hétfő, szeptember 16, 2013

Mielőtt felkel a Nap, Mielőtt lemegy a Nap, Mielőtt éjfélt üt az óra

Ez a cikk az ekulton a Richard Linklater által rendezett Mielőtt… trilógiáról szól, mely egy pár életének egy-egy napját mutatja be – s a részek között 9 év telik el. Azt javaslom, aki még egyiket se látta, az ne olvasson tovább az első filmről szóló résznél… Az minden idők egyik (ha nem a) legjobb, legszebb romantikus filmje, a második rész pl. a harmincas évekről szól, a nem rég bemutatott harmadik pedig... hát, az is nagyon jó, de mind másként. A kedvenc filmjeim közé tartoznak.
Íme az egyik legjobb jelenet az elsőből:

kedd, szeptember 10, 2013

Gánti Bence: A buddhizmus

A fülszöveg azt állítja, hogy „először tart az olvasó a kezében a buddhizmusról ilyen átfogó és a hétköznapi ember számára gyakorlatilag is hasznos könyvet.” Nem olvastam minden könyvet ebben a témakörben, de magam úgy tapasztaltam, hogy valóban hiányzik egy olyan, bevezető jellegű könyv, amelyből könnyebben megérthetném, mi is a buddhizmus, olyan, ami nem csak száraz leírása az ilyen-olyan irányzatoknak, de ténylegesen be is vezet a tanokba. És ez olyan.
Itt pedig a szerzővel készített interjúm:

kedd, szeptember 03, 2013

Miért haragszom George R.R. Martinra? / Kardok vihara

Eredetileg azt a címet akartam adni ennek, hogy miért utálom GRRMartint, de hát nem utálom. Nem is ismerem. Nyilván tudok róla ezt-azt, akkor is, ha nem is tudom, hogy tudom, mert az írók így vagy úgy, de benne vannak a műveikben, de nem ismerem őt személyesen. Olyan jópofa vén tengeri medvének tűnik, a sorozat alapján meg lehet, hogy egy megkeseredett nyomorult. Vagy egy körmönfont, számító szemétláda. Bármi lehet, de nem ismerem.
 
Viszont haragszom rá, mert:
1. Így a harmadik résznél már kicsontosodtak bizonyos dolgok:
- Martinnál folyton cliffhangerrel érnek véget a fejezetek,
- nála mindenkiről kiderül, hogy ha jónak hisszük is, valami rossz akkor is van benne,
- és minden szar és értelmetlen, és úgyis mind megdöglünk.
Az elsővel az a baj, hogy a százhuszonnyolcadik alkalommal, amikor úgy ér véget egy fejezet, hogy úristen, mi fog most történni, akkor már az ember nem ezt érzi, hanem azt, hogy jól van, elmész te a jó büdös francba.
A másodikkal az, hogy ez volt az első két rész egyik legnagyobb erénye, a jellemek, a karakterek (és Jaime esetében most is kapunk ilyen tekintetben valami izgalmasat meg hűhát), de amikor ez sablonná válik, akkor kiszámíthatóvá és unalmassá is.
A harmadikkal meg az, hogy ha ez minden, amit egy író adni tud az olvasónak, akkor az nagyon gáz. Tudom, hogy a szépirodalmi díjakat gyakran adják olyanoknak, akik pont ezt írják le, hogy minden milyen borzalmas, már a valóságban, de ezt már ismerem, én egy könyvtől nem ezt várom. Pláne nem egy fantasytől. Bár ez különben inkább egy olyan történelmi regényfolyam, amelyben az író azt csinál, amit akar. És ezzel nincs is baj, kezdetben tetszett is, hogy a természetfeletti meg fantasybe illő dolgokkal csínnyán bánik. De most pl. a vége... ne már... Szóval én azt szeretem, ha az, amit olvasok, ad nekem valamit. Martin nem ad, inkább elvesz. Nem mintha olyan sok illúzióm maradt volna ennyi idős koromra, de attól még abban hiszek, hogy igenis van értelem meg jó is az életben, és amikor valaki azt sulykolja, hogy nem, nincs semmi, minden rossz, akkor csak arra tudok gondolni, hogy szegénynek igen nehéz élete lehet, hogy erre a következtetésre jutott, miközben mindenkire süt a Nap, meg hasonlók. És olyan röhejes, és annyira sokat elmond a mi világunkról, hogy most ez ekkora siker. A '80-as évek naivitása is gáz volt, de ez sem jobb. Nem kell, hogy mindenben legyen jó, nem kell, hogy minden jót adjon, katartikus élményt jelentsen - ahogy nem kell olvasnom sem, ha nem tetszik. De ha ez minden, amit adni tud, akkor az semmi. Akkor már inkább Coelho (a korai - mára már ő is üzletember lett, de a korai dolgaiban szerintem voltak jó gondolatok, de ezt csak azért írom, hogy a megveszekedett rajongók, mint az a régi barátném, aki az első könyvről szóló soraim után kitörölt a Facebook ismerősei közül, további bizonyítékokat találjanak arra, hogy én milyen egy barom vagyok, ha nem tartom Martint akkora zseninek :))
 
