Ani Csöjing Drolma: A szabadságért szól a hangom

Ani Csöjing Drolma (angolos átírással Choying) egy Nepálban élő tibeti buddhista szerzetesnő, akit szerte a világon nagyon sok helyen ismernek és szeretnek, méghozzá azért, mert számos helyen énekelte már vallásos dalait, a maga döbbenetes, gyönyörű hangján.

Engem a hideg is kirázott, mikor először hallottam énekelni, de jó értelemben. Nálunk alig ismert, de a Könyvfakasztó Kiadó gondozásában megjelent önéletrajzi könyve remélhetőleg változtatni fog ezen.

Ani egyszerű stílusban, őszintén meséli el, milyen is volt az élete, miért állt szerzetesnek, hogyan és miért kezdett el énekelni, mint élte meg az egyre növekvő sikereit – és mire is fordította az egyre növekvő összegeket, amiket fellépéseiért, illetve a CD-iből származó jogdíjakként kapott.

Ani Csöjing Drolma szegény katmandui családba született, mindkét szülője tibeti menekült volt, ám nyomban el is oszlat egynémely illúziót arról, hogy minden tibeti mélységesen a buddhista eszmék szerint él.
Merthogy apja brutálisan verte előbb az anyját, majd mikor már egy kicsit felnőtt, Anit is. Attól még vígan gyártotta, mérgező gőzökbe burkolózva, a kis buddhista szobrokat, és a közösség elismert tagja volt, ám odahaza bármi ki tudta hozni a sodrából, és frusztrációját családja nőtagjain vezette le.
Meg is tehette, ugyanis a tibeti-nepáli hagyományok szerint a feleség, illetve lány feltétlen engedelmességgel tartozik a férjnek, illetve apának, aki azt tehet velük, amit akar. Ahogy cseperedett, Ani úgy vált egyre inkább családja rabszolgájává, részint, hogy imádott anyját segítse, részint, mert öccseinek és bátyjának nem kellett annyit dolgozni a ház körül.

Az egyetlen kiút a nyomorból és a megaláztatásból az lehetett, ha szerzetesnek áll a közeli Nagi Gompa kolostorban. Ez sem ment egyik napról a másikra, ám ott igazi otthonra talált, mi több, ezzel a szülei számára is nagy jót cselekedett, hiszen szerencsét és jó karmát jelent, ha valakinek a családjában szerzetes van. Bölcs és szeretetteli mestere, Tulku Urgyen Rinpócse pedig nem csak a magával hozott külső-belső sérüléseket, és az azok túlélésében segítő belső erőt látta meg Aniban, hanem a tehetséget is az énekléshez.

S mivel a kolostorba nyugati emberek is jártak (még Steven Segal is!), Ani-nak megvoltak a szükséges „véletlenek”, hogy hangja eljusson Amerikába. Előbb zenésztársakat talált magának, majd elindulhatott az első amerikai turnéja, illetve elkészülhetett az első albuma. A közönséget pedig mindenütt el tudta kápráztatni.
A befolyó pénzeket, illetve a különféle gazdag mecénások adományait Ani egy lányiskola megalapítására fordította, hogy segítsen a hozzá hasonlóan nehéz sorsú tibeti, illetve nepáli lányoknak, hogy kiemelkedhessenek a nyomorból.

Amilyen óriási és megható mindez, annyira közvetlen természetességgel ír Ani Csöjing Drolma. Nem játssza meg magát egy pillanatra sem, pl. azt sem titkolja, hogy szereti a bollywood-i romantikus filmeket, meg pl. a Titanic-ot.Nem szégyelli elárulni, hogyan csodálkozott rá a nyugati világra, mikor először tette ki a lábát hazájából. Sőt, saját értékeivel is tökéletesen tisztában van – enélkül az önbizalom nélkül ugyan mire is vihette volna?!

De azt sem hallgatja el, hogy voltak és vannak ellenlábasai, olyanok, akik szerint botrányos, hogy egy szerzetesnőből sztár lett, hogy így énekel (és néha táncol), és így tovább.
Ám a Dalai Láma is áldását adta mindarra, amit csinál, és ez nem is olyan meglepő, hiszen épp Tendzin Gyaco volt az, aki elkezdett nyitni a nyugati világ felé, minden támogatást megadva mindenkinek, aki a tibeti buddhizmust, illetve kultúrát igyekszik megismertetni a más kultúrájú emberekkel. És elképzelni sem tudom, miféle fura szerzetnek kell ahhoz lenni, hogy hidegen hagyja az embert Ani Csöjing Drolma éneke...

De minden közvetlensége és egyszerűsége mellett is valami mélységes szeretet és bölcsesség árad Ani soraiból. Másféle, mint a különféle Rinpócsék meg a Dalai Láma írásaiból, valami nagyon nőies és gyakorlatias, ami Ani tetteiben is tökéletesen megjelenik. Az a fajta erő és tettrekészség, ami alighanem tényleg csak a nőkben van meg. Azt gondolnám, elsőként az anyákban, de hát ez a szerzetesnő anyatigrisként küzd az Arja Tara iskoláért.

Mindezek mellett a könyv szinte szót sem ejt Tibetről, illetve arról, amit Kína művelt az országgal. Az átjön, hogy sokan, akik Nepálba menekültek, ivásba menekültek, és nem tudnak mit kezdeni az életükkel, de ez minden. Ani, aki már Nepálban született, nem okolja a kínaiakat, egyszerűen azzal a helyzettel igyekszik kezdeni valamit, és kihozni belőle a lehető legjobbat, amiben éppen van. A mi kicsiny országunk népének jó része is tanulhatna tőle... (És ezért nem is értem, hogy miért kellett, ha halványan is, a Potala palotát és az előtte masírozó kínai katonákat tenni a borítóra.)

Ez a könyv nem buddhista bölcsességek tárháza (bár az is akad benne bőven), hanem az akarat és a hit csodáinak újabb bizonyítéka. Pontosabban annak, hogy ha ezek kellően erősek, és ezek irányítják a cselekedeteinket, akkor valóban hegyeket lehet megmozgatni. Nem kell hozzá buddhistának lenni, hogy élményt adjon, ahogy Ani dalai is vallástól, nyelvtől, bármiféle hovatartozástól függetlenül megérintik az embert, merthogy a szívre- és a lélekre hatnak. Remélem, előbb-utóbb nálunk is fellép majd! A kiadó már dolgozik azon, hogy legalább a CD-i kaphatóak legyenek.
Itt meghallgatható egy interjú a magyar kiadóval a könyvről.

Kiadó: Könyvfakasztó Kiadó
Kiadás éve: 2010
Fordító: F. Joannovics Mária
Eredeti cím: Ma voix pur la liberté
Oldalszám: 196
Ára: 2680 Ft

A kedvenc dalom:

Celia Rees: Sovay - Az útonálló úrilány

Bár Celia Rees messze nem kizárólag történelmi ifjúsági regényeket ír, úgy fest, ezek mennek neki a legjobban, és a Sovay is ilyen.
Úgy tippelek, leginkább az általam még nem olvasott Kalózok!-hoz hasonlít, csak míg abban kalóznak áll a főszereplő majdnem-felnőtt lány, itt útonállónak csap fel – amúgy még az évszázad is stimmel.
Aki vonzódik a a XVIII. század végi történelemhez, ill. az akkori Angliához és Franciaországhoz, az különösképp élvezni fogja a regényt. De azért nem ez Rees legjobbja.
Teljes cikk az ekulton.

Celia Rees: Bűbájos Mary + Farkasszem

A Bűbájos Mary volt Celia Rees első igazi bestsellere, de olyannyira, hogy például a Guardian 12 legjobb gyermek/ifjúsági regény listájára is felkerült. Nálunk 2003-ban jelent meg, akkor sokak kedvence lett, és kis utánajárással még ma is megkapható itt-ott.
A 1659-ben kezdődő történet egy Mary nevű árva naplója, aminek lapjait egy ágytakaróba varrva találták meg 300 évvel később. A lány 14 éves, amikor nagyanyját boszorkányság vádjával kivégzik, s neki is menekülnie kell a cromwell-i korszak forrongó, szélsőségesen puritán felfogású Angliájából. Egy titokzatos jóakarója feljuttatja őt egy Amerikába tartó hajóra. A vadregényes Új-Angliába kerül a lány, a későbbi boszorkánypereiről elhíresült Salem-be, amit azonban maguk mögött hagy csaknem a teljes puritán közösség, amely a hajón érkezett. Ahogy telik az idő a babonák és félelmek közt őrlődő, fanatikusan vallásosak egyre több kivetnivalót találnak személyében és viselkedésében, és ez végül elvezet ahhoz a kifejlethez, amit az olvasó már az elején megsejt.

