Nagyon vártam Richard Linklater Mielőtt... sorozatának a harmadik részét, és bizonyos értelemben nem kellett csalódnom, másrészt meg jól megzúzott. Ez volt a messze leginkább emlékezetes filmélményen, de a többi felsorolt is tetszett ezért vagy azért.
Egy Tolkien/Gyűrűk Ura/Hobbit rajongónak nincs szüksége külön
könyvre, hogy megmondja, mi a jó ezekben, mi a Megye bölcsessége, hiszen
épp azért olvassuk a professzor könyveit, mert mi is a Megyébe vágyunk. Ám Noble Smith mégis tud adni valamit, akár a fanoknak, akár úgy általában bárkinek, mert az alábbiak szellemében írta meg könyvét: „Tolkien az elméjével teremtette meg
Középföldét, de a hobbitok a szívéből ugrottak elő. Az életünk sokkal
jobbá válhat, ha megpróbáljuk a magunkévá tenni ezen vidám, őszinte,
kitartó és iparkodó lények szemléletmódját."
Tony Parsons angol író 1999-es, Apa és fia című regényével
lett ismert és közkedvelt szerző, nálunk is. Alighanem azért, mert
jellemzően normális, átlagos emberekről írt szívhez szóló, hihető, de
szórakoztató történetet. Ami magyarul megjelent tőle, azt mindet
olvastam, de míg ez az első és folytatása, a Férj és feleség
nagyon tetszett, utóbb ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem,
hogy ellőtte a puskaporát, s már csak önmagát ismétli. Ezért aztán
vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt, hogy új regényében visszatér Harry
Silver, az Apa és fia és folytatása főszereplője.
Nepáli buddhista szerzetesnőkről szóló film, mely elsősorban az emberi oldalra koncentrál. Érdekes, néha szép, néha megható, néha vicces, és így tovább. Cikkem róla ekulton.
Az első rész után nem éreztem azt a sürgető késztetést, amit most igen:
hogy újra meg akarom nézni. Tisztában vagyok vele, hogy a Smaug
pusztasága elsősorban szórakoztató és látványos, és ritkán olyan
hangulatos, hogy oda akarjak költözni, de szerintem olyan igazán, de
tényleg szórakoztató és látványos filmből sincs olyan sok. Szóval nekem tetszett.
A fantasy irodalom klasszikusai között számon tartott, 1968-ban
született regény 2004-ig nem jelent meg magyarul, de akkor nyomban
sokunk kedvencévé is vált, bár kétlem, hogy minden potenciális
olvasójához eljutott a híre – márpedig Tolkien rajongóinak épp úgy
ajánlható, mint mondjuk a Harry Potter sorozat kedvelőinek. Igazi
gyöngyszem, amely Amerikában mindmáig nagy népszerűségnek örvend,
akárcsak a belőle készült, 1982-es, részint japán rajzfilm. Új kiadása
egyben új fordítást rejt, valamint a „Két szív” című novellát, az
egyetlen írást, melyben Beagle valaha is visszatért a regény
szereplőihez.
Vannak könyvek, amik rögtön az első oldalukon elvarázsolnak,
beszippantanak, és nem eresztenek, míg a végükre nem érek – vagy még
azután sem. Nem feltétlenül a legkellemesebb élmények, de ezek miatt
érzi úgy az ember, hogy az olvasás egy szent valami, ami nélkül kevésbé
lennénk emberek.
Holdstock 1984-ben megjelent, World Fantasy-díjas regénye is ilyen.
Az a legkevesebb, hogy nem fogott rajta az idő foga, hiszen kortalan
dolgokról szól. (...) A Mitágó-erdő amellett, hogy
izgalmas, kiszámíthatatlan kalandregény, egyszersmind szépirodalom is,
szimbólumokban, értelmezési rétegekben gazdag, varázslatos és magával
ragadó alkotás.
Vilkó műve, ahogy rá is írták, "inkább regény", mintsem színtiszta rocktörténeti dokumentumkönyv. Váltogatva (és párhuzamosan) megy benne minden idők egyik legnagyobb rock bandájának a története, és Vilkóé, aki Slash miatt kezdett el gitározni, és most a Hollywood Rose-zal tolja a Guns klasszikus dalait (plusz sajátokat is). Minden rockrajongónak olvasnia kell, mert rólunk szól, hogy milyen annak lenni a világ ezen fertályán. Meg szól a zenészlétről is, van benne millió sztori, megannyi fotó, piszok jól néz ki, és remek humorú, olvasmányos cucc. Ekultra írtam róla bővebben.
A Hello? Is anybody there? egy rövid könyvecske, amit ráadásul
gazdagon illusztrált Sally Gardner, szóval semmiképp nem megerőltető olvasmány kevésbé képzett
angolosoknak sem. Pláne, mivel a főszereplő Joe 8 éves, és épp ilyen
korú gyerekeknek szánhatta Gaarder. De persze filozófikus, kicsit A kis herceg-re is emlékeztet, és ekulton a teljes cikkem róla.
Vagy igénytelen vagyok, vagy csak az igényeimet tartottam reális/alacsony szinten (egy ilyen sci-fi klasszikusból úgysem lehet igazán méltó filmet csinálni, mert vagy a hangulat lesz ott s a nézők nem, vagy látványos lesz, de csorbul a tartalom), de nekem tetszett. Rengeteg ennél sokkal rosszabb adaptációt láttam már, de valószínű, hogy a könyv ismerete nélkül sok mindent nem értettem volna belőle. Szóval olvassátok el, aztán nézzétek meg.