2. Azért is haragszom rá, mert mégis olvasnom kell. Ha nem kezdtem volna el, meg tudnám állni, de ha már benne vagyok, hát, nem én vagyok az, aki bármely addikciót könnyen legyőz. Szóval haragszom rá, mert behálózott engem is. Mert ha alig is van neki bármi pozitív üzenete (az első kettőben mondjuk 50, majd 100 oldalanként volt egy-egy nagyon odarakott, hatalmas mondat, most jó, ha 200 oldalanként), a pozitívumait el kell ismerni. Iszonyatosan azt csinál az olvasóval, amit akar. Brutális munka lehetett ezt az egészet így kitalálni, hogy a harmadik részben összefonódó szálakról már az első résznél is tudnia kellett, és így tovább. De ennek a zöme azért csak meló és technika. Működik, de még hogy, de attól még nekem hiányzik sok minden. Nem csak a követhető jó példa, meg a katarzis (most miért, pl. a Falnál történik egy s más, nem igaz? Vagy ott a hóvár építős jelenet, az szinte költői), de... Szóval az tök hiteles, hogy nála, abban a középkorias világban, az emberélet olyan keveset ér, és valahol ez is csak tükörképe a mi világunknak, meg igen, a háború ilyen borzalmas, akárki viseli akárki ellen akármiért. De amikor a sokadik kedvencedet gyilkolja meg az író, akkor már fásulttá válsz, és ez nem frankó. Leszarom, ha modorosnak tart ezért bárki, de ezt nem szabad soha megszokni. Minden élet szent, és ez akkor is így van, ha ez olyasmi, amit én sem tudok folyton észben tartani, és eszerint élni. Ez a sorozat totálisan ellene van ennek az elvnek, és bizonyos értelemben nem érdekel, hogy miért, hogy esetleg Martin maga tán nem is így gondolja - nálam kiveri a biztosítékot. Nem széplélek értelemben, hanem abban, hogy a világnak sokkal inkább szüksége lenne, szerintem, arra, hogy az emberek megértsék, hogy minden élet szent, mint arra, hogy azt érezzék vagy gondolják, hogy felcserélhetőek, eldobhatóak. Tudom, hogy ez a valóság, de azt is tudom, hogy a valóság rajtunk múlik. És Martin könyveire iszonyatos figyelem irányul, akkora felelősség és hatalom van a kezében, ami ijesztő, és ennek ellenére, hogy egy ekkora világban, ennyi szereplő között ne legyen egy igazán pozitív sem, az már hiteltelen. A nagy számok törvénye szerint kellene olyannak is lennie.
 
