Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója, Atuan sírjai, A legtávolibb part

Bár nincs aktuális kiadása a 2018-ban elhunyt írónő fantasy klasszikussá vált Szigetvilág sorozatának, antikváriumokban, moly.hu-n fel lehet lelni az első négy rész régi verzióit, a Szukits-féle kétkötetes, brutál összkiadáshoz azért több szerencse kell.

A ​Szigetvilág varázslója eredetileg 1968-ban jelent meg, magyarul a Móránál ’89-ben, és önmagában is lebilincselő olvasmány. Megismerkedünk benne a Szigetvilággal, egyúttal a sorozat egyik főszereplőjével, Karvallyal, aki kecskepásztornak születik Gont hegyei közé, majd idővel fény derül mágikus tehetségére. Ám hogy belőle lesz minden idők egyik legnagyobb varázslója, az első részben legfeljebb csak írói sugallat, hiszen szinte csoda, hogy túléli azt az iszonyatot, amit ő maga hozott saját fejére ifjonti tudatlanságában.

Az Atuan sírjai-ban Karvaly csak mellékszereplő, és ez az eredeti trilógia leggótikusabb része, minthogy a sötétség birodalmát őrző papnőkről szól. A ​legtávolibb part idején Karvaly már idős, mégis csaknem egyedül kell szembeszállnia az egész világot, az emberiség létét, emberi mivoltát veszélyeztető, ismeretlen és felfoghatatlan hatalommal. A további folytatásokat még nem olvastam, ám az első három kötet nagyban különbözik egymástól, mégis együtt adnak valami egészen különleges és katartikus élményt.

Le Guin ezen regényeiben, túl a csodás világon, a rétegzett, remek szereplőkön, vagy épp a sárkányokon (a Keep Of Kalessin innen vette a nevét!), s túl a lassan épülő, mégis magával ragadó cselekményen, nekem az írás (és a fordítás!) szépsége, a leírtak bölcsessége és tisztasága adta a legtöbbet. Olyan letisztult, természetközeli ez a világ és a szereplők, s közben mégis olyan emberség és életbölcsesség árad a könyvekből, amihez foghatót csak nagyon kevés más írónál tapasztaltam (még úgy is, hogy világos, hogy Le Guin sokakra hatott, Pullmantól akár G.R.R.Martinig). Jelen korunkban, mikor valami, A legtávolibb part-ban zajlóhoz hasonló szörnyűség történik velünk, olyan ez a sorozat, mint gyertya vagy fáklya lángja a sötétben.

(A cikk megjelent a HammerWorld magazin 2021. novemberi, No. 339-es számában.)

Sue Townsend: Adrian Mole minden kínszenvedései

Ebben az évben ez már a sokadik újraolvasásom, bár amilyen kevésre emlékszem főleg a múlt évezredbeli, urambocsá fiatalkori olvasásaimból, simán olyan, mintha először olvasnám a zömüket. Mondjuk ezt pont nem. Nem mintha olyan sok mindenre emlékeztem volna tisztán, de a hangulatra nagyon, aztán meg rá kellett jönnöm, hogy egyes, innen átvett szófordulatokat máig használok, és jókora %-ban köszönhető Townsendnek, hogy anno elkezdtem naplót írni.

A borító attól még kissé nehezen magyarázható, Békés Pál amúgy zseniális fordításának mai szemmel anakronisztikusnak ható elemei annál könnyebben – pl. az Állatfarm csak ’89-ben jelent meg magyarul, akárcsak jelen kötet, épp csak jelen kötet két regényt (A ​13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója és Adrian ​Mole újabb kínszenvedései) tartalmaz, és az első már ’86-ban kijött a Móránál. És azt hiszem, még akkor is bátorság kellett a kiadásához, tekintve, hogy vannak benne a kommunizmust támadó mondatok is (még ha maga Adrian Mole rokonszenvezik is a munkásosztállyal).

Roppant kíváncsi lennék, még mindig menő olvasmány-e ez, vagy csak a mi régebbi nemzedékeink számára volt akkora cucc. Ha abból indulok ki, hogy mennyire rühelli ma mindenki a Légy jó mindhalálig-ot, és állítólag mennyire nem értik a mai gyerekek Nyilas Misit, akkor lehet, hogy Adrian Mole balf***kodásai és lúzerkedései is visszatetszőek számukra. Hát senki nem akar vesztes lenni, nem igaz? Aztán persze idővel úgyis mindenki meghal, tehát mindenki lúzer, de ez nem tartozik annyira ide.

Azért azt hiszem, ez még mindig remek ifjúsági regény, mert meggyőződésem, hogy valójában akármennyit változott a világ, az ember maga nem, sem pedig az ember gyermeke. És ha nem is mindenkinek, de sokunknak voltak meg vannak olyan botorságai, kívülről mulatságos, átélve éktelen szenvedést okozó pillanatai, melyekkel ez a (két) könyv tele van. Függetlenül attól, hogy a ’80-as évek eleje óta mi változott úgy Nagy-Britanniában (ahol Adrian él), mint általában a világban. Nekem legalábbis nem hiányzott, hogy miért nem hívja fel XY-t a mobilján.