Az ekult mindjárt 10 éves lesz, én meg nem sokkal a kezdet után szálltam be a partiba, aztán azóta is írok oda mindenféléről. És miután mások, volt és aktuális ekultisták már mindent elmondtak arról, hogy mi a jó abban az oldalban, próbáltam valami mást kiötölni. Erre az jött ki, hogy miért írok oda (pl. mert oda lehet így, ahogy szoktam).
Miközben nem minden pátosztól mentes a cikk, olyan blaszfémikus kijelentések is olvashatók benne, mint pl. hogy a könyvek, a zenék és a filmek a mi drogunk. De talán sikerült ennél épületesebbet is leírni. Teljes cikk itt.
A meglepő cím és a retro hangulatú borító egy remek sci-fit rejt. A cím
Máté evangéliumának egy részletére utal, a Biblia Károli-féle fordítása
szerint – ahogy a regényben idézik: „És egy verebecske `sem esik a
földre a ti Atyátok akarata nélkül`.” Már ennyiből sok minden sejthető,
de nincs az a regény, ami pusztán a témája miatt jó lenne. Mary Doria
Russell első, eredetiben 1996-ban megjelent könyve sem csak azért jó.
Két meg nem nevezett, alighanem az ’58-as születésű Doyle-lal egyidős
manus kocsmabeli beszélgetéseit olvashatjuk itt, minden egyéb nélkül,
viszont olyan vaskos ír-angol tájszólással, hogy egy részét csak
megtippelni tudom, nincs az a szótár, ami megfejtené. Másfél évet ölel
fel a 90 oldal sincs kötet, 2011 májusától kezdve, és egy rakat épp
aktuális téma is felmerül benne. Mindezt a Barrytown-trilógiában megszokott, kő tahó stílusban adják elő.
Isten bocsássa meg, nekem tetszik.
Kb. egy hónapja jelent meg a kecskeméti Anafora zenekar Két ajtó, egy lámpás
című debütalbuma. Az ex-Keeper Of Dreams tagokat felvonultató csapat poszt
keresztény jazz metalnak nevezi a zenéjét, és a legegyszerűbb az
Opeth-hez hasonlítani, csak jóval több benne a spirituális tartalom.
Az Anaforában az énekért, a szövegekért, a koncepcióért és
némi gitárjátékért is felelős Korb Tamással interjúztam a Hammer site-ra.
Kezdjük azzal a bandával, ahol megismertünk: mi
történt a Keeper Of Dreams-szel?
„Feloszlottunk, részben zenei, részben emberi okokból
kifolyólag. Az első album után éreztük, hogy valami egész mást fogunk csinálni,
viszont maradtunk a névnél. Azt hiszem, ez volt a hiba. Nem tudtuk, pontosan
mit csináljunk. Vagy mit tehetünk meg ezzel a névvel. Legalábbis nekem nem volt
tiszta. Tisztább lap kellett volna, mert amúgy a felállás erős volt, de az
utolsó két évben két-három számnál tovább nem jutottunk. Valami nem működött.
Ebben az időszakban már én voltam a "frontember", de ment pár régi
szám is, amiben meg ugye Marci (Kiss Marci - ma Corville és Anafora). Egy rövid
ideig "kettő az egyben" zenekar is voltunk. Volt egy Keeper blokk egy
régi számmal, három-négy újjal, plusz volt az Anafora blokk, ahol gitárcsere,
mikrofon csere, lényegében hangulatcsere - de nevezhetném közlés-cserének is -
történt. Amúgy az egyik ilyen Anafora blokk nagyon jól sikerült. A hangmérnök
állva tapsolt, mások azt mondták, belső utazásokat éltek meg. Ennek ellenére a
csapaton belül ellentétek szövődtek. Akár "vallásiak" is.
Kilátástalan volt a helyzet, a pozitív élmények meg leperegtek. Voltak nagy
veszekedések, de ha meg is tudtuk beszélni a dolgot, ez a következő próbáig,
találkozásig mindig elfelejtődött. És kezdődött elölről. Először Szabó Dani (ma
Mind's Mirrors) adta fel, aztán hamar földbe állt az egész történet.”
Kérlek, foglald össze a csapat eddigi történetét!
„Az első bandánk a Road Crow volt 2001-ben. Elvileg
punk rock-ot játszottunk, én énekeltem és basszeroztam. A gitárossal, Sajti
Levivel Junkies-t hallgattunk meg Guns & Roses-t. A dobos Bálint (Tóth
Bálint) meg Bon Jovi-t :D Viszont Bálinttal szerettük Zoránt is. Na ez volt a
közös pont!:D Bálinttal egyébként játszottunk később is együtt: szoba black
metalt (Ice Empire), meg "rendes" színpadit is (Malgatum). Szóval,
mikor kiderült az azonosság, letámadtam, hogy csináljunk valami zoránosabb
zenét is.:D Volt két szám, azokat próbáltuk kb. két évig. Folyton átírtam őket,
szegény Bálintot szétterrorizáltam az újításokkal.