És mindeközben tényleg szuperizgalmas a könyv, bámulatos, ahogy a szálak fonódnak, alakulnak, ahogy a szereplők újabb arcait ismerjük meg, és így tovább. Mégis azt gondolom, hogy ez egy szappanopera. Eszméletlen sok munka van benne, és ez meg is látszik, kiváló író műve, de attól még, hogy bonyolult és színes és izgalmas, a végére érve inkább érzek ürességet rossz értelemben, mint bánatot, hogy de kár, hogy vége, meg hogy oda akarok költözni, meg ilyenek. Ez egy brutál módra felturbózott fél-fantasy szappanopera, de attól még bizonyos értelemben pont olyan, mint a chips. Ha elkezdted, nem bírod abbahagyni, de nem sok jót ad. (És persze, hogy legszívesebben nekiesnék a negyedik kötetnek, de ezt csak az egyik felem mondja, a másik úgy nézegeti a könyvespolcot, mint aki hetekig csak chipset evett, és most végre beszabadult valahova, ahol mindenféle valóban finom és tápláló és jó kajából lehet választani.)
Amúgy viszont, írjuk le, mondjuk ki végre: Bánatos Edd for president! :)

szombat, augusztus 24, 2013

Sopotnik Zoltán: Fahéjas kert

Már a cím és a borító is valami különlegeset sugall – a magam részéről pusztán előbbi miatt is kénytelen lettem volna kézbe venni a kötetet. S milyen jól tettem!
Minden ízében sajátos gyerekkönyv ez, néha elborult, néha bolondos, néha bölcs és így tovább, de minden furcsasága mellett is nagyon szerethet. Ekulton írtam róla alaposabban.

Kiss Ottó: Szusi apó erdőt jár

Ezt a könyvet azért választottam ki a recenzióra várók közül, mert belelapozva azt láttam, hogy:
„Szusi apó csalódott a technikában.
Maga alá húzta a lábát, és lehunyta a szemét, hogy meditáljon.”
S az e sorokkal átellenbeni képen egy mobiltelefon figyelhető meg, rajta a „no connection”, azaz nincs térerő felirat. Na, gondoltam magamban (vagy tán fennhangon is kimondtam), ez annyira beteg, hogy el kell olvasnom.
Hogy tényleg beteg, vagy bölcs, azt ki-ki döntse el maga. Semmiképp nem hétköznapi gyerekkönyv. Teljes cikkem ekulton.

szombat, augusztus 10, 2013

Jasper Fforde: Egy regény rabjai

Aki nem olvasta a Thursday Next sorozat első részét (A Jane Eyre eset), az mindenképp azzal kezdje, vagy a róla szóló cikkemmel, s még annyit tennék hozzá, hogy aki volt már nem egy, de sok regény rabja, tehát megszállott könyvmoly, és betegesen tud lelkesedni regényekért, szereplőkért, helyszínekért, annak nagyon ajánlott. Főleg, ha kedveli az angol humort is.
És a második rész még az elsőt is felülmúlja, olyan. Cikkem ekulton.

Clive Barker: Abarat 3 - Abszolút éjfél

Miközben a történet immáron a harmadik kötetben duzzad, bonyolódik és sűrűsödik tovább, ebben végre nem csak néhány titokra derül fény, de olyan nagyszabású fináléban csúcsosodik ki, amilyet valóban csak kevés író lenne képes kitalálni. Igaz, túl bő 1000 oldalnyi sztorin, ez talán elvárható, pláne egy Barkertől. Itt végre nem csak azt érzi az ember, hogy már megint egy újabb szereplő, már megint egy újabb megfejteni való titok, hanem beindulnak az események, a főgonoszok előlépnek, és nekilátnak nagy tervük valóra váltásának, és Cukiból is előjön, aminek elő kell jönnie. S persze még nincs vége, ez csak a harmadik rész… De ha nem ilyen izgalmas a befejezés, végképp lemondtam volna az Abaratról.

péntek, július 26, 2013

Érik a nyár

Az Érik a nyár címe sem hagy kétséget afelől, hogy az új kötetben mié a főszerep: azé az évszaké, amit épp élünk.A szépséges könyvbe 10 (avagy 12) vers került, és 13 mese (bár van, ami csak részlet: Méhes György Tatárok a tengeren-jéből, mely picit ki is lóg, hiszen a ’72-ben megjelent eredetit nem nevezhetjük kortársnak, de attól még jó).

Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum

Ez a regény 1964-es keltezésű, vagyis szűk fél évszázados, de amit a politikáról, meg úgy általában az emberiségről elmond, az ma valóságosabb, mint valaha. Míg sok régi sci-fi szerző művei ma már érdektelenek, mivel annyira arra építettek, hogy a tudomány az adott korban hol tartott, s ebből következtettek a hova tart-ra, addig Dicknél ez mellékes vonal.

vasárnap, július 14, 2013

Laár háromszor

Laár András múlt évben két olyasmit is kiadott, ami csak nem rég jutott el hozzám, ám annál nagyobb hatással volt rám.
A Kiderülés - A derűs élet titka c. könyve nagyon sok mindenről szól, különféle utakról, módszerekről, ill. pillanatokról, melyek által és melyekben a szerző számára valami kiderült, valami fontos, ami közelebb vitte őt a derűs, élhető, élni való élethez. Egyszerű, érthető, jó könyv, itt olvasható róla a cikkem.
A Tündértantra 2. című CD-je pedig kb. fele részben buddhista mantrákat, fele részben András azokhoz illő szövegeinek feldolgozásait tartalmazza. Ezekből is derű árad, de egyúttal valami tisztaság, szentség is, abban az értelemben, amilyen az, amikor az ember mondjuk boldog attól, hogy épp egy igazi szép nyári napot él át, és megérti, megérzi, hogy milyen áldásban van része. Az albumról szóló cikk szintén ekulton.
S mindezek hatására ma elzarándokoltam Tarra, a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség ottani központjába, ahol ünnepséget tartottak Őszentsége, a Dalai Láma 78. születésnapja alkalmából. Merthogy a fellépők között volt Laár András is. Az erdei sátorban, kellemes környezetben rendezett Mantra-zene koncert egyfajta szertartás volt, melyen András és felesége, Kati különféle buddhista mantrákat énekeltek (s csupán csak egynek volt magyar szövege), melyek a két Tündértantra CD-ről ismerősek. Végtelenül egyszerű, jelen esetben egy szál akusztikus gitáron kísért dalok ezek, melyek mégis magukkal ragadják az embert. Béke és derű áradt az előadókból, de az egész helyből is, jó volt ott lenni, egy olyan helyen, ahol egyébként is számtalanszor elhangzik az, hogy Om Mani Peme Hung, vagy hogy Om Tare Tuttare Ture Soha. Utóbbi a Zöld Tara mantrája - a női Buddháé, akinek a tari Tara Templomot is szentelték, és a Laár-féle verzió olyannyira fülbemászó, hogy mióta először hallottam, úgy két hónapja, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe. Ez ám a sláger! :)
Laár András és neje Taron koncertezik (fotó: UN)

kedd, július 09, 2013

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

Paolo Bacigalupi a sci-fi irányzat egyik új üdvöskéje, aki már első könyvével (A felhúzhatós lány) elnyert egy rakás nagy díjat. Második regénye, a Hajóbontók valamelyest ifjúságinak mondható, bár vannak benne olyan kemény részek, amelyeket 15-16 éves kor alatt szerintem nem kellene olvasnia senkinek (méghozzá a realizmusa miatt, nem azért, mert mondjuk holmi tinivámpír vért szürcsöl).
Izgalmas cselekmény, remekül felépített, de nem tolakodóan előtérben levő világ, úgy jó, ahogy van. Ajánlóm az ekulton.

