Eme válogatás középpontjában egy olyan nép áll, amiről valójában ma sem tudunk sokkal többet, mint Howard korában (Conan a barbár megalkotója mindössze 30 évet élt a múlt század elején). A piktek a brit szigetek olyan korai lakói voltak, hogy a kelták, britek, szászok, normannok mind-mind utánuk érkeztek. A könyvtárakat bújó ifjú Howard egy történelemkönyvben találkozott először a pikt névvel, és azonnal megragadta képzeletét, hogy annyira kevés információ állt róluk rendelkezésre, s hogy még az a kevés is ellentmondásos, mi több, jobbára negatív képet festett a piktekről. Hogy végül is mennyi történelmi alapja van a kötetbe került sztoriknak, az azonban mellékes, sokkal fontosabb, hogy akad köztük pár igazi gyöngyszem. Bran Mak Morn pedig kétségkívül Howard egyik legemlékezetesebb hőse.
Teljes cikk az ekulton.
Van némi sajátos mellékíze a könyv címének, tekintve, hogy az utolsó két Parsons regény (Nem lehetsz angyal, A kedvenc feleségem) nem igazán tetszett. De sajnos ez az új sem.
A történet főszereplő-mesélője George Bailey, 47 éves rendőr, két gyermek apja, egy általa hőn szeretett volt színházi táncosnő férje, aki munkahelyén aktákat tologat, köszönhetően öröklött szívproblémájának. Aztán egy hirtelen jött rendőri akció közben George szívrohamot kap, annak következményeként új szívet, valamint még egy esélyt az élettől. Amit elég sajátosan próbál kihasználni.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.
Pat Walsh egy brit régész- és írónő, ez a könyve pedig már a második, ami a Crowfield apátságban játszódik. A Crowfield átka egy olvasmányos és élvezetes ifjúsági regény volt, amiben, mint itt kiderül, remek és erős alapokat fektetett le történetei számára – ami magáról az apátságról már kevéssé mondható el...
A Crowfield sorozat szerethető szereplőket, izgalmas cselekményt, erős hangulatot és némi kis tudást is hordoz, elmúlt korokról, természetfeletti, varázsos lényekről. Teljes cikk ekulton.
Ma 15 éve halt meg a Keresztapám. Rákos volt, számítottunk rá, hogy elmegy. Úgy történt, hogy pont miután megírtam és elmentettem ezt a lemezkritikát (ami aztán a 86-os Metal Hammerben jelent meg), megcsörrent a telefon, anyám hívott, hogy meghalt a Kereszt. Úgyhogy az ő emlékének ajánlottam.
Mintha tüzet gyújtana az éjben, úgy indul a Like Gods Of The Sun, egy hatalmas Non-Fiction/Sabbath riffel, s ahogy lassan átjár a kisebbfajta máglya melege, s felfogod a környező világot, amit a lángok megvilágítanak belőle, azon nyomban ráébreszt az album, hogy mindez csak szenvedés... Egy újabb nyomorult lélek fázós testbe zárva, megátkozva az Élet lángjával. Haldoklunk hát, az első pillanattól kezdve, vállunkon egy újabb élet terhe.
Sötéten simogat az éj a Dark Caress-ben először felcsendülő hegedű szépséges hangjaival. Megcsillan a szem, de nincs, ó mégsincs remény. És így a My Dying Bride sem változott, talán épp csak metalosabb, gyorsabb, mint azelőtt.
Mintha csak Raistlin, a Sárkánydárda Krónikák mágusának homokóra-alakú szembogarán át néznénk a világot. A nyíló virágban már látni a hervadót, a rügyező fában a levelét hullatót, születő gyermekben a megvénült haldoklót... Igéző, csodálatos az A Kiss To Remember, de halott ajak csókol egy másik holtat. Hogy élnek? Csak illúzió...
És elfogyott az erő, mely szembe próbálna szállni a Végzettel. Aaron, az énekes hangja nem kiált fel dühvel, a hegedű nem hívja ördögi táncra a Kaszást. Csak a többiek zúznak, döngölnek, vakon és monotonon néha, de soha meg nem állva. All Swept Away, For You: a Halál tudata keseríti szájuk ízét, de nem fekszenek le csöndben elmúlni. Tagadás? Hit? Vagy már a fény az alagút végén?!
Meghalt. Erdőben jár a párja, s feledett útján kis kápolnára lel. Lassan a tisztaság és a gyász átjárja lelkét; könnyei porba hullanak, de szeme az égen, s bukott angyal búskomor arcát látja, ajkán a bánat, a gyász dalával. Fallen Angel.
Mélyen, hat láb mélyen a földben , és a lélek mérhetetlen mélységében gyökeredzik a My Dying Bride zenéje. Temetők csendje, haldoklók utolsó sóhaja visszhangzik minden dalukban, de, mert Zene, furamód ott van benne maga az Élet is. S ha még oly' nehéz tehernek tűnik is, végig kell élni. Talán ezek az angolok hasznosan teszik ezt, mert művészetük az élőknek sokat adhat. (I.M.S.J.)
Számos díjjal meg arra jelöléssel elismert francia regény ez, amit fiatalok és felnőttek egyaránt olvashatnak, van miért. A kiadó azt írta rá, 16 éves kortól ajánlják, de fene tudja… Hajléktalant a kisgyerekek is láthatnak, és egy idő után felteszik a kérdést, hogy kik ezek, miért ilyen piszkosak, mit csinálnak, nem fagynak meg itt, meg minden.