Persze felnőtt fejjel eléggé más élmény volt. Tudom, hogy anno, 14-15 éves korom körül olvasva ezt a kiadást is nagyon sokat nevettem rajta, és most is, de közben jajnekem, mi minden van még ebben! Sue Townsend szemlátomást jól ismerte az emberi életet, és meglepő módon (végtére is nő volt), azt is, milyen kamaszfiúnak lenni. Az meg külön döbbenet, hogy túl a Thatcher-éra kritikáján, vagy a házas- és szülői lét buktatóin, melyekről szintén őszintén ír, még ha a 13-16 éves Adrian szemüvegén keresztül is, mennyire előremutató volt pl. abban, ahogy olyan kérdéseket érintett, mint az idegengyűlölet vagy a homoszexualitás. Egyiket sem tolta előtérbe, de jóval korábban vette ezeket elő, mint ahogy bekerültek a közbeszédbe. De azért persze mindezek mellett is szórakoztató olvasmány ez. 

Kiadó : Móra Könyvkiadó (később, két külön kötetben: Gabo)

Kiadás éve: 1989

Fordító: Békés Pál

Eredeti cím: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 ¾; The Growing Pains of Adrian Mole

Ár: 95 Ft

Oldalszám: 532

 

Tom Deitz: A szelek urának végzete

Ez volt életem egyik első fantasy könyve. De meg általában a magyar könyvpiacon is az elsők között volt ilyesmi zsánerű regény.

Amennyire vissza tudok emlékezni, abban az időben (1991 környékén) még a Galaktika és főszerkesztője, Kuczka Péter uralta a fantasztikus irodalom hazai berkeit, ő meg, úgy rémlik, szívből rühellte a fantasyt. Ostobának tartotta, szemben ugye a tudományos fantasztikummal. Mellyel viszont nekem gyűlt meg a bajom abban a korban még, miközben ki voltam éhezve valami eszképistára. Nem állítom, hogy amint megjelent bármi fantasy, nyomban megvettem, de azért a Griff Könyvek sorozatából (melyben ez a regény is megjelent) többet is olvastam.

Mai fejjel nem igazán értem, miért pont ezt választotta a kiadó kiadásra érdemesnek az angol nyelvterületen nagyon is gazdag fantasy irodalomból, kb. öt évvel az amerikai megjelenést követően. Semmiféle díjat nem nyert el, az író sem szerepelt a nagy nevek között, és a regény egy sorozat első darabja volt. Élek a gyanúperrel, hogy a kiadó egy kanyi jogdíjat nem fizetett érte, de ez még nem magyarázza a választást. Nem mintha rossz választás lett volna.

Az első olvasásból nem sokra emlékszem, de esélyes, hogy ez volt az a regény, aminek hatására elkezdtem érdeklődni a kelta/ír mítoszok, legendák, mesék iránt. Önmagában ezért is megérte kézbe vennem kb. 16 évesen.

Ennyivel később újraolvasva sem találtam gyengének, bár nyilván egészen más élmény. Ma az ilyesmit YA-nek hívják, akkoriban max. ifjúsági fantasy lehetett volna a címkéje, minthogy a főszereplő egy vidéki amerikai srác, kb. 16 éves forma. David Sullivannek hívják, Georgia államban él, ahogy nevéből sejthető, ír felmenőkkel bír, de más dolgok is közrejátszanak abban, hogy egy szép napon megpillantja a Sidhe-t (ejtsd kb. sí), az ír tündérnépeket. Márpedig az ilyesmi ritkán végződik jól a halandók számára, David pl. magára haragítja a címben szereplő mítoszi figurát, s ennek megannyi kaland, bonyodalom, és nem kevés szenvedés lesz az eredménye.

Deitz jól adagolja az izgalmakat és a kelta-ír történetekből (ill. némileg a Georgia államot korábban benépesítő indián népek kultúrájából) vett elemeket, és arra sem lehet panasz, hogy az ír tündéreket tündi-bündinek vagy modernnek ábrázolná. Inkább éreztem mai fejjel problémásnak David ill. a szülei viselkedését egyes helyzetekben - nem az, hogy milyen anya/apa az olyan, amelyik..., de azért kétlem, hogy a '80-as években ilyen lazán vettek volna bizonyos dolgokat (nem akarok spoilerezni).

Furcsa, hogy a könyvben nincs feltüntetve a fordító személye. Érzésre azt mondanám, esélyes, hogy többen is fordították, vagy aki nekikezdett, egy ponton elunta, mert az első felében még egész becsületes munkát végzett, még ha egyértelmű is, hogy nem értett a '80-as évek amerikai popkultúrájához (már ami kevés abból beszűrődik a regénybe), meg pl. a dobozos sört is söröskonzervnek fordította. De a kötet második felében kevésbé fordulnak elő veretesen megfogalmazott sorok, hibából is több van.