Amúgy kezdetben nem sok célom/célunk volt az
Anaforával. Ezen kívül az átírás mánián kívül... Emlékszem, a szomszéd
lakrészben tesómék próbáltak a Little Jazz Banddel. Dixielandet és ragtime-ot
:S Mi meg sokszor lenyúltuk a seprűjüket, mert mi is jazzelni akartunk Bátrabb
pillanataimban kölcsönkértem, de Frédi, a dobos valamiért nagyon féltette
tőlünk a seprűjét. Nekik ez nagyon otromba muzsika volt, hangos, torz :D Akkor
eldöntöttem, hogy megalkotom a jazz és a metal fúzióját. Persze, csak hogy
bármikor elkérhessük a seprűt :D
Azóta is ezt a két számot írnám, ha nem állunk le pár
évre. De a Road Crow-nak vége lett, Bálinttal elkerültünk egy
vendéglátós/bálózós zenekarba, a Musztángba. Country-t játszottunk, meg Koncz
Zsuzsát, csodás volt...
Aztán jött vagy egy tucatnyi zenekar, mindent
bevállaltam. Volt, mikor párhuzamosan 3-4 felé osztódott az energiám.
Basszusgitáron, gitáron, szintin, énekelni viszont nem énekeltem, maximum
vokáloztam. Sokat tanultam, stílusokról, hangszerelésről, emberekről, magamról.
Kellettek ezek az utak, nem bánom egyik zenekart sem. Aztán 2007-ben elmentem
postás bácsinak, és ennek köszönhetően lett némi pénzem. Egyből beugrott, hogy
írok egy saját albumot. Addigra már nagyon elegem volt belőle, hogy a saját
dolgaimat hanyagolom. Megírtam pár hét alatt a zenéket, szövegeket, aztán
szóltam Bálintnak, hogy mehet a menet.”
Voltak korábban demóitok, bármi, amit külső fül is
hallhatott?
"A lemez előtti két számos demón kívül csak
kazettás felvételeink voltak, ezek meg is vannak valami dobozban a kamrában,
néha előásom őket, hátha az idő megszépítette őket... de nem :D A demót amúgy
meglehet találni neten, ha valaki nagyon akarja, de azt sem ajánlanám... Metronóm
nélkül csináltuk, tele van hibákkal, a hangzás botrányosan műanyag, az ének is
nagyon kezdetleges."
Ez az album végül is mennyi idő alatt és hogyan
készült el?
"A felvételeket 2008-ban kezdtük Miskolcon a
Hangart Stúdióban Károly Tomi vezetésével. 8 napra béreltük ki a stúdiót, aztán
rá kellett dobni még majdnem ugyanannyit. Bálinttal ketten játszunk a lemezen,
illetve a stúdiós Tomi játszik két dalban slide gitáron. Nagyon lelkiismeretes
volt, addig kerestük a hangzásokat, amíg nem voltunk elégedettek vele. Nem túl
felkészülten érkeztünk a felvételre. Két próbát csináltunk előtte Bálinttal,
neki sem rögzült be úgy, én meg nagyon lusta voltam világ életemben, szóval sok
"felesleges" idő ment el a hanyagságunk miatt. De úgy érzem, a
végeredmény azért elég erős lett. Szóval ez történt kábé 2008-ban. Utána meg
jött a várakozás, meg keverni jártam vissza. Sokat. De így legalább később
újraénekelhettem szinte az egész lemezt. Ezt mondjuk érdemes volt megtennem :) Az
Anafora album előtt nem énekeltem lemezen, zenekarban is csak 2001-ben, előtte
kórusban, de hát az más szint volt, mint amit ide akartam...
Ja igen, a 4 szólamú hörgéseket/károgásokat Bálint
"énekelte" fel. A szimfonikus részeket ott találtuk ki. Jó móka volt
az egész, csak hát idő meg pénz vonatkozásában kicsit túl lett húzva... Idén
ráfeküdtünk újra - mert amúgy szinte minden évben ráfeküdünk -, hogy
elkészüljön az anyag. Károly Tomi folyton dolgozott, valahogy nem akart elkészülni.
De végül is nem késtünk le semmit :)"
Zeneileg ill. szövegileg mi volt hatással az albumra?
"A zenék a 2008-ig begyűjtött hatásaimat
foglalják össze, Zorántól kezdve az Opeth-en át az Emperorig vagy a jazz-ig. A
szövegek terén nem tudok felhozni sok hatást. Nem voltam sem nagy könyvmoly,
sem nagy vers olvasó. Gimiben írtam verseket, de ugyanúgy nem vagyok velük
elégedett, ahogy az album szövegeivel sem maradéktalanul. Ahhoz végérvényes
dolgokat kéne tudni leírni, de hát minden változik. Utólag persze nem lenne
szívem drasztikusan belenyúlni a dalszerkezetekbe, a szövegekbe pláne nem.
Belülről merítettem őket, néha meglehetősen megfoghatatlanok a képek, de a téma
maga is nehezen körülírható, inkább csak sejthető. A dalcímeket végül úgy
alakítottam ki, hogy összeolvashatóak legyenek, illetve kiadjanak egy mondatot.
Ez a mondat magába foglalja az események láncolatát. A beléptetést, a törvények
megismerését, és elfeledését, a mély depressziót, a reményt, és a beteljesedést,
avagy legvégül a bukást."
Milyen transzcendentális élményről van szó a lemezen?
"Nehéz erről beszélni. Nem mintha tabunak
tartanám, de nem könnyű ezt jól megfogalmazni. Volt egy év, 2007, mikor sok
mindent megértettem, értelmet nyertek a hétköznapok, minden mögött ott
mosolygott az élet.
