Nagyon ritkán fordul elő, hogy valamit nem azért olvasok, mert bevállaltam,
hogy írok róla. Amit bevállalok, azt is el akarom olvasni, még sincs meg az, ami
régen, a könyvekről írós korszakom előtt volt jellemző, hogy az egyik könyv
következik a másikból, szabad asszociációk meg épp miből van elegem/mire van
szükségem nyomán. Ezt a könyvet viszont végre így vettem kézbe, és ez önmagában
is jó.
A címe utalás, de nem olvastam Proust művét. Viszont mostanában sokat
foglalkoztat, hogy vajon elszúrt idő volt-e az a sok év, amikor olyan dolgokat
csináltam, amiket mostanában kevésbé, vagy még inkább, amikor nem csináltam
azt, amit ma jónak meg értelmesnek látok. Ráadásul azt írja a hátsóborító, hogy
a "szereplőknek egyetlen mentsvára marad, a zene iránti olthatatlan
szenvedélyük", szóval megszólítva éreztem magam.
Aztán az első fejezetet úgy utáltam, hogy majdnem feladtam. Egy Sasha nevű,
kleptomániás, nem különösebben szimpatikus nő, egy lemezcéges guru titkárnője a
főszereplője (mármint az első fejezetnek, mert amúgy fejezetenként változik a
nézőpont, s vele a stílus, az idősík, miegymás), és az volt az érzésem, hogy ez
egy lilaködös és/vagy pszichologizáló/neurotikus New York-i művészregény vagy
szépirodalom lesz, és az nem érdekelt volna. Semmi bajom ezzel sem, egyszerűen
csak nem hozzám szól. Nem akarom élni az urbánus fél-értelmiségiek kiüresedett,
értelmetlen életét, és minden jót kívánok nekik, de nem érdekel. Aztán tovább
olvastam, és kiderült, hogy ha néha hajszálon múlik is, de ez a regény nem
ilyen.
Azt azért mondom, hogy alig van benne humor. Akad, irónia pláne, meg az a
simán zseniális rész, amelyben egy gyerek mesél az életükről powerpoint
prezentációkon (vagyis folyamatábrákon, ilyesmiken) keresztül – de azért nem is
merő posztmodern nyavajgás az egész. Hanem egy rakás ember életének a sokszor
elképesztően mélyreható elmesélése, egy-egy epizódon keresztül, de úgy, hogy
egy vagy több ponton mindegyik találkozik legalább egy valamelyik másikukkal.
Így a regény szól arról, hogy hogyan vagyunk összekötve, és hogy milyen máshogy
fogunk fel dolgokat, de ezt nem kimondva teszi, hanem sokszor csak apró
utalások útján, amitől hitelesebb és élvezhetőbb is az egész.
A szereplők között van hajdani punk zenész (abból több is), lemezgyáros,
filmsztár, PR-os, miegymás. Mindőjükről kiderül, előbb vagy utóbb, hogy ők is
ugyanolyan emberek, mint bárki más (vagy nem, vagy de, miután azzá váltak), és
mind küzdenek valamivel, mind túl sok időt vesztegetnek el értelmetlenségekre,
túl sok hibát vétenek. Jennifer Egan nem csak abban nagy, ahogy az ő egymáshoz
való viszonyaikat megmutatja, de abban is, ahogy árnyalja az egyes szereplők
jellemét. Van, akivel épp csak találkozunk, mégis megtudjuk, milyen ember és mi
mozgatja (legalább egy adott élethelyzetében), de van olyan is, mint a fent
említett Sasha, akiről jóval többet mesél, és egészen más képet lát belőlük az
ember a könyv végére, mint mikor először felbukkantak a lapjain.
Az idősíkok és szereplők és stílusok váltogatása miatt alapos figyelmet
igényel a regény, de ez így van jól, anélkül nem is lehetne élvezni. Kb. a '70-es
évek végétől a közeljövőig jutunk, szédítő, mégis kapcsolódó ugrásokkal. A jövő
leírása számomra megrázóbb és hitelesebb, mint sok sci-fi esetében, pedig Egan
sem feltétlenül a személyre, hanem a társadalomra koncentrál. Bár nagyon nem
tetszik, amit mutat ez a jövő, nagyon ott van az, ahogy, amivel véget ér a
könyv. Noha a zenéről nem úgy ír, ahogy én tenném, vagy ahogy mondjuk Nick
Hornby (akit csak azért emlegetek fel, hogy elmondhassam, Egan szépirodalmibb,
ám kevésbé humoros és bölcselkedő, de alapvetően mindketten ugyanarról írnak) –
mégis telibe talál vele. És ez fontos, mert enélkül nem szeretném ezt a könyvet.
És bár nem kellett volna írnom róla, mégis írtam. Sokszor érzem elszúrt
időnek ezt is, hogy könyvekről írok, de erről a könyvről írnom kellett, belső
késztetésből. Nem rólam szól, nem az én generációmról, mégis értem és érzem,
jobban, mint ami még kényelmes és "belefér", de hát épp ez adja az
erejét bármely könyvnek, ha jelent valamit az olvasónak. Erről a könyvről meg
olvasása közben többször is gondoltam, hogy valami ilyet szeretnék (szerettem
volna valaha?) írni én is, csak persze egészen másat, mert miközben
ugyanolyanok vagyunk, ez itt mégis egy másik ország, másik város, más emberek.
