehéz hangosan kimondani Gábor dalszövegét. De a Zuhogó testek is ilyen volt, ahogy elolvastam a dalszöveget, rendesen elsírtam magamat rajta. Annyira mély tartalmat mozgat meg az emberben. De zenészként igaz, hogy nagyon nehéz külső füllel hallani, és nem munkaként tekinteni rá. Évekkel később tudod csak más füllel hallgatni.”

 

És van olyan, hogy sok évvel később előveszed, és azt mondod, amit én mondanék, a külső hallgató, hogy „azt a kurva élet, hogy lehet ilyen jó?!”

Márk: „Azt szoktam mondani, hogy úgy vagyok ezzel a zeneírással, hogy nem mi írjuk a dalokat, hanem a dalok önmagukat írják, meg akarnak születni. És onnantól kezdve, hogy megszületik egy dal, valahogy önálló entitássá változik, elkülönül tőled. Nálam rendszeres élmény, főleg, ha dalszöveget írok, hogy olyan, mint az álmodás vagy eszméletvesztés. Elkezdek írni, valami meg akar születni, valami nagyon ki akar jönni, és utána ránézek, hogy »Úristen, ezt én írtam?!« Gábor is mondta, hogy sokszor így működik neki is. Ilyenkor az ember elkap valamit odaátról, vagy nagyon mélyen belülről, vagy valami kollektív dologba nyúl bele. A művészlét talán olyan mintha érzékeny radarunk lenne valamire, ami nálunk több vagy nagyon mélyen van, és ez meg akar születni. Ilyenkor a zenész szerintem csak annyit csinál, hogy ezt megpróbálja minél alázatosabban szolgálni, hogy a lehető legjobb dal szülessen. De utána mi is rácsodálkozunk, hogy »Jé, ezt ki írta?! Hogy lettek ezek olyanok, amilyenek lettek?« Soha nem tudja senki.”

Hogy a közönség hogyan reagál, az számít?

Gábor: „Az mindig meglepetés. Néha olyan dalokra mondják, hogy »Hú, ez nagyon jó lett!«, amire nem is számítottál. Soha nem lehet, meg nem is kell mások fejével gondolkodni.”

Értem, csak mondjuk a hallgatónak ad valamit nagyon durván a zenétek, és mit mond erre a művész?

Gábor: „Hogy bocsánat. Pardon. (nevetés) Nehéz. Nem is nagyon tudok ezzel mit kezdeni. Egyébként olyan keserves a zeneírás, a zenekarozás, hogy olyan, mint amikor kijössz a fogorvostól, hogy kihúzták a fogadat, és a váróteremben megtapsolnak az emberek, és nem tudod, mi bajuk van.” (nevetés)

 

Több dalban is érzem nem is megkeseredettséget, hanem hogy ebben az országban ilyen élni középkorúként. Ugyanakkor meg huszonöt éves a zenekar, még mindig itt vagytok, tehát kell, hogy legyen valami pozitív is, amit leszűrtetek az évek alatt.

Imre: „A zenekar mindenképpen a mérleg azon nyelvén van, ami a sok negatívumot ellensúlyozza. Ez az alapkoncepció. Hiába vannak nehézségek a zenekarban, maga a zenekar a hétköznapi nehézségeket kompenzálja.”

Gábor: „Nem is feltétlenül a zenekar, hanem maga a zene. Mióta egy picit eszméletemen vagyok, meg ilyen zenéket hallgatok, 11-12 éves korom óta, azóta volt itt rendszerváltástól kezdve mindenféle, teljesen más világ van. De az az egy biztos volt, hogy mindig lesz következő Slayer-lemez, meg Motörhead, ilyenek. Most már az sincs. Ebben a teljesen megváltozott korban még az is teljesen fejre állt, amit a tapasztalatai alapján az ember elképzelt, hogy x év múlva miféle életet fogunk élni. De önmagában véve a zene sosem hagy cserben, arra lehet számítani, az nem fog változni. Lehet, hogy kifordul magából körülötted minden az országban, meg öltönyös gazemberek jönnek-mennek, mégis van egy csomó dolog, ami nem változik, ami maradandó. És az maga a zene.”

Sanyi: „Kicsit kellemetlen az embernek a saját dolgairól beszélni, de szerintem zeneileg és szövegileg is a WMD egy kicsit időtlen. Például kifejezetten élvezem Gábor finom odaszúrásait a jelen rendszernek, amiket lehet, hogy nem is annak szánt, de hiszek abban, hogy ezek a dalok érvényesek. Nem is mondanám, hogy modern, meg azt se, hogy retro. Egyik sem igaz rá."