Kiskoromban nagyon depressziós, csendes gyerek
voltam. A másik oldalról meg nagyon vidám, kedves. Mindig is végigkísért ez a
kettősség. De nem tudtam vele mit kezdeni, ahogy más sem. Az iskolában passzív
voltam, alsóban fel voltam mentve versmondásból, mert képtelen voltam mások
előtt beszélni, nagyon dadogtam olyankor, plusz az órákon szinte sosem tudtam
figyelni. Úgyhogy 6.-ban el is kezdtünk kocsmázni. Meg boltból lopni. Nem
voltam jó gyerek. De nem éreztem a súlyát. Valójában ma sem úgy gondolok erre,
mint valami hatalmas bűnre. Ennyire tellett. Mindeközben rengeteget agyaltam,
filóztam mindenen, kifelé ritkán mutattam magamból bármit is. Gyűjtöttem
magamban a "megfejtéseimet". De nem nagyon kezdtem bele semmi
önmegvalósításba. Magammal harcoltam, hogy jó-e ez, vagy inkább az... Az
Anaforát sem akartam igazán, kételkedtem benne, hogy tudok-e majd vele
azonosulni hosszútávon. Mert ugye van bennem ez a bipolaritás. És nehezen
egyezek ki magammal.
Viszont mikor volt ez a nagy váltás év, akkor hirtelen
minden összeállt, én magam is meglepődtem, mert olyan érzés volt, mintha valaki
szelíden leemelte volna rólam az addigi súlyos terheket. Úgy éreztem, hogy ez
lehet a megtérés. Tiszta lapot kaptam. Akkor tanultam meg megbocsátani bármit
bárkinek. Magamnak is. Ezzel együtt tudtam azt is, hogy ezzel másnak is
segíthetek. Sugallataim voltak, tiszták és bölcsek. Rájöttem, hogy a világ pont
olyan, mint amilyen én, ezért "csak" annyi a dolgom, hogy jóban
legyek magammal. Persze ez nem könnyű. És itt jön be az örökös másik oldal, a
ledolgozásra váró részek, a kételkedés. Mert a lemez erről is szól...
Mindenesetre, mikor újfent előkerült a fejemből az
Anafora ötlete, kézenfekvő volt, hogy erről írjak. Volt egy fontos
olvasmányélményem ekkoriban, a "Sors, mint esély" című könyv.
Valójában minden ezzel kezdődött. Ez egy ezoterikus könyv, de nem a mai EzoTv
kategória... Többször elolvastam egymás után, el se hittem, hogy ennyire hogy
találhat valami telibe. Ráadásul pont az én speciális esetemre hogy lehet
gyógyír."
Az egyik szövegrészletből azt szűröm le, hogy te is
azt tapasztaltad, hogy a transzcendens élményt nem tudtad állandósítani. Mégis,
nyilván, megváltoztatott. Jobb lett ettől, vagy még nehezebb?
"Kb. 5-6 éve azon vagyok, hogy állandósítsam.
Sok módját próbáltam, próbálom azóta is. Néha nagyon mélyre kerülök a
keresésben, vannak depresszív időszakaim. Máskor olyan, mintha kiérnék egy
tisztásra, ahol minden friss és él. Olyankor minden könnyen jön és megy. Adom a
világnak a pozitív dolgokat, és ez felszabadít.
Emlékszem, mikor volt ez a beléptetés élményem, és
volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy "mégsem akarom... legyen úgy, mint
azelőtt.." És működött. :O Félelmetes volt, ahogy "visszavittek"
(ezt nem tudom kevésbé misztikusan írni) a beléptetés előtti tudatszintemre.
Olyan érzés volt, mintha kiszáradnék... egyből szomorú lettem. Borzasztó volt.
Utána persze visszakéredzkedtem :D
Ami rossz ebben az "egészben", hogy miután
megkapod a válaszaidat, felelősséggel tartozol irántuk. Hacsak nem akarod újra
feltenni a kérdéseket :S Szóval a válaszom, egyszerre lesz egyre jobb és egyre
nehezebb vagy rosszabb. Attól függ, honnan akarod látni. De minél magasabban
vagy, annál nagyobb lehet az esés. És akkor mászhatsz megint lentről. Közben
ahogy kiismered a lépéseket, már elvileg nem tart annyi ideig, ezáltal nem is
tűnik olyan magasnak a dolog. Aztán a magasság pont ott lesz, ahol a mélység.
Aztán megint elkezdenek távolodni egymástól... és persze mindez elsősorban
benned történik... csak azután a külvilágban... de ez már poszt pszichológia. :)"
És mit tanácsolnál valakinek, aki úgy érzi, hogy nem
talál kiutat, hogy minden rossz, minden nehéz? Vannak zenék, könyvek,
tanítások, bármi, amik segíthetnek, neked segítettek?
"Az utóbbi években nyugisabb zenéket hallgatok,
Radioheadet, Coldplay-t, Steven Wilsont, Porcupine Tree-t, de szeretem az Isten
Háta Mögöttet vagy az újabb Blind Myselfet, Katatoniát, az Animals as
Leaders-t... a lényeg, hogy a szellemi szükségleteket kielégítse, hogy szóljon
valamiről, ami végső soron értelmet képvisel. Persze van, amikor nem vagyunk
képesek értelmet látni. Ilyenkor szerintem jobb társaságba menni, vagy megnézni
egy jó filmet. Mikor még rosszabb a helyzet, olyankor jöhetnek a nagy mesterek,
akik okosakat mondanak :) Pl. Müller Péter vagy Eckhart Tolle előadásokat
néztem nemrég a neten, vagy a Bibliát olvasgattam... Szeretem Puzsér Róbert
agymenéseit is, és ismerkedek Hamvas Béla munkásságával.