Nem tudom, hogy fogyhatott a regény a '90-es évek hirtelen-mindent-szabad miliőjében, amikor ma már elképzelhetetlen példányszámokban ment el majdnem bármi, mindenesetre megannyi folytatása már nem jelent meg magyarul, s ezt igen bánom. De még mai fejjel is azt mondom, akit vonz a kelta-ír kultúra, netán fantasyben egy picit (főleg hangulatilag) másra vágyik, mint ami épp divatos, az tegyen vele egy próbát.

Eredeti cím: Windmaster's Bane (1986) 

Magyar kiadás: Unikornis, Budapest, 1991

234 oldal

Bali Dávid: kisterem

Bali Dávid egy időben kollégám volt a HammerWorld magazinnál, de írt a NuSkullba is, basszusgitározik a Satelles-ben, szervezett az A38-on, és így tovább. Olyan fazon, aki megteheti és képes is megtenni, hogy hitelesen megír egy könyvet, melynek alcíme: 100 meghatározó lemez 100 meghatározó zenekartól a hazai extrémzenei underground digitális átállásának korából (2000–2019).

Még számomra is döbbenetesen gazdag a könyv, ill. az általa bemutatott hazai underground.

Teljes cikkem ekulton.

Zerocalcare: Torokszorítósdi

Üdítően kreatív, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató képregény, gyermekkorban szerzett, fél életen át cipelt-fájlalt sebekről, lelkifurdalásról, megbocsátásról. De bármily komoly legyen is a témája, (látszólag) könnyed és magával ragadó, ahogy Zerocalcare elmeséli-megmutatja. Az a fajta cucc, amit időről időre érdemes újra elolvasni, hogy lássuk, adott korunkban mit mond, és hol tartunk mindennek fényében.

Teljes cikkem ekulton.

Brian Herbert - Kevin J. Anderson: Dűne – Atreides-ház 1. kötet

Nem volt szép húzás Frank Herbert fiától, Briantől, hogy a Kevin J. Anderson nevű bértollnokkal szövetkezve előzményeket meg folytatásokat írt apja szuperzseniális Dűne sorozatához, merthogy annak színvonalát meg sem közelítette. Ezzel együtt ez a képregény egész klassz lett. A történet Paul Atreides apjának gyermek/ifjúkora idején játszódik, de a szintén még kölyök Duncan Idaho is feltűnik benne, ahogy Vladimir Harkonnen báró is ifjabb, még jóval fessebb formájában szövi a maga terveit. De nem is annyira a részint erőltetett sztori tetszett, inkább a képi világ, mely dinamikus, az adott környezethez/szereplőhöz illeszkedik, és számos kreatív eleme van.

Teljes cikkem ekulton.

Szarka József: Kulcsdalok

Híven mindahhoz, amit eddig végzett, Szarka József első könyve valami egészen különleges. Egyszerre életrajzi írás és iránymutató, mely természeténél fogva szubjektív, mégis többet ad, mint számos zenei témájú könyv. A ’90-es évek első felében Joseph metal hammeres írásai sokunkra hatottak a reveláció erejével. Túl az általa megismert zseniális zenéken az írások színvonala, a hagyományos zenei kritikák és beszámolók stílusát, kereteit szétfeszítő és meghaladó hozzáállása azt bizonyította be, hogy így is lehet. Másként, mégis jól.

Joseph utóbb fontos zeneipari szakemberré vált, világsztárokkal dolgozott itthon és a régióban, közben elindítva saját lemez- ill. zeneműkiadóját, felkarolva több kivételes magyar tehetséget. Ez a könyv minderről szól, fél évszázad számvetése is egyben, dalokon keresztül elmesélve. Ám a Mester Csaba (ex-The Bedlam/The Rain stb.) által illusztrált 41 fejezetben nem egyszerűen Joseph kedvenc dalai, azoknak a háttere ill. az ő azokhoz fűződő viszonya kerül kielemzésre. Kulcsdalokká attól váltak ezek, hogy szövegük, tartalmuk meghatározó volt rá, új irányokba terelték őt, új gondolatokkal gazdagították, vagy épp segítséget adtak neki valamely jelentős életesemény közepette. Míg Nick Hornby, a Pop, csajok, satöbbi című kultregény írója 31 dal című művében azon számokról írt, amelyeket annyira imád és úgy szénné hallgatott, hogy már nem is maradt meg bennük az a személyes élmény, ami miatt beakadtak neki, Joseph pont az ő személyiségét, életútját formáló dalokról ír. De miközben kirajzolódik előttünk egy páratlan életút, hogy hogyan tanult meg élni (nem véletlenül kezdi a könyvet a Dream Theater Learning to Live c. opuszával), az egyes dalokat alkotó művészekről is sajátosan szól. Egyrészt a legmélyebb tisztelet és alázat hangján, másrészt olyan, gyakran személyes élményeket ill. kevésbé közismert részleteket osztva meg, túl adott művész rövid történetén, amik csak erősítik a Kulcsdalok hitelességét.