Majoros Nóra: A torony

A toronyban egy kisfiú lakott, egyedül ő léphetett be oda. Mivel a torony volt minden ősi tudás őrzője, baj, probléma esetén a felnőttek a kisfiút kérdezgették. De, bár ez egy másik bolygó volt, nem a miénk, ugyanúgy nem figyeltek oda, hogy pontosan mit mond, ahogy a mi bolygónkon élő felnőttek közül sokan az itteni gyerekek szavaira. Pedig a kisfiú azt mondta, hogy a bolygó a felnőttekben félelmet keltő lüktetése nem barátságtalan, sőt, még cukorkabokrot is sikerült neki nevelnie. S mikor a felnőttek úgy döntöttek, űrhajókon el kell hagyniuk a bolygót, egyedül a kisfiú maradt ott, mert ő bízott abban, amit a torony falán lógó képen látott…
Különös hangulatú, szép illusztrációkkal teli mese, cikkem itt az ekulton.

kedd, június 25, 2013

Queensrÿche: Queensrÿche

Finoman szólva kiábrándító volt, ami az utóbbi időkben a Queensrÿche-ban, örök legnagyobb kedvenc zenekaromban történt. A kitett énekes, Geoff Tate kicsit korábban jött ki a maga Queensrÿche albumával (majd ősszel eldönti a bíróság, ki használhatja a zenekarnevet), és az jobb volt ugyan, mint az utolsó két QR lemez, nem szólva Geoff legutóbbi szólóalbumáról, de így is gyenge. Viszont még elképzelni is lehetetlennek tartottam egy nélküle (Tate-lenül, haha) kiálló QR-ot. De Todd La Torre és a többiek bizony meggyőztek. Nem 100%-osan, de épp eléggé. Ez az album jobb, mint amire számítottam. És az ekultra írtam róla cikket.

kedd, június 18, 2013

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Gaiman azon írók közé tartozik, akik egyetlen oldal, akár egyetlen bekezdés alatt magukkal ragadják az olvasóikat. Ahogy elindul a történet, először az jut eszembe, hogy lám, már megint régi nagy mesterétől, Ray Bradburytől merít (márpedig nála szebben és jobban senki nem ír nosztalgikus dolgokat), aztán meg az, hogy akármekkora sztár is, Neil épp ezeken az oldalakon néz szembe azzal, hogy elmúlt fél évszázados, nem az az ifjú titán már, és ez önmagában is tiszteletre méltó.
Felnőttregény a gyerekkorról, szép és szomorú. Ekulton a teljes cikkem.

vasárnap, június 16, 2013

Vidra Gabriella: A barlang titka + interjú

Elérkeztünk hát a Tudás könyvei sorozat negyedik, befejező részéhez. Több, mint ezer oldalon követhettük végig négy (illetve öt) 13-14 éves gyermek kalandjait négy földrészen és a legkülönfélébb történelmi korokon át. Krisztiánnak és barátainak különféle feladatokat kell elvégezniük, hogy megtalálják és elnyerjék a Tudás négy könyvét, melyekre egy ősi gonosz lény áhítozik. Ha ő győz, az emberiség minden tudása az övé lesz, és fajunkat rabszolgasorba hajtja…

Az írónővel két interjút is készítettem. Az egyik két részletben jelent meg írásban ekulton (1. rész, 2. rész), a másik videóinterjú, rövidebb, és csak néhány kérdés egyezik az írásossal. Megnézhető az írásos interjúk linkjén. És szerintem mindkét verzió nagyon jó lett.

Varró kétszer

Varró Dániel: Nem, nem, hanem

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy kijelentsük, Varró Dániel a 21. század Romhányi Józsefe, egy kivételes rímfaragó mester, akit utóbbi könyvei miatt a gyerekek illetve szülők zártak a szívükbe, de azelőtt megmutatta ő, hogy tud felnőtteknek is olyat írni, hogy guruljanak a nevetéstől. Mi több, fordítani is tud olyanokat.
A Nem, nem, hanem a legújabb gyerekverses könyve, vicces találós kérdések vannak benne, már mindkét fiam vágja rájuk a választ. Cikk a könyvről ekulton itt.