Amúgy az igazság az, hogy ezek önszuggesztív
megoldások. Az pedig végső soron hazugság :S Ha tényleg a végére akarunk járni
annak, hogy miért is vagyunk éppen szarul, ahhoz magunkban mélyre kell ásni.
Valószínűleg "legalul" valami jelentéktelen kis dolgot fogunk
találni. Egy olyan bolhát, amit elefánttá neveltünk magunkban. És itt jön be a félelem
témakör. Le kell leplezni a félelmet, szerintem ennél többet nem is tehetünk
magunkért. A félelem mögött mindig ott van valami, ami egészebbé tesz. Nem
véletlen maga a szó sem: fél-elem, egész-ség... A félelem amúgy természetes
dolog, amíg nem keverjük össze a félelmünk tárgyával. Akkor már nehezebb
kijönni belőle. Meg könnyen átcsúszunk a gyűlölet kategóriába.
Mikor összekuszálódnak a szálak, időlegesen le kell
választani egymástól a látni vélt valóságot, és magunkat, tehát aki lát. Mert a
külvilág tükör. Magunkat látjuk benne. Mikor rendbe került bennünk a belső
valónk, újra össze lehet engedni a külsővel. Összeilleszteni és úgy hagyni. Eszembe
jut egy frappáns Dosztojevszkij mondat is, valahogy így: Mindenki boldog, csak
nem tud róla. Ez egyfajta humor szerintem. Ez is segíthet. Mármint a nevetés...
aztán ott a beszélgetés, de hát ezeket mindenki "tudja" :) csak épp
elfelejti ugyebár..."
Mit jelent ez a mondat?: "Egy lépés...Egy
válás...Két ajtó...Egy lámpás..."
"Ha valahova lépsz, akkor választasz; egyrészt
aközött, ahol állsz és ahova lépsz; másrészt aközött, ahova léphetsz onnan,
ahol állsz. Mert az ugye sokkal több lépési lehetőség. De mindenképpen a
valahova lépés "ára" a máshova nem lépés, illetve a régitől való
elválás.
Ugyanezen a gondolatmeneten alapszik a mondat második
fele. Van két ajtó előtted, és nálad van a lámpás, vagy még jobb esetben te
magad vagy a lámpás J Ez esetben be tudsz menni mindkét ajtón, mert ami
mögötte van, bármi is legyen, nem szül benned félelmet. Képes vagy
átvilágítani, saját magad fénye által. Ez az univerzalista, vagy poszt
keresztény értelmezés. A másik verzió szerint - ez az sima keresztény verzió -,
van két ajtó, és csak az egyik tetejére van lámpás akasztva. És mi félünk a
lámpás nélküli ajtótól, mert veszélyt jelent. Ezért a kivilágított ajtón lépünk
be. A biztosat választjuk. Szeretném azt hinni, hogy nincs mitől félnem, szóval
a poszt keresztény látásmódra voksolok szívesebben. De mikor ezt írtam, azt
hiszem, a negatív pólusánál fogtam meg a dolgot... Később megismertem a
buddhista választ is, miszerint "nincs ajtó", mert én vagyok az... de
hát ezért nem vagyunk buddhista jazz metal banda :D Pedig piszok jól hangzik :O
Na majd legközelebb! :)"
A legtöbb metal banda, még akár az Opethet is
idevéve, inkább az élet árnyoldalairól szól, ha pedig a vallás kerül szóba,
jellemzően még az is kritizálja, akinek amúgy van némi hite valamiféle
emberfelettiben. Te hogy látod ezt? Mi a különbség az Anafora és a többi metal
banda között?
"Érthető, hogy az emberek elfordultak ettől a
témától. A szervezett vallások és egyházak lejáratták magukat és sajnálatos módon
az "isten" szót is. Nem egységesítették az emberiséget, épp
ellenkezőleg, egyre több részre osztották. Persze ez nem csak a vallások felelőssége.
Mindenki benne van. Én is, te is, akik olvassák ezt a cikket, azok is. De ez
pont hogy megkönnyíthetné a helyzetet... csak ehhez jóval több őszinteség kéne.
És következetesség, illetve felelősségvállalás…
Ami számomra zavaró látvány, az ez a megosztó
mechanizmus, és az ebben való vak hit, illetve az "ellenségek"
démonizálása. És ez zavar sok metal zenekarban is. Hozzáteszem, évek óta
alig-ailg hallgatok metalt. De számomra nem is a műfaj jelenti a kulcsszót,
hanem a Tartalom. Ezen belül pedig az autonómia és az önazonosság. Aki ennek
ellentmond, az magának mond ellent. Később pedig egy hazug képhez kell magát
tartania.
Igen, sokaknak vannak tapasztalataik a
transzcendensről, de ezt egész egyszerűen nem áll érdekükben felvállalni.
Persze érthető ez valahol. A megélhetésüket nem sokan kockáztatják, főleg ha
családjuk van stb. Gondolj bele, hogy rájössz; nem a pénz az isten. De úgy
igazán rájössz... Mit kezdesz egy ilyen felismeréssel? Semmit :D A pénz sakkban
tart majdnem mindenkit. A mókás az, hogy az egésznek semmi értéke. De kifelé
már nem jöhetünk ebből a folyamatból. Végig kell menni, kell a tisztító tűz, mi
emberek kevesek vagyunk ehhez, a felsőbb értelemben pedig ugye nem bízunk...