Önreflexió, élettapasztalat és a jobbító szándék különös elegye ez a könyv, egyúttal intelligens, de gördülékeny olvasmány is. Melynek a fentieken túl is alapvető eleme a vágy, hogy (miként a Grungerynek adott interjúban elmondta) visszaadjon valamit a zenének, azoknak a művészeknek, akik neki is olyan sokat adtak. Ez pedig gyönyörű gondolat, melyet Joseph zeneipari tevékenysége a gyakorlatban igazol. Így minden érző-gondolkodó embernek tudom ajánlani, különösen e vészterhes időkben hat úgy, mintha egy zajos, szmogos, zsúfolt nagyvárosi utcáról hirtelen egy csöndes, békés helyre lépnél, legyen bár az otthonod, egy érintetlen erdő, vagy valamely szakrális hely. És ez független attól, hogy akármelyik kulcsdalt ismered-e – bár nekem a számos közös kedvenc ill. az új felfedezések miatt is élmény volt a könyv.

Zárásul egyetlen kiragadott gondolat: „…az ember ne érje be a jóval, hanem minden esetben próbáljon valami különlegeset csinálni. Mintha azon múlna az élete.”

 (A cikk eredetileg a HammerWorld magazin 2021. októberi, No.338-as számában jelent meg.)

FEKETE ZAJ fesztivál: Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról, 2021.08.21. Sástó

Épp három hónapja történt némi csoda Sástón, úgyhogy ideteszem a Hammerben megjelent beszámolómat.

Sajnos ez volt életem első Fekete Zaja Sástón, de minden jó, amit eddig hallottál erről a különleges fesztiválról, igaz. A zenei és egyéb változatosság, a varázsos környezet, a résztvevők zömének barátságossága, a ritka magas színvonalú szervezés, a sajátos hangulat.

Részben ezek miatt volt azonban, hogy egyetlen koncertet láttam csupán egészében, a többiből csak részleteket. Az Ørdøg kezdésekor én még a libegőn ültem, így csak a végére értem be (OK, a színpadok irányait jobban is jelezhették volna). A napsütötte Fanyűvő színpadon Vörös Andrisék amolyan baráti matinéshow-t nyomtak, megfejelve a Ős-Bikini klasszikussal (A zenekar üzenete), ami ebben a formában remekül illett is ide.

A fák közé rejtett, kisebb Osztálykirándulás színpadon játszó Grace of Kairós-ban egy spanyol lány (Susana García de Quirós) gitározik és énekel (angolul), míg a ritmusszekció magyar (Nagy Gábor a basszer, az Alvában megismert Dulity Kálmán a dobos). Különösebben latinos momentumokat nem fedeztem fel a zenében így elsőre, de a kb. régi (még metalos) Gathering/Anathema-szerű, doomos, sokszor mégis dinamikus muzsika tetszett.

A kétszemélyes (énekesnős és sampleres-szintis) Fearful Ski Brothers deathspacediscoja nem az én zeném, de a Delta színpad felfújt háttere és álomszerű színei miatt így is emlékezetes volt a produkció.

A romániai Dordeduh teljes, iszonyat hosszú beállását végigvártam a Fanyűvőn, ami nem tett jót sem testileg, sem lelkileg, így a koncertből keveset láttam, pedig izgalmas népzenei elemekkel dúsított kb. black metaljuk megnyerő volt. Az elején a zúzás masszának tűnt, de aztán teljes pompájában jött át az is, meg a finomabb folk részek is.

Odaát az erdőben a Shell Beach frankón tolta a kisebb színpadon a leegyszerűsítve Deftones-mocsok-fogós-dallamokkal-dúsítva jellegű zenéjét, az az új nóta különösen sütött.

De persze én is azért mentem, mint a fesztivál történetében először teltházat csináló tömeg zöme: hogy lássam, mint szólnak először élőben a Thy Catafalque dalai. Az előzetes beharangozók, a közreműködő zenészek elképesztő névsora kapcsán lehetett számítani egy s másra, ahogy arra is, hogy már az első hangoktól heves hidegrázás fog majd el. Hogy méltó volt a koncert a T.C. életműhöz, az a legkevesebb. De hogy ilyen elementáris erejű lesz, meg hogy pár samplertől eltekintve nem lesznek billentyűs hangszerek, ellenben maga Kátai Tamás is színpadra lép, és épp a legbrutálisabb blokkban fog épp basszusgitározni… Á, még most sem tudom elhinni.

A koncert felépítésében a praktikum is szerepet kapott: így is x dalonként lecserélődtek a színpadon lévő zenészek, tehát egy-egy blokkban jobbára ugyanazok játszottak. És mindenki odatette magát. Nyilván. Ez olyan történelmi esemény volt, melyért külföldről is ideutaztak néhányan (még Amerikából is jött valaki), ez mindenkinek megtiszteltetés volt. De ami a színpadon történt, az nem valami karótnyelt, ezerrel koncentráló zenélés volt. Nyilván akadt feszültség, apróbb problémák (pl. a Sear Bliss-es Nagy András bátran énekelje csak fel újra a Kék ingem lobogó-t, ha már a felénél kirántotta a mikrofon zsinórját, mert előtte döbbenet jól dalolt!), de az egész inkább emelkedett, megindító, lenyűgöző és szeretetteli volt.

