Az első könyv alapján készült ez a nagyméretű, gyönyörű képregény, melyhez Fred Bernard írta át Wohlleben szövegét, és melyet a francia Benjamin Flao illusztrált. Illik is ez a jellegzetesen francia képregényes stílus ehhez a témához, kellően valóságos, hogy ismeretterjesztő funkcióját betöltse, de közben jó nézegetni, szép látvány, kellemes a szemnek.
Aimée de Jongh a regény megjelenésének 70. évfordulójára megjelent képregénye elsőre meglepő módon színes-kedves stílusban dolgozza fel a regényt, de ettől csak még nagyobbat üt, amikor bedurvul a cselekmény...
Kevesen játszanak a világban horror punkot, jól meg még kevesebben. Szerencsére a magyar Bloody Holly And The RicketZ ezek közé tartozik, nem csoda, hogy első albumuk (Grand Opening) külföldön is megjelenik. Ráadásul ritkán látott egzotikus felállásban zenélnek: a férfi énekest három női zenész kíséri. Kirsch András énekes, Árendás Anita dobos és Brányi Vivien gitáros válaszolt a kérdéseimre.
Az interjú a Hammer honlapon olvasható.
 |
| fotó: Biró Edina |
A Thy Catafalque 12. stúdióalbuma A gyönyörű álmok ezután jönnek címmel jelent meg november közepén. A minden korábbinál több vendéget felvonultató, TC mércével mérve is igen gazdag albumról kérdeztem ki Kátai Tamást.
A teljes interjú a Hammer honlapon olvasható.
De kiemelnék pár gondolatot:
A Világnak világa című dalból idézek: „Tisztaság, kereslek dudván és muharon át.”, „Ez az atom magja, kerek erdő mélye, vagy az Isten ujja? Ki érti, ki tudja?” Mit találtál?
„Ebben a dalban sok Ady-utalás van, és általánosságban a magyarságról mond pár mondatot. Hogy hogy állunk ezzel. Olyan kérdések ezek, amiket az országban az elmúlt sok száz évben sokan feltettek már. Ki-ki a háttere meg a vérmérséklete szerint különféleképpen éli meg ezt a kultúrát, amibe beleszületett. Ómagyar Mária-siralom, Ady Endre, folklór, tudomány. Tényleg kell választani?”
Szerintem nagyon sokan épp azért szeretik a Thy Catafalque-ot, mert ezeket te belerakod.
„Én is másokból táplálkozom. Azok a nagyon nagy koponyák meg nagy szívek, akik ebben az országban éltek és alkottak, mindannyiunkat táplálnak. A mi gondolatainkban is benne vannak az ő gondolataik. Ez a dal nagyjából erről szól az én nézőpontomból legalábbis.”
Azért ők is valamire reagáltak, ők is másoknak a vállán álltak, satöbbi.
„Igen, ez egy folyamat, mi is csak részei vagyunk ennek a nagy rendnek, amit lehet, hogy nem is kell megfejteni, csak méltósággal elfogadni és ennek tudatában élni.”
A Hammer site-on mindkét koncertről olvasható beszámoló, plusz ott van rakat fotóm.
Hogy ezt hogy értem, kiderül a Hammer honlapon olvasható lemezkritikából.
A Nest Of Plagues harmadik albuma Hellsolation címmel jelent meg ősszel, és a csapat nyomban Európa-turnéra indult az Orphaned Land előzenekaraként. A kezdeti death metal/metalcore vonalat jócskán kitágító, lélekcsupaszító dalszövegekkel teli új anyagról Kövecses Evelin gitárost és Ivanics Dániel énekes-basszusgitárost faggattam. És ez is nagyon erős interjú lett, érdemes elolvasni.
A Hammer honlapon a teljesinterjú.
A Svoid black metal projektként indult, melynek végül addig tágították a határait, hogy egyben utat nyitottak egészen másfajta zenei irányzatok beszüremkedésének. Legutóbbi albumuk, a Neptunian egy rendkívül erős atmoszférájú anyag, melyen a black metalon túl épp úgy hallani posztpunk, mint gothic rock hatásokat. S basszusgitáros-énekes-alapító és Gravel Shores gitáros-énekes válaszolt a kérdéseimre. És micsoda válaszokat!
Hammer site-on a teljes interjú.
A leginkább még progresszív rock/metalnak címkézhető At Night I Fly második albumára jó sokat kellett várni, és a collision/fusion/division még nagyszerűbb és rétegzettebb lett, mint elődje, a Mirror Maze. Bátky „BZ” Zoltán énekesnek és Horváth András Ádám gitárosnak tettemfel kérdéseimet.
Az interjú először az októberi digitális Hammerben jelent meg, ami PDF-ben itt letölthető, de olvasható a honlapon is,ide kattintva.
De egy-két részletet itt is kiemelnék:
Nem tudom, valaha valaki megszámolta-e, hogy milyen témákról született a legtöbb zenemű, de az biztos, hogy a szakítás ott van a top 5-ben, ha meg kiterjesztjük párkapcsolatra, akkor biztosan az az első helyezett. De az új lemezetek nagyon sokkal mélyebben megy bele ezekbe, mint a legtöbb erről szóló szerzemény. Ti ezt hogy látjátok?
BZ: „Valóban az »I love you« és a »You don’t love me anymore« a két legelcsépeltebb téma a zenében, viszont mi eléggé máshogy álltunk ehhez. Jól látható manapság, hogy a tökéletes kapcsolatok látszata, a szétfilterezett Instagram fotók és a családi szelfik mögött gyakran húzódnak meg sötét titkok, komoly problémák. Amikor aztán a bűnügyi rovatban olvasol valami tragédiáról, jön a sopánkodás, hogy »pedig olyan rendes párnak tűntek«…”
És miért lett az a lemez koncepciója, ami?
BZ: „Igazából az az érdekes, hogy én több mint nyolc éve élek egy csodálatos kapcsolatban, tehát elvileg nálam épp semmi aktualitása nincs a szövegvilágnak, viszont a zenekarban voltak párkapcsolati válságok mostanában, így aztán jött néhány ilyen jellegű ötlet, és az újabb daloknál is éreztük, hogy egy ilyesféle témát több szempontból áttekintő antológia megint jó ötlet arra, hogy ívet adjon az egész albumnak. És azok a dalok is, amik épp nem saját életünkből merítettek, szintén ismerősöktől hallott vagy látott tapasztalatokon alapulnak. Nálam meg a pszichológiai/pszichiátriai problémáim, a sok szempontból véleményes múltam miatt azt hiszem, örökké tart majd az önelemzés és az önvád, tehát volt hová visszanyúlni.”
HAÁ: „Nekem is volt mostanában olyan történés az életemben, ami miatt egyértelműen adta magát a téma, aztán amikor elkezdett formálódni az anyag, akkor BZ-vel beszélgettünk a témákról, és egyértelművé vált, hogy ebbe az irányba kell továbbmenni. Nekem kifejezetten terápiás jellegű a lemez, és örülök, hogy felkerülhetett pár olyan dal, aminek a megírása kifejezetten szükséges volt ahhoz, hogy magánéletileg tovább tudjak lépni.”
A Chains a kapcsolati erőszakról szól, és meglehet, emlékeztet arra, hogy annak elkövetője és elszenvedője épp úgy lehet nő és férfi is, bár a közbeszédben és a hírekben is az a jellemző, hogy a férfi a vétkes. Hogy látjátok, mi az, amiben a férfiaknak fejlődniük, változniuk kellene, hogy elkerülhessék, hogy részesei legyenek az ilyen sztoriknak…?
BZ: „Sajnos sok ilyen sztorit láttam és hallottam az elmúlt évtizedekben, és ha picit is nyitva tartja valaki az érzékszerveit, szintén előkerülnek ilyen ügyek a médiában is. Én szerencsére bántalmazó nem voltam a hagyományos értelemben, de nárcisztikus, másokat megbántó, életeket romboló személyiség igen, ezen azóta is dolgozom a megfelelő szakemberek és gyógyhatású anyagok segítségével. De a konkrét bántalmazásra visszatérve azt hiszem, a legfontosabb, hogy mindig úgy álljunk a másikhoz, hogy megpróbáljuk az ő szempontjából érteni és érezni a világot. Fáj-e neki, amit csinálok, ahogy beszélek, amit gondolok? Akadályozom-e őt abban, hogy boldog legyen, vagy akár önmaga? Persze sajnos a súlyosan bántalmazó emberek általában tényleg konkrét pszichiátriai esetek, akiknél gyakran már teljesen torz az én- és világkép, ilyenkor a környezet felelőssége fontos, hogy a legkisebb jelekből is próbálják észrevenni a gondokat és igenis segíteni. Mert bizony a mai társadalom szokása a sunnyogás, a ’másvalaki problémája’ hozzáállás, vagy az áldozathibáztatás. Nem merünk és nem akarunk közbelépni, inkább megmagyarázzuk, hogy kényelmes legyen. Aztán utólag megint jön, hogy »de hiszen olyan kedves párnak tűntek«…”
Új albumukon visszatért a rájuk annyira jellemző derű és szórakoztató, örömteli muzsikálás (ami az előző lemezen kevésbé volt jelen, cserébe az az egyik legjobb covid-lemez lett...).
A WMD 25 éves lett, az Ørdøg 10, a The Answer Lies In The Black Void meg szimplán csak baromi jó gótikus doom metalt nyom, úgyhogy mindhárman remek koncertet adtak. Volt sok meglepetés, sok hátborzongás és mélyről feltörő üvöltés, és sok mosoly és még könnyek is, bizony.
A Watch My Dying új albumára igen sokat kellett várni, de az Egyenes kerülő hozza is a szintet, sőt. Például a szeptemberi Hammer Hangpróbáján is első helyezett lett. S mivel egyúttal 2024-ben ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a zenekar, hát jó sok mindenről kérdeztem ki Veres Gábor énekest, Eszenyi Imre basszusgitárost, Bori Sándor gitárost és Potkovácz Márk dobost (Szabó Viktor gitáros igazoltan volt távol).
Ráadásul az interjú a Hammer digitális verziójában jelent meg, ahol 10 oldalt tesz ki (és nem is került bele minden). Ez minden bizonnyal (vagy jó eséllyel) a magazin fennállásának leghosszabb interjúja, és érdemes is végigolvasni, mert 25 év alatt azért leszűrtek a srácok ezt-azt. Kiemelek itt pár részletet, de a teljes interjúnak megvan a maga íve, már csak amiatt is jobb egészében olvasni. (Közben a honlapra is felkerült a teljes verzió, ott is olvasható.)
Hallottam olyan véleményt, hogy a WMD zenéje és szövegvilága valahogy túl művészkedő. Ti ezt hogy látjátok? Direkt fogalmaztok nehezebben megfejthetően, vagy egyszerűen csak így jön?
Gábor: „Értem, hogy mit nem értenek a dalszövegeken, meg ez biztosan képez is egy korlátot, amivel nincs kedve mindenkinek bíbelődni. Olyan dolgok érdekelnek, amik nem feltétlenül illeszkednek maradéktalanul a metal retorikába. Ezeket igyekszem a lehető legpontosabban megfogalmazni, de van, amit nagyon nehéz belepasszírozni egy dalszöveg kereteibe. Hogyan fogalmazod meg egyszerűen azt, hogy hátat fordítva alszik valaki, akit szeretnél felébreszteni, mert mondanál valamit, de úgy el vagytok hidegülve, hogy ettől szinte látod a leheletét? Vagy ha hozzáérnél a vállához, olyan ridegnek éreznéd, mint egy márványszobrot, amitől lefagy a kezed és aminek a felszínéről leperegnek a szavak?
Hogyan csinálsz együtt énekelhető, közös sörözésre alkalmas dalszöveget arról a pillanatról, amikor várod apád leleteit a kórházban? És amennyire egyszerűen és közhelyesen jut eszedbe, hogy miért pont veled történik ez, ugyanilyen egyszerű lett volna többször mondani neki, hogy szereted? Meg vajon honnan volt benned ez az ellenállás, mi volt ennek a értékegysége?
Nagyon nehéz az ilyeneket pontosan megfogalmazni, és megértem, ha sokan úgy vannak vele, hogy bőven elég a zene energiája, meg nem kell annyit okoskodni egy metaldalban. Én meg ezeket sosem valami lila művészkedős szerepben tetszelgésnek élem meg, hanem csak ösztönösen leírom, ami eszembe jut. Az Egyenes kerülőnél teljes erőből próbáltam gyököt vonni ezekből a többrétegű mondatokból, mert mindig szerettem volna érthető és világos lenni, csak ha ettől is tovább gallyazom, akkor már nem azt jelentik, amit mondani akartam velük. Végtelenül irigylem azokat, akik ezt meg tudják csinálni, de ahhoz Radnótinak vagy József Attilának kell születni, én meg ilyen ügyetlen vagyok hozzá sajnos.”
Nnektek milyen érzés meghallgatni a saját lemezeteket?
Márk: „Nehéz az, hogy az ember évekig ezzel kel meg fekszik. Csomó álmatlan éjszakát okoz, hogy próbálom tanulni a dalokat. Felébredek hajnali kettőkor, hogy oda ez a dobtéma kellene, nem az. Nehéz eltávolodni tőle. Ezért általában a lemez megjelenése után pár hónappal szoktam csak meghallgatni, akkor már egy kicsit tisztábban látom.
De most volt egy olyan, hogy Görögországban nyaraltunk a párommal, és neki nem magyar az anyanyelve, és kérdezte, hogy amúgy miről szólnak a WMD-dalok. Megmutattam neki az Utolsó fejezetet, és mondta is, hogy gyönyörű, meg nagyon érzelmes, de miről szól a dalszöveg. És ültünk a reptéren hazafelé, elkezdtem fordítani angolra a szöveget, és nem bírtam végig, mert elcsuklott a hangom, és elkezdtek folyni a könnyeim, mert annyira erős. Hallottam ezerszer a dalt, szeretem, de csak akkor ütött be úgy igazán, hogy mennyire nehéz hangosan kimondani Gábor dalszövegét. De a Zuhogó testek is ilyen volt, ahogy elolvastam a dalszöveget, rendesen elsírtam magamat rajta. Annyira mély tartalmat mozgat meg az emberben. De zenészként igaz, hogy nagyon nehéz külső füllel hallani, és nem munkaként tekinteni rá. Évekkel később tudod csak más füllel hallgatni.”
És van olyan, hogy sok évvel később előveszed, és azt mondod, amit én mondanék, a külső hallgató, hogy „azt a kurva élet, hogy lehet ilyen jó?!”
Márk: „Azt szoktam mondani, hogy úgy vagyok ezzel a zeneírással, hogy nem mi írjuk a dalokat, hanem a dalok önmagukat írják, meg akarnak születni. És onnantól kezdve, hogy megszületik egy dal, valahogy önálló entitássá változik, elkülönül tőled. Nálam rendszeres élmény, főleg, ha dalszöveget írok, hogy olyan, mint az álmodás vagy eszméletvesztés. Elkezdek írni, valami meg akar születni, valami nagyon ki akar jönni, és utána ránézek, hogy »Úristen, ezt én írtam?!« Gábor is mondta, hogy sokszor így működik neki is. Ilyenkor az ember elkap valamit odaátról, vagy nagyon mélyen belülről, vagy valami kollektív dologba nyúl bele. A művészlét talán olyan mintha érzékeny radarunk lenne valamire, ami nálunk több vagy nagyon mélyen van, és ez meg akar születni. Ilyenkor a zenész szerintem csak annyit csinál, hogy ezt megpróbálja minél alázatosabban szolgálni, hogy a lehető legjobb dal szülessen. De utána mi is rácsodálkozunk, hogy »Jé, ezt ki írta?! Hogy lettek ezek olyanok, amilyenek lettek?« Soha nem tudja senki.”
Hogy a közönség hogyan reagál, az számít?
Gábor: „Az mindig meglepetés. Néha olyan dalokra mondják, hogy »Hú, ez nagyon jó lett!«, amire nem is számítottál. Soha nem lehet, meg nem is kell mások fejével gondolkodni.”
Értem, csak mondjuk a hallgatónak ad valamit nagyon durván a zenétek, és mit mond erre a művész?
Gábor: „Hogy bocsánat. Pardon. (nevetés) Nehéz. Nem is nagyon tudok ezzel mit kezdeni. Egyébként olyan keserves a zeneírás, a zenekarozás, hogy olyan, mint amikor kijössz a fogorvostól, hogy kihúzták a fogadat, és a váróteremben megtapsolnak az emberek, és nem tudod, mi bajuk van.” (nevetés)
Több dalban is érzem nem is megkeseredettséget, hanem hogy ebben az országban ilyen élni középkorúként. Ugyanakkor meg huszonöt éves a zenekar, még mindig itt vagytok, tehát kell, hogy legyen valami pozitív is, amit leszűrtetek az évek alatt.
Imre: „A zenekar mindenképpen a mérleg azon nyelvén van, ami a sok negatívumot ellensúlyozza. Ez az alapkoncepció. Hiába vannak nehézségek a zenekarban, maga a zenekar a hétköznapi nehézségeket kompenzálja.”
Gábor: „Nem is feltétlenül a zenekar, hanem maga a zene. Mióta egy picit eszméletemen vagyok, meg ilyen zenéket hallgatok, 11-12 éves korom óta, azóta volt itt rendszerváltástól kezdve mindenféle, teljesen más világ van. De az az egy biztos volt, hogy mindig lesz következő Slayer-lemez, meg Motörhead, ilyenek. Most már az sincs. Ebben a teljesen megváltozott korban még az is teljesen fejre állt, amit a tapasztalatai alapján az ember elképzelt, hogy x év múlva miféle életet fogunk élni. De önmagában véve a zene sosem hagy cserben, arra lehet számítani, az nem fog változni. Lehet, hogy kifordul magából körülötted minden az országban, meg öltönyös gazemberek jönnek-mennek, mégis van egy csomó dolog, ami nem változik, ami maradandó. És az maga a zene.”
Sanyi: „Kicsit kellemetlen az embernek a saját dolgairól beszélni, de szerintem zeneileg és szövegileg is a WMD egy kicsit időtlen. Például kifejezetten élvezem Gábor finom odaszúrásait a jelen rendszernek, amiket lehet, hogy nem is annak szánt, de hiszek abban, hogy ezek a dalok érvényesek. Nem is mondanám, hogy modern, meg azt se, hogy retro. Egyik sem igaz rá."
Az alábbit négy éve, 2020-ban tettem közzé Facebookon. Jobbára ugyanígy gondolom most is, ezért rakom fel ide. (Nyilván most épp nincs se tele, se kék hold, történetesen épp újhold van. A kép pedig saját, a tököt Márk fiammal faragtuk, 2021-ben.)
), mert a föld adta anyagot alakítjuk. Ez is ünnep.(Mindkét fellépőt én fotóztam, de csak az elsőről írtam én, mert a második kb. felénél távozni kényszerültem a durva megfázásom miatt.)
Életem első At Night I Fly-koncertje volt ez (szégyellem is, hogy csak most), meg persze a második albumuk lemezbemutatója. A collision/fusion/division döbbenetes anyag, zeneileg, szövegileg is, s e kettő olyan harmóniában van, amihez foghatót ritkán tapasztalni. Belefeledkezős, odafigyelést igénylő, megrázó erejű album, de élőben sem működik kevésbé.
Az 1990-es Empire orbitális sikere (tripla platina lett Amerikában) után négy évvel érkezett csak új album a Seattle-i Queensryche-tól. Egy olyan anyag, amit az Empire-t záró Anybody Listening?, ill. a király zenékkel teli Last Action Hero filmzenén hallható Real World már előre jelzett, mégis sokaknak meglepetést és döbbenetet okozott.
A Promised Land sajátos válasz volt az Empire ésszel nehezen felfogható sikerére. Akkora sztárok lettek azzal a lemezzel, hogy attól a legtöbb ember elszállna, kifordulna önmagából, és beszippantaná az ezzel járó mindenféle. Persze Ryche-ék nem lennének azok, akik, ha ők is a csajozós-pénzszórós-kábszerezős megoldást választották volna. Ők bizony befordultak ettől a nyilvánvalóan megérdemelt, mégis nehezen kezelhető sikertől, ami alighanem saját maguk addig rejtett részleteivel is szembesítette őket. Ez elég világos a szövegeket olvasgatva.
A lemeznek megvan a maga íve, hiába nem konceptalbum, a dalok kapcsolódnak egymáshoz. A 9:28 am félelmetes ill. csilingelő hangjai egy születést tárnak elénk, amiből jön az I am I eszmélése. A keringő ütemeket, hipnotikus szitárt és csellót is felvonultató, metalos fülnek igen szokatlan dal jelezte, hogy a csapat nem állt meg a folyamatos fejlődésben és változásban, és továbbra is progresszívek a szó eredeti értelmében. A szünet nélkül következő Damaged a legzúzósabb nóta, gépies dolgai miatt a Rage For Order album jut róla eszembe, és folytatja a lélekbevágást.
Az Out Of Mind-dal kicsit elhagyjuk a személyesebb terepet, ez a kissé elvarázsolt, talán Pink Floyd-os, és főleg akusztikus dal a sérült emberekről szól, akiket a társadalom kivet magából, és elzár biztonságos falak közé, ám Geoff azt énekli, olyanok, mint mi… A Bridge az apa-fiú kapcsolatról szól. Mindig is gyanús volt, hogy a dallama mennyire hasonlít az akkortájt az Ugly Kid Joe által feldolgozott Cats in the Cradle-höz. Azóta rájöttem, hogy az egy ’74-es Harry Chapin szerzemény, amit amúgy Zorán is nyom, csak míg az az apa szemszögéből szól arról, hogy kurvára nem törődött a gyerekével, itt a fiú az, aki kő őszintén elmondja az apjának, hogy nincs híd köztük, mert soha meg sem építette az öreg… Nagyon súlyos téma, 3 és fél percben az élet, amúgy gyönyörű, folkos rockban előadva.
A majd’ 8 perces Promised Land is az élet sűrűjében járó emberek dala, azoké, akik az út során oly’ sokat vesztettek, s míg a felszínen akár sikeresek is lehetnek, valójában merő üresség az életük. A témához illően súlyos a zene is, bár szaxofon és samplerek színezik. Különféle (pl. egy ébredő várost idéző) zajokkal megyünk át a Disconnected-be, aminek verze alapja szinte funky-s, ám hamar kiderül, hogy nincs itt tánc, csak totál kiakadás. Elborult, futurisztikus refrénű, nagyon különös dal, megint némi Rage utóízzel. Sokáig azt hittem-reméltem, hogy ez lesz a QR (s így a metal) új iránya, de tévedtem, s valójában inkább Massive Attack lemezekben meg a Pi filmzenében találom meg a folytatását.
A Lady Jane zeneileg zongorára épülő, vonósokkal dúsított, szomorú-romantikus darab, de a szöveg nagyon súly, ha nem tévedek, pl. a kábszerezésről is szól. Eddig folyamatos hidegrázás az album, de a My Global Mind pörgős, Empire-vonalas hard rock témái azért oldják egy kicsit a feszültséget. Más kérdés, hogy a szövegben Geoff-ék előrevetítik, mit jelent majd az akkor még gyerekcipőben járó internet, az információs kor („Nem akarok kapcsolatot, csak információt…”). A One More Time-ban is van Empire-szerű húzás meg dallamok, de a szövege megintcsak a nagybetűsnek hazudott életről szól.
A záró Someone Else?-ben csak Geoff-ot és egy zongorát hallani, amin Chris DeGarmo gitáros játszik (bár van zenekaros, masszívan Pink Floyd-os, de szintén zseniális verziója is). A lelket lecsupaszító, kő őszinte, egyszersmind önbecsapó vallomás ez, nem mondom, hogy Geoff Tate-től, egyszerűen alighanem bárkitől, aki ebben a nyugati civilizációban válik felnőtté, és nem valósítja meg azokat a hamis álmokat, amiket a média, a reklámok és még annyi más folyamatosan igyekszik a fejünkbe plántálni. Egyszerre súlyos és gyönyörű, és pillanatokra bár, de az igazi, elpusztíthatatlan lélek hangja is felcsendül benne.
’94 óta a Queensryche nem csinált olyan albumot, ami ehhez vagy a korábbiakhoz fogható lett volna. De a Promised Land ma is frissnek hat, ahogy a Mindcrime-ot, ezt sem tudta senki lemásolni.
Anno a Játékelméletről írt kritikám volt az egyik első cikkem, ami a Hammerben megjelent. Emiatt gondolhatnék rá nosztalgiával, de az a helyzet, hogy ez az album azon, örökre beégő zenék közé tartozik nálam, amelyek akkor is elindulnak néha a fejemben, mind a mai napig, ha amúgy esetleg évekig nem veszem elő. Így nem is kellett volna, hogy meglepjen, mégis megrázó élmény volt ilyen formában is kézbe venni és meghallgatni az anyagot – megrázó, mert mai füllel is ugyanolyan érvényes. Pedig 17-19 év körüli srácok írták és játszották fel az albumot. Persze, láttunk már ilyet, a történelem és az irodalom is számos fiatal zsenit tud felmutatni. Hogy az Adam 30-at nem emlegetjük egy lapon a Kispállal, a Quimbyvel meg a szintén a ’90-es években indult/befutott, többi nagy magyar alternatív rock bandával, az alighanem annak köszönhető, hogy kb. ’95-ben feloszlott a csapat, s ment ki-ki a maga dolgára, amerre az élet vitte. Bujdosó János énekes-gitáros-dalszerző nevét azért ismerik egy páran, hiszen ő azóta számos zenekarban megfordult, s mostanság is penget az Európa Kiadóban, ill. a saját neve alatt futó, változó lélekszámú formációkban. De minden túlzás nélkül zseniális, amit ez az ember és társai létrehoztak a Játékelmélet képében.
Zeneileg azért, mert messze érdekesebb, színesebb volt, mint a hozzájuk mérten poposabb, befogadhatóbb Kispál és a többiek. Sokat merítettek a ’70-es évek progresszív rockjából, amennyiben szabadon kalandozott a zene, de nagyon is kifejező, átható módon. És annyi mindent tettek hozzá, a népzenétől a metalig.
Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.
Akárcsak a szerzőpáros előző mangája, ez is nagyon erős érzelmi és hangulati tartalmat hordoz.
Az van, hogy lehet a collision/fusion/division-t „csak úgy” is hallgatni. Nem mondom, elég sűrű anyag, de annyi emlékezetes dallam, hitetlenkedő fejcsóválásra késztető téma van benne, hogy pusztán szórakozásból is élmény pörgetni. Ha azonban rászánod az időt, hogy fejhallgatóval, a szövegeket olvasgatva vedd végig az anyagot, akkor jön majd át igazán az album ereje, súlya.
Minden, ami WMD, és minden, amit ma egy gondolkodó ember érez, gondol, tapasztal, egy olyan ember, aki ebben a világban és országban él. Nem belezsúfolták a mindent, hanem megmutatják a részleteit, és a hallgató önmagában megtalálja a többit, kinn a tükörben, benn a visszhangokban. Ahogy a Fedetlen lépés című dalban énekli Veres Gábor: „Itt vagyok még, nem tűntem el, remélem így is megfelel”. (Mellesleg eztán, ha bárki kérdezi, mi van a Hammerrel, ez lesz a válaszom.)
A sástói Fekete Zaj fesztivál második napjára sikerült eljutnom. Legfőképp az Enslaved miatt mentem, és az ő koncertjük még annál is döbbenetesebb és jobb volt, mint amit remélni mertem, de további sok jóban is részem volt még.
Hammer honlapon a beszámolóm, emitt meg jó sok fényképem.
Volt már Halálnak külön képregénye, magyarul a Fumax ki is adta káprázatos gyűjteményes kötetben (Death – Halál: Teljes gyűjtemény), ámde ez az annál kisebb méretű könyv más típusú képregény: manga. Mármint, manga stílusban rajzolta Jill Thompson (és fekete-fehérben). A sztori alapját a Sandman Párák évszaka című fejezete adja, azt részint újra is meséli, más szemszögből, ill. annak következményeit mutatja meg Halál, nos, életére nézve. Mindezt jó sok cukiskodással és humorral nyakonöntve, ami nekem egy kicsit sok is, de azért tetszett.