A mai világrend kifutotta magát. Minden értelemben
megújulásra van szükség. Globálisan. Szellemileg. De úgy érzem, mindezt a
megújulást megelőzi majd egy globális összeomlás. Hallottam egy jó analógiát
erről. Olyasmi, hogy az egykori Római Birodalom ma a világ egészét jelenti.
Ennek értelmében az akkori válság ma globális méretű válság. Ez senki előtt sem
titok már. A bukás pedig most a teljes fogyasztói társadalmi rendszert érinteni
fogja. Próbáljuk kötni az ebet a karóhoz, hogy megfordítható a folyamat, vagy
legalább fenntartható, de ez elkerülhetetlen. Ami nem tökéletes, az változik...
nem kéne ellenállni a változásnak. De próbálj valakit arra tanítani, hogy
engedje át magán a betegséget, mert egészségesebb lesz tőle… :S
Mi emberek ragaszkodunk ahhoz, amink van. És
harcolunk azzal, ami ezt megbolygatja. De a valóságban mind csak magunkkal
harcolunk. És ezt vetítjük a világra. A zenekarokat is emberek alkotják... mondom,
mindenki benne van. A kérdés, hogy mennyire tudatos az, amit csinálsz, amit
közvetítesz. Pl. a Slayer énekese, Tom Araya elvileg keresztény, de hogy fér ez
össze a "God hates us all" lemezcímmel?! :D Megint arról van szó,
hogy ki kell szolgálni valamit, nyilván anyagi megfontolásból.
Ezzel együtt azt is meg lehet érteni, aki az élet
árnyoldaláról énekel, vagy hörög, vagy rappel stb. Mert számára, és sok más
ember számára az a valóság. Kérdés persze, hogy mi haszna ennek az egésznek.
Talán egy objektív valóság felé terelődik ez a rengeteg kis részlet? Nem úgy
tűnik :D
Aki fél, az félelmet fog hirdetni, aki szeret, az
szeretetet. Olyan, mintha ez a két dolog alvajárna a világban. Nem látják
egymást, olyanok, mint az emberek és a szellemek. Nincsenek egy dimenzióban,
egy rezgésszinten.
Ha már zenéről beszélünk, ez valahol az underground
és a mainstream harca is. Mindkettőnek megvan a maga istenképe. Az underground
alulról halad felfelé, miközben szereti démonizálni azt, ami más lapra
tartozik... a mainstreamre. Az ellentartás az istene, míg a mainstream a
rózsaszín fellegek mögül dalolászik, arról, hogy "az álmok valóra
válnak", hogy "szeretlek", hogy "álmodj ébren". A
kettő metszete körülbelül a "föld szint" :D A normális, érvényes
közlések világa, ahova fel és le kéne jutnia ezeknek az oldalaknak. És akkor
hirtelen mindenki az emberi dolgokról énekelne, nem zombikról, vagy
megasztárságról... Amúgy ma már lehet látni, hogy kezdenek kifogyni a
tartalékok mindkét "kaszt" eszköztárából. Elkezdődött a
"lopkodás", a bátrabbak át-átnyúlnak egy kis könnyed popért, vagy
bemerészkednek egy tehetségkutatóba, amiért 10 éve még fejvesztés járt volna.
De hát nem akarnak éhen halni, netán még karriert is szeretnének… A mainstream
kb. mindig is beengedett magába más, "nem pop" irányzatokat,
legelőször talán a Beatles-t, aztán pl. a Queent vagy a Nirvanát, de ilyen volt
a Linkin Park, illetve a nu metal hullám, aztán az emo, most az indie és az
alternatív zenék jöhetnek át a szűrőn.
Nekem az a célom, hogy az underground autonómiáját
összemossam a mainstream kompaktságával. Persze ez az első albumot nem jellemzi
:) Akkor még nem gondoltam ilyen sokat erről, ösztönösebb voltam ilyen
szempontból.
Szükség van az egymáshoz közelítésre. De nyilván
mindenki azt csinál, amit szeretne. :) Pl. a Pain of Salvation szerintem egy
istenközeli zene, szövegileg is. És ott megvan mindkét oldal. Ahogy az
Opeth-nél is, bár ők jóval misztifikáltabbak, rejtélyesebbek. Mindenki a saját
szintjének megfelelően nyilatkozik erről."
2008 óta eltelt némi idő, vannak már új dalok?
"Tavaly csináltunk egy számot "Jobban jár,
aki szeret" címmel. Ez ilyen poposabb vonalú dolog, úgymond rádióbarát. Persze
a rádiók nem nagyon barátkoztak vele eddig :S Pedig jobban járnának, ha
szeretnék :) Amúgy legalább két lemezre való témám van a gépen, pár dal majdnem
kész is van. A szövegekkel vagyok gondban. Zeneileg amúgy elég más lesz az új
Anafora, modernebb, hangszerelésben fejlettebb. Szeretném megcélozni az
underground/mainstream halmazok metszetét, és ott tanyát verni :) A fejemben
már sokszor megvolt a térkép, aztán elvesztettem... de egyszer meglesz teljesen
:)"
Mi a helyzet a koncertekkel? Van esély, hogy élőben
is láthassunk-hallhassunk titeket?
"Van hát! :) Csak ideje lenne találni egy dobost
:S Várjuk elkötelezett dobosok jelentkezését, aztán irány a próbaterem."
Az Anaforán kívül mivel foglalkoztok?