A Farkasszem című folytatás ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye elejtette: az üldözött Mary Newbury épp megfagyni készül az erdőben. Ám neki nem ez a sorsa, megmenekül, egy szellem, illetve indián barátai segítségével. A törzs befogadja, és Mary olyan boldog, mint soha azelőtt – ám sajnos ez nem tart sokáig… De a kötet még eddig sem jut el, máris vált napjainkra, ahol egy Agnes nevű indián egyetemistának látomása támad Mary-ről, illetve ahol egy bostoni antropológus, Alison Ellman Mary történetének folytatását igyekszik felkutatni, nem is minden eredmény nélkül, hiszen számos szereplőnek bukkant már a nyomára, épp csak a legfontosabbról nem talál semmit...
Gyönyörűen írja le Rees azt az ősi vonalat, ami az indiánok között, úgy fest, mindmáig fennmaradt, a sámánisztikus szertartásoktól kezdve a nők öröklődő hagyományain át a természet szeretetéig. Mary története pedig lényegében épp olyan, mint egy halom másik indiános sztori, ha úgy tetszik, a Farkasokkal táncoló-val az élen. Ami egyénivé teszi, az az, hogy női szemszögből és -empátiával meséli újra.
(Klikk a könyvek címére az ekultura.hu-s teljes cikkekért!)

R.Goscinny – A.Uderzo: Asterix, a gall

Asterix képregényeken nőttem fel. Nekem senki be nem adhatja, hogy a képregény nem lehet tartalmas szórakozás, olyan, amiből az ember tanulhat is, és hogy nem egy külön műfaj, ami önmagában is remekül megállja a helyét, és olyat ad, amit más művészeti ágak nem tudnak pontosan így (amit az is bizonyít, hogy készült egy halom rajzfilm és három élőszereplős mozi Asterix sztorikból, s ezek egyik-másika – főleg a Kleopátra küldetés – jól sikerült, azért a képregény eredeti varázsát egyik sem adja vissza). Vagy hogy a képregény elkorcsosítja az ember olvasási szokásait. Én vagyok az élő példa, hogy nem így van, mert vannak nálam nagyobb könyvmolyok, műveltebb emberek dögivel, de azért épp elég „rendes” könyvet is olvastam már.

Az apró termetű, furfangos gall hőssel, Asterix-szel a megboldogult Alfa magazinban találkoztam először, valamikor a ’80-as évek elején. Jó kis ismeretterjesztő újság volt az, de ahogy a többség, leginkább én is azért vártam remegve a két havonta megjelenő lapot, hogy a gallok újabb kalandjait olvashassam. Volt amúgy korábbi kiadása is, egy újvidéki kiadónál, de nekem az Alfa-féle verzió marad örökre a szívem csücske, szerintem annak volt a legjobb a fordítása, bár el kell ismerni, az a változat is mókás volt, amelyikben rímekbe szedtek mindent (az volt az újvidéki). Az alfás, Tímár György-féle fordítást sírom vissza most is, pedig ez a min. 4. verzió (egyben a 2. az Egmonttól, akik 2000 körül hiába próbálták újra beindítani a sorozatot) sem rossz. A honi képregényes színtér egyik nagy guruja, Bayer Antal fordította, és szerencsére átvett egy s mást az Alfa vonalról is. Az is pozitív, hogy igyekeztek minél kevesebb kitakarást alkalmazni, ezért a kötet végére raktak egy halom jegyzetet.

Asterixék történetei i.e. 50 körül játszódnak, mikorra Vercingetorix gall vezér letette a fegyvert, s így Julius Caesar elfoglalta egész Galliát – azazhogy nem az egészet. Egy aprócska gall falu ott balra fenn a csücsökben még mindig tartja magát. A rómaiak egyszerűen képtelenek meghódítani, és ennek oka Asterix, valamint nagyra nőtt barátja, Obelix, továbbá Panoramix (Magicoturmix) druida, na meg az ő csodás varázsfőzete, ami emberfeletti erőt kölcsönöz elfogyasztójának, s mellesleg számos ízben el tudja készíteni, és mindegyik nagyon finom.

Ez az első füzet pontosan erről szól, meg hogy a rómaiak megpróbálnak rájönni a gall erő titkára, de persze a fifikás kelta-származékok jól kibabrálnak velük. Messze nem ez a sorozat legjobb története, sőt, az összetéveszthetetlen stílusú Uderzo rajzai is változtak később, de alapnak így is kiváló. Már itt megmutatkozik, hogy Goscinny humora nem merült ki annyiban, hogy Bud Spencer filmeket idéző bunyókkal pakolja tele a sztorit. Azok ma már nyilván kevésbé késztetnek kacajra, de a páratlan nyelvi humor, amihez számos képi poén is társult, máig az egyik legszórakoztatóbb képregénnyé teszi az Asterix sorozatot.

Ami a belészőtt tudásanyagot illeti, volt, amikor a vicc kedvéért olyasmit tettek bele, ami nem történhetett meg az adott korban, de összességében az ókori történelemről, viszonyokról rengeteget fel lehet szedni az Asterix-ből, de még egy rakás latin kifejezést is.

Októberre ígéri az Egmont kiadó a következő részt, szóval nem sietik el, de inkább haladjanak fontolva, és jussanak el a legvégéig, ami eddig senkinek nem sikerült magyar nyelven, mint hogy megint feladják!
(Akinek pedig vannak eladó Alfái, az lesz szíves írni nekem! Szégyenszemre nincs meg mind…)

Neil Gaiman: A temető könyve

Az Amerikai istenek óta ez a legjobb Gaiman könyv. Egy Senki Owens nevű fiúról szól, akinek szüleit és testvérét meggyilkolják, ám ő, az akkor még kisbaba megmenekül, és egy régi temető lakói fogadják maguk közé. A holtak szellemei között nő fel, megtanulja különféle fortélyaikat (például képes szinte láthatatlanná válni, meg falakon átmenni), és jobbára remekül érzi magát, ám ahogy nyiladozik az értelme, úgy válik egyre kíváncsibbá a külvilágra. Csakhogy nevelőszülei, illetve gyámja (aki vámpír) óva intik attól, hogy elhagyja az ódon temetőt, ugyanis a gyilkos még mindig ott van valahol kinn, és a fiút keresi. Nem mintha lakhelye teljesen biztonságos volna, meg aztán néhanap járnak oda élő emberek is…
Teljes cikk az ekulturán.

Tiziano Terzani: A vég nekem a kezdet

A könyv alcíme Apáról fiúra - az élet nevű nagy utazás története, s ez olyasmi, ami manapság, hogy mindkettő vagyok, pláne érdekel, de az hamar kiderült számomra, hogy ez nem egy újabb bölcsesség gyűjtemény, hál’ Istennek. De nem is egy átlagos életrajz, például mert a világtól orsignai kis kunyhójába visszavonult, rákban szenvedő, haldokló Tiziano Terzani a fiával, Folco-val beszélget, és utóbbi jegyzi le szavait.
Terzani, bár nálunk nem jelent még meg könyve, neves újságíró volt, aki könyveket is írt, s élete vége felé egyre inkább a keleti spiritualitás felé fordult. Bejárta a Távol-Kelet zömét, a Der Spiegel-nek tudosítótt a vietnami illetve a kambodzsai háborúról, Japánból, Kínából, Tibetből, Indiából, stb. Végtelenül őszintén beszél mindenről, s közben kirajzolódik egy olyan ember portréja, akinek mindig volt egy jó sztorija, aki nyilvánvalóan közkedvelt és „menő” volt, és ezt tudta is magáról, ám tisztában volt saját gyarlóságaival, korlátaival is.

Elgondolkodtató könyv, teljes cikk az ekulturán.

Nádori Lídia: Sárkány a lépcsőházban

Ez a mesekönyv egy igazi gyöngyszem. A főszereplő Jancsi, aki az elején, épp Szilveszterkor születik meg, néhány oldalon belül 4 évessé cseperedik, és aztán ebben a szép korában láthatjuk őt és a vele megeső kalandokat. Amik egyfelől teljesen átlagos, hétköznapi események, még az is, sajnos, hogy a szülei elválnak, vagy hogy a nagymamája meghal, ám Nádori Lídia egyszerűnek ható, ám páratlan mélységeket hordozó szövege és Kun Fruzsina annál inkább művészi és különleges perspektívájú, textúrájú és színvilágú képei megmutatják, hogy is éli meg mindezt egy gyermek. De olyan erővel, hogy a saját, hol hasonló, hol nagyon is különböző emlékeimet idézik fel, ízekkel, illatokkal és szagokkal, mindenestül.

Teljes cikk az ekulturán.

Ranschburg Jenő: Gyerekségek

A neves gyerekpszichológus, Ranschburg Jenő verseskötetében a költemények zöme egy adott, bár elképzelt óvodás kisfiú életéről szólnak, egyes szám első személyben, és pontosan olyanok, ahogy egy ilyen korú gyermek gondolkodhat és érezhet. És igen, kemény témákat érintenek a versek, hiszen a fiú szülei elválnak, nagyapja meghal… Ilyenformán talán nem is annyira gyerekeknek, mint inkább a szülőknek való ez a kötet. Mert egyértelműen segít abban, hogy a felnőttek megértsék, mi zajlik a kicsik lelkében és elméjében, mint élik meg mindazt, ami velük és körülöttük történik. S teszi mindezt olyan letisztult módon és nyelvezettel, amiben egy fia pszichológiai kifejezés nincs, bárki megértheti, aki maga is volt gyerek.

Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Marie Phillips: Csintalan istenek

A kezdő írónő, Marie Phillips elgondolkodott: mi lenne, ha a görög istenek, akik egy részére bizonyára a legtöbben még emlékeznek általános iskolai tanulmányaikból, még ma is élnének. De nem ám úgy, mint régen – hiszen ha úgy élnének, akkor ma is virulna számos kultuszuk. Csak ugye az a helyzet, hogy nem hogy kutya nem áldoz már nekik, de az emberek többségének gőze nincs róla, kik voltak, milyen hatással voltak az európai kultúrára.
Így aztán az Olümposz egykori, jobbára csúful egoista lakói manapság London északi részén élnek egy lepukkant lakásban, jószerével egymás hegyén-hátán. A szépség istennője, Afrodité telefonszex vonalat üzemeltet, Artemisz kutyasétáltatással tengeti napjait, Apollón egy tévés jós-show-t próbál beindítani, Erósz rátalált a szívében Jézusra, Zeusz ellenben hosszú évek óta nem mozdult ki a szobájából, és így tovább.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Clive Barker: Szex, halál és csillagfény

Őszintén szólva nem vagyok egy nagy horror rajongó. Valahogy H. P. Lovecraft művei után csak nagyon kevesen tudtak megfogni, és szívesebben olvasom a gótikus rémtörténeteket meg a horror elemekkel tarkított dark fantasy-t, mint a színtiszta horrort. Már ha létezik ilyen. Hiszen a horror, ahogy a többi irányzat sem, nem egységes valami, nem szól mind merő belezésről és gyilkolászásról. És hogy ez így van, arról Clive Barker is tehet.

Igaz, Barkertől is messze többet mondanak nekem a fantasy-elemekben gazdag művei (például Korbács, Abarat), mint például a Pokolkeltő (amiből a híres Hellraiser film készült), ezt a könyvet azonban, amiről írok, mégis majd’ két évtizede várom már. Merthogy ez a Barker korai novelláit összegyűjtő, legendás Books of Blood, azaz Vérkönyvek sorozat első kötete. A hat részes széria pedig nem csak a horror irodalomra volt felmérhetetlen hatással, de számtalan metal zenekart is megihletett. Stephen King ennek kapcsán mondta: „Látom a horror jövőjét, a neve Clive Barker.”
Teljes cikk az ekulton.

Tony Parsons: A kedvenc feleségem

Tony Parsons az Apa és fia című regényével futott be, nálunk is, és eltekintve a legutóbbitól (Nem lehetsz angyal…), mely a ’70-es évekbeli punk zenei színtérnek állít szubjektív emléket, mindegyik könyve a családról, szeretetről, házasságról és szülőségről szól (de egy kicsit még a punkos is). Az új könyv címe is jelzi, hogy most sincs másként.

A regény főszereplője egy angol ügyvéd, a szegény sorból származó Bill Holden, aki Becca nevű felesége ösztönzésére kis családjával (4 éves lányukat Holly-nak hívják) Shanghajba költözik.

A bámulatos fejlődést mutató Kína egyik legnagyobb városában minden esélye megvan rá, hogy sokra vigye, pláne, hogy nem fél a munkától, azzal azonban nem számol, hogy a jó kereset mellett nehézségek is jöhetnek.
Teljes cikk az ekulton.

David Gilmour: Filmklub

A könyvet író David Gilmour nem azonos a Pink Floyd énekes-gitárosával: ő egy kanadai filmkritikus, író és tévés személyiség. A Filmklub pedig olvasmányos memoár, mely egyrészt filmekről szól, amiket Gilmour kamasz fiával együtt megnézett, másrészt arról, mit jelent apának, férfinak, kamasznak lenni.
A teljes cikk az ekulturán.

MetalFest: Lamb Of God, Nevermore, Csillebérc, 2010. május 21.

Valahogy a Hammer szervezte fesztiválok, legalábbis a nagyszabásúak, mintha el lennének átkozva. A Summer Rocks öt évnyi gürcölés után állt a földbe, most meg itt a MetalFest, de előtte egy héttel Metallica, utána Kiss, közben meg Pannon Feszt is. És mellé még ez az istenverte időjárás. Ha úgy vesszük, ehhez képest egész sokan voltunk...

Csak két bandára tudtam/tudok kimenni, azokon kívül mást meg sem néztem, igaz, a kisebb színpad úgy 500 méterre van a nagytól, és abban a sártengerben amúgy sem volt kedvem sokat korzózni. Az az erdős, budai rész amúgy gyönyörű, és bár sosem jártam Csillebércen, amikor beléptem az úttörő tábor területére, egy pillanatra megcsapott a nem is olyan régmúlt szelleme. Enyhén kísérteties értelemben. De attól még fesztiválhelyszínnek teljesen jó, és külön jó pont a nagyszínpadot és nézőterét fedő sátorért, anélkül pusztulat lett volna...
Minden eddigi magyar Nevermore koncert ütött, de azt, amit most éreztem, még soha korábban. Mivelhogy most láthattuk először a bandában gitározni Vörös Attilát. Már a buli előtt beindult az Attila-Attila kórus, ami közben is többször megismétlődött. Felemelő, torokszorító, egyben ujjongós érzés volt látni ezt a fiatal arcot az egyik legnagyobb kedvencem soraiban, ahogy királyul tolja a megveszekedett témákat. Tényleg, annyi gáz van országban-világban, hogy annyira lehet örülni bárminek, ami jó, de ez, hogy egy magyar srác gitározik a Nevermore-ban, ez több, mint jó, ez ott van a 3 legjobb dologban, amit a metal kapcsán megéltem. Attila is boldog volt, annyit mosolygott és úgy, hogy ha a nap rásüt a fogára, mind ott vakulunk meg! :)
Ezzel együtt nem volt tökéletes a koncert, sőt. Nem a csapat miatt, ők még mindig iszonyat módon zúznak. De a korai időpont, a relatíve rövid fellépési idő és a hangzás is ellenük dolgozott. Ha ugyanazt megkapták volna, amit aztán a Lamb Of God, akkor ez a buli is ütött volna akkorát. De mindegy, az igazi ünneplés majd ősszel lesz, ha visszajönnek a turnén!
A program egy standard, meglepetések nélküli best of volt, 4 újjal: Your Poison Throne, Emptiness Unobstructed, The Termination Proclamation, The Obsidian Conspiracy. Mind jó volt élőben, de a címadó a legjobb: pont úgy kirázott tőle a hideg, mint a hasonló, csak jóval hosszabb This Godless Endeavor-tól, ami most nem volt. A nyitó Beyond Within-t és a River Dragon Has Come-ot még félig-meddig tönkrevágta a hangzás, ami aztán is csak kevéssel lett jobb. Márpedig ez a zene kásás sounddal nehezen élvezhető. De így is király volt, ha más nem történik, csak Attila feljön és ránk vigyorog, már azért is megérte volna :)
Hogy a Deathstars mi a jó büdös francot keresett két ilyen banda között, azt nem tudom. Nagyjából félévente fellépnek nálunk, és biztos jók és népszerűek, de személyes sértésnek fogom fel, hogy a Nevermore előttük kellett, hogy játsszon. Viszont így legalább egy halom haverral, ismerőssel beszélgethettem, amiben úgyis ritkán van részem.
Aztán jött a Lamb Of God, és letarolt mindent. Ez az Isten Báránya nem elveszi, hanem a képünkbe vágja a világ bűneit... Az első pillanattól iszonyatos hangerővel szóltak, de mellé jól is. A koncert közben azon filóztam, hogy nem számítva a Machine Head Through Ashes of Empires albumát, meg a The Haunted-et, ez a Virginia állambeli banda a legjobb, ami a thrash metal utóbbi tíz évében történt. Ők sem kő fiatal csókák már, John Campbell basszer és Mark Morton gitáros pl. bármikor beszállhatna az Apostol együttesbe, amennyiben a bibliai méretű szakáll a kritérium :) 40-hez közeledő fazonok, akik valami zseniális módon keverik az old school thrash-t a Panterás modernebb, groove-os dolgokkal ill. a hardcore kompromisszum mentességével, és olyan elementáris erejű dalokat írnak, amik nem pusztán lezúznak, de meg is ragadnak az agyban. Minden nóta sütött, kivétel nélkül, de azért a Sacrament-es Redneck-nek és a Wrath-os Contractor-nak örültem a legjobban. Nem aszondom, pár kedvencem kimaradt, de ha tovább játszanak, ott maradok a betonon, az meg kinek jó? Nekem nem. Egyetlen bajom volt csak, azon kívül, hogy még másnap is csengett a fülem, és nem tudtam felvenni, az, hogy az alap „fuckin’ good közönség vagytok” meg „zúzzatok madörfakörz” szövegeken kívül Randy Blythe nem igen kommunikált. Nem vártam tőle prófétálást, de valahogy a Testament meg Death Angel koncertek barátságosabbak. Igaz, ő legalább nem volt olyan goromba antiszociális, mint a Haunted-es fószer. Ezzel együtt úgy tippelek, hogy ennél jobb METAL koncert nem igen lesz ezévben (függetlenül attól, hogy én nem sokra jutok majd ki). Na jó, talán a Nevermore ősszel!
Fotók: Wera

Cory Doctorow: Kis Testvér

Neil Gaiman azt mondta (ott van a kötet hátsó borítóján), hogy szerinte csodálatos és fontos ez a regény, és hogy reméli, hogy minél több fiatalhoz eljut, „hogy terjessze az egészséges kételkedés eszméjét.” És ezzel 100%-ban egyet tudok érteni.