 

A teljes interjú ill. a magazin ide kattintva tölthető le.

Gondolatok Halloweenről (2020-ból)

Az alábbit négy éve, 2020-ban tettem közzé Facebookon. Jobbára ugyanígy gondolom most is, ezért rakom fel ide. (Nyilván most épp nincs se tele, se kék hold, történetesen épp újhold van. A kép pedig saját, a tököt Márk fiammal faragtuk, 2021-ben.)

Tudom, sokan ellenzitek a Halloweent, és igazatok van. Semmi közünk hozzá, nem a mi ünnepünk, csak egy újabb Nyugatról behozott baromság, ami hamis, és csak arra jó, hogy különféle kereskedők még több fölösleges szart adjanak el nekünk. Elmondom, én miért szeretem mégis.

Először is, mert hiányoznak az ünnepek, azok, amelyek a természethez kapcsolódnak. Nem hiszem, hogy csak nekem. Biztos vannak még sok helyen aratóbálok (legutóbb művházvezető koromban jártam olyanon, na, azt a fajtát nem nekem találták ki), és a Halloween részint a kelta Samhain ünnepből ered, melyet az aratások lezárultával, az év sötét felének kezdetével tartottak, ezen a szent napon. Amivel csak azt akarom mondani, hogy nálunk is van hagyománya annak, hogy lezárjuk az év aktív részét, és felkészüljünk a sötétre, amikor a természet magábafordul. Persze, hogy nem így élünk mi emberek, de a testünk és alighanem a szellemünk is igényelné ugyanezt. És úgy emlékszem, még apai nagyanyám is mesélt olyat, hogy szokás volt az asztalon ételt-italt hagyni, míg elmentek Halottak vagy Mindenszentek napján a templomba/temetőbe (de lehet, keverem a Karácsonnyal). Persze, hogy ez pogány szokás, de a kereszténység legnagyobb ünnepei közül a Karácsonynak és a Húsvétnak is megvannak a pogány előképei/megfelelői.

A holtakra én sem horror jelmezben, bulizva, idegen hülyeségeket másolva szeretnék emlékezni. De ez nem is az a nap. Ugyanakkor a kelta és egyéb mítoszok szerint ezen a napon átjárhatóvá válik az evilág és a Másvilág közötti fal, és erről meg azt gondolom, hogy bárki bármiben hihet, az józan paraszti ésszel is felfogható, hogy mindennek meg kell adni a maga idejét. Ha nincsenek is szellemek, kísértetek, boszorkányok, vérfarkasok és egyéb természetfeletti lények, lehet egy nap, amikor megengedett, hogy „legyenek”. Mert ezzel, mint egy szelepen, távozhat a feszültség. Persze, hogy erőltetett is lehet ez az egész, mint a Bolondok napja április 1-én, vagy akár a Szilveszter: miért kell nekem pont azon a napon buliznom, miért lehetek csak azon a napon idétlen, és miért nem megengedett máskor? De ez is csak olyan, mint a természetben: néha túlcsordul a folyó vize, néha leomlik az évezredeken át mindenféle hatásnak kitett szikla. Talán jobb befolyásolni azzal, hogy azt mondjuk: ma lehet.

És amikor a fiaimmal tököt faragunk, az közös tevékenység, az valami természetes (és néha elég undorító ), mert a föld adta anyagot alakítjuk. Ez is ünnep.

És a hulló levelek. A színeik. A tudat, hogy soha egy levél sem maradt fenn a fán, ahogy soha egy ember sem maradt még életben. És jó arra gondolni, hogy a levélből avar lesz, építi a talajt, táplálja a fát, az életet adót, amely nem hal a levelekkel, jövőre újra kihajt, újra millió levelet hoz, melyek közt nem lesz két egyforma. Ha semmi más nincs is, miután elmegyünk innen, csak ennyi, hogy táplálhatjuk a földet, ami életet adott, akkor én azzal már ki tudok egyezni. Megnyugtató abban a tudatban élni, hogy így lesz.