Shel Silverstein: Shelby bácsi állatkertje

Ezt meg magyarította Dániel, úgy, hogy varródanis is lett, de közben kiderül az is, hogy Shelby bácsi nagy hatással volt az ő művészetére. Ez amúgy eléggé beteg-ijesztő cucc, első blikkre, de a fergeteges humor oldja mindezt - meg amúgy is biztos vagyok benne, hogy a gyerekek máshogy veszik le az ilyesmit, más nekik a félelmetes, mint nekünk. Cikk a könyvről ekulton emitt.

péntek, május 31, 2013

The Moon and the Nightspirit, Bp. Dürer-kert, 2013. május 16.

Ez a rövid cikk, részint az én hibámból, kimaradt az épp megjelent júniusi Hammerből, úgyhogy itt olvasható.

Ritka alkalom a The Moon and the Nightspiritet koncerten látni, az meg még ritkább, hogy én is ott lehetek. Némileg szürreális élmény ezt a folk- és világzenei elemekből építkező zenét a Dürer kistermében hallgatni, és ahogy elnézem, hol-merre játszottak a világban, hát valóban léptek már fel olyan helyen, ami jobban illik a muzsikájukhoz, de így is remekül működött a dolog. Magától értetődő, hogy koncerten a békéscsabaiak zenéjének pogány, táncra hívó jellege kerül előtérbe (meg nyilván a programot is a tüzesebb dalokból állították össze, okosan), az éteri, elvarázsolt, tündéri meg lemezen erősebb. De ez így volt jó, pláne, hogy a hangzás hagyott némi kívánni valót maga után – nem úgy a hangulat. A közönség csoda lelkes volt, tényleg mintha valami jó kedélyű erdei ünnepen lettünk volna, lelki szemeimmel még az örömtüzeket is tisztán láttam. S hogy tényleg van valami régi világból való, sajátos varázs ebben a csapatban, azt számomra az bizonyítja, hogy Ági, Misi és két szintén ex-Evensong-os társuk látszólag mit sem öregedett, mióta először találkoztam velük, pedig az még a '90-es években volt.
(Az első fellépő a román Negura Bunget dobosának folkos projectje, a Din Brad volt, de nagyon nem jött be ill. át, a Negurára meg nem maradtam, mert vén vagyok én már a hétköznapi koncertekhez, amik ilyen sok késéssel kezdődnek - most épp a magyar határőrök szivatták a román zenekart...)

hétfő, május 20, 2013

Scott Westerfeld: Behemót

Scott Westerfeld remekül felépített alternatív világában a darwinisták (akik közé a lány főszereplő is tartozik) elképesztő génmódosított lények segítségével, míg a barkácsok (tehát a németajkúak) szintén minden képzeletet felülmúló gőzgépekkel oldanak meg olyan feladatokat, amelyekre manapság a nyugati világ leginkább elektromos árammal vagy benzinnel hajtott holmikat használ. Ettől még lehetne unalmas is a sorozat, de Westerfeld izgalmas és körmönfontan felépített történetet és remek szereplőket is kreált hozzá.

szombat, május 11, 2013

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Catherynne M. Valente gyermek/ifjúsági regénye sajátos, különös könyv. Írónőnk valószínűleg bele is halna, ha valami átlagosat, kliséset kellene írnia, noha sokszor épp abból kovácsol tőkét, hogy különféle régi kliséket, történetelemeket képes új módon használni, más megvilágításba helyezni.
A történet, a mondanivaló, az illusztrációk és még megannyi egyéb miatt az utóbbi évek egyik legjobb, legcsodásabb olvasmányélménye volt számomra. Teljes cikkem ekulton.

Vidra Gabriella: A templom titka

A Tudás könyvei 3. kötetében hőseink Európában járnak, három különféle helyen és történelmi korszakban. Az immáron öt nyolcadikos gyereket már megedzették az eddigi viszontagságok, ám ez nem teszi őket szuperhőssé – és nem védi meg őket az emberi kapcsolatok nehézségeitől.