De ez a regény nem attól jó, hogy egy fontos társadalmi problémára (miegyéb) világít rá, hanem azért, mert szívhez szóló, őszintén és szépen megírt történet. Teljes cikk az ekultura.hu-n.
A Red Hot Chili Peppers-t valószínűleg én is abban az elhíresült Parabolában láttam először, amikor egy szál zokniban voltak, s az is a farkukon, és úgy nyomták a rap-rock-punk keveréket, de ezt akkor még nem tudtam. Azt sem, hogy ezt azért mutatják, hogy lássuk, mint rothad a Nyugat, míg nekünk milyen jó a szocializmusban.Aztán rémlik valami gimis sorozat a Disney mesedélutánon, ahol az egyik arcnak a Chili volt a kedvence, de lefordították a banda nevét magyarra, és akkor viszont már tudtam, miről van szó, és szörnyülködtem (a fordítás tényén).És aztán a kb. 2. Szigeten, két metal koncert között valami domb környéki, szabadtéri színpadnál, volt valami cudar divatbemutató, de a Give It Away ment alatta, és Kovács Bedlammal nagyot ugráltunk rá. Igen, és már nagyon régóta tudom, hogy a Chili egyike azonban bandáknak, amiknek a lemezeit a legjobb hallgatni házimunkákhoz, mert tele van energiával és vidámsággal, és pont ez a két dolog szokott hiányozni az efféle melókhoz (meg a kedv, viszont az, hogy kell, sokszor ugye erősebb, hehe).És ott voltam az egy szem magyar RHCP koncerten a Kisstadionban, a One Hot Minute turnéján, pontosabban nem is volt az még a turné, hanem csak az azt megelőző bemelegítő buli (vki okos ezt mondta), és szóval csapni való volt. Ott nem volt szerencsém velük, azóta meg hozzájuk, és most, hogy Frusciante megint lelépett, szomorú is vagyok, mert vele volt a Chili az, amiért én a leginkább szerettem őket.Ennyit a személyes vonatkozásokról. A Chiliről szóló könyvről, ami nagy, szép, és menő lett volna azzal mászkálni a városban, de végül csak itthon olvastam ki, az ekulton lehet olvasni a cikkemet.És ugyanoda írtam az új lemezről, ami nem rossz, de nem is igazán jó, számomra legalábbis. Háttérzenének kiváló, másnak nem annyira, szemben a korábbiak zömével. És megint nem jönnek Budapestre :(
Ahogy a zenekar nevéből sejthető, a Keep Floyding egy tribute csapat, mely Pink Floyd dalokat játszik. Hosszú évek óta teszik ezt (korábban Echoes Of Pink Floyd néven), és már régen is jók voltak, s azóta nyilván csak jobbak lettek. És tényleg, nagyon hangulatos koncertet adtak a Wekerle-napokon: ekulton a teljes cikk.
Robert E. Howard Conan történetei a fantasy alapművei közé tartoznak, azok nélkül nem lett volna Trónok harca sem. De aki csak ezt a filmet látja, nem fogja ezt elhinni. És ez a legnagyobb baj vele. Howard eredeti Conan sztorijainak hangulatát, atmoszféráját talán ha pillanatokra képes megidézni, de inkább annyira sem. Hibákkal, önmaguk paródiájába forduló momentumokkal teli film. Nagy kár érte.
Hosszas kirohanás az ekulton.
A fülszöveg azt írja, a legjobb kortárs angol szerzők (pl. Roddy Doyle, Joanne Harris, Lawrence Block, Chuck Palahniuk, vagy Diana Wynne Jones) vadonatúj novellái ezek, amikben, merítsenek bár a képzeletből vagy a mindennapi valóságból, az a közös, hogy különlegesek. Ez persze kevés antológia esetében volna igaz, és itt sem az teljesen, de tény, hogy a 27 történet zöme jó. Persze, hogy mi a jó, relatív, ebben a cikkben azt írtam le, hogy szerintem.
Eddig jellemzően gyermek/ifjúsági regényeket olvashattunk a márciusban elhunyt kiváló írónőtől, ám A trónörökös inkább ifjúsági és felnőtt könyv. Úgy értem, aki képes volt elolvasni a Harry Potter sorozatot, a benne lévő szörnyűségekkel együtt, az bírni fogja ezt a sztorit is, de azért 13-14 év alatt nem annyira adnám gyerek kezébe.
Pedig nem úgy indul. Diana Wynne Jones 1997-ben Hugo és World Fantasy díjra is jelölt The Tough Guide to Fantasyland című elméleti munkája a fantasy kliséit vette végig, majd írt két regényt is, amik ezeket parodizálják (a Mythopoeic díjat kapott Dark Lord of Derkholm-ot és a Year of the Griffin-t), és A trónörökös is tartalmaz jó pár vicces elemet. És amikor az események hirtelen szörnyű fordulatot vesznek, akkor meg is lepődik az olvasó.
A cikk további része az ekulton.