Alighanem mundane sci-finek (lásd még Geoff Ryman: Levegő), vagy 95%-ban létező cyberpunknak is nevezhető ez a történet, olyannyira valóságos, olyannyira kevés benne az, amit az írói képzelet alkotott. Igaz, San Francisco hídját nem robbantották fel terroristák, de 9/11 után ez is simán elképzelhető. Ez az esemény, az Amerikát ért 2001. szeptember 11-i terrorista támadás alapvető meghatározó eleme ennek a regénynek – de nem maga az esemény, sokkal inkább az, ahova vezetett. Fiatalokról szól, akik szeretnének élni, de a terrorizmus elleni harcnak nevezett állami kontroll miatt úgy érzik, erre nincs igazán lehetőségük, személyiségi és szabadságjogaik csorbulnak, és a maguk módján szállnak szembe a Rendszerrel.
Ütős könyv. Teljes cikk az ekulturán.

R.I.P. Ronnie James DIO

Rest in Peace, Master!

Hozzáfűzés május 19. szerdán, 9 óra körül:
Először a Riverside koncert közben, vasárnap az A38 hajón hallottam, hogy Ronnie James Dio meghalt, de mivel aznap azt olvastam a Hammer site-on, hogy a gyomorrákkal küzdő Mester még igenis él, hát nem hittem el, nem akartam. Másnapra már ott volt a hír, hogy de bizony elment, de elhinni továbbra sem tudtam, nem voltak szavaim. Hallgattam a knac.com-ot, ahol csak Dio-féle dalok mentek, a könnyeimmel küszködve, és egész mostanáig nem is sikerült összeszednem a gondolataimat. Olvastam, miket nyilatkoztak különféle zenészek, mit írt Cselő, és úgy éreztem, ehhez nem tudok mit hozzá tenni.
Most is így érzem, de le akarok írni pár dolgot, főleg azért, mert ma hajnalban (május 19.) azt álmodtam, hogy valami plázában vagyok, Dio dedikál egymagában, s csak egyre jönnek a népek, én viszont ki akarom várni a végét, hogy megkérdezhessem tőle, fogja-e a koncertjén játszani a Stars-t. Végül sorra is kerültem, feltettem a kérdést, amin csodálkozott, de mielőtt válaszolt volna, megcsörrent a telefonomon az ébresztő…


Nem mondhatom azt, hogy Dio volt az, aki bevezetett a metalba. Nekem (nem számítva korábbról egy rakás magyar bandát meg a Stones-t) a Europe volt a belépő, és előbb lettem Guns N’ Roses, Iron Maiden, majd Queensryche fan, mintsem Dio. Azért is, mert akkoriban már túlvolt a szólókarrierje legjobb lemezein, meg mert olyan közegből jöttem, ahol vagy thrash-t vagy germán speed metalt hallgattak a népek, Sabbath-fanok nem voltak a közelemben. Meglehet, épp ez a Stars nóta volt az első, amiben Dio-t énekelni hallottam. Akárhogy is, meghatározó élmény volt. Ez egy 1985-ös, Hear ’N Aid nevű jótékonysági kezdeményezés dala volt, a USA for Africa (avagy We are the World) mintájára, melyben egy nagy rakás heavy metal énekes és gitáros vett részt. Dio írta a dalt Jimmy Bainnel és Vivian Campbell-lel, és tényleg a színtér színe-java részt vett benne (még ha a thrasherek nem is). Embertelen nagy nóta, máig kiráz a hideg tőle. Mind az énekesek, mind a gitárszólók miatt. De már akkor is feltűnt, hogy Dio a legjobb, s ez azóta bizonysággá vált bennem. Vannak nagyobb kedvenceim, de ő volt a legjobb rock/metal énekes. Eleve az a bődületes erejű hang, amihez olyan csodálatos előadói tálentum is adódott. Volt szerencsém őt szólózenekarával is látni, a ’90-es évek második felében a PeCsában, meg úgy 3 éve a Heaven & Hell élén ugyanott, csak szabadtéren, és mindkét koncert örök emlék. A Párommal beszélgettünk, hogy Dio tényleg annyira zseniális volt, olyan magával ragadó, szuggesztív és páratlanul kedves, hogy egyszerűen mindenki eltörpül mellette a mai színtérről. Persze, élnek még páran a régi nagyok közül, de azt kell látni, hogy Dio nem csak a legnagyobbak meg az elsők egyike volt, de egyben olyan kivételes művész és ember is, akihez hasonló tényleg csak néhány születik, és mivel a metal alapítói közé tartozott, amiben olyan sok újat már nem lehet felmutatni, nem is érhet senki a nyomában. Külön kategória. Olyan, mint, tudomisén, Magyarországnak Árpád vagy Szent István. Nagy formátumú emberek jöttek utánuk is, de mégiscsak ők voltak az alapítók.

Azt is beszélgettük a feleségemmel, hogy valamiért azt gondolta az ember, hogy Dio nem halhat meg. Hogy ő úgy egyszerűen van, mert mindig is volt, mert alap, mert élő klasszikus és legenda, és az ilyenek nem halnak meg. Tudod persze, hogy ez nem így van, de még ha azt hallod is, hogy gyomorrákkal küzd, nem gondolod, hogy tényleg megtörténhet, hiszen akkora ikon. Lásd még Ozzy, Lemmy, Page és Plant, vagy akár Mick Jagger. És persze, hogy meghal végül mindenki. Az álombéli kérdésemre az is lehetett volna egy válasz, hogy előbb-utóbb tényleg frankón mindenki odaát lesz, aki részt vett a Stars-ban, és akkor persze majd együtt nyomhatják. Hogyne. Ez baromi jól hangzik, és jó lenne ebben hinni, még ha én történetesen nem is pont ebben hiszek. De azért elgondolkodtató ez, és nagyon is egyetértek Cselővel és Barbarával, hogy Dio halálával a heavy metal is meghalt egy kicsit. Én még elmesélhetem a fiaimnak, hogy láttam ezt az embert élőben, és ha szerencsénk van, és a világ metalt hallgató felében sokáig béke lesz, akkor még sok-sok évtized múltán is emlékezhetnek majd rá, akár tananyag is lehet (hiszen Bruce Dickinson szerepelt az ezévi angol érettségiben). Igen. De vajon azon túl is fennmarad-e a neve?
De ez talán mindegy is. Az sokkal fontosabb, hogy mennyi sok embernek adott valamit Dio. Épp a napokban gondolkoztam el rajta, hogy van egy rakás híresség, celeb, akik gyakorlatilag semmivel (vagy annál is rosszabbal: a semmi terjesztésével) keresnek iszonyat pénzeket, míg jóravaló emberek, akik mondjuk sokat tanultak, hogy aztán valamit tényleg tehessenek a társadalomért, alkothassanak valami fontosat, alkalmasint jó, ha megélnek. Vagy csak vegyünk egy egyszerű kétkezi melóst, akár egy utcaseprőt, akiről senki nem vesz tudomást, de mégis ő tehet arról, hogy adott utcában nem lépsz a kutyaszarba. Mennyivel többet ér az ő munkájuk, és milyen mérhetetlenül kevesebbet kapnak érte! És mégis, egy zenész, legyen bármekkora király, mit ad hozzá a világhoz? Legjobb esetben szórakoztat, na bumm. Attól még nem lesz kevesebb a társadalmi igazságtalanságból, a nyomorból, meg ilyenek, nem igaz? De épp Dio a jó példa rá, hogy ez mennyire nem ilyen egyszerű. Dio a dalaival iszonyatosan sokat adott, pedig az is „csak” szórakoztatás volt.
Nem tudom például, hogy tényleg ő vitte-e be a metalba a fantasy témákat, szerintem a ’71-ben kiadott, IV-es Led Zeppelin lemezen előbb volt ilyesmi (a Gyűrűk Urára ill. Szilmarilokra utaló Battle of Evermore), és elképzelhető, hogy azelőtt is voltak ilyesmik, de szóval Dio volt az, aki istenigazából behozta mindezt a heavy metalba (akárcsak az ördögvillát, ami amúgy állítólag Gene Simmons „találmánya”), magyarán aki ma ilyesmikről énekel, az mind az ő köpönyegéből bújt elő. Csak éppen míg Dio-tól mindez máig is hiteles és jó, a többségtől már inkább nevetségesbe hajlik (már bocs). József Attila sora jut eszembe: „apám szájából szép volt az igaz”. Úgy értem, hogy az ő dalaiban nem merő póz volt a hősiesség, a tartás, a menjünk, oszt vágjuk le karddal a sárkány fejét, ő valahogy hitelesen tudta ezt közvetíteni, és tudom, hogy emberek ezreinek adott ezzel erőt, energiát. Nem csak annyira volt képes, mint a metal bandák többsége, hogy fujj, ez egy ocsmány világ, dögöljön meg mindenki, avagy, hogy ne szójjá be, mert én metalos vagyok, kitartóőszintebátoréserős, hanem azt adta át, ami nagyon kevesek sajátja: a hitet, a tartást, valami nagyon-nagyon pozitívat. Uram bocsá’ szeretetet. És tényleg átadta, tényleg ott volt mindez, tényleg felemelő, katartikus élmény volt az a két koncert is, amin ott lehettem, miközben meg olyan barátságos volt ez az ember, hogy napokig ült a mosoly a képemen, amit ő ragasztott oda. Ekkora ember volt! Persze, biztos neki is voltak hibái, bűnei, mittudomén, hát mindenkinek vannak! Nem azt mondom, hogy Dio egy szent volt, vagy isten, de mondjuk metalon belül, és akként, amit mindez jelent, bizony ő nagyon közel állt hozzá, hogy az legyen. Remélem, könnyű útja van odaát, és a Fény vezérli, épp úgy, ahogy ideát a dalaiban.

