Könyv / Peter S. Beagle: Tamsin története

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2006
Fordította: Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: Tamsin (1999)
Oldalszám: 368
Ára: 2350 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Amellett, hogy van egy rakás még mindig élő író, akiket félistenként tisztelek és szeretek, és még sokkal-sokkal több olyan, aki írt már olyat, amitől odáig voltam meg vissza, azért egy ideje már azt mondom, a ma is létezők között Peter S. Beagle a legnagyobb mesélő. Ő az az író, aki bármely művének első mondatával képes megfogni, és aztán nem ereszt az utolsóig. Más írók is sziporkáznak egyéni ötletekkel, mások is képesek különleges hangulatot varázsolni, s messze nem ő az egyetlen, akinek akár egyetlen mondat alapján felismerhető saját stílusa van. De immáron ötödik magyarul megjelent könyvével ér el nálam olyan hatást, amire ilyen mélységben és mennyiségben csak kivételesen kevesek képesek.

Beagle történeteinek egyik fő közös vonása, hogy az író valami szédületes módon képes az adott főszereplő bőrébe bújni. Nem mindig mesél egyes szám első személyben, de minden alkalommal olyan mélységekig megy a jellemábrázolásban, hogy az olvasó minden szavát elhiszi. És azt hiszem, az összes magyarul is olvasható műve között a Tamsin története a legmeglepőbb ilyen szempontból. Itt ugyanis egy 17 éves lány mesél arról, mi történt vele 13 és kb. 15 éves kora között. És hogy ez nem csak szerintem nagyszerű, azt bizonyítja, hogy 2000-ben World Fantasy díjra jelölték a regényt, és a Mythopoetic-díjat meg is kapta.

Az első majd’ 100 oldalon pediglen nem is történik semmi különösebben fantasztikus, bár már itt is lejön, hogy ez a hatvanas férfiember (1939-ben született) megdöbbentően hitelesen írja le Jenny Gluckstein, a pattanásos, gátlásait némi lázadással kompenzáló tinédzser lelki problémáit. Merthogy Jenny zongora- és énektanár anyja újra férjhez megy, ami azzal jár, hogy New York-ból a vidéki Angliába, Dorsetbe költöznek, s ha ez nem lenne elég, ott van az új férj két fia, Jenny leendő mostohatestvérei, na meg a 6 hónapos karantén, ami Jenny éjfekete macskájára, Kand úrra vár. Ez is jóval több, mint amit egy bakfis könnyedén fel tud dolgozni, de a könyv messze nem csak erről szól.

Merthogy Dorset és környéke telis tele van az angol ill. kelta folklór különféle tündérnépeivel (tölgymanók, bodza anyó, pukka, a Vad Hajsza, stb.), akikkel néha meggyűlik a baja a több évszázados Stourhead majorba költöző családnak. Ám Tamsin Willoughby-t, a háromszáz éves szellemlányt csak Jenny látja. Tamsin, a Stourhead farm alapítójának lánya azért „állt meg” 1685 körül (a Monmouth-felkelés idejében), mert valami szörnyűség történt vele , és Jenny az egyetlen, aki segíthet neki, hogy békére találjon a lelke. És Beagle nem lenne Beagle, ha mindezt valami lapos és unalomig ismert kliséket felvonultató módon vinné véghez (függetlenül attól, hogy Tamsin története nagyon is hasonlít megannyi szigetországi balladára). Annyit mondhatok, hogy izgalmakban épp úgy nincs hiány, mint elgondolkodtató és megható (de nem nyálas!) pillanatokban.

Beagle könyveire épp úgy jellemzőek a végtelenül bájos meg humoros momentumok, mint az, hogy valamiféle szomorúság is körüllengi őket. Nála sosincs tisztán happy end, és ez is egy olyan jellegzetessége, ami hitelessé teszi. Emellett a Tamsin a felnőtté válásról is szól, a maga elbűvölő, kedves és félelmetes módján. Arról is mesél, hogy a mostohatestvérek és -szülők is lehetnek jók és alkothatnak igazi családot, és hogy a barátság néha egészen különös áldozatokat kíván. Egyébként pedig külön ajánlom minden macskarajongónak! Szavamra, csuda árté ez a könyv!

Koncert / Gire, 2007. jan. 19., Bp. A38

Ez alapvetően a Németországban módfelett sikeres Ektomorf hosszú idő óta első magyar koncertje volt, de az élet úgy hozta, hogy csak a Gire-t néztük meg, meg a Cadaveres-féle tornaóra első pár számát (és a Replika is fellépett). As’szem, a Hammerben meg pár webzine-en majd csak írnak a többiről is. (Itt például.)

A makói trió első albuma még mindig nem jelent meg, nem kimondottan az ő hibájukból, mindenesetre koncertjük az anyag súlyosabb oldalára épült. És bár a számok alatt nem indult be különösebb zúzás és pogó a nézőtéren, a közönség jól vette a különös hangulatú dalokat (legalábbis kötve hiszem, hogy az ektomorfosok udvariasságból tapsoltak). Volt Zöld zivatar, Aranyhajnal, Törjön testünk!, Bábel, Eocén Expressz, valamint félig kakukktojásnak Az őzek futása. A többi elhangzott dalban is vannak szép és megindító részek, de ezutóbbinak a szavalós refrénjétől mindig sírhatnékom támad. Elhunyt szeretteim jutnak róla eszembe, és először mindig a dédimamám, aki pont a koncert napján lett volna 100 éves. (Kicsikacsa a blogján továbbadott nekem valami „játékot”, hogy az embernek írnia kellene magáról öt titkot, vagy mi a rosseb, és ez alapból sem érdekelne, mert akinek el akarok mondani bármit, annak elmondok, a többieknek meg ugyan mi köze hozzá, de ráadásul ez itten mégiscsak egy félblog, úgyhogy tessék, ez van a titkok helyett: vannak (vagyis már nincsenek itt) bizonyos emberek – meg kutyák és macskák, ami azt illeti –, akiket szeretek és hiányolok, és remélem, hogy ha egyszer kilépek ebből az életből, akkor velük lehetek.)

Visszatérve a koncertre, elég jó volt a hangzás, így a Gire zenéjének atmoszférikus része is átjött, meg a riffek és a gépdob aprítása is kellő erővel tudtak megszólalni. Nem mondom, hogy feldobták a népeket, de valahol belül biztosan mindenki megérezte, hogy ez a Gire valami speciális.

Film / Arthur és a villangók

Eredeti cím: Perfume: Arthur and the Minimoys
Amerikai-francia rajzfilm (szinkronizált)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 100 perc
Rendező: Luc Besson
Operatőr: Thierry Arbogast
Forgatókönyv: Luc Besson, Céline Garcia (ötlet)
Eredeti történet: Luc Besson (könyvek)
Zene: Eric Serra
Főszereplők: Mia Farrow, Freddie Highmore
Gyártó: Europa Corp./ Avalanche Productions/ Apipoulaï/ Sofica Europacorp/ Weinstein Company, The/ Metro-Goldwyn-Mayer (MGM)
Magyarországi forgalmazó: Fórum Hungary
Magyarországi bemutató: 2006. 12. 28.

Luc Besson elég sajátos figurája a mozivilágnak. Öntörvényű, azt csinál, amit akar, akkor is, ha az sokaknak nem tetszik, de akármibe fog, az felismerhetően besson-os lesz. Ő rendezte többek között A nagy kékség, a Leon a profi és Az ötödik elem c. filmeket, producerkedett a Taxi mindhárom részénél, és így tovább, tovább. Most pedig csinált egy félanimációs filmet, ami azon gyerekkönyveken alapul, amiket maga Besson írt, bár az alapötlet a Garcia házaspártól (Céline és Patrice) származik. És kb. öt évbe telt megcsinálniuk a filmet.

Magam először a könyvvel találkoztam. Látván az árát meg hogy folytatásos, inkább ott hagytam a boltban. Meg a címoldalon látható tündér szerű lény sem volt túl szimpatikus. Azokra a műanyag kis idétlenségekre emlékeztetett, amiket a múlt évezredben zajlott gyermekkoromban láttam falusi búcsúkban, és sosem jöttek be. De aztán a filmre csak beültem (egy Parfüm meg egy Mennyei teremtmények után kell valami az embernek, ami ellazítja a filmekre szakosodott agysejtjeit…), és roppant jól szórakoztam.

Arthur egy 10 éves kissrác (Freddie Highmore már az Én, Pán Péter-ben, a Charlie és a Csokigyár-ban és a Bor, mámor, Provance-ban is bizonyította, hogy elsőrangú és csuda aranyos kölyökszínész), akit a szülei elhanyagolnak, így a nagyanyjánál tölti a nyári szünetet (1960akárhányban). Már az is érdekes alap, hogy Mia Farrow játsza a nagymamit, de nem ebből lesz a sztori, hanem abból, hogy Arthur rátalál felfedező nagyapja afrikai naplóira. És ott olvas a villangóknak nevezett aprónépről. Másrészt meg a nagymama házára egy zsíros és kisstílű kapitalista feni a fogát, és ha nem kerül elő a nagypapi (aki évekkel ezelőtt eltűnt), valamint az általa Afrikából hozott kincs, akkor aztán minden odalesz.

Arthur pedig teszi, amit egy jó unokának kell, és ez azzal jár, hogy varázslatos módon maga is villangóvá változik, és a piciny tündérnép királyának lányával és fiával együtt nekivág, hogy visszaszerezze a gonosz M-től a kincset, és a többi. Mindezt a mai akciófilmekhez hasonló pörgés, számtalan poén és izgalom közepette viszik véghez, az ember nem győz figyelni, meg befogadni a szemkápráztató mikroszkópikus világot (mely technikailag azért is érdekes, mert míg a figurák animáltak, a hátterek jó része fizikai modellekből áll).

Bessonnak ebben a filmben sikerült valami olyasmi, ami összességében nagyon keveseknek. A klasszikus mesék világát (mint a Pán Péter vagy a Mary Poppins) úgy ötvözi össze a modern dolgokkal és tempóval és szövegekkel, hogy sehol sem horzsoló a keveredés. Határozottan az az érzésem, hogy a mai gyerekek nyelvén tud szólni, megérinteni őket, avíttság és túlzásba vitt ízléstelenkedés nélkül. Lehet nyavajogni azon, hogy Holdviola hercegnő milyen szexis egy 10 éves fiúcskához (mert persze, hogy egymásba szeretnek), de akármibe lefogadom, hogy a filmet megnéző felnőtt hímneműek 99%-a egyet ért velem abban, hogy ha ma lenne 10 éves, ott virítana a falán a firkalány posztere. Ami meg Max-et illeti (akinek eredeti hangja a rapper Snoop Dogg volt), a füvezős, iszonyú laza rasta kocsmárost, aki segíti Arthurékat, nos, egyrészt Besson egyik visszatérő karaktere, másrészt meg mi értelme emiatt felháborodni, amikor a kábszer mindenütt ott van?! Bizonyára vannak a megelőzésnek és elhárításnak más módjai is, mint az álszent orrfelhúzás.

Szóval Arthur és a többiek mind szerethetőek, és Besson külön érdeme, hogy itt a gonoszok sem tisztán rosszak. Mindegyikben van valami olyan esetlenség, ami őket is „emberibbé” teszi, ráadásul hatalmasakat lehet rajtuk nevetni. A 100 perces film egy pillanatig sem ül le, és még a nagy fene összeborulós happy end is mókás, pedig bárki mástól nyálas lenne.

Hosszasan lehetne elemezni, Bessonék honnan nyúltak, az Arthur mondakörtől kezdve a pixie manókon át az üldözéses meg repkedős akciófilmekig, de akár a Harry Potternél, ez a sok behatás itt is csak gazdagítja, s nem rontja az összképet. Vidám szórakozás ez a film felnőttnek, gyereknek egyaránt. Jöhet a folytatás!
Hivatalos honlap

Könyv / Susanna Clarke: A Hollókirály

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2006
Fordította: Heinisch Mónika
Eredeti cím: Jonathan Strange & Mr. Norrell
Oldalszám: 768
Ára: 3980 Ft

Úgy mondják, Tolkien professzor azért kezdett el történeteket írni, mert szeretett volna valamiféle őstörténetet, valami mitológiát kitalálni Anglia számára. Végül ezt olyan mesék és regények képében tette meg, amik összességében nem a brit szigetvilágban játszódnak. És azt hiszem, Susanna Clarke első regényének óriási sikere az angol nyelvterületeken (többek között elnyerte a legjobb regénynek járó Hugo és World Fantasy díjat, valamint a legjobb első regény Locus díját, s megannyi nagy újság választotta az év könyvének 2004-ben ill. 2005-ben) talán annak is köszönhető, hogy az írónő valami hasonlót csinált – épp csak nem a történelem előtti korokkal, hanem a közép- ill. újkorral.

Az alternatív történelmi regényként is felfogható A Hollókirály az 1800-as évek első felében játszódik, zömében Angliában, melyen olyan túl sokat (eltekintve a két főszereplő mágus ténykedésétől) nem is változtatott Clarke. Még a mágiával foglalkozó társaságok sem az ő fejéből pattantak ki – bár fontos részlet, hogy a regénybeli varázslásnak nem sok köze van a többé-kevésbé kortárs alkimisták, mágusok, teozófusok által űzött okkult praktikákhoz (már amennyire én azt tudhatom). Ami viszont az angol középkort illeti, ahhoz egy végtelen alapossággal kidolgozott külön kis világot adott – melynek központi alakja a Hollókirály, egy a tündérek által elrabolt embergyerekből egy földi, s két másvilági ország uralkodójává vált, titokzatos figura volt. Az ő legendás alakja az egyik legfőbb mozgatórugója ennek a vaskos regénynek.

A Hollókirály ugyanis, évszázadokkal a regény jelene előtt, 300 évnyi uralkodása után egyszerűen eltűnt. Az akkor hanyatlásnak indult Angol Mágia az 1800-as évekre teljesen kiveszett, már csak „elméleti mágusok”, sok idővel és pénzzel rendelkező nemesurak szórakozása, akik maguk nem varázsolnak, s nem is tudnak, épp csak úri kedvtelésből kutatják a mágia történetét. Egy ilyen emberekből álló york-i csoportosulásba érkezik a regény elején Mr. Segundus, aki felteszi a pimasz, egyszersmind égető kérdést: hová lett a mágia Angliából.

Hamarjában kiderül, hogy nincs minden veszve: a világ zajától távol eső Hurtfew Apátságban (mely a John Uskglass néven is ismert Hollókirály egykori királyságának, Észak-Angliának a területén fekszik) él a különc, emberkerülő Mr. Norrell, aki bizony nem csak beszélni tud a mágiáról (bár azt is nagyon, amennyiben a mennyiség a fontos, s nem a szórakoztatás), hanem gyakorolja is azt. Nem sokkal utóbb Mr. Norrell úgy érzi, megérett az idő az Angol Mágia feltámasztására, ezért Londonba költözik, s felajánlja segítségét a kormánynak. Amire azonban (épp a mágia kuruzslóknak és csalóknak köszönhető, szörnyen negatív megítélése miatt) nem tartanak igényt. Hanem miután Norrell feltámasztja az egyik miniszter feleségét, minden megváltozik. És nem csak a mágus és a haláltól visszakövetelt Lady Pole számára. Norrell ugyanis egy tündér segítségét veszi igénybe, aki nem adja ingyen azt. Ellenben hatalmas bonyodalmakat okoz. És Clarke tündérei pont olyan bajkeverők, kiismerhetetlenek, veszélyesek és félelmetesek, mint az ősi ír, skót, kelta mítoszok és legendák tündérei.

Nem sokkal utóbb, a meglehetősen kicsinyes és önző, ám egyre sikeresebb Norrell megrökönyödésére, felbukkan egy másik mágus, Jonathan Strange, akiből aztán az előbbi tanítványa, s később (főleg különböző vérmérsékletüknek köszönhetően) vetélytársa majd ellensége lesz. Rivalizálásuk ugyan nem vesz olyannyira szélsőséges fordulatokat, mint a Christopher Priest-féle The Prestige főhőseié (a ’95-ös regényből készült 2006-os, nálunk A tökéletes trükk címmel vetített film alapján nem tartom kizártnak, hogy Clarke-ra hatott ez a könyv, noha ő maga ’94-ben kezdte el írni a sajátját), de mindenképp a cselekmény egyik fő szálává lesz. Annál is inkább, mert míg Norrell mindent bevet, hogy a feledés homályába taszítsa a Hollókirályt, az egyre ambíciózusabb Strange annál inkább szeretné őt (kinek árnya mindvégig ott kísért a regény lapjain) felkutatni.

A két mágus mellett számtalan fontos mellékszereplő tűnik fel, akiket az írónő nem kevésbé alaposan és mély érzéssel rajzol meg (néha egy-egy mondatával is rengeteget árulva el, de sokszor hosszú oldalakon át kitartva az adott karakter vagy mellékszál mellett) – már amennyiben az ő teremtményei. Hiszen számos valóban élt személyiség is felbukkan a lapokon. Strange pl. Lord Wellington oldalán vesz részt a napóleoni háborúkban, úgy a portugál és spanyol csatatereken, mint Waterloo-nál; Svájcban ill. Velencében találkozik a dekadens költőfejedelem Lord Byronnal és köreivel; egy jelenetben felbukkan a bomlott elméjű III. György király; sőt még a könyvkiadó John Murray is valós személy volt. Az ő szerepeltetésük csak erősíti a hitelességet.

Furcsa módon a mágia is hihető, noha valójában Clarke nem árulja el, miként működik. Amit az olvasó lát belőle, az viszont nagyon is valósághűnek tetszik: a mágia e könyvben mindenképpen szokatlan, furcsa, sokszor ijesztő és veszedelmes valami, és semmiképp sem holmi szemfényvesztő, teátrális bűvészkedés. Olyasmi, amit valóban csak kevesek képesek alkalmazni, annál is inkább, mivel mindig ára van. Meglehet, Susanna Clarke kifinomult humora, élvezetes, a korabeli angol regényeket – elsősorban Jane Austen-t, de hosszas kibontakozása okán Charles Dickens-t is – idéző, elegáns stílusa lenyűgözi, magával ragadja az embert (s így válik a mágiáról szóló könyv irodalmilag mágikus kötetté), ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre sötétebbé, borzongatóbbá a regény. Olcsó gótikus kliséknek ugyan nyomuk sincs, ám eléri azt a lelki mélységet, hogy hasonló mértékben hasson egy mai olvasóra, mint mondjuk Polidori A vámpír-ja a maga idejében.

Legfőbb pozitívuma a könyvnek azonban nem is ez, hanem Clarke csodás stílusa, a káprázatosan erős párbeszédek, a mélységes emberismeretről árulkodó, tökéletesen felépített karakterek (John Childermass!). Meglehet, nehéz feladat ezt a majd’ 800 oldalt elolvasni (már csak a kötet súlyából kifolyólag is, meg a számos apró betűs, ám sokszor pompás külön kis történeteket rejtő jegyzet miatt is), de aki értékeli a szépirodalmi igényű szövegeket, a kidolgozott hátteret és szereplőket, az erős és megkapó hangulatot, valamint azt, ha egy regénynek mondanivalója is van (még ha számos kérdést hagy is nyitva), akkor kevés ehhez fogható remekművet talál a mai könyvpiacon. Ha pedig ráérez az ízére, ha magával ragadja a viktoriánus kor atmoszférája, nem fog tudni ellenállni neki! És le a kalappal a fordító Heinisch Mónika, valamint a hangulatot erősítő, sajátos illusztrációkat megalkotó Portia Rosenberg előtt!

Nem mellékesen A Hollókirály egyben himnusz Angliához, még ha a legkevésbé sem holmi kritikátlan dicsőítés formájában, de mély és megélt hazaszeretet és –ismeret hangján. Így aztán nem tudom, nálunk egy ennyire kiművelt, különleges és hosszú könyv lehet-e igazán sikeres (az anglisztikára járó népek körén kívül, akiknek persze kötelező). Szeretném, ha az lenne ez a gyönyörű kivitelű féltégla, egyrészt mert megérdemli, másrészt meg mert alighanem ez a záloga a további Susanna Clarke könyvek honi megjelenésének. Márpedig angolul már olvasható a The Ladies of Grace Adieu című, rövidebb, A Hollókirályhoz kötődő írásokat magában rejtő, szintén szépséges könyv, így Clarke magyar rajongóinak (akikből már akad annyi, hogy kultikus figuraként kezelhessük idehaza az írónőt) van mit várniuk.

A többiek meg majd, gondolom, akkor eszmélnek, ha megjön a mozikba a film (2008-ra ígérik, és biztos teljesen más oldalát domborítja majd ki a történetnek, mint a regény, de hogy látványos lesz, arra bárki mérget vehet). Ja, és hogy ez volna a felnőtteknek szóló Harry Potter? Annyi igaz, hogy felnőtteknek való, és a kidolgozottság és a mágusok jelenléte valóban okot ad némi párhuzam feltételezésére, de igazából... egyszerűen csak más. Az egyik így jó, a másik úgy. Remélem, nagyon sokan felfedezik majd, hogy A Hollókirály miért is olyan jó.

A könyv magyar honlapja

Film / Parfüm: Egy gyilkos története

Eredeti cím: Perfume: The Story of a Murderer
Német-francia-spanyol krimi (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 147 perc
Rendező: Tom Tykwer
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Andrew Birkin, Bernd Eichinger, Tom Tykwer
Eredeti történet: Patrick Süskind
Zene: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer
Főszereplők: Ben Whishaw, Dustin Hoffman, Alan Rickman, Rachel Hurd-Wood, Corinna Harfouch
Gyártó: Constantin Film Produktion GmbH/ Davis-Films/ VIP 4 Medienfonds
Magyarországi forgalmazó: SPI International
Magyarországi bemutató: 2007. 01. 11.

Bár már ott figyel a polcon, még nem olvastam a könyvet, csak az első fejezetet (meg Patrick Süskind egy másik, rövid regénykéjét: Sommer úr története), és az azonnal elvarázsolt, olyan stílusa van. Ám csak emiatt nem hagyhattam ki, hogy moziban lássam a filmet. Ott kell, olyan.

A film, azt hinnénk, a végén indul: a dél-francia Grasse város főtere, 1766, a tömeg magából kikelve követeli Jean-Baptiste Grenouille (Ben Whishaw) minél több kínnal kísért kivégzését. Majd váltás, és születésétől fogva megismerhetjük Grenouille élettörténetét. Párizsban jött a világra, annak legbűzösebb részén, a halpiacon. Már akkor megvolt az az emberfölötti szaglása, ami sok évvel később kiemelte és mássá tette őt. Az árvaház évei, az azt követő, megalázó munka a bőrcserzőknél, majd a nagy lehetőség: megismerkedése a jobb napokat megélt parfüm készítővel, Giuseppe Baldini-vel (Dustin Hoffman jutalomjátéka), aki megtanítja a hihetetlen szaglóérzékkel bíró, különös fiút mestersége minden fogására, s aki, mikor kifogy a tudásból, elküldi őt Grasse-ba. Ahol aztán megtalálja azt a módszert, amivel elérheti célját.

Jean-Baptiste ugyanis, első olyan sétáján Párizsban, amikor túljut a jól ismert nyomornegyedeken és szolgaléte mindennapos színterén, az ezernyi új szag között talál egy olyat, amibe végzetesen belehabarodik. Egy gyönyörű, vörös hajú lány illata az, akit a minden bizonnyal halmozottan pszichiátriai eset fiú véletlenül megöl. Ám illatának emlékét magával viszi, az kísérti, s az minden vágya, hogy azt újra alkothassa, megőrizhesse. S miközben, mintegy mellékesen sikeresebbnél sikeresebb parfümöket alkot Baldini-nek, ill. elnyeri a grasse-i iskola vezetőnőjének elismerését, egyre kísérletezik. És mikor megtalálja a megfelelő technológiát, nekilát, hogy 12 + 1 illatból megkomponálja a maga mesterművét. És minden egyes komponens egy-egy fiatal, szépséges és ártatlan leányból származik, akiket Grenouille a saját kezével öl meg (viszont úgy fest, a könyvben megnyúzza áldozatait, ám a film ennyire nem durva)... Tovább nem mesélem, de a java még úgyis csak ezután jön, döbbenetes, hidegrázós befejező félórával (hosszú, kifejtős film ez, és pont így a jó).

Maga a történet tehát meglehetősen beteg, különös és félelmetes – kevés hozzá fogható művet találni a gótikus irodalomban. Az ismeretlen Ben Whishaw tökéletesen alakítja ezt a furcsa figurát, akitől a néző szinte az első pillanattól undorodik, mégis meglátja benne a szeretetéhséget. Aminek különben Grenouille talán nincs is tudatában, ellenben a vágy, az akarat, hogy valakivé váljon, hogy emlékezzenek rá, nagyon is tudatos nála. Megszállottsága és elvarázsoltsága egyaránt kiolvasható a szeméből. Egyébként is sokkal inkább a képek beszélnek, és a rendező (Tom Tykwer – ld. még A lé meg a Lola) és stábja, akiknek egyik legnagyobb érdeme épp az, hogy egy illatokról szóló történetet ilyen nagyszerűen filmre tudott vinni, pont a látvánnyal ad a legtöbbet. Elsősorban a XVIII. századi Párizst alighanem a legtöbb kosztümös filmnél százszorta valóságosabban, mocskosnak, borzalmasnak bemutató, naturalisztikus képeknek köszönhető a film iszonyatosan erős hangulata, atmoszférája (ami pedig szép benne, az szintén áthatóan az) – de a remek filmzene is fontos tényező.

Amennyire szörnyűséges, annyira költői is A parfüm. Nem mondom, hogy totálisan lehetetlen szabadulni a hatása alól (elég pár idióta a nézőtérre...), de minek jár az ember moziba, ha nem az ilyen filmekért?!

Adalék: a volt Without Face-énekesnőt, Kiss Júliát, avagy Juliette-et is soraiban tudó, angliai To-Mera dalt írt a regény alapján, ami első albumukon, a 2006-os Transcendental-on hallható. Ezzel mondjuk nem ők az elsők, pl. állítólag a Nirvana "Scentless Apprentice" c. száma is A parfüm hatására íródott. De annak nem egy magyar lány írta a szövegét. A To-Mera myspace-es oldalán bele is lehet hallgatni.

Film/ Eragon

Eredeti cím: Eragon
Amerikai fantasy (szinkronizált)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 104 perc
Rendező: Stefen Fangmeier
Operatőr: Hugh Johnson
Forgatókönyv: Peter Buchman, Lawrence Konner, Mark Rosenthal
Eredeti történet: Christopher Paolini
Zene: Patrick Doyle
Főszereplők: Edward Speleers, Jeremy Irons, John Malkovich, Djimon Hounsou, Robert Carlyle, Sienna Guillory
Gyártó: 20th Century Fox /Fox 2000 Pictures/ Ingenious Film Partners Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2006. 12. 14.

Nem olvastam a regényt. Az Európa Kiadó honlapjáról leszedtem az első fejezetet, és ennyiből megállapítottam, hogy elég izgalmasan és jól írta meg a 17 éves Christopher Paolini, hogy az ember együltő helyében végigrágja, ugyanakkor átlagos fantasy-nél semmiképp sem nevezhető többnek. Paolini egyszerűen jó helyen volt jó időben, ráadásul roppant könnyű lehetett egy fiatal kölyökből sztárszerzőt csinálni.

A film jó részét Magyarországon forgatták, amit alkalmasint érez is a néző (nekem pl. az egyik erdei jelenetnél feltűnt, hogy a növényzet mennyire ismerős, stb.), s nem kevés honfitársunk részt is vett a munkában. Az ilyesmi mindig ad egyfajta pluszt a magyar nézőnek, ám ha ezen túlteszi magát, nem sok további valódi pozitívumot fog találni. És ez még akkor is így van, ha az adott néző nem régi fantasy rajongó, hanem csak eljárt néha az elmúlt években moziba. Mert az Eragon, mint film, rengeteg Gyűrűk Ura és Harry Potter utánérzést hordoz. Nem beszélve az Eragon és Luke Skywalker (Csillagok háborúja) közti párhuzamokról…

Ha pedig az irányzat ismerője az ember, akkor már sorolja is, hogy sárkánylovasok már Weis-Hickman féle Sárkánydárda krónikákban is voltak (az eredeti trilógia a fantasy alapművei közé tartozik!), és a Delta Vision által nem régiben elkezdett Anne McCaffery sorozatban sokkal mélyebb, kidolgozottabb és érdekesebb formában találkozhatunk sárkány és ember viszonyával. A mágiarendszert nem lehet nem Ursula K. Le Guin-nyúlásnak nevezni (Szigetvilág sorozat), és így tovább, tovább.

Ha még ennyiből sem állna össze a kép: Eragon egy árva kamaszfiú, aki nagybátyjával és annak fiával éldegél, szánt és vet, mígnem egy éjjelen egy sárkánytojás kerül a birtokába, amiből hamarosan egy Saphira nevű sárkánylány bújik elő. Mindez azért érdekes, mert nem túl régen még sárkánylovasok uralták és vigyázták Alagaësia földjét, mígnem Galbatorix (John Malkovich) mindőjüket elpusztította, s ő maradt az egyetlen sárkánylovas – és immáron a király. Márpedig a jóslat arról szól, hogy eljön majd egy új sárkánylovas, aki a lázadók élére áll, és megdönti e gonosz uralkodó birodalmát. És aztán jönnek az ork-szerű urgalok, a tünde-szerű Arya (akin az anorexiás alkatán kívül nem sok jel utal tündeségére, de vörös hajával valóban egzotikus szépség), a vardnak nevezett ellenállók, a Brom nevű bölcs öreg lovag (Jeremy Irons mindig jó, de sosem készült még vele igazán rendben lévő fantasy…), aki majd kitanítja Eragont, meg a gonosz varázsló, Durza (meglepő Robert Carlyle-t ilyen szerepben látni, dolgoztak is az arcán rendesen a maszkmesterek), a nagy felfedezések, csaták és összeborulások. Mindenki tudja előre, hogy mi lesz, nem?

Ezzel együtt nem rossz film az Eragon. Stefen Fangmeier, aki a Jurassic Park és Ryan közlegény megmentése vizuális effektjeivel lett ismertté, most is odatette a látványt (ó, a kicsi sárkány tényleg csuda aranyos) – kár, hogy Stefen ezalkalommal rendező is volt, annak meg nem elsőrangú. Eragon tényleg tinédzserként viselkedik, ami jó, viszont az is lejön, hogy egy tini írta a párbeszédeket is (helyenként kínosak…). Így ha az ember nem vár Gyűrűk Ura módra mély vagy Star Wars jellegűen izgalmas filmet, hanem megelégszik egy olyannal, ami egyszerűen csak szórakoztat, akkor nem is fog csalódni. Ennyi.

Film / A tökéletes trükk

Eredeti cím: The Prestige
Amerikai-angol sci-fi (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 128 perc
Rendező: Christopher Nolan
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Jonathan Nolan és Christopher Nolan
Eredeti történet: Christopher Priest
Zene: David Julyan
Főszereplők: Hugh Jackman, Christian Bale, Michael Caine, Piper Perabo, Rebecca Hall, Scarlett Johansson, David Bowie, Andy Serkis
Gyártó: Newmarket Productions/ Syncopy/ Touchstone Pictures/ Warner Bros. Pictures
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2007. 01. 04.

Scarlett Johansson és Hugh Jackman újra egy filmben, ráadásul megint bűvészkedés?! De ez nem a Füles 2., és itt nincs Woody Allen. Hanem egy másik varázsló, a Memento-val elhíresült Christopher Nolan, aki Christopher Priest 'The Prestige' c. regényét filmesítette meg.

Anglia, a XIX. század végén, s két bűvész, akik a végletekig mennek az egymással való rivalizálásban. Mindez a Nolan-ra jellemző flashback-ekben, sajátos stílusban elmesélve, remek színészekkel, csodás képekkel – és a legapróbb részletekig tökéletesen felépített sztorival, meg döbbenetes csattanóval (ami sci-fibe illik). Olyannyira, hogy azon sem lepődnék meg, ha Nolan nem csupán a történetet, de a