David Almond művei számos díjat nyertek, angol nyelvterületen egyike a legelismertebb gyermek/ifjúsági íróknak. Nálunk meg alig ismerik, pedig azt gondolnám, Almond filozofikus, gondolkodásra serkentő írásait a magyar olvasóközönség akár jobban is venné, mint az angol – de lehet, hogy helyesebb a múltidő használata. Almond történeteiben mindig van valami a hétköznapin túlmutató, ugyanakkor sokszor mégis azt mutatják meg, ami minden hétköznapi emberben ott van. Jelen könyve, akárcsak a Dave McKean illusztrációival készült A vadóc, az agresszióról szól, a gyermeki kegyetlenségről is, és arról is, hogy megfelelő helyzetben mi mindenre lehet képes (vagy képtelen) bármelyikünk.
Ez már a harmadik (vagy inkább ötödik) kötet Frances Mayes-től, az Egyesült Államok déli részéről, Georgia államból származó költő-írónőtől és tanártól, amelyik toszkánai birtokukon zajló hétköznapjaikról szól. Az első ilyen könyve, a még a ’90-es években írt Napsütötte Toszkána tette őt híressé. Annak egyenes folytatása volt az Édes élet Itáliában, s ez az új, angolul múlt évben megjelent mű is. 11 évet kellett rá várni, és az csak részben igaz, hogy ugyanolyan, mint az első két könyv. Mindenesetre amiért azokat szerettük, azok javarészt itt is megvannak.
Robert E. Howard (1906. január 22. – 1936. június 11.) nevét talán nem ismeri mindenki, akinek illene, de Conanról már a többség hallott. A barbár Howard legismertebb hőse, akinek történetei a fantasy irányzat alapművei közé tartoznak, de voltak neki más remek, emlékezetes karakterei is. A Delta Vision új, MesterMűvek című sorozatának nyitódarabjában három korai Howard hősről olvashatunk.
Luis Sepúlveda chile-i író, bár számos pontján élt már a világnak, egy időben (pl. midőn ezt a könyvét írta) Németországban is, ám manapság Spanyolországban lakik. Ezen kívül egyetlen könyve jelent meg magyarul, Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, és azt nagyon szerettem. Meg ezt is, pedig nagyon más. Az elején, talán csak a német vonatkozások miatt, még Michael Ende is eszembe jutott róla – sokkal inkább, mint más latin-amerikai írók. Ez egy kedves mese, aminek már a címe is mindent elmond, már ami a történetet illeti.
Becsapós a magyar cím, ez valójában a harmadik palota, vagyis a harmadik könyv, amiben felbukkan Howl mágus, és párja, Sophie, akiket még A vándorló palota című regényben (vagy a Miyazaki rendezte animében) ismertünk meg. Ahogy Az égi palota című folytatásban, a harmadik részben sem ők már a főszereplők, de újra felbukkannak más, már ismert alakokkal együtt.
Bárcsak eljöttek volna azok az elfek az írónőért is! :(
Teljes cikk az ekultúrán.
Vannak, akik csak A Gyűrűk Ura filmtrilógiát látták, és annyi is elég volt nekik. Mások elolvasták a könyveket is, mi több, A hobbitot is, majd nekifutottak A szilmariloknak, de azt már nem bírták végigrágni. És vannak azok, akik azt is imádták, meg A Gyűrű keresése című kötetet is, és alig várták, hogy az Elveszett mesék könyve újra megjelenjen, mert az 1996-os kiadást már csak aranyárban kapni, ha ugyan, obskúrus vagy rátermett antikváriumokban. Mindezen emberek közül egyedül az utolsó csoportnak tudom istenigazából ajánlani ezt a vaskos kötetet. De az is lehet, hogy aki még nem olvasott Tolkien-től semmit, de nyitott a mítoszokra és mesékre, élvezné – amennyiben kihagyja a jegyzeteket. Amik nélkül viszont a Tolkien-fanoknak nem lenne jó olvasmány élmény a könyv.
Hosszas elemzés vagy legalábbis mindenféle, ami eszembe jutott, itt.
Gaiman és McKean régi harcostársak, már a Sandman képregény sorozat előtt is együtt dolgoztak, és bár külön-külön is királyok, együtt mindig valami elképesztőt és fantasztikusat alkotnak.
Teljes méltatás ide kattintva.
Chuck Palahniuk ötödik regénye, az Altató is a Harcosok klubjá-ban megszokott stílust és súlyos mondanivalót hozza.A főszereplő, egyben mesélő egy Mr. Streator nevű újságíró, aki a hirtelen bölcsőhalálról ír cikksorozatot. Személyesen is érintett, hiszen az ő babája is hirtelen, minden látszó ok nélkül halt meg – akárcsak felesége. Nyomozása során ráébred, hogy minden ilyen esetnél ott volt egy bizonyos könyv, a Versek és mondókák a világ minden tájáról, benne egy bizonyos, Afrikából származó altató, amivel, mint kiderül, ölni lehet. Akinek felolvassák, meghal.
Volt egyszer egy kislány, valahol Erdélyben egy kis faluban, az anyukája meghalt, és őt a nagyanyjára hagyta, akit Mamónak hívtak, meg Szabó Annának is, mint végül kiderült, és így meg így éltek ezek kettecskén. Ha így nézem, szegénységben minden tekintetben, nem csak anyagilag, de szeretet tekintetében is. Ha meg úgy nézem, az a kislány gazdag volt, mert övé volt mindaz a világból, amit látott: talán kevés, de neki az volt a minden. S mivel nem volt összehasonlítási alapja, mindent úgy fogadott el, ahogy volt, s hogy az rossz volt, meg borzalmas, azt már csak utóbb aggathatja rá, aki akarja.
Emitt a teljes cikk.