Még valamit el akarok mesélni, valami személyeset, erről a Hear ’N Aid lemezről. Mert megvolt bakeliten, rajta nem csak a Stars, de egy jófajta válogatás különféle metal bandáktól. Pl. ott hallottam először Rush-t, ami szintén meghatározó élmény volt. Szóval abban az időben, ’90-’91 tájékán, unokatesóm épp a szép reményű, helyi Claymore zenekar dobosa volt, vagyis hát tanulgatott dobolni. Kölcsönadtam neki ezt a lemezt, amit hamar meg is bántam. A nagynénémnek ugyanis baromira nem tetszett, hogy a fiacskája rossz társaságba keveredett, és metalkodik, meg dobolni tanul (pedig baszki, otthon csak gumilapon nyomta a papamamát, csak a próbateremben ment a csörömp), és hogy ennek hangot adjon, és helyes útra terelje Attilát, aki épp a Hear ’N Aid-et pörgette, lekapta a lemezt a lejátszóról, és földhöz vágta. Szét is tört, annak rendje és módja szerint. Azóta sincs meg. Úgy rémlik, kaptam vmi zsét kárpótlásul, de már nem árulták sehol a cuccot. De attól még örök kedvencem maradt ez a dal, unokatesóm pedig, ha nem is futottak be a bandájukkal, és rég el is adta a dobcuccát, máig szereti a metalt, és ha ritkán is, de eljár egy-egy koncertre, és mindmáig van miért lázadnia az anyja ellen…

Zárásul idemásolom a Stars szövegét. Azért is, mert Dio kapcsán igaznak kell lennie, és azért is, mert mindenki más kapcsán is. Egy kommentelő írta a Hammer site-on, hogy egyszer beszélt Dio-val, aki azt mondta neki, az ember bármikor meghalhat, ezért a lényeg, hogy teljes életet éljen. Hát azt kívánom mindenkinek, hogy jusson el maga is ehhez a bölcsességhez, és éljen teljes életet!

Ronnie James Dio (Dio):
Who cries for the children?
I do

Dave Meniketti (Y&T):
Some time in the night
When you're feeling the cold

Ronnie James Dio:
Take a look at the sky above you

Rob Halford (Judas Priest):
Those are faces in the light
If the story were told

Ronnie James Dio:
They are calling you, calling you
Yeah
We are magic in the night

Kevin DuBrow (Quiet Riot):
We are shadow, we are light

Dave Meniketti:
We are forever you and I

Chorus (vocal lead: Rob Halford):
We're stars
We're stars

Eric Bloom (Blue Oyster Cult):
We can be strong
We are fire and stone

Paul Shortino (Quiet Riot, Rough Cutt):
And we all want to touch a rainbow

Geoff Tate (Queensryche):
But singers and songs
Will never change it alone
We are calling you, calling you

Don Dokken (Dokken):
We're the beating of a heart
The beginning we're the start

Paul Shortino:
Forever we will shine
Yeah

Chorus (vocal leads: Paul Shortino, Don Dokken, Ronnie James Dio, Geoff Tate):
We're stars
We're stars
We're stars
We're stars

Guitar solos:
1st solo: Craig Goldie/Eddie Ojeda
2nd solo: Vivian Campbell/Brad Gillis
3rd solo: Neal Schon/George Lynch
4th solo: Yngwie Malmsteen/Vivian Campbell
5th solo: George Lynch/Carlos Cavazo
6th solo: Brad Gillis/Craig Goldie/Donald "Buck Dharma" Roeser

Kevin DuBrow:
We are magic in the night

Rob Halford:
We are shadow, we are light

Geoff Tate:
We are forever you and I

Chorus (vocal leads: Dave Meniketti, Eric Bloom, Rob Halford)
We're stars
We're stars

We're stars, yeah
We're stars
We are shadow, we are light
We're stars
We are magic in the night
We're stars, oh yeah
We're stars
We're stars
We are magic in the night
We're stars
We are shadow, we are light

We're stars
We're stars
We're stars
We're the magic
We're stars
We're stars
We're the beating of a heart

We're stars
Forever we will shine
We're stars

Paul Gilligan: Blöki bár: Kutyaúszni tudni kell

A Blöki bár képregény, és hasonló mélységeit tárja elénk a kutyaléleknek, ahogy teszi a Garfield a macskákéval, ám humora helyenként némileg zsigeribb. Épp úgy van benne tőről metszett kutyazsiványság, mint olyan poénok, amik abból fakadnak, hogy a kutyák szemszögéből láttatja az embereket. A vécéből ivós meg kukázós idétlenségeket kellően ellensúlyozzák egyes filozófikusabb mókák, vagy például hogy a főszereplő Poncsó Tolsztojt idéz. Buszon, metrón, villamoson nemigen érdemes olvasni, mert kínos pillanatokat tud okozni, tekintve, hogy elég sűrűn ingerel nevetésre. Engem legalábbis. Különösen, amikor Poncsó a postást gyalázza, az nagyon kemény…
Teljes cikk az ekulturán.

Hobo: Circus Hungaricus

Sokáig érleltem magamban ezt a cikket. Láttam, mennyi helyen dicsérik a lemezt, és engem is elkapott a lelkesedés, de látni akartam, meddig tart. Aztán egyre jobban belém égtek a dalok, akkor meg már távolságot akartam tőle, egy kis szünetet, hogy vajon azután is úgy érzem-e, hogy ez olyan fene fontos és nagy album. Tömören: igen, olyan. Hosszan: az ekulton.

Diana Wynne Jones: A vándorló palota

Kedvenc rendezőm, Miyazaki Hayao 2004-ben készített animét ebből a könyvből (amit DVD-n a könyv mellé is csomagoltak!), így nagyon vártam ezt a könyvet. Miyazaki mester minden filmjét szeretem, nyilvánvaló volt, hogy az eredeti regény is csak jó lehet, de arra nem számítottam, hogy a könyv felülmúlja az anime verziót. Pedig így van, és nem elsősorban az eltérések miatt. És ennél nagyobb dícséretet nehezen tudnék megfogalmazni.
A teljes cikk az ekultura.hu-n olvasható.

Alan Macfarlane: Levelek Lilynek – A világ működéséről

Alan Macfarlane Cambridge-i antropológus professzor, aki az unokájának írta ezt a könyvet, de a jövőbelinek, amikor Lily 17 éves lesz, ő maga meg vagy túl öreg, vagy halott, vagy egyik sem, de a biztonság kedvéért inkább korábban leírta a gondolatait rengeteg különféle témáról, mint pl. szerelem, barátság, félelem, hit, politika, társadalmi ismeretek, történelem, filozófia, pszichológia, meg amit akartok. Csakhogy Macfarlane prof mindenhez egész sajátos nézőpontokat vonultat fel (már csak antropológusi mivoltából fakadólag is), és ettől izgalmassá válik a könyv – de elég sok mindenről csak relatíve röviden ír, ami zavaró is lehet.
A teljes cikk az ekulturán olvasható.

Ray Bradbury: Szép arany almáit a nap

Az idén 90 éves Ray Bradbury harmadik novelláskötete volt ez, 1953-ban jelent meg Amerikában, és van benne több olyan sztori is, amiket már olvashattunk magyarul, még más fordításokban. Ám a teljes kötet most kerül kiadásra először.

Már címével is megragadja az embert ez a könyv: a W. B. Yeats egyik verséből származó sor számtalan asszociációra nyit kaput, ami illik is ide, hiszen Bradbury annyi mindenféléről ír! Bár nálunk elsősorban sci-fi íróként tartják számon (és valóban az irányzat egyik legnagyobb, legfontosabb alakja ő), igazából önmaga egy különálló irodalmi fogalom. S ha valakit erről kellene meggyőznöm, meg arról, hogy lényegében szépirodalom, amit Bradbury ír, talán elsőként ezt a könyvet adnám a kezébe.

Bradbury a legigazabb történeteket írja, amiket csak képzelet alkothat. Úgy képzelem, nem ő keresi a történeteket, árgus szemmel, vizslatva járva utcákat, berkeket, hanem azok jönnek elé, mert tudják, ő majd híven és szépen meséli el őket.
Teljes cikk az ekulton.

Alice csodaországban

Egy kissé elhanyagoltam ezt itt... De azért, hogy mégis nyoma legyen:
Ez a film sok ponton támadható, de összességében nekem elég szórakoztató volt, és a cikk, amit írtam róla, az ekulturán olvasható. Nosza!

Neil Gaiman: Sandman 2.: A babaház

A Sandman képregénysorozat első kötetéről (Prelűdök és noktürnök) még azt írtam, hogy az író Neil Gaiman és illusztrátor társai akkor még útjukat keresték, még előttük sem volt világos, mi lesz ebből az egészből. A babaház c. második kötetnél már nyoma sincs bizonytalanságnak, Gaiman biztos kézzel vezeti, vagy inkább szövi a történet ezernyi különféle szálát.

Nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy a Sandman csak entellektüeleknek szól, akik szellemi orgazmusok sorozataként élik meg, hogy és ahogy Gaiman és a rajzolók annyi különféle stílust, műfajt, motívumot, szimbólumot, utalást kevernek össze, egy lenyűgöző, varázslatos erejű külön világot alkotva. Nyilván ezektől is olyan jó a Sandman, ezektől is lett kultikus képregény. Ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy minden kötet minden fejezete önállóan is megállja a helyét. Itt a prológusként szolgáló Mesék a homokban egy afrikai legenda; az „Egyszer fenn, egyszer lenn” egy zseniális külön történet egy férfiról, aki alkut kötött az Álmok urával, Morpheusszal, minek folytán minden évszázadban egy megadott napon és helyen újra találkoznak, és emberünk elmondja, mi történt vele az eltelt időben; a sorozatfüggők (valójában sorozatgyilkosok) konferenciájáról szóló A gyűjtők pedig saját jogán is az egyik legbegetebb, legsúlyosabb sztori, amit Gaimantől valaha olvastam, pedig ezt a címet már az első kötetben kiosztottam az egyik fejezetnek…

Igen, de az is tény, hogy igazán úgy lehet élvezni a Sandmant, ha minden részletre odafigyelve, elejétől végéig olvassuk. Ez a kötet amúgy is összefüggő fejezetek füzére abból a szempontból, hogy egyik központi szereplője Rosie Walker. A lány az első részben megismert egyik mellékszereplő unokája, és, bár erről mit sem tud, egy két lábon járó álomörvény, akit a 70 évnyi rabságból kiszabadult Morpheusznak mindenképp meg kell állítania, ugyanis létével az Álombirodalmat s vele az egész világot veszélyezteti. Csakhogy Rosie nem gonosz, nem negatív szereplő, nem akar ő senkinek sem ártani…

A Sandman-ben semmi nem véletlen. Minden szereplőnek, minden mondatnak fontos szerep juthat, sokkal korábbi eseményekre későbbi történések vetnek új fényt vagy adnak magyarázatot – s nem csak a képregényben zajló dolgokra, hiszen az „Egyszer fenn, egyszer lenn”-ből arra is van utalás, hogy Shakespeare honnan kapta tehetségét, meg amúgy is gyönyörűen ábrázolja az emberi történelem ívét (vagy ha úgy tetszik, azt, hogy milyen keveset változtunk az évszázadok alatt). Teszi mindezt egyszerre szédítően és hanyag eleganciával, kifinomultan és gothic/punk-os lendülettel. Ettől is olyan élvezetes, mert sosem érzi azt az olvasó, hogy Gaiman fölös infokkal tömi a fejét, vagy túlzásba viszi a filozofálást, megmondást vagy moralizálást. Itt a Clive Barker meg Stephen King szintjét elérő horrornak épp úgy helye van (és tényleg helye a csodás egészben, nem csak oda van cseszve), ahogy a tündérmesei vagy minden túlzás nélkül költői elemeknek. Sok részlet alighanem csak tudat alatt hat, miközben a felszínen az olvasó tiszta erőből izgulhat, hogy Rosie megússza, vagy hogy Morpheusznak sikerüljön megfékeznie a távolléte alatt elkanászodott rémálmokat. És persze senki ne csodálkozzon, ha éjjel aztán az ő álmai is furcsábbak lesznek a szokásosnál…

Még ebben a részben is elég sok utalás van a DC Univerzum legkülönfélébb szereplőire és eseményeire. Ezekkel az átlag magyar olvasó nem igen tud mit kezdeni, hiszen töredéknek sem nevezhető, ami a töméntelen DC képregényből magyarul megjelent (bár a szerkesztő Bárány Ferenc által írt jegyzetek most is sokat segítenek). Meg aztán nem ’89-et írunk, nem érzékelhetjük, hogy abban a korban mit is jelentett, mennyire forradalmi volt a Sandman. De ezeknél messze fontosabb, hogy mi mindent ad ma is az olvasónak. Hogy mennyire ütős még most is.

Formailag, kivitelezés szempontjából is újító, kísérletező A babaház, sokkal inkább, mint az első kötet volt, szinte átérzi az ember azt az izgalmat, az ötleteknek azt a robbanás-szerű áradását, ahogy ez az egész megszülethetett. Nem tudom, a Sandman óta volt-e olyan alkotás, amely a képregény, mint médium lehetőségeit ilyen szinten kihasználta és kitágította, s pláne úgy, hogy mind a szöveg, mind a kép, mind a történet és a beletett tartalom ennyire erőteljes lett volna. Az az érzésem, hogy a Sandman a képregény egyik csúcsa, egy olyan irány, amerre már nem lehet tovább fejlődni, aminek a másolásával sem érdemes próbálkozni, annyira sajátos és tökéletes. Persze, tudom, hogy akárcsak a film, a képregény is változik, a számítástechnika, az internet, a különféle mobiltechnológiák terén ill. kapcsán biztosan várhatóak még óriási újítások, amik nem csak bővítik a képet, de a nyomtatott médiumra is visszahathatnak. Akárhogy is, a Sandman megkerülhetetlen alkotás, nem csak a képregényen belül, s megkockáztatom, a pop-kultúrán túl is. Szépirodalmi, képzőművészeti értékei, forradalmi újításai ennél többre is méltóvá teszik. De ez valójában mellékes. Aki elolvassa és megszereti, nem ezek miatt fogja, hanem mert elvarázsolja.

Sorozat: Sandman
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2010
Fordító(k): Totth Benedek
Illusztrátor: Malcolm Jones III, Mike Dringenberg, Chris Bachalo, Michael Zulli, Steve Parkhouse
Kategória: képregény / manga
Eredeti cím: Sandman – The Doll’s House
Oldalszám: 240
Ára: 4480 Ft

Brendan Perry, Bp. Diesel, 2010. március 30.

Brendan Perry a kultikus Dead Can Dance duó férfitagja, akit messze ritkábban emlegetünk, mint a különleges és egyéni stílussal bíró énekesnőt, Lisa Gerrard-ot. Részben azért is, mert 1999-ben adott ki utoljára szólóalbumot (Eye of the Hunter), és bár azóta sem tétlenkedett az írországi templomban, ahol a stúdióját berendezte, a második szólóanyag, a rég várt és ígérgetett ARK még mindig nem jött ki. Azt mondja, majd júniusban…

A Dead Can Dance egyike azon kevés nem-metal formációknak, amik óriási hatással voltak számos metal bandára. Főleg persze a gothic/dark vonalon, de nem kizárólag. Általában világzenének hívják, amit csináltak, és ennél szűkebb kategóriába aligha férne bele. És jelen sorok írója az egyik szomszédja mindkét kezét odaadná, ha jelen lehetett volna a duó egyetlen budapesti koncertjén még ’96-ban, amire rém rövid idő alatt fogytak el a rém drága jegyek…

Ennek fényében azt hittem, a Diesel is tömve lesz, de bizony szellősen álldogáltunk. Nem volt gáz, de azért csak meglátszott a válság hatása. Mondjuk kíváncsi lennék, mi lett volna, ha valamelyik nagy koncertszervező hozta volna Perry-t, nagy csinnadrattával, mondjuk a Művészetek Palotájába. De így viszont nyilván csak azok voltak jelen, akiket tényleg érdekelt, sznobizmustól mentesen.

A bő másfél órás program zömét az ARK dalai tették ki, de nem csak emiatt nem volt közönségénekeltetés meg hasonlók. Perry szólóban is befeléforduló, hol melankólikus, hol fájdalmas, de mindenképp komoly, odafigyelést igénylő zenét játszik, ahogy tette a DCD-ben is. De az is világos volt, ha az ember rápillantott a színpadra, hogy itt nem lesz egzotikus hangszer-kavalkád, ahogy a DCD utolsó lemezein, csupán valami apróbb húros hangszer került elő pár dalban, amúgy a zene egy vagy két szintiből, hasonló számú gitárból, egy basszusgitárból és egy dobból, meg némi samplerből jött.

Perry maga sem az a kiköpött sztáralkat (mérsékelten zorkó építkezési vállalkozónak néztem volna), de a többiek egyenest antifazonok voltak, kivéve a kedves mosolyú, szolídan industro-gothic külsejű basszerlányt, Rachel Hadent. De mind remekül zenéltek, Rachel és a böhöm Triton szintit nyomkodó arc sokat és szépen vokáloztak is. Perry hangja meg elképesztő tisztasággal és erővel szólt. Gondolom, hogy volt valami effekt a hangján, hogy úgy áradjon, ahogy talán csak odahaza a templomában, de ez önmagában nem lenne elég, hogy ilyen kristálytisztán jöjjenek belőle a dallamok.

A DCD-ben Perry-t mindig Lisa Gerrard ellentéteként értékeltem: számos ottani dalában olyan távolságtartással és tárgyilagossággal énekelt, mint valami érzéketlen, Istenítéletet végrehajtó angyal, míg Lisa a lélek legeslegmélyéről dalolt, ahol már szavakra sincs szükség. Máskor viszont épp a hétköznapibb emberi érzéseket közvetítette Brendan, míg Lisa a felfoghatatlanul ősi, örök dolgokat. Szólódalaiban inkább az utóbbi vonal került előtérbe, bár most is azt éreztem, hogy ez a fickó egyazon megrázó erővel énekelhetné el mondjuk Kafka, Camus vagy akár Platón műveit, mint mondjuk egy ír népdalt. De már az Eye of the Hunter-en is a személyes érzéseit, gondolatait osztotta meg velünk, és az az érzésem, hogy az ARK zöme is ebbe az irányba mutat.

A koncertet a The Arcane című DCD dallal nyitotta a ’84-es Garden of the Arcane Delights EP-ről, majd rögtön egy új következett, a kicsit élénkebb Love on the Vine. Ez biztosan nagy kedvenc lesz – leginkább az utolsó két Anathema album legszebb, legemelkedettebb pillanataira emlékeztet. Dead Can Dance-ből kaptunk még örökzöld The Carnival is Over-t (Into the Labyrinth, 1993), A Passage in Time-ot (DCD ’84), Spirit-et (a ’91-es válogatásról) és zárásul Severance-t (The Serpent’s Egg ’88). Szóval sok minden kimaradt, nem is sorolom. De nincs okom panaszra, sőt, megkockáztatom, az első ráadásban elhangzott, Eye… lemezes Voyage of Bran volt a koncert egyik legszebb, legmegragadóbb dala. Plusz volt Tim Buckley feldolgozás is (Dream Letter).

A számok zöme a DCD-nél is jellemző módon egy adott, markáns ritmusra épül (amit pl. a Tiamat is átvett tőlük a Wildhoney lemezen), és többségük inkább hömpölygő, elmélázásra késztető, semmint lelkesítő vagy táncra hívó. Voltak is pillanatok, amikor hasznát vettem volna egy kempingágynak, vagy legalább egy kissámlinak, de összességében magával ragadott a zene, élmény volt ezeket a szépséges hangokat, dalokat hallgatni, amik olyanok, akár az ír vagy skót természet egyszerű szépségei: nem kérkednek, nem harsányak, de (gondolom én) órákra beléjük lehet feledkezni. Másfél órára sikerült is, jó volt, köszönjük!
Fotó: Wera

The Arcane
Love on the Vine
The Carnival is Over
The Golden Rule
A Passage in Time
Dream Letter
This Boy
You Never Loved This City
Winter Sun
Medusa
Eros
Utopia

Ráadás:
Voyage of Bran
Spirit

Ráadás 2.:
Severance

Dave Eggers: Ahol a vadak várnak

Az Ahol a vadak várnak (Where The Wild Things Are) eredetileg Maurice Sendak 1963-as képeskönyve, ami elnyerte a Caldecott Medalt, és sokak kedvence Amerikában.
Nekünk magyar olvasóknak azonban mit sem mond – talán ennek is köszönhető, hogy végül csak DVD-n jelent meg a belőle készített film, mozikba nem került. Pedig jó nagyon, akárcsak az az alapján íródott regény.

Ez nem egy olyan mese, ami felkelti a nosztalgiát a gyermekkor iránt, sokkal inkább egy sokszor sötét, felkavaró és ijesztő, ám végeredményben igenis pozitív, szép és megindító történet. Gondolom, a pszichológusoknak volna mit kielemezni rajta, de talán ennél érdekesebb az, hogy az adott néző/olvasó miként éli meg.
A teljes cikk az ekulturán.

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Gondolom, sokan látták a Napok romjai című filmet, amit Anthony Hopkins és Emma Thompson csodálatos alakítása tett felejthetetlenné. De azt talán kevesebben tudják, hogy a film alapjául egy regény szolgált, ami 1989-ben elnyerte a Booker-díjat is – ami most másodszor jelent meg magyarul.

A költőien szép, felkavaró regény főszereplő-mesélője Mr. Stevens, egy angol nemesi ház főkomornyikja. Miközben túlzottan is kifinomult, így hosszú távon némileg fárasztó stílusában mesél múltjáról, egyre-másra döbben rá, bevallva-bevallatlanul a hibákra, amiket vétett, és megérti, hogy eltékozolta az életét. Az olvasó pedig elkerülhetetlenül a hatása alá kerül, és még örülhet, ha saját élete alapos megvizsgálása után sem kell többet megállapítania, mint hogy lám, ez a könyv csodálatosan ad elő egy rossz példát, egy olyan életről, amiben bizonyos nézőpontból ugyan megvolt a méltóság, a tartás, de valójában elhibázott döntésekkel előidézett személyes tragédiákkal van tele.
A teljes cikk az ekulturán.

Martin Clarke: Pearl Jam

A Pearl Jam a Seattle-i grunge láz idején, a ’90-es évek első felében járt sikerei csúcsán, de szemben a többi grunge alapbandával, megúszták tragédiák és feloszlás nélkül, folyamatosan tudtak működni, és bár megítélésük ingadozó volt, manapság is király zenét csinálnak. Persze, annyira nem volt azért sima az útjuk, amint az ebből a könyvből kiderül.

Teljes cikk az ekulton.

Linda Sue Park et al: Click

Mintegy véletlenül akadtam rá erre a könyvre, alighanem David Almond kapcsán, akinek Skellig című ifjúsági regénye a legnagyobb kedvenceim közé tartozik. Ő egyike annak a tíz írónak, akik a Click című kötetet írták. Nem kimondottan novellaválogatás ez, és nem is regény: a Newbery Medallal kitüntetett Linda Sue Park írta meg az alapsztorit, és a többiek abból kiindulva a magukét. És miközben mindenki hozta a maga stílusát, a történet elég messze kerül attól, ahonnan meg ahogyan elindult, ezzel együtt a zöme nagyon tetszett. Magyar kiadásban azért nem nagyon reménykednék.

A teljes cikk az endless-en.

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma

Heath Ledger, az ausztrál színész e film forgatása idején halt meg, és a Monty Python csoportból is ismert rendező, Terry Gilliam végül három másik kiváló színésszel helyettesítette Ledger-t, akik maguk is legalább akkora sztárok – filmbéli felbukkanásuk sorrendjében: Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell. Már ennyi is elég kellene, hogy legyen a kasszasikerhez, csakhogy Gilliam filmjei nem a nagyközönségnek készülnek, így akik azért vettek rá jegyet, mert odáig voltak Heath az utolsó Batman filmben nyújtott döbbenetes Joker-alakításáért, azok közül sokan csalódtak – ahogy hallom, nem kevés néző hagyta el a termet a film vége előtt.

Olvastam véleményeket, hogy aki nincs képben Gilliam filmjeivel, azt könnyen sokkolhatja ez az „agymenés”, de nekem az volt az érzésem, hogy nem művészi érzék meg Monty Python-on való szocializálódás kell ide, még csak nem is különösebb műveltség (noha mindezek jól jönnek, hogy az ember fogjon legalább valamennyit a filmbe pakolt töméntelen sok utalásból és szimbólumból), hanem élettapasztalat, Uram bocsá’ érettség. És ezt nem nagyzolásból mondom, egyszerűen aki nem élt még meg bizonyos dolgokat, az nem fog érteni kulcsmotívumokat, és ez nem őt minősíti, egyszerűen csak így van. De meg amúgy is olyan film ez, amit jó párszor meg kell nézni, annyi mindent tettek bele.

Sokan úgy vélik, a történetben sok a logikai hiba, bukkanó, meg követhetetlen, meg ilyesmik. Lehet, hogy igazuk van, én sem értettem mindent. De itt alighanem minden filmkockának üzenete van, mind külön műalkotás, és ezáltal messze többről van szó, mint szimplán a sztori. Adott ez az ezeréves, alkoholista mutatványos, Dr. Parnassus (Christopher Plummer), aki egykoron alkut kötött az ördöggel. A patás most eljött behajtani azt, amiben megállapodtak, konkrétan a doktor lányát, amint az betölti a 16. életévét – márpedig addig már csak 3 nap van hátra. Ámde a pokolbéli úr, akit a zenészként is zseniális Tom Waits játszik valami hátborzongatóan emlékezetesen (az a hang, te jó Isten!), és aki megszállott szerencsejátékos, újabb alkut ajánl Parnassus-nak: ha a fennmaradó időn belül nála előbb szed össze 5 lelket, akkor a lánya megszabadul. Ehhez még jön a kicsiny társulat többi tagja: egy törpe, valamint egy hajdan az utcáról felszedett árva legény, aki titkon szerelmes a porcelánbaba arcú leányba, Valentinába (Lily Cole), továbbá egy fickó, akit megmentenek a kötél általi haláltól egy hídon. Őt játsza Heath Ledger, s amennyi még életébe belefért, igen kiválóan. Ő is szélhámos, ámde segít Parnassus-nak, hogy a XXI. század Londonjában már senkit nem érdeklő mutatványos szekeréből olyan látványosság legyen, amire boldogan áldoznak a nézők.

A film egy eléggé direkt, hovatovább akár szájbarágós vonala társadalomkritika, afölötti merengés, hogy a népek már rohadtul nem vevők a mesékre, a kreativitásra, meg hasonlókra, amikről Gilliammel együtt vallom, hogy embervoltunk igen fontos ismérvei. Itt meg lehet jegyezni, hogy ez a rendező részéről önvallomás, ahogy bizonyára a doktor figurája az ő alteregója. Akár. Egyúttal rajta keresztül az öregedést is ábrázolja, meg általában véve a múlt mára tényleg múlttá váló értékeit, de egyszersmind hibáit is, stb. Ugyanakkor a szememben van a filmnek egy olyan szintje is, ami a felnőttéválásról szól. Valentina 16 évesen már nem gyerek, hanem szépséges nő, akit apja nem etethet tovább a hülyeségeivel, aki már a saját életét akarja élni, ami megintcsak nézőpont kérdése, hogy normális élet lesz-e. Mindenesetre a film vége nevezhető kaotikusnak, nehezen értelmezhetőnek, de happy endnek csak akkor, ha úgy fogjuk fel, hogy... no de csak nem rontom el a szórakozást. Egyébként szerintem túlságosan is borúlátó, nem mintha nem lenne meg rá minden oka, épp csak egy ilyen határtalan képzelő- és teremtőerővel bíró embertől, mint Gilliam, bizony többet várnék a tekintetben, hogy csak van valami remény meg megoldás meg ilyenek...

A film látványvilága páratlan, bizonyos tekintetben 3D és beleölt dollárhegyek nélkül is veri az Avatar-t, de fölösleges is összehasonlítgatni, mert teljesen más. (Én ugyan kiállok amellett, hogy akármilyen gyenge vagy sablonos legyen is az Avatar sztorija, azért csak került bele valamirevaló mondanivaló, de ilyen szempontból egy lapon sem lehet emlegetni Gilliam filmjével.) Egész sor döbbenetes, óriási jelenet van benne (nyilván főleg az elvarázsolt, tükrön túli részeknél, de amúgy is), sok köztük önmagában is megállja a helyét, emblematikus és idézni való. Egyetlenegyet emelnék ki, ami azzal hökkenti meg a nézőt, hogy annyira Monty Python-os: az a rendőr-musical rész, azon nagyon kellett nevetnem. Pedig amúgy messze nem vidám a film, jóhogy.

Ami Heath helyettesítését illeti, az többnyire jól sikerült, de csak azért, mert halálakor már felvették a valós világban játszódó részeket, és csak a képzeletbeli jeleneteknél kellett a három beugró fickót használni. Ez meg így még ad is valami külön pluszt, csavart a sztorinak, meg persze újabb vaskos feladványokat a nézőnek. Akiben a film megtekintése után talán inkább tudatalatti szinten fog még dolgozni a sok-sok minden, amit látott, és aminek egészét Gilliamen kívül talán senki más nem foghatja fel. Cserébe adhat egy lökést a film ahhoz, hogy az ember elfilózzon azon, ő milyen világba kerülne, ha átlépne azon a tükrön. Vagy kedvet kaphat tőle egy jó kis álmodozáshoz, vagy hogy elővegyen valami régi meséskönyvet. Meg különben mindenkinek ajánlom, aki szereti Tim Burton-től a Nagy hal-at, a Gaiman-McKean-féle Tükörálarc-ot, netán Lewis Carroll Alice csoda/tükörországban történeteit, ők már alapból elég edzettek Gilliam dolgaira.

Nem mondom, hogy 100%-os, hibátlan alkotás ez a film. Nem lehetett az Ledger halála miatt, de talán így is van rendjén. Talán nem is kell annak lennie. Gilliam így is varázsolt, nem csak bűvészkedett.

Kiadás éve: 2009
Szereplők: Christopher Plummer, Heath Ledger, Johnny Depp, Colin Farrell, Jude Law, Tom Waits, Verne Troyer, Lily Cole
Rendező: Terry Gilliam
Zene: Jeff Danna, Mychael Danna
Kategória: kaland, fantasy, művész
Eredeti cím: The Imaginarium of Doctor Parnassus
Színes, feliratos, francia-kanadai film
Hossz: 122 perc
Forgatókönyvíró: Terry Gilliam, Charles McKeown
Operatőr: Nicola Pecorini
Producer: Amy Gilliam, Samuel Hadida, William Vince

Böszörményi Gyula: 3… 2… 1…

A Rémálom Könyvek trilógia befejezése, akárcsak a második rész, az olvasók szavazatai alapján alakult – most is két alternatíva közül választhattak, amit itt nem árulnék el, hiszen odalenne az izgalom azoknak, akik még nem olvasták, de szeretnék, így nekik csak annyit: ezért a befejezésért nagyon is érdemes nekiveselkedni a barna tintával nyomott, félelmetes borítójú köteteknek!

Aki pedig már olvasta az előzményeket, annak azt tudom mondani, hogy itt minden a helyére kerül, de még előtte Gyula bátyó hoz pár olyan csavart, amire még az előző részek végi alternatív befejezések kapcsán alaposan elgondolkodók sem számíthattak.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.

New Model Army, Mátyás Attila Band, Bp., A38 - 2010. március 1

A fénykorát a ’80-as években élt, punk, alter és rock elemeket keverő, kultikus New Model Army elég sűrűn jár hazánkban, épp csak én jutok el rájuk ritkán. Valaha rég a Szigeten láttam őket, azt hiszem, meg most, és bár nem volt 100%-os élmény, minden dal tetszett, és volt pár hidegrázós pillanat, szóval csak megérte bevállalni a mai zombiságot.
Cikk a Hammer site-on.
Ez meg a Green and Grey klipje, amit a youtube-ról leszedetett az EMI.

Tori Amos: Midwinter Graces

Február utolsó napján az ember nem hallgat karácsonyi lemezt. Kivéve, ha Tori Amos csinálta. Komolyan, az ünnep óta jó párszor meghallgattam, és annyira jó!
Hogy miért, azt az ekulton olvasható cikkemben írtam le.

Avatara: Nimród lánya

Az egykori botrányhősből kalandregényíróvá lett mítoszkutató-vallástörténész Bácsfi Diána, azaz Avatara folytatja grandiózus regényfolyamát. Az öt részesre tervezett Nimród-krónikák második része ez, mely a két kötetbe szedett, 800 oldalas Nimród vére után „csupán” egyetlen 580 oldalas, vaskos könyv.

A történet nem ugyanott folytatódik, ahol az előző véget ért, hanem néhány száz évvel később, miután az első részben nagykirállyá lett hős meghalt, és épp kisebbik fia lépne a trónjára. De továbbra is a felfoghatatlanul régmúltban, kb. i.e. 250.000-ben járunk, az akkor még Geának nevezett Földön, történelem előtti korban, melyre csak a legősibb mítoszokban találunk homályos utalásokat.
Izgalmas, mondanivalóval is bíró fantasy ez. Teljes cikk az ekulton.

Martin Popoff - WORLDS AWAY: VoiVod and the art of Michel Langevin

Away, azaz Michel Langevin a kanadai VoiVod dobosa, megannyi szöveg ill. koncepció kiagyalója, és persze az összes borító és illusztráció festője. Művészete, akárcsak bandája zenéje, felmérhetetlenül nagy hatással volt a metal történelmére. Sztárok ugyan sosem lettek, az igazi úttörők sorsa jutott nekik, de legalább még ma is léteznek (még ha a gitáros Piggy 2005-ben elhunyt is).

Ez a közel 200 oldalas, nagy alakú, kiváló minőségű papírra nyomott könyv egyszerre művészeti album ill. interjúkötet, melyben nem csak Michel szólal meg, de a csapat többi tagja is, és mások is. És jó nagyon.

Teljes (a nyomtatásban megjelentnél kifejtősebb) cikk a Hammer site-on.

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

Nick Hornby hatodik regénye ez. Sokan legnagyobb sikerét, a Pop, csajok, satöbbi-t emlegetik fel A Meztelen Juliet kapcsán, mivel abban is fontos téma a zene, illetve az az iránti rajongás, de ezen túlmenően semmivel sem hasonlít kevésbé a többire.

Az angol író továbbra is arról ír, milyen a nyugati világban élni, milyen könnyű elrontani az életünket, és ha megtörtént, milyen nehéz valamiféle értelmet találni benne.
Jó kis könyv ez, és a teljes cikk az ekulturán olvasható, nyilván.