"Most szereztem be egy Boss RC-300 Loop gépet,
mert szeretnék csinálni egy egyszemélyes zenekart. A neve Korbiusz Atya Band
lesz. Kecskeméten rám ragadt ez a név, úgyhogy ez már marketing fogás :) Van
egy másik fura banda is, az Édes Mindegy. Legújabban univerzális alternatív
jazz-nek hívom. :) Van még pár project ötlet szinten, de az Anafora kap most prioritást.
Marci és Lacika (Bodor Laci basszeros) Pesten laknak,
Laci egy számítógépes munkát csinál, Marci munkát keres, illetve az Anafora
mellett csinálgatja a saját projectjét Corville néven. Én tanítok, szociális
gondozó és ápoló tanfolyamra járok, illetve alkalmi munkákat vállalok. Ezeknek
egy része zenei természetű, de most pl. egy gyári melót kaptam :S Pedig nagyon
próbáltam elkerülni az ilyesmit, mert gépiesíti az elmét, a szellemet pedig
elnyomja. Sokáig nem is tervezem csinálni nyilván :)"
Békebeli. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, így írnám le a költőként is remekelő Molnár Krisztina Rita
első gyerekregényét. Szerencsére ennél több szót is írhatok róla, s
kell is. De az az érzésem, ez egy olyan szó, amire sokan felkapják a
fejüket, mert olyasmit jelent, ami hiányzik nekik. Tudom, mert én is így
vagyok vele.
A könyv 2006-ban elnyerte Finnország legrangosabb gyermek- és ifjúsági
irodalmi díját, a Finlandia Juniort. Ebből a tapasztaltabb olvasó máris
sejthet egysmást. Pl. hogy felnőtteknek tetszeni fog. Hogy sajátos lesz,
mert az észak-európai országok irodalma annyira egyéni, minden mástól
elütő. De ezek némileg lényegtelennek tetszenek ahhoz mérten, hogy
mondjuk a gyerekünknek tetszik-e majd.
Ez a cikk az ekulton a Richard Linklater által rendezett Mielőtt… trilógiáról szól,
mely egy pár életének egy-egy napját mutatja be – s a részek között 9
év telik el. Azt javaslom, aki még egyiket se látta, az ne olvasson
tovább az első filmről szóló résznél… Az minden idők egyik (ha nem a) legjobb, legszebb romantikus filmje, a második rész pl. a harmincas évekről szól, a nem rég bemutatott harmadik pedig... hát, az is nagyon jó, de mind másként. A kedvenc filmjeim közé tartoznak.
A fülszöveg azt állítja, hogy „először tart az olvasó a kezében a
buddhizmusról ilyen átfogó és a hétköznapi ember számára gyakorlatilag
is hasznos könyvet.” Nem olvastam minden könyvet ebben a témakörben, de
magam úgy tapasztaltam, hogy valóban hiányzik egy olyan, bevezető
jellegű könyv, amelyből könnyebben megérthetném, mi is a buddhizmus,
olyan, ami nem csak száraz leírása az ilyen-olyan irányzatoknak, de
ténylegesen be is vezet a tanokba. És ez olyan.
Eredetileg
azt a címet akartam adni ennek, hogy miért utálom GRRMartint, de hát
nem utálom. Nem is ismerem. Nyilván tudok róla ezt-azt, akkor is, ha nem
is tudom, hogy tudom, mert az írók így vagy úgy, de benne vannak a
műveikben, de nem ismerem őt személyesen. Olyan jópofa vén tengeri
medvének tűnik, a sorozat alapján meg lehet, hogy egy megkeseredett
nyomorult. Vagy egy körmönfont, számító szemétláda. Bármi lehet, de nem
ismerem.
Viszont haragszom rá, mert:
1. Így a harmadik résznél már kicsontosodtak bizonyos dolgok: - Martinnál folyton cliffhangerrel érnek véget a fejezetek, - nála mindenkiről kiderül, hogy ha jónak hisszük is, valami rossz akkor is van benne,
- és minden szar és értelmetlen, és úgyis mind megdöglünk.
Az
elsővel az a baj, hogy a százhuszonnyolcadik alkalommal, amikor úgy ér
véget egy fejezet, hogy úristen, mi fog most történni, akkor már az
ember nem ezt érzi, hanem azt, hogy jól van, elmész te a jó büdös
francba.
A másodikkal az, hogy ez volt az első két rész egyik legnagyobb erénye, a
jellemek, a karakterek (és Jaime esetében most is kapunk ilyen
tekintetben valami izgalmasat meg hűhát), de amikor ez sablonná válik,
akkor kiszámíthatóvá és unalmassá is.
A harmadikkal meg az, hogy ha ez minden, amit egy író adni tud az
olvasónak, akkor az nagyon gáz. Tudom, hogy a szépirodalmi díjakat
gyakran adják olyanoknak, akik pont ezt írják le, hogy minden milyen
borzalmas, már a valóságban, de ezt már ismerem, én egy könyvtől nem ezt
várom. Pláne nem egy fantasytől. Bár ez különben inkább egy olyan
történelmi regényfolyam, amelyben az író azt csinál, amit akar. És ezzel
nincs is baj, kezdetben tetszett is, hogy a természetfeletti meg
fantasybe illő dolgokkal csínnyán bánik. De most pl. a vége... ne már...