Mikor ma a szüleimtől elindultunk haza, köd kezdte belepni az utcát, és a következő településig a földeken és a dombok között úgy lebegtek a köd pászmái, akár a szellemek. Sosem láttam még ilyen teljességben és szépségben ezt a tüneményt, csodaszép volt, és félelmetes is, akár a Halloween. Ráadásul pont ma van telihold, állítólag kék hold, bármit jelentsen is ez. És azt érzem, ebben a világban élek, érzékelem, reagálok rá, meghatároz, és ezért ünnepelni is akarom, és hálát adni érte. Akármi behurcibált hülyeség legyen is a Halloween, a gyökerei ugyanezek, és én ezt hiányolom a mi ünnepeinkből. Mert akármikor meg lehet állni egy pillanatra, érzékelni az élet apró csodáit és hálát adni értük, de az nem egészen ünnep. És szeretem a Mindenszenteket is, kimenni a temetőbe, ahogy kisgyerekkorom óta mindig, emlékezni a szeretteinkre, a családtagokra, egyre több emberre (és állatra), akik itt voltak, adtak valamit, aztán elnyelte őket a föld. Gyertyát gyújtani, fényt küldeni nekik, még akkor is, ha ez az élőknek szól, akkor is, ha ők már mit sem érzékelnek ebből. Honnan tudhatnám? Honnan tudhatná bárki biztosan? De abban a csöndességben és bensőségességben is a természet vesz majd körül, a hulló levelek, a szél, az eső, a napfény. Ma még itt vagyunk, és ismerhettük őket, és ezt mindet meg kell ünnepelni. Tudom, hogy a tudomány már sok-sok sötét babonáról és vallási részletről lerántotta a leplet, de mi még mindig csak emberek vagyunk, akik egy nap majd meghalnak. Ezért jogunk van örülni és ünnepelni, hogy élünk, és hogy holtunkban is hasznosak lehetünk a földnek.

Ja, és persze Bradbury is tehet róla. Ahogy ő írt a Halloweenről megannyi történetében, az bennem a gyerekkorom őszi élményeinek parazsát élesztette fel, még szép, hogy megszerettem ezt az ünnepet.

 

 

MAJESTY / AT NIGHT I FLY – Bp., A38 Hajó, 2024.10.22.

(Mindkét fellépőt én fotóztam, de csak az elsőről írtam én, mert a második kb. felénél távozni kényszerültem a durva megfázásom miatt.)

Életem első At Night I Fly-koncertje volt ez (szégyellem is, hogy csak most), meg persze a második albumuk lemezbemutatója. A collision/fusion/division döbbenetes anyag, zeneileg, szövegileg is, s e kettő olyan harmóniában van, amihez foghatót ritkán tapasztalni. Belefeledkezős, odafigyelést igénylő, megrázó erejű album, de élőben sem működik kevésbé. 

Teljes cikk a Hammer site-on. 

Queensryche: Promised Land (1994)

Október 18-án volt 30 éve, hogy megjelent a Queensryche utolsó igazán fontos albuma. Előszedtem hát a cikket, amit 2009-ben írtam az akkor még csak ugye 15 éves lemezről a Hammer Hatásokk rovatába. Merthogy jellemzően most is így gondolom.

Az 1990-es Empire orbitális sikere (tripla platina lett Amerikában) után négy évvel érkezett csak új album a Seattle-i Queensryche-tól. Egy olyan anyag, amit az Empire-t záró Anybody Listening?, ill. a király zenékkel teli Last Action Hero filmzenén hallható Real World már előre jelzett, mégis sokaknak meglepetést és döbbenetet okozott.

A Promised Land sajátos válasz volt az Empire ésszel nehezen felfogható sikerére. Akkora sztárok lettek azzal a lemezzel, hogy attól a legtöbb ember elszállna, kifordulna önmagából, és beszippantaná az ezzel járó mindenféle. Persze Ryche-ék nem lennének azok, akik, ha ők is a csajozós-pénzszórós-kábszerezős megoldást választották volna. Ők bizony befordultak ettől a nyilvánvalóan megérdemelt, mégis nehezen kezelhető sikertől, ami alighanem saját maguk addig rejtett részleteivel is szembesítette őket. Ez elég világos a szövegeket olvasgatva.

A lemeznek megvan a maga íve, hiába nem konceptalbum, a dalok kapcsolódnak egymáshoz. A 9:28 am félelmetes ill. csilingelő hangjai egy születést tárnak elénk, amiből jön az I am I eszmélése. A keringő ütemeket, hipnotikus szitárt és csellót is felvonultató, metalos fülnek igen szokatlan dal jelezte, hogy a csapat nem állt meg a folyamatos fejlődésben és változásban, és továbbra is progresszívek a szó eredeti értelmében. A szünet nélkül következő Damaged a legzúzósabb nóta, gépies dolgai miatt a Rage For Order album jut róla eszembe, és folytatja a lélekbevágást.

Az Out Of Mind-dal kicsit elhagyjuk a személyesebb terepet, ez a kissé elvarázsolt, talán Pink Floyd-os, és főleg akusztikus dal a sérült emberekről szól, akiket a társadalom kivet magából, és elzár biztonságos falak közé, ám Geoff azt énekli, olyanok, mint mi… A Bridge az apa-fiú kapcsolatról szól. Mindig is gyanús volt, hogy a dallama mennyire hasonlít az akkortájt az Ugly Kid Joe által feldolgozott Cats in the Cradle-höz. Azóta rájöttem, hogy az egy ’74-es Harry Chapin szerzemény, amit amúgy Zorán is nyom, csak míg az az apa szemszögéből szól arról, hogy kurvára nem törődött a gyerekével, itt a fiú az, aki kő őszintén elmondja az apjának, hogy nincs híd köztük, mert soha meg sem építette az öreg… Nagyon súlyos téma, 3 és fél percben az élet, amúgy gyönyörű, folkos rockban előadva.

A majd’ 8 perces Promised Land is az élet sűrűjében járó emberek dala, azoké, akik az út során oly’ sokat vesztettek, s míg a felszínen akár sikeresek is lehetnek, valójában merő üresség az életük. A témához illően súlyos a zene is, bár szaxofon és samplerek színezik. Különféle (pl. egy ébredő várost idéző) zajokkal megyünk át a Disconnected-be, aminek verze alapja szinte funky-s, ám hamar kiderül, hogy nincs itt tánc, csak totál kiakadás. Elborult, futurisztikus refrénű, nagyon különös dal, megint némi Rage utóízzel. Sokáig azt hittem-reméltem, hogy ez lesz a QR (s így a metal) új iránya, de tévedtem, s valójában inkább Massive Attack lemezekben meg a Pi filmzenében találom meg a folytatását.

A Lady Jane zeneileg zongorára épülő, vonósokkal dúsított, szomorú-romantikus darab, de a szöveg nagyon súly, ha nem tévedek, pl. a kábszerezésről is szól. Eddig folyamatos hidegrázás az album, de a My Global Mind pörgős, Empire-vonalas hard rock témái azért oldják egy kicsit a feszültséget. Más kérdés, hogy a szövegben Geoff-ék előrevetítik, mit jelent majd az akkor még gyerekcipőben járó internet, az információs kor („Nem akarok kapcsolatot, csak információt…”). A One More Time-ban is van Empire-szerű húzás meg dallamok, de a szövege megintcsak a nagybetűsnek hazudott életről szól.

A záró Someone Else?-ben csak Geoff-ot és egy zongorát hallani, amin Chris DeGarmo gitáros játszik (bár van zenekaros, masszívan Pink Floyd-os, de szintén zseniális verziója is). A lelket lecsupaszító, kő őszinte, egyszersmind önbecsapó vallomás ez, nem mondom, hogy Geoff Tate-től, egyszerűen alighanem bárkitől, aki ebben a nyugati civilizációban válik felnőtté, és nem valósítja meg azokat a hamis álmokat, amiket a média, a reklámok és még annyi más folyamatosan igyekszik a fejünkbe plántálni. Egyszerre súlyos és gyönyörű, és pillanatokra bár, de az igazi, elpusztíthatatlan lélek hangja is felcsendül benne.

’94 óta a Queensryche nem csinált olyan albumot, ami ehhez vagy a korábbiakhoz fogható lett volna. De a Promised Land ma is frissnek hat, ahogy a Mindcrime-ot, ezt sem tudta senki lemásolni.

ADAM 30: Játékelmélet

A szolnoki Adam 30 zenekar első és egyetlen albuma, a Játékelmélet pontosan 30 évvel ezelőtt jelent meg. Akkor csak kazettán, ám három évtized múltán gyakorlatilag ugyanaz a kiadó (a helyi zenei élet motorja, Pap Béla személyesen) kiadott belőle egy vinylverziót, méghozzá olyat, melyhez hozzácsomagolták az anyagot CD-n is.

Anno a Játékelméletről írt kritikám volt az egyik első cikkem, ami a Hammerben megjelent. Emiatt gondolhatnék rá nosztalgiával, de az a helyzet, hogy ez az album azon, örökre beégő zenék közé tartozik nálam, amelyek akkor is elindulnak néha a fejemben, mind a mai napig, ha amúgy esetleg évekig nem veszem elő. Így nem is kellett volna, hogy meglepjen, mégis megrázó élmény volt ilyen formában is kézbe venni és meghallgatni az anyagot – megrázó, mert mai füllel is ugyanolyan érvényes. Pedig 17-19 év körüli srácok írták és játszották fel az albumot. Persze, láttunk már ilyet, a történelem és az irodalom is számos fiatal zsenit tud felmutatni. Hogy az Adam 30-at nem emlegetjük egy lapon a Kispállal, a Quimbyvel meg a szintén a ’90-es években indult/befutott, többi nagy magyar alternatív rock bandával, az alighanem annak köszönhető, hogy kb. ’95-ben feloszlott a csapat, s ment ki-ki a maga dolgára, amerre az élet vitte. Bujdosó János énekes-gitáros-dalszerző nevét azért ismerik egy páran, hiszen ő azóta számos zenekarban megfordult, s mostanság is penget az Európa Kiadóban, ill. a saját neve alatt futó, változó lélekszámú formációkban. De minden túlzás nélkül zseniális, amit ez az ember és társai létrehoztak a Játékelmélet képében.

Zeneileg azért, mert messze érdekesebb, színesebb volt, mint a hozzájuk mérten poposabb, befogadhatóbb Kispál és a többiek. Sokat merítettek a ’70-es évek progresszív rockjából, amennyiben szabadon kalandozott a zene, de nagyon is kifejező, átható módon. És annyi mindent tettek hozzá, a népzenétől a metalig.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.

 

Mr Tan – Mato: Ningyo

A Ningyo egy olyan helyen játszódik, melyről már sokan hallottak: Aokigaharában, amely név a fák tengerét jelenti, de sokkal többen ismerik úgy, mint az öngyilkosok erdejét… Bár az erdőt a japán folklór mindig is szellemjárta helynek vélte, kb. az 1960-as évektől lett kedvelt utolsó célpontja az öngyilkosoknak. A történet főszereplő-mesélője, Kai azonban nem ezért megy ide. Hanem hogy rájöjjön, mi vette rá a bátyját, hogy 28 éves korában, azon a helyen vessen véget az életének. És valami természetfelettivel találkozik...

Akárcsak a szerzőpáros előző mangája, ez is nagyon erős érzelmi és hangulati tartalmat hordoz.

Teljes cikkem róla ekulton.

George Orwell - Odyr: Állatfarm - Képregény

George Orwell klasszikus kisregénye, szatírája számos magyar kiadást megért már, s jelen kötet abban sem első, hogy illusztrált. Viszont amennyire én tudom, ez az első képregény változat belőle. Mely képregény ráadásul egészen speciális valami. Odyr festményei, rajzai sajátos hangulatot árasztanak, egyedi képi világuk ugyanolyan fontos része ennek a verziónak, mint az örök érvényű, ma is brutálisan ütős és helytálló történet.

Teljes cikkem róla ekulton.

Hubert - Zanzim: Férfibőrben

Egyszerű stílusú, de a képregény lehetőségeit remekül kihasználó kötet ez, melynek története a reneszánsz Itáliában játszódik, és bár befóliázták, nem a szexuális tartalom benne a veszélyes a rendszerre, hanem az, hogy megmutatja, milyen képmutató a társadalom, és milyen erőt képvisel, ha valaki képes gondolkodni és kiállni önmagáért.

Teljes cikkem róla ekulton.

Émile Bravo: A 7 törpemedve bolondos meséi

Émile Bravo valóban bolondos meséket írt, melyekben úgy keveri össze megannyi jól ismert mese elemeit, hogy az mérhetetlenül vicces eredményt hoz. Lehetne az egész erőltetett, láttunk már olyat is nem egyet, de a magam részéről nagyon sokat nevettem ezen a keményfedeles, minőségi képregényen, s a gyerekeim nem különben.

Teljes cikkem róla ekulton.

AT NIGHT I FLY: collision/fusion/division

Öt évet kellett várni az At Night I Fly második albumára. Az első Mirror Maze is rendkívüli anyag volt, ahogy azt a tagoktól el is várhattuk. Elvégre Bátky „BZ” Zoltán énekes (Wall Of Sleep, After Cyring, ex-Stonehenge/Wendigo, stb) és a Dreyelands hajdani legénységének egy része szövetkezett itt össze. Nyilván a második lemezre sem dobták félre a progresszív rock/metal vonalat, és a tagok eddigi pályája alapján is lehetett rá számítani, hogy ismét remekművet alkotnak. De egy dolog az elvárás, és egy másik a beteljesülés.

Az van, hogy lehet a collision/fusion/division-t „csak úgy” is hallgatni. Nem mondom, elég sűrű anyag, de annyi emlékezetes dallam, hitetlenkedő fejcsóválásra késztető téma van benne, hogy pusztán szórakozásból is élmény pörgetni. Ha azonban rászánod az időt, hogy fejhallgatóval, a szövegeket olvasgatva vedd végig az anyagot, akkor jön majd át igazán az album ereje, súlya.

A teljes lemezkritika a Hammer honlapján olvasható.

UNTO OTHERS: Never, Neverland

Az Oregon állambeli Portlandben lakozó Unto Others még Idle Hands néven indult 2018-ban, és ez a harmadik albumuk. És részint halál tipikus Unto Others zenét rejt, viszont számos meglepetéssel is szolgál. Bár maga a banda is meglepő volt a felbukkanása idején, merthogy valami egészen elbűvölő elegyét játsszák a ’80-as évekbeli dark rocknak meg ugyanazon időszak hard rockjának, meg még ennek-annak. Van, aki azt mondja, semmi egyéni nincs ebben a zenében, de szerintem a jól ismert, ezerszer hallott témákat valami olyan, szinte naivnak ható természetességgel használják fel újra, s mellé van valami végtelenül egyszerű, ám nagyszerű a dallamaikban, hogy engem legalábbis ismét meg tudtak győzni.

A teljes lemezkritika a Hammer honlapján olvasható.

NEST OF PLAGUES: Hellsolation

A harmadik Nest Of Plagues album már nem deathcore, annál sokkal változatosabb. A Hellsolation konceptalbum, részint Ivanics Dániel énekes-basszusgitáros kényszerbetegségéről, de merítettek hozzá az ismerősi körükben történt tragédiákból is. Ennek megfelelően ez egy zaklatott és felkavaró, nehéz anyag. Viszont annyi erős témából építették meg, hogy túl azon, hogy tökéletesen visszaadja a súlyos mondanivalót, zeneileg baromi élvezetes és változatos. Nyilván a masszív riffeké, magukkal rántó groove-oké és Dani hörgéséé a főszerep, de vannak eltalált énekdallamok is, és rengeteg klassz téma is, legyen bár apró motívum, díszítés, mind hozzáad valamit az összképhez.

Teljes lemezkritikám a Hammer honlapján.

WATCH MY DYING: Egyenes kerülő

Lehet, hogy sokat kellett várni az effektíve ötödik WMD albumra, cserébe 10 pontos lett. Bár persze, melyik nem. Ez a zenekar sem az útját nem keresi, sem megfelelni nem akar, sem megmutatni, mit tud. Az Egyenes kerülő egy kijelentő mondat, amiben minden benne van.

Minden, ami WMD, és minden, amit ma egy gondolkodó ember érez, gondol, tapasztal, egy olyan ember, aki ebben a világban és országban él. Nem belezsúfolták a mindent, hanem megmutatják a részleteit, és a hallgató önmagában megtalálja a többit, kinn a tükörben, benn a visszhangokban. Ahogy a Fedetlen lépés című dalban énekli Veres Gábor: „Itt vagyok még, nem tűntem el, remélem így is megfelel”. (Mellesleg eztán, ha bárki kérdezi, mi van a Hammerrel, ez lesz a válaszom.)

A teljes lemezkritikám a Hammer honlapján olvasható.

Brian Jacques: Martin, a harcos

A Rőtfal regéi sorozat első regényében gyakran szóba kerül Martin, a harcos. De ő akkor már amolyan legenda, akinek alakja csupán a faliszőttesen látható. A sorozat eredeti kiadási sorrend szerint számított 6. kötete meséli el az ő történetét, s azt sem teljes egészében, csak hogy hogyan lesz a rabszolga egérkölyökből népének megmentője, az ifjú harcos. Rőtfal apátsága itt csupán a kerettörténetben említődik meg.
Klasszikus kaland/történelmi regények, fantasy irodalom keveredik ebben a talán ifjúságinak is mondható regénynek, mely azonban épp úgy tartogat komor, valóságos részeket, mint humort, szerethető helyeket és szereplőket.

Teljes cikk ekulton.

David Michie: Az őszülő bajusz bölcsessége

A Dalai Láma macskája sorozat 4. (vagy 5., attól függően, hogy számoljuk) kötete ez. Ahogy a címe sejteti, szól az öregedésről, az egyre közelebb érő elmúlásról, s persze mindezt tibeti buddhista szempontból tárgyalja. Ugyanakkor nagyon is érthető, kedves, együttérző formában. Sőt, ebben a könyvben a cukiságnak nem is igen jut hely, hiába, hogy macska a főszereplő-mesélő. És ad néhány érdekes gondolatot alighanem bárkinek, vallástól, életfilozófiától függetlenül.

Teljes cikkem róla ekulton.

Philip Pullman: A tűzijáték gyermeke, avagy a Három Ajándék

Három dolog miatt szerettem nagyon ezt a rövidke könyvet, túl a felemelő, mégsem nyálas vagy erőltetett befejezésen, mely, mint azt így bő húsz évvel az első olvasás után már látom, olyan üzenetet hordoz, amit valóban egy életre magával visz az ember. Az egyik Pullman meseszövése, az, hogy a kalandregények ill. távol-keleti mesék elemeit olyan frissen, szokatlanul, szerethető módon alkalmazza. A másik a regénybe írt emberség, barátságosság és humor, melyet remek karakterek jelenítenek meg – miközben Pullman, ahogy tőle megszokhattuk, az élet valóságát sem kendőzi el. A harmadik pedig Nick Harris illusztrátor munkája (a borító másnak a műve). 

Teljes cikkem róla ekulton.

Fekete Zaj: Enslaved, Perihelion, Unto Others, Archaic – 2024.08.16., Sástó

A sástói Fekete Zaj fesztivál második napjára sikerült eljutnom. Legfőképp az Enslaved miatt mentem, és az ő koncertjük még annál is döbbenetesebb és jobb volt, mint amit remélni mertem, de további sok jóban is részem volt még.

Hammer honlapon a beszámolóm, emitt meg jó sok fényképem.

Jill Thompson: Halál: A Halál kapujában

Minden idők egyik legkiválóbb képregénysorozatának, a Sandmannek egyik leginkább közkedvelt mellékszereplője volt Halál. Ő, akárcsak Sandman (vagyis Morpheus, az Álomúr) a hét Végtelen egyike, és Neil Gaiman és haverjai egy gót lányról mintázták a karakterét. Menő volt már akkor is, menő azóta is.

Volt már Halálnak külön képregénye, magyarul a Fumax ki is adta káprázatos gyűjteményes kötetben (Death – Halál: Teljes gyűjtemény), ámde ez az annál kisebb méretű könyv más típusú képregény: manga. Mármint, manga stílusban rajzolta Jill Thompson (és fekete-fehérben). A sztori alapját a Sandman Párák évszaka című fejezete adja, azt részint újra is meséli, más szemszögből, ill. annak következményeit mutatja meg Halál, nos, életére nézve. Mindezt jó sok cukiskodással és humorral nyakonöntve, ami nekem egy kicsit sok is, de azért tetszett.

Ekulton írtam róla hosszabban.

Mike Carey: Lucifer 1.

Mike Carey Neil Gaiman-hez ill. Luciferhez méltón meséli tovább a Sandman sorozat egyik legkedveltebb mellékszereplőjének történetét. Egyúttal a rá jellemző szövevényességgel is (mármint a korábban olvasott The Unwritten képregényei alapján ez jellemző rá). Jó, erős, a képi oldala is nagyon ott van, de majd tán a második kötet segít eldönteni, hogy mennyire is szeretem én ezt. 

Teljes cikkem róla ekulton.

Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i arany

Ahogy az első két Georges Dupin-krimiben megszokhattuk, Bannalec szereti megcsavarni a cselekményt, új megvilágításba helyezni a szereplőket, indítékokat, és azt is, hogy valójában mi is történt. Kerüli a banális megoldásokat, és ez akkor is így van, ha valószínűnek tartom, hogy a legtöbb hardcore krimi-rajongó sosem mondaná azt a Dupin sorozatra, hogy megújítja a krimit, vagy bármi igazán újat hoz. Nem, Bannalec, túl azon, hogy izgalmas és szövevényes cselekményt tud írni, abban a legjobb, ahogy Bretagne-ról mesél. Maga Dupin felügyelő is, legyen bár egy jobbára kedvelhető, néha zseniális meglátásokra képes, és jó magasra nőtt figura, szinte eltörpül a táj, az évszázadok, sőt évezredek történelmét és legendáit hordozó helyek, városok mellett.

Teljes cikkem a könyvről ekulton.

Baroness / Frail Body, Bp. A38 Hajó, 2024.07.30.

Nagyon vártam, hogy végre élőben láthassam a Baroness-t. Rendkívül gazdag, szövevényes zenéjük sallangmentes előadással párosult ezen a koncerten, szóval remek volt.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon (plusz sok fotó).

Diane Setterfield: A hattyú meséje

Emberi sorsokból szőtt szövevényes, viktoriánus kori történet, de a Temzével a főszerepben. Talán kiegyensúlyozottabb, mint a Tizenharmadik történet (a regény, amivel az írónő ismertté lett nálunk is), de talán még jobban oda kell figyelni, hogy mi történik, ki mit mond stb. Tetszett, lekötött, sok szép pillanata volt, de sok sötét is. 

Teljes cikkem róla ekulton.

Rédei Viktória – Gyuricza Márta: Az Ezerfejű Történetei. Második: Mihály és a sárkány

Az Ezerfejű Történetei sorozat második kötete ez, immáron 160 oldalon (az első 96 oldalas volt), és bár más szereplőkre helyezi a hangsúlyt, nagyon is folytatása az elsőnek (mely tavasszal elnyerte az Alfabéta-díjat az önállóan megjelent 20 oldal feletti terjedelmű Kép-regény kategóriában), itt-ott jelentősen gazdagítva az abban olvasottakat. S közben olyannyira nagyszabású és szerteágazó történet, hogy épp úgy igaz, hogy nem lehet a második kötetről semmit írni az első ismerete nélkül, mint hogy simán lehet általánosságokban beszélni róla. Ugyanis, mint ez a kötet megmutatta, úgyis jön egy újabb fordulat, úgyis más megvilágításba kerül minden, úgyis olyan örvénylő labirintus, mint az a félelmetes szimbólum a borítóján…

Teljes cikkem róla ekulton.

Polonkai Tamás: Lélekvándorlás

Ezen a négy számos EP-n a Polly Is Dead-ben megismert Polonkai Tamás énekel, akusztikus gitáron játszik, s mindezt néhány további hangszer fűszerezi. Az anyag pontosan azt az utat járja végig, amit a címe jelez: kezdődik a Temetés-sel, átmegy a Purgatórium-on, eléri az Újjászületés-t, s kibontakozik belőle az Életöröm. Ha mindezek és az EP borítója alapján komor, gyászos zenére számít a hallgató, úgy téved. Az egész anyagban mélységes derű van, bizalom az iránt, hogy élet s halál nem csupán annyi, amennyit látunk belőle a hétköznapokban.

Teljes cikkem róla ekulton.

Kelly Jones: Különleges csirkék egy nem mindennapi baromfiudvarból

Remek nyári ifjúsági regény egy lányról, akinek a családja örököl egy farmot, ahol ki-ki a maga módján nem tud mit kezdeni – mígnem az említett lány talál egy csirkét, aki vagy ami elég furán viselkedik. Majd továbbiak követik, meg egy rejtély. Van mondanivaló, avagy üzenet is, de szerencsésen adagolva.

Teljes cikkem róla ekulton.

Björn Natthiko Lindeblad - Caroline Bankler - Navid Modiri: Lehet, hogy tévedek

„A közgazdász, aki buddhista erdei szerzetesnek állt” – így a könyv alcíme, és ha az ember csak egy pici kis érdeklődést is mutat a buddhizmus iránt, bizonyára látott már hasonlót, de dögivel: nyugati figura ezért vagy azért úgy dönt, fejest ugrik a távol-keleti vallásba, eldob mindent, hogy megvilágosodjon, majd megírja / elmeséli, mire jött rá. Pusztán ezért el nem olvastam volna még egy könyvet, hanem a fülszöveg ezen része csak felkeltette az érdeklődésemet: „hogyan tér vissza Svédországba tizenhét év szerzetesi élet után – elveszetten, munka és pénz nélkül, egyenesen a depresszióba zuhanva”, ahogy emez is: „2018-ban Björnnél az ALS néven ismert, gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizálták, amelynek eredményeként 2022 januárjában eutanáziában halt meg szerettei körében”.

Jól olvasható és érthető, hitelesnek ható könyv ez, jó hosszan írtam róla ekulton.

Roy Thomas: Conan kegyetlen kardja 6.

Folytatódik az eredetileg 1974-től két évtizeden át megjelent Conan képregénysorozat. A korábbiakhoz hasonlóan súlyos hatodik kötetbe már nem került Robert E. Howard által írt eredeti Conan sztori, az L. Sprague de Camp és Lin Carter által írt történetek pedig messze nem olyan jók. Ám az, hogy Howard máig izgalmasnak és lebilincselő hangulatúnak ható novelláihoz nem foghatók a páros írásai, nem jelenti azt, hogy Roy Thomas és rajzolói (élükön a felülmúlhatatlan John Buscemával) nem tudtak látványos, olvasmányos, élvezetes képregényeket kerekíteni belőlük. De, tudtak.

Teljes cikkem róla ekulton.