A legnagyobb TC slágerekből hárommal indult a móka, Dudás Gábor (Reason) remek énekével: Esőlámpás, Kel keleti szél, Köd utánam. Eztán jött a brutál blokk: Lédeczy Lambert (Ahriman) a rá jellemző tiszteletet parancsoló erővel üvöltötte-károgta végig a Szamojéd freskó-Jura-Mezolit hármast, de hogy ezek az iszonyat súlyos témák ilyen erővel és tisztán meg bírnak szólalni élőben, végképp meglepett, ahogy az is, hogy volt ember (Szenti Árpád az Ahrimanból stb.), aki a nem emberre írt dobtémákat is leüsse. Fájdalmas volt viszont a Perihelion-os Vasvári Gyula rövidke szereplése, hiszen ő annyi T.C. dalban énekelt már lemezen.

Ezt a lágyabb blokk követte (Embersólyom, A bolyongás ideje, Sirály), a mikrofonnál Horváth Martinával, akit Dudás Ivett (Tales Of Evening) is kisegített, és itt szerepelt Bos Michaela Lilla (Képzelt Város) csellista is. Jobb szélen állva, amerről a Telehold is nézte a koncertet, sajnos kettejük énekét is maga alá temette a metal, plusz innen hiányzott még jó pár örök, nagy kedvencem, de legalább nem zokogtam végig a koncertet.

Eztán jött Nagy András, Bokodi Bálinttal (Lost Continent, Diabolus in Musica) kiegészülve, és a Kék ingem lobogó-Trilobita-Fekete mezők trióban olyan bulihangulatot kerekítettek, amire zsintén nem számítottam. Majd Vörös András pördült a színpadra a Piros-sárga kedvéért, végül Dudás Gábor és Bálint dalolták a Szarvas-t. Mindkettő az új albumon (Vadak) szerepel, és ugyan, hány olyan zenekar van, amelyik képes még a tizedik lemezére is a korábbi örökzöldekkel egyenrangú dalokat írni?! Észveszejtő, magával ragadó zárása volt ez a koncertnek – ám aztán még feljött Tamás egymaga, elszavalta a Fehérvasárnap-ot, ami után nem is maradtak szavak. De aztán feljött minden fellépő, meghajolni és megölelgetni Tamást, és mind megérdemli, hogy itt szerepeljen a neve (három hónap volt a felkészülésre, és sokuknak csak három próba jutott…): Vígh Zoltán (Sear Bliss), Szűcs Antal Mór (VHK), Katona Rajmund (Reason/Agregator), Kun József (Reason), Vári Gábor (Dystopia), Kónya Zoltán (Gire), Fogl Botond és Forczek Ádám (Needless), Szabó Dániel (Divided), Potkovácz Márk (Stabbed/WMD), Kantár György (Eclipse Of The Sun), Erdélyi Péter (Ad Astra/Archaic stb.), Varga Krisztián (Ann My Guard), Rickmann Tadeusz (Tyr/ex-Dalriada), Cseh Gergely (The Moon and the Nightspirit).

A szállásra vezető úton megelevenedett előttünk a Rengeteg album borítója, aztán belépett a lassan, óvatosan zakatoló vaskocsim elé szarvas, róka (Gire utalásként őz is), mintegy továbbszőve a koncert hihetetlen hangulatát, megerősítve abban, hogy a Szarvas egyik sora („A valóban nincs varázs”) nem is igaz, maga Kátai és a többiek bizonyították be, hogy van. Reménykedem az élő folytatásban is!

Sok fotó itt. 

Theodora Goss: Különleges hölgyek európai utazása I-II.

A tavaly megjelent Az alkimista lányának különleges esete folytatásában Mary Jekyll (a híres-neves Dr. Jekyll lánya) és az Athéné Klub többi kiváló hölgy tagja egy bizonyos Lucinda Van Helsing megmentésére indul. Hosszú és kalandos útjuk során eljutnak Budapestre is, mely a viktoriánus korban sem számított kevésbé világvárosnak. Ez szívmelengető része a regénynek, izgalmakból és humorból pedig még többet kapunk, ahogy az egyes szereplők jelleme is egyre inkább kibontakozik ill. fejlődik. Bármilyen vaskos is a két kötetben megjelent második rész, végig magával ragadó.

Teljes cikkem ekulton.

Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg

Bradbury klasszikussá vált regénye eredetileg 1962-ben jelent meg. Utoljára (és először) úgy 19 éve olvastam, és bár nyomban nagy kedvencemmé vált, akkor még nem láttam, hogy ez egy olyan könyv, melyet apáknak és fiúknak kell olvasniuk. Mert róluk is szól.

Egy október végi (de még nem a halloweeni) éjjelen különös vonat érkezik az Illinois-állambeli Green Townba. Vándorcikusz utazik rajta, különös figurák lepik el hamarosan a sínpár melletti rétet, szörnyszülöttek, egzotikus emberek és állatok. De nem a furcsaságuk miatt érzi a látványukat hátborzongatónak Will és Jim, a két majdnem 14 éves, greentowni fiú, akik kiszöknek éjnek évadján meglesni a vonatot. Ám az utazó vidámpark delejes erejének ők sem tudnak ellenállni, ahogy a város apraja-nagyja is örömmel szalad ki a rétre, mikor Mr. Dark és gárdája megnyitja sebtében felvert sátrait.

A történet egyre baljósabb, egyre fojtogatóbb hangulatot vesz, ahogy halad előre. A fiúk idővel ráébrednek, hogy Cooger & Dark Pokolbéli Árnyszínháza olyasmit művel, ami természetellenes, ami eszét veszi azoknak, akik kipróbálják a cirkusz egyik-másik látványosságát, ám ez önmagában nem biztos, hogy elég lesz, hogy le tudják győzni a mágikus-magnetikus erőket, melyek talán őket is elemésztik.

Kettejükön kívül a harmadik főszereplő Will idősödő édesapja, a könyvtár gondnoka, aki sűrűn borong magában, és éjjelente visszajár a munkahelyére olvasni. De vajon a könyvekből szerzett tudás elég védelmet ad-e bárkinek, ha gonosz lélek közeleg? Össze tud-e fogni apa és fia, két ilyen közeli, mégis távoli ember, megtalálják-e magukban és egymásban, amire szükségük lehet a gonosz ellen?

Bradbury számos írása játszódik a gyermekkora idilli helyszíne nyomán megálmodott Green Townban, ám ez a regény legalább annyira a felnőttéválásé, mint a letűnt ifjonti évek iránt érzett nosztalgiáé. Attól még sokszor költőien szépen fogalmaz, és filozofál is néha, jó és rossz harcáról, meg arról, hogy nem a halál számít, „hanem ami előtte történik”.

S ezek mellett is a könyv a gótikus horror egyik gyöngyszeme, anélkül, hogy igazán véres lenne – de óriási hatással volt nemcsak a fantasztikus irodalomra, de általában a popkultúrára is. Stephen King, Neil Gaiman vagy épp Robert McCammon (Egy fiú élete) számára meghatározó olvasmány volt, de pl. Stranger Things sem lenne enélkül.

Sőt, meggyőződésem, hogy Bradbury nagyban felelőssé tehető azért, hogy a Halloween annyira divatba jött. Akkor is, ha ő maga is elutasítaná a túlzón giccses, művi oldalát. Hanem ahogy az őszről ír, az illatokról, színekről, élményekről, és arról, hogy ilyenkor a túlvilág és a miénk közti határ elmosódik… Nos, azzal nekem az elevenembe talál, egyszerűen azért, mert bár gyermekkoromban nyoma sem volt a Halloweennek, a horrornak sem vagyok nagy rajongója, viszont fontos és meghatározó emlékeim és élményeim vannak a Halottak napja, Mindenszentek kapcsán. És ezek hangulata, lelkisége valahogy sokkal inkább megvan Bradbury kapcsolódó írásaiban, mint a kötelezővé, gépiessé vált „ünneplésben” (mármint amilyennek felnőtt fejjel látom, hogy hogy zajlik úgy általában). Nagy- és dédszüleink idejében nálunk is voltak hasonló hagyományok, hogy pl. konkrétan a
sírhantba betették a halott kedvenc ételét, a sírra öntötték kedvenc borát (amikor még nem volt jellemző a sírköves temetkezés), vagy hogy otthon, míg a temetőbe mentek, az asztalon ételt hagytak, és így tovább. És ha a jelmezesdi nálunk a farsanghoz kötődik is, ősszel, az aratás és betakarítás után, a télre készülve voltak bálok is. Elhiszem, ha valakinek ez pogányul hat, én csupán azt látom benne, hogy az emberek örültek, hogy élnek, és tisztában voltak vele, hogy egyszer majd ők is meghalnak, és megadták mindezeknek és a természetnek a tiszteletet, és meg is ünnepelték. És mindez valóságos volt.

Tudom, hogy rajtunk is múlik, hogy megtartjuk-e az ünnepeket és hogyan, de míg az ember tán alig változott, a világ körülöttünk annál inkább. Ám a temetőkben égő apró lángokra most is ugyanúgy szükségünk van nekünk, halandóknak, és meglehet, arra is, hogy vaduljunk egyet, mielőtt beköszönt a tél. Máskülönben honnan tudnánk, hogy élünk, és hol maradna az öröm az életből?

Nina George: Kis francia bisztró

Nina George német író legnagyobb sikere eddig a Levendulaszoba volt, amit a címe és borítója és nyilvánvalónak látszó romantikusregénysége ellenére is elolvastam, mert felkeltette az érdeklődésemet a fülszöveg, mely szerint egy férfiról szól. És úgy is volt, és tetszett is nagyon.

Ezzel együtt ez a könyve kevésbé tűnt nekem valónak, de nagyon kellett már, hogy újra Bretagne-ról olvashassak, márpedig a Kis francia bisztró részint ott játszódik, úgyhogy belevágtam.

A regény egy hatvan éves német nőről szól, aki egy párizsi turistaúton úgy dönt, hogy a Szajnába öli magát. Mert annyira rossz neki a házasságában. És lehet rá számítani, hogy de bezzeg aztán megtalálja a romantikát, az igaz szerelmet, önmagát stb.

Nem meglepő módon ez a regény sokkal közelebb van Joanne Harris bretagne-i regényéhez (Partvidékiek), mint Mark Greenside humoros memoárjához, de azért eléggé másmilyen is. Joanne-t a Levendulaszoba kapcsán is felemlegettem, és most is azt érzem, hogy ő azért sűrűbb, mélyebbre hatoló, keményebb történeteket ír, de azért itt is van bőven a valós, megélt életből, a gyászból, az elvesztegetett, soha vissza nem térő évekből – de végül is mindegyik említett író munkáiban ott van az, hogy élni kéne, mert az jó.

És amilyen klisésen hangzik ez, annyira jól esett most mégis erről olvasnom, de azt azért nem mondanám, hogy a regény nem klisés. Viszont helyesen tippeltem: ez régebbi könyve Ninának, mint a Levendulaszoba. Érződik is, hogy kevésbé kiforrott regény, ugyanakkor tartok tőle, hogy a magyar fordítás sem sikerült elég jól. Eleve német eredeti helyett angolból lett fordítva, és bár a Levendulaszoba sem tobzódik költői ill. szépirodalmi pillanatokban (bár akad olyan is benne), itt a szöveg sokszor nem jó értelemben egyszerűnek hat. Sőt, főleg az elején döccenések, bizonytalanságok is vannak benne, s ez mind meglepett, mert a Levendulaszoba sokkal jobban olvasható, szebb szöveg.

Viszont a Kis francia bisztró (mely cím eléggé kényszeredettnek hat, bár legalább nem spoileres nagyon) így is jó élmény volt. Ez is csak arról szól, hogy de bizony, hatvan fölött, vagy akármikor is újra lehet kezdeni, meg csodák rejtőzhetnek az emberekben, meg hogy a hely, ahol élünk, milyen fontos, és így tovább, klisés gondolatok ill. életbölcsességek egymás hegyén-hátán, és az olvasón múlik, mit vesz ki belőle. Vannak benne így-úgy feminista gondolatok is, és amikor már kezdtem nagyon unni, hogy persze, minden férfi hülye és mindig a férfiak a hibásak, akkor írt valami nagyon jót („Bármelyik férfi varázsló, aki egy nőt szeret, és megérdemli, hogy viszontszeressék.”), és ez helyére billentette a dolgot. (Szerintem általában a párkapcsolatok két emberen múlnak, és abból az egyik jobbára nőnemű, amúgy meg a legtöbb dolog nem a nemünkön múlik, hanem azon, hogy emberből vagyunk, de ezt nem most fogom kifejteni.)

Még az is lehet, hogy ez egy max. középszerű romantikus regény, jól körülhatárolható célközönséggel. Mégis van benne varázs, életszeretet, és amikor a bretagne-i településről ír, az ottani életről, az emlékeket és gondolatokat ébresztett bennem, s végül is olvasói szempontból ez a fontos. Emlékeztetett a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim életére, arra, hogy voltak ünnepek, szokások, akár rítusok, melyek nem fennkölt és okosba megfejtett hagyományőrzés címén zajlottak, hanem mert az életü(n)k részei voltak. Emlékeztetett, hogy bár Bretagne biztosan csodás egy hely, és nagyon szeretnék oda eljutni, de valójában majdnem mindegy, hol van az ember, úgyis az számít, belül hogy éli meg. A szépség, a varázs, az élet öröme majdnem bárhol megjelenhet, rajtunk múlik, mit tudunk vele kezdeni.

Különösen elgondolkodtatott a bretagne-i kelta emlékek, tradíciók több szinten is beszüremlő hatása, s főleg a halloweeni/samhaini rész kapcsán. Miközben a nyugatról beáramló horrorisztikus halloweeni giccsparádé nekem sem tetszik, maga az ünnep annál inkább. Nekünk ott van a Mindenszentek, a Halottak napja, a temetőbe menetel, a mécsesgyújtás, de valaha voltak ehhez kapcsolódó, a Halloweenhez hasonló népszokások is, és úgy érzem, ezek által közelebb kerültünk, ha nem is elhunyt szeretteinkhez, de a természethez, az élet és halál körforgásához. Megélt, valódi élmények voltak, nem műviek, nem kötelező, gépies főhajtások. Búcsú volt a napos időszaktól, felkészülés a sötét hónapokra, ünneplése annak, ami elmúlt, elcsendesedés az eljövendő előtt.

A Francia Kiadás

Wes Anderson korunk egyik legegyénibb filmrendezője, és nem csupán a rá annyira jellemző látványvilág miatt, de az a legnyilvánvalóbb. A káprázatos szereposztás, az őrült sztori(k), a nevetésre sarkalló, gyakran valós alapokon nyugvó abszurd momentumok és a valóság abszurdnak ható betolakodása filmjeibe szintén közös pontok mindben.

Most sincs ez másként, de ez is többször nézős film, hogy minden (vagy legalábbis az első megtekintésnél több) poén, részlet, apróság átjöjjön. Különben meg ekulton a teljes cikkem.

Andy Weir: A Hail Mary-küldetés

Nem számítottam rá, hogy Weir harmadik könyve a hatalmas sikert arató A marsi-nál is szórakoztatóbb, ütősebb, izgalmasabb lesz, mégis így történt. Annyi minden klassz ebben a könyvben, olyan lebilincselően ír a tudományos részekről és sokszor annyira pörgős a cselekmény, hogy csak na.

Teljes cikkem ekulton.

Christopher Moore: Shakespeare mókusoknak

Tarsoly, az udvari bolond immáron harmadjára forgatja fel valamely Shakespeare mű cselekményét. A megszokott alpári, abszurd és agyahagyott poénokkal bőven megfűszerezett kalandjai ez alkalommal a Szentivánéji álom meggyalázásával folytatódnak. Avagy: ilyen az, ha az olvasót a mókusok közé vetik.

Teljes cikkem ekulton.

Simon Stålenhag: A Labirintus

Hasonlóan a korábbi könyvekhez, ez is egy iszonyatos jövőképet állít elénk, átható erejű képekkel és a korábbiaknál könnyebben követhető történettel, cserébe még súlyosabb kérdésekkel (és válaszokkal).

Teljes cikkem ekulton.

Lakatos Botond: Tisza-tó, a zöld labirintus

Lakatos Botond nagyalakú, keményfedeles, 72 oldalas képregénykötetének a címe mindent elárul, még a „Kalandozások a természetben” alcím ellenére is, ez bizony egy ismeretterjesztő kiadvány. Nem regény, mint a Tüskevár, még ha van is itt néhány szereplő, főképp egy idősebb ember, aki az ifjabbikat okítja, hogy melyik állat vagy növény micsoda. Ám a rajzokban, meg az egész kötetben van valami elbűvölő, ami a teljesen minimálisra és funkcionálisra vett „történet” mellett is vonzóvá és élménnyé teszi az olvasását.

Teljes cikkem ekulton.

Keep Floyding – Aquincum Romkert, 2021. szeptember 11.

A Keep Floyding egy közel két évtizede létező Pink Floyd tribute zenekar. Híven a progresszív rock brit óriásának szellemiségéhez, rendre előállnak valami különlegessel. Aquincumban többször is felléptek már (mely helyszín eleve utalás a Floyd legendás, 1971-es Pompeii-beli koncertjére), s önmagában ez a varázslatos környezet is garantálná az emlékezetes élményt. Ám erre a nyárbúcsúztató alkalomra olyan programot állítottak össze, mely könnyet csal minden megszállott PF-rajongó szemébe – azokat azonban, akik csak a legnagyobb slágereket ismerik, jól megdolgozta…

Teljes cikkem ekulton. 

Neil Gaiman – P. Craig Russell: Északi mitológia I.

Neil Gaiman 2017-ben állt elő az Északi mitológia című novellafüzérével, amiből aztán képregénysorozat lett, ez az első gyűjteményes kötete, és sem Neil, sem rajzoló társai nem hibáztak. Színes, változatos, de a korunkban ismert eredetikhez eléggé ragaszkodó lett a cucc, sajnos vagy sem, ez bizony így is kihagyhatatlan. 

Teljes cikkem ekulton.

Thy Catafalque: Vadak

Több, mint húsz évvel indulása után itt a tizedik Thy Catafalque album, s csak azt írhatom, mint az eddigiekről: ugyanaz, és megint más. És nagyon szeretem.

És ennél jóval többet is írtam róla, annyi mindent, hogy a Hammer nyomtatott verziójába nem is fért bele, de itt olvasható a teljes verzió.

JP Ahonen: Belzebubs HC

JP Ahonen finn képregényrajzoló legsikeresebb sorozata az interneten is követhető Belzebubs, mely egy finn black metal zenekar tagjainak (metalos és azon kívüli) életéről szól. Az első gyűjteményes kötet magyarul 2017-ben jelent meg, a második két évre rá, cikkem tárgya pedig e kettő egy keményfedeles kiadványba helyezett kiadása. Mely nagyobb az eddigiekben megszokott CD méretnél, ami jól jön, ha az apró, rejtett részleteket, utalásokat is szeretnénk felfedezni. Márpedig van mit. Ahogy kacagni is.

Teljes cikkem e-kvlton.