Szóval én azt szeretem, ha az, amit olvasok, ad nekem valamit. Martin
nem ad, inkább elvesz. Nem mintha olyan sok illúzióm maradt volna ennyi
idős koromra, de attól még abban hiszek, hogy igenis van értelem meg jó
is az életben, és amikor valaki azt sulykolja, hogy nem, nincs semmi,
minden rossz, akkor csak arra tudok gondolni, hogy szegénynek igen nehéz
élete lehet, hogy erre a következtetésre jutott, miközben mindenkire
süt a Nap, meg hasonlók. És olyan röhejes, és annyira sokat elmond a mi
világunkról, hogy most ez ekkora siker. A '80-as évek naivitása is gáz
volt, de ez sem jobb. Nem kell, hogy mindenben legyen jó, nem kell, hogy
minden jót adjon, katartikus élményt jelentsen - ahogy nem kell
olvasnom sem, ha nem tetszik. De ha ez minden, amit adni tud, akkor az
semmi. Akkor már inkább Coelho (a korai - mára már ő is üzletember lett,
de a korai dolgaiban szerintem voltak jó gondolatok, de ezt csak azért
írom, hogy a megveszekedett rajongók, mint az a régi barátném, aki az
első könyvről szóló soraim után kitörölt a Facebook ismerősei közül,
további bizonyítékokat találjanak arra, hogy én milyen egy barom vagyok,
ha nem tartom Martint akkora zseninek :))
2. Azért is haragszom rá, mert mégis olvasnom kell. Ha nem kezdtem
volna el, meg tudnám állni, de ha már benne vagyok, hát, nem én vagyok
az, aki bármely addikciót könnyen legyőz. Szóval haragszom rá, mert
behálózott engem is. Mert ha alig is van neki bármi pozitív üzenete (az
első kettőben mondjuk 50, majd 100 oldalanként volt egy-egy nagyon
odarakott, hatalmas mondat, most jó, ha 200 oldalanként), a pozitívumait
el kell ismerni. Iszonyatosan azt csinál az olvasóval, amit akar.
Brutális munka lehetett ezt az egészet így kitalálni, hogy a harmadik
részben összefonódó szálakról már az első résznél is tudnia kellett, és
így tovább. De ennek a zöme azért csak meló és technika. Működik, de még
hogy, de attól még nekem hiányzik sok minden. Nem csak a követhető jó
példa, meg a katarzis (most miért, pl. a Falnál történik egy s más, nem
igaz? Vagy ott a hóvár építős jelenet, az szinte költői), de... Szóval
az tök hiteles, hogy nála, abban a középkorias világban, az emberélet
olyan keveset ér, és valahol ez is csak tükörképe a mi világunknak, meg
igen, a háború ilyen borzalmas, akárki viseli akárki ellen akármiért. De
amikor a sokadik kedvencedet gyilkolja meg az író, akkor már fásulttá
válsz, és ez nem frankó. Leszarom, ha modorosnak tart ezért bárki, de
ezt nem szabad soha megszokni. Minden élet szent, és ez akkor is így
van, ha ez olyasmi, amit én sem tudok folyton észben tartani, és
eszerint élni. Ez a sorozat totálisan ellene van ennek az elvnek, és
bizonyos értelemben nem érdekel, hogy miért, hogy esetleg Martin maga
tán nem is így gondolja - nálam kiveri a biztosítékot. Nem széplélek
értelemben, hanem abban, hogy a világnak sokkal inkább szüksége lenne,
szerintem, arra, hogy az emberek megértsék, hogy minden élet szent, mint
arra, hogy azt érezzék vagy gondolják, hogy felcserélhetőek,
eldobhatóak. Tudom, hogy ez a valóság, de azt is tudom, hogy a valóság
rajtunk múlik. És Martin könyveire iszonyatos figyelem irányul, akkora
felelősség és hatalom van a kezében, ami ijesztő, és ennek ellenére,
hogy egy ekkora világban, ennyi szereplő között ne legyen egy igazán
pozitív sem, az már hiteltelen. A nagy számok törvénye szerint kellene
olyannak is lennie.
És mindeközben tényleg szuperizgalmas a könyv, bámulatos, ahogy a
szálak fonódnak, alakulnak, ahogy a szereplők újabb arcait ismerjük meg,
és így tovább. Mégis azt gondolom, hogy ez egy szappanopera.
Eszméletlen sok munka van benne, és ez meg is látszik, kiváló író műve,
de attól még, hogy bonyolult és színes és izgalmas, a végére érve inkább
érzek ürességet rossz értelemben, mint bánatot, hogy de kár, hogy vége,
meg hogy oda akarok költözni, meg ilyenek. Ez egy brutál módra
felturbózott fél-fantasy szappanopera, de attól még bizonyos értelemben
pont olyan, mint a chips. Ha elkezdted, nem bírod abbahagyni, de nem sok
jót ad. (És persze, hogy legszívesebben nekiesnék a negyedik kötetnek,
de ezt csak az egyik felem mondja, a másik úgy nézegeti a könyvespolcot,
mint aki hetekig csak chipset evett, és most végre beszabadult
valahova, ahol mindenféle valóban finom és tápláló és jó kajából lehet
választani.)
Amúgy viszont, írjuk le, mondjuk ki végre: Bánatos Edd for president! :)
Már a cím és a borító is valami különlegeset sugall – a magam részéről
pusztán előbbi miatt is kénytelen lettem volna kézbe venni a kötetet. S
milyen jól tettem!
Minden ízében sajátos gyerekkönyv ez, néha elborult, néha bolondos, néha bölcs és így tovább, de minden furcsasága mellett is nagyon szerethet. Ekulton írtam róla alaposabban.