Attól függően, hogy a Marsbéli krónikákat minek számoljuk, ez volt az idén 91 éves Ray Bradbury 5. vagy 6. novelláskötete. 1959-ben jelent meg, és a benne olvasható írások közül jó párat már korábban publikált ilyen-olyan magazinokban. Azóta további kb. 20 novellaválogatása jelent meg. Magyarul eddig jó, ha ötödét olvashattuk ennek a terjedelmes életműnek, és nem is tudom, mi a döbbenetesebb: az, hogy egy fia rossz novellát nem olvastam még tőle, vagy az, hogy ezek a több mint fél évszázados írások mit sem veszítettek erejükből, hatásukból. Még a sci-fi kategóriába illők sem.
Igaz, Bradbury a sci-fihez sosem a tudományosság felől közelített. Így ha vannak is novelláiban idejétmúlt vonások, azok mellékesek az igazi tartalomhoz, üzenethez mérten. Mert persze sci-fi környezetben is „csak” emberi történeteket mesél nekünk a Mester.
Radnóti Miklós az egyik kedvenc magyar költőm. Both Miklós pedig jelen korunk egyik legnagyszerűbb magyar zenésze, akit a legtöbben a folk- vagy ethno-rock Napra zenekar kapcsán ismernek, bár nekem még kedvesebb a Barbaro-val készített albuma. Egy fiatal zseni, mind gitáron, mind, nos, fejben és szívben. Tökéletes választás egy közel lehetetlen feladatra. Mert nem, hogy nem gondoltam volna, de szükségét sem láttam, hogy bárki próbálkozzon Radnóti verseinek megzenésítésével. Merthogy nem lehet. Ahogy a kötet előszavából kiderül, Both Miklós is hasonlóképpen volt ezzel. Aztán mégis csinált egy páratlan albumot.
Meglehet, ez az eddigi legbecsapósabb könyv az Agave által kiadott Dick művek közül. Már a címe (ami eredetileg We Can Build You, és sokkal trükkösebb) meg a fülszövege miatt.
Teljes megfejtés az ekulton.
Aki nem olvasta A Titokzatos Benedict Társaság című ifjúsági regényt, annak azt javaslom, az arról szóló cikket fussa át inkább, ne ezt. Neki csak annyit: a folytatás talán még jobb, még izgalmasabb lett, mint az első rész volt.Meglehet, azért érzem így, mert a főbb szereplők már jó ismerősként köszönnek ránk, de az is lehet, hogy az írónak sikerült most jobban tömörítenie az izgalmakat és rejtélyeket. Akárhogy is, erről a folytatásról is ugyanazt tudom elmondani, mint az első részről: nem megrázóan újító vagy izgalmas, nem lesz belőle világméretű őrület, de aki szereti a régi vágású, kalandos ifjúsági regényeket, az nem fog csalatkozni.
Ez már a 8. Kázmér és Huba gyűjtemény. Ez egy végtelenül szórakoztató képregény sorozat, aminek egy Kázmér nevű kisfiú és Huba nevű plüsstigrise a két főszereplője. Utóbbit előbbi határtalan képzelete kelti életre, és rengeteg poén, kaland és, nos, mondanivaló várja azt, aki belekezd a róluk szóló képregények olvasásába.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.
Nagyon elhanyagoltam ezt itt, de ez azért eléggé mindegy kategóriás dolog, meg most sincs rá időm, de veszni hagyni azért nem akarom, úgyhogy jöjjön ömlesztve pár cucc.
Ez a kötet Yeats jobbára az 1800-as évek végéről illetve az 1900-as évek elejéről származó írásait sűríti magába. Elsősorban prózai műveket tartalmaz, konkrétan ír/kelta legendákat, mondákat, a vidéki ír népek körében fennmaradt történeteket, babonaságokat. Melyek közé azért néhány költemény is került. És bár szép és jó, igazán csak a megrögzött kelta-ír fanatikusoknak tudom ajánlani.
Teljes cikk az ekulton.
Joanne Harris új regénye rendkívül ellentmondásos egy mű. A nyakamat nem tenném rá, hogy így van, de az az érzésem, hogy a francia felmenőkkel is bíró brit írónő végképp ki akart törni a legnagyobb sikere, a Csokoládé óta ráerőltetett skatulyából, vagy szimplán csak megint valami újat akart kipróbálni, mindenesetre sikerült egy olyan pszichothrillert írnia, ami sötétebb és betegebb, s legfőképp bonyolultabb minden korábbi regényénél.
Teljes cikk az ekulton.
A vándorló palota című regény folytatása ez. Abból készült egy Oscarra jelölt rajzfilm Miyazaki mester műhelyében, és van neki Az égi palota című filmje is, de annak semmi köze Diana Wynne Jones könyvéhez. Sőt, egy darabig úgy tűnik, a folytatásnak sincs az előzményhez. Később aztán feltűnnek a már ismerős szereplők, de a főszerepet itt nem Sophie vagy Howl varázsló kapta, és a helyszín is jó ideig más.
A történet az Ingary-tól messze délre található Rashpuht szultanátusban, Zanzib városában kezdődik, és Abdullah a főszereplője, egy álmodozásra hajlamos, árva szőnyegárus, akire apja egy szerény, de tisztes megélhetést adó szőnyegüzletet hagyott, meg, mint idővel a fiúval jobbára csúful bánó rokonoktól kiderül, egy próféciát is. De Abdullahnak ama jövendölésre sincs szüksége, hogy úgy érezze, ő valójában egy elrabolt hercegfi, akire gazdagság és szépséges hercegkisasszony vár. Mindazonáltal ő is megdöbben, mikor álmai valóra kezdenek válni, pláne, hogy nem csak a szép álmok…
Teljes cikk az ekultura.hu-n.
A Hangzó Helikon sorozat legújabb darabja ez a szépséges kivitelű könyv és CD. Egy olyan költő verseit hallhatjuk itt, finoman megzenésítve, Hobo dörmögő hangú, értő tolmácsolásában, aki megjárta a világháborús haláltáborok poklát (katonaként került oda), és akit az 1946 utáni politika sokáig hallgatásra kárhoztatott.
Teljes cikk ekulton.
A regényt szokás A rózsa neve ifjúsági verziójaként emlegetni, ami azért túlzás, hiszen Umberto Eco remekműve sokkal sűrűbb és szövevényesebb, ám abból hiányzik a természetfeletti, ami a Crowfield átkának fontos része. A helyszín itt is egy világtól elzárt apátság, ahol valaki meghal és ahol szörnyű titkot őriznek, de nagyjából ez minden. Ja, és az időpont is hasonló: 1347-ben járunk.
Teljes cikk az ekultúrán.
Meggyőződésem, hogy ha a maguk idejében (1984-85 táján), vagy legalábbis a rendszerváltás után, a ’90-es években jelentek volna meg magyarul Clive Barker Vérkönyvei, akkor ma közel akkora tábora lenne nálunk is, már százalékos arányban, mint angol nyelvterületen – avagy, mint Stephen King-nek vagy Dean R. Koontz-nak.
Hogy nem így történt, arról nem ő tehet, de ha előbb nem, hát most elolvashatjuk a Vérkönyveket, a horrort megújító novellái hatkötetes gyűjteményét, amikből ez a második.
Ez meg a teljes cikk az ekulton.
Volt némi érzelmi hullámvasút jellege a Hobo Blues Band búcsúkoncertjének, és nem csak azért, mert búcsúztak. Hanem pl. azért, mert a két- vagy akár három évtizedes daloknak ma is ugyanúgy megvan a súlyuk, tartalmuk, sőt, zömüket ma sokkal jobban értem és értékelem, mint valaha. Hobo mély, dörmögő hangját meg imádom, közhelyesen szólva, ha a bevásárlólistát morogná rá valami blues alapra, akkor is király lenne.
Ekultúrán a beszámolóm.
Egy angol író Toszkánában mutatja be új, művészettörténeti könyvét, ami az eredeti művekről és azok másolatairól, meg ezek kapcsolatáról szól. Egy helyi, műtárgyakat kínáló galéria francia tulajnője meghívja őt magához, pontosabban kiautóznak egy kis faluba, ahol a nő mutatni akar valamit a férfinek. Közben beszélgetnek. Filozofikus, ugyanakkor a valóságos életről szóló beszélgetés ez, aminek talán vezérfonala az eredeti és másolat kérdése. Aztán egy kis kávézóban házaspárnak nézik őket, és onnantól...
Nos, egy verzió szerint onnantól azt játsszák, hogy azok is. Csakhogy a filmben talán nincs egyetlen szó, gesztus, arckifejezés sem, ami ne lehetne igaz más verzióban. Ugyanúgy lehet, hogy egykori házasok, vagy olyanok, akik elhidegültek egymástól, a férfi alig van otthon, a munkájába temetkezik, a nő pedig szeretne adni a kapcsolatuknak még egy esélyt a 15. házassági évfordulójukon. Bármelyik igaz lehet – vagy hamis.
De ahogy viselkednek, beszélnek, az pontosan olyan, mint megannyi, 15 éve tartó házasság. Néhol eltúlozzák, olyankor mintha csak mindezek paródiája lenne a film, de épp ennyire tragikus is.
És még hosszan fejtegetem ebben a cikkben az ekulton.
Ez az igen kiváló regény 1999-ben már megjelent magyarul a megboldogult Beneficium kiadónál, de mivel teljesen elfogyott, és közben Neil Gaiman-ből nálunk is ismert és közkedvelt író lett, jogos és örömteli, hogy újra kiadásra került.
Gaiman a regény írása idején (1990) jobbára a Sandman című kultikus képregénysorozattal foglalkozott, még nem számított nagy névnek, bár pont amiatt sokan felfigyeltek rá. Pratchett viszont már sokak kedvence volt a Korongvilág regények kapcsán. Akárhogy is, remek párost alkottak.
Ugyan néhány konkrét részlettől eltekintve nem nagyon lehet tudni, mi melyiküktől származik, hiszen nyilván inspirálták is egymást, így Gaiman előhozhatott Pratchett-ből olyan dark dolgokat, amiket az máskülönben le nem írt volna, ahogy Pratchett is Gaiman-ből olyan humorokat. De ez mellékes is, a lényeg, hogy ketten együtt egy sziporkázó, remek regényt írtak.
Teljes cikk az ekulton.
A könyv az ’50-es évektől kezdve meséli el a számítógépes játékok történetét. Beregi időrendben illetve az alapvető játékfajták (akció-, kaland-, stratégiai-, szerep-, szimulátor-, sport-, stb.) szerint vezet minket végig a számítógépes játékok elképesztően gazdag és színes történelmén. Két nagy fejezetre bontva: a 8 illetve 16 bites gépek fémjelezte aranykorra (ZX Spectrum, Commodore 64, Amiga), illetve a PC-k térnyerésével kezdődő korszakra. Valahol a 2000-es évek elején hagyja abba, mondván, az újabb forradalmi változások jelenleg is zajlanak, és egyelőre nem látni, hova fajul mindez.
Tamás minden időszak illetve irányzat legfontosabb játékait említi meg, s a könyv még így is ilyen vaskos... Pedig a legtöbbről csak pár sort írt, csupán a legmeghatározóbb, alapvető gamékról ír hosszabban. Rövid leírásai mégis alaposak, a lényeg jobbára bennük van. Saját stílusa (egykoron különféle számítógépesjáték lapokban írt maga is) csak itt-ott villan meg, de az épp elég fűszert jelent az irdatlan mennyiségű információ meg a sok fotó között.
Teljes és igen hosszú cikk az ekulton.
Ebbe a könyvbe már a címlapját megpillantva beleszerettem. A Mamuska végig fekete-fehér könyv, grafitceruzával készített, különös atmoszférájú rajzok díszítik, ami önmagában is egyénivé és különlegessé teszi. Emellett egy kislány visszaemlékezései a nagymamájáról, magyarán olyan témáról szól, amit a legtöbb gyerekkönyv messzire elkerül. Pedig nem a halál benne a lényeg, hanem az, hogy hogyan emlékszik egy gyermek arra, aki elhunyt.Teljes cikk az ekultúrán.
Na, akkor megpróbálok tradíciót teremteni, és másodjára is összeírni, mi volt a legzsírabb az aktuális évben a blog-kompatibilis élményeimből.
• Könyv
Máté Angi: Volt egyszer egy
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Tibor Fischer: Agyafúrt agyag
Alessandro Baricco: Harag-várak
Neil Gaiman: A temető könyve és persze Sandman 2.
Raana Raas: Csodaidők 4.: Hazatérők
Nicholas Christopher: Bestiárium
Diana Wynne Jones: A vándorló palota és Az égi palota
Celia Rees: Bűbájos Mary és Farkasszem
Szóval ezévben egyetlen olyan könyv volt, ami a meglepetés akkora erejével hatott rám, mint múlt évben Zafón meg Baricco, és az bizony egy mesekönyv. Az van a listám élén. Aztán szintén best of kategóriás az azt követő három, és aztán a többi meg azt jelzi, hogy ifjúsági irodalom terén erős évem volt, és még kettő kiemelni valót találtam. Ezeken kívül is sok szépet meg jót olvastam (most már én sem tudom, hogy vagyok képes ennyit olvasni, azt hiszem, sikerült ledöntenem a fizika bizonyos törvényeit, főleg amik az időre vonatkoznak), de a listára ezek fértek.
• Film
Mióta apa vagyok, hagyománnyá vált, hogy nem sűrűn járok moziba, de filmet nézni sincs sok idő. De azért az Eredet volt ezévben a legjobb.
De nagyon tetszett az Avatar, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma, a most először látott A szív hídjai (a könyvvel együtt – akárcsak a Napok romjai), a nálunk csak DVD-n forgalmazott, méltatlanul mellőzött Bobby Long, és a Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1. fele is.
• Koncert
Queensryche
Brendan Perry
Eclipse / Angertea
MetalFest: Lamb Of God, Nevermore
New Model Army / M.A.B.
Riverside / Deadwing
Összesen ennyi koncerten voltam, és kb. ilyen sorrendben voltak jók.
• Dalok
Anathema – Everything
Black Country Communion – One Last Soul
Coheed & Cambria – The Broken
Nevermore – The Obsidian Conspiracy
Pain Of Salvation – Sisters
Brendan Perry – Utopia
Replika – Add meg
The Shadow Theory – A Symphony of Shadows
Volbeat – 7 Shots
stb.
Ahogy múlt évben is, akinek van kedve, most is írja meg kommentbe, neki mik voltak a legjobbak.
És legyen boldog jövő évben mindenki! Egyszer, csak úgy a változatosság kedvéért, jó? Olyan úgysem volt, min. évezredek óta, ha ugyan.
Christopher Moore vámpíros trilógiájának befejező része ez a könyv. Aki érteni szeretné, mi történik benne, az kénytelen elolvasni az első kettőt, de nem fogja megbánni. Feltéve, hogy szereti az elvetemült humor megannyi alakját. Mert Moore abban nagy.
Így aztán a befejezés jelentős részében mintegy Abby blogját olvashatjuk, és a csaj eszméletlen. De messze nem csak az ő hülyeségein lehet nevetni. Teljes cikk meg az ekulton.
Erlend Loe egy norvég író, akitől eddig három jobbára felnőtteknek szánt regény (Naiv. Szuper., Doppler, valamint Doppler, az utak királya) és ugyanannyi gyerekkönyv (mindnek a kackiás bajuszú Kurt a főhőse) jelent meg magyarul. Ezek nekem mind nagyon tetszettek, így Loe bekerült a kedvenceim közé, bár ennél jelentősebb elismerésekben és díjakban is részesült már pályája során.
És a regény is jó, még ha nem tetszett is annyira, mint későbbi zsengéi. Teljes cikk az ekulton.
Lackfi János ír felnőttnek, gyereknek. Én sajnos csak nem rég óta követem figyelemmel munkásságát, az Autós mesék című válogatásban megjelent három remek írása hatására. Tetszett az Ugrálóház című verseskötete, és ez az új mesekönyv is.
A könyv kedves humora miatt nagyon szerethető.
Teljes cikk az e-kultúrán.
Mark Haddon angol író 2003-as (nálunk először egy évvel később megjelent) A kutya különös esete az éjszakában című regényével futott be, melynek egy autista fiú a főszereplője. Bár jó pár gyerekkönyv után ez volt az első műve, amit inkább felnőtteknek szánt, mégis a rangos gyermekirodalmi díjat, a Whitbread-et nyerte el vele. Őszintén szólva mégsem lett a kedvencem. Megható és érdekes volt, de számomra néha túl bizarr, vagy szimplán csak rosszkor olvastam - van az úgy.
Azóta magyarul a Valami baj van jelent még meg, és most a Bumm! Megtetszett a fülszövege, adtam hát neki egy esélyt, és nem kellett csalatkoznom. A regény egyébként a ’92-es Gridzbi Spudvetch! (bizony, szép cím...) átírt verziója, és egy kora-tizenéves fiú, Jimbo a főszereplője. Emberünk nem az osztály esze, de nem is annyira rossz srác, hogy kirúgják a suliból. Márpedig lázadó korszakát élő tinédzser nővére szerint ez vár rá. Ám a csaj téved: valójában földönkívüliek és a Föld megmentése. És a sok kaland mellé sok-sok humor is került, így lett ez egy igen szórakoztató regény.
Teljes cikk az ekultúrán.
Varró Dániel nem régiben apa lett, és élményeiről a rá oly’ jellemző játékos, üdítően kreatív, kikacsintásokkal, utalásokkal teli stílusban írt egy kupac verset. De olyanokat, hogy valami csuda! Remek ritmusú mondókák ezek, amiket valóban örömmel hallgatnak az apró méretű bőgőmasinák.
Tudom, mert a második fiam pompásan el tud aludni a vállamon, ha felolvasom neki, dacára annak, hogy közben rezeg szegény, mivel az apja kacarászik.
Teljes cikk az ekulton.
Történt pedig, hogy az Úrnak 2007. évében Kurt Vonnegut amerikai író itthagyta e földi árnyékvilágot, és megtért Teremtőjéhez. Ez az író, mielőtt ezt tette, azt állította, hogy ami olyat írt életében, amit kiadásra érdemesnek és méltónak talált, azt mind meg is jelenttette, és nem hagy maga után kiadatlan írást. Hogy kamuzott, vagy szenilis volt, azt már sosem tudjuk meg, tény azonban, hogy fia, Mark mégis talált publikálatlan novellákat apja hagyatékában. Ezekből egy kötetre valót már olvashattunk magyarul, Ördögcsapda címen. Hanem arra senki nem számított, hogy lesz még egy – sőt, még egy, ami azt illeti, de az még angolul sem jelent meg, csak hírét hallani.
Teljes cikk az ekultúrán.
Az úgy volt, hogy egyszer egy nápolyi tanító, bizonyos Marcello D’Orta összeszedte mindazt az orbitális baromságot, avagy aranyos, gyermeki félreértéseken alapuló poént, amiket diákjai az ilyen-olyan dolgozataikba beleírtak. S nem állt meg itt, ezekből a legjobbakat kiválogatva kiadta mindezt könyvben. A siker nem maradt el, hazánkba is begyűrűzött, és magyarul is olvashatók a tanítóúr gyűjteményes kötetei. Mindegyik könyvet Magyarósi Gizella fordította, majd úgy döntött, megmutatja, ha a világnak nem is, de az országnak, hogy sületlenségeket a magyar nebulók is tudnak írdogálni. Meghirdettek egy pályázatot, mely a barátság témakörét volt hivatott körüljárni, és ennek eredménye lett ez a könyv.
És nagyon jó lett. Imhol a teljes cikk.
Alighanem a kvantumfizikával kezdődött, az 1900-as évek elején kialakuló új, forradalmi tudományos irányzattal, mely az elemi részecskék fizikáját igyekezett leírni. Ezen a szinten olyasmiket találtak a tudósok, amiket a klasszikus fizikán belül nem lehetett leírni – amik aszerint lehetetlennek számítottak. Ezzel kezdődhetett, ezzel lehetett elindulni olyan jelenségek megfejtése felé, amiket, az addig ismert fizikai törvények szerinti megmagyarázhatatlanságuk miatt jobbára nemlétezőnek fogtak fel, és ha egy tudós mégis azokkal foglalkozott, akkor a saját jó hírnevét tette kockára.
Mindazonáltal van ebben a világban olyan bátor és kíváncsi tudós elég, aki szeretné megtudni a válaszokat ezekre a kérdésekre. Egy részük azért dolgozik ezeken, hogy bebizonyítsa, hogy kamu az egész, mások viszont biztosak a dologban, és „pusztán” tudományosan is szeretnék bebizonyítani mindezeket. Lynne McTaggart könyve ezen emberek egy részéről szól, és arról, hogy igen, bizony, bebizonyították.
Teljes cikk az ekultúrán.
Bizonyosan nem olvastam volna el ezt a könyvet, ha nem ismerem személyesen az írónőt. Japán érdekel, de sem a női romantikus regények, sem a világháborúsok terén nem vagyok otthon. Így azonban, hogy ismerem ezt a kedves, energiával teli nőt, adtam egy esélyt az első magyarul is megjelent könyvének, és nem bántam meg. Ekulton a teljes cikk.
Meg aztán készítettem Kimura Rei-jel e-mailben egy interjút is, szerintem határozottan jó lett, itt lehet elolvasni.
Az Agnes Browne című filmet valaha adta valamelyik tévé is, főszerepben Anjelica Hustonnal, aki ebben a háziistennői szerepben is brillírozott. Hogy ehhez az alapot egy regény adta, azt csak jóval később tudtam meg. És, mint látható, a 2006-ban magyarul is megjelent könyvről sem hamarjában írok. A jobb később, mint soha tipikus esete.
A történet a ’60-as évek Dublinjában, annak is északi, szegényebbik oldalán játszódik. A címszereplő egy hét gyermekes, frissen megözvegyült családanya, aki ennyi nehézség mellett még mindig szép (34 éves...), emellett megveszekedett Cliff Richard rajongó (a filmben Tom Jones-ért van oda...). Róla és gyerekeiről meg barátairól szól ez az egyszerre humoros és szívbemarkoló, nagyon szerethető regény.
Teljes cikk az ekultúrán.
A Galaktikus cserépgyógyász óta megjelent négy Dick könyvet nem olvastam, azzal a regénnyel bizony besokalltam, kellett két év szünet. De ez sem az igazi, továbbra is azt érzem, hogy a legjobb könyveit már kiadták. Persze, mihez képest. Elég sok író soha az életben nem fog olyan jót írni, mint amire én azt mondom, Dick-től közepes...
S tette ezt úgy, hogy az összes elképzelhető verziót végigvette, méghozzá az alapötletből kiindulva egész világokat építve fel. Pontosabban az összes elképzelhető rossz verziót. Az sajnos fel sem merült benne, hogy a dolgok jól is alakulhatnak... pedig micsoda könyveket írhatott volna azokból is!
Teljes cikk az ekulton.
Maurice Druon (1918–2009) nevét a legtöbben hét részes történelmi regénysorozata, Az elátkozott királyok miatt ismerjük. Ezen könyvét egy barátném ajánlotta figyelmembe, kb. egy nappal azelőtt, hogy megtudtuk volna: újra kiadják.
Teljes cikk az ekultúrán.
Budapest különös hely, rengeteg mese, legenda, titok lappang benne – ezen kötet szerint pedig láthatatlan állatok is. Itt élnek közöttünk a különféle vadak, ám mi nem láthatjuk őket.
De azért ez mégsincs így rendjén, mert minél többen látják őket, annál inkább veszélybe kerül az állatok biztonságos városi élete. Így medvénk a három gyerkőccel illetve két állatbarátjával, a vegetáriánus értelmiségi Oroszlán Gézával és a hiperaktív Tigris Oszkárral együtt nyomozni kezd, aminek folyományaként olyan kalandokba csöppennek, amik bizony mindannyiukat próbára teszik.
Nagyon szerethető és élvezetes könyv ez, a teljes cikk meg az ekultura.hu-n olvasható.
Ez a történet eredetileg színdarab volt, és már 5 éve látható az Örkény Színházban. A mesélő, egyben a „külső” mese hőse, a címbéli Sötétben Látó Tündér. Ő meséli el, hogy születnek a tündérek, mint kapnak nevet, s miért lett belőle, a legkisebb, legügyetlenebb tündérből, akinél 299 testvére mindent jobban csinál, az, ami.
A „belső” mesét pedig neki kezdi el mesélni az anyukája, sötétben, ahol még a tündérek sem látnak, ám ahol a lelkünkkel, szívünkkel, szellemünkkel mégis láthatunk – amit aztán már a Sötétben Látó Tündér fejez be. Ez a történet nagyon sokat merít magyar népmesékből, elsősorban a Világszép Nádszálkisasszony címűből, és nyelvezete, ritmusa is népmesei, szemben a keretét adó történettel.
Különös hangulatú, varázslatos mese ez. Teljes cikk az ekultúrán.
Görgey Etelka Raana Raas álnéven írt sci-fi tetralógiájának, a Csodaidőknek a Könyvhétre jelent meg a befejező része. Az összesen mintegy 1600 oldalt kitevő családregény egészen sajátos alkotás, mind történet, mind mondanivaló szempontjából. De maga Eta sem hétköznapi személyiség: a hebraisztikát is végzett hölgy Pálfán református lelkész, egyben két gyermek anyukája. Bőven volt miről kérdeznem tehát, és persze érdekeseket válaszolt.
Az interjú az ekulturán.
Eme válogatás középpontjában egy olyan nép áll, amiről valójában ma sem tudunk sokkal többet, mint Howard korában (Conan a barbár megalkotója mindössze 30 évet élt a múlt század elején). A piktek a brit szigetek olyan korai lakói voltak, hogy a kelták, britek, szászok, normannok mind-mind utánuk érkeztek. A könyvtárakat bújó ifjú Howard egy történelemkönyvben találkozott először a pikt névvel, és azonnal megragadta képzeletét, hogy annyira kevés információ állt róluk rendelkezésre, s hogy még az a kevés is ellentmondásos, mi több, jobbára negatív képet festett a piktekről. Hogy végül is mennyi történelmi alapja van a kötetbe került sztoriknak, az azonban mellékes, sokkal fontosabb, hogy akad köztük pár igazi gyöngyszem. Bran Mak Morn pedig kétségkívül Howard egyik legemlékezetesebb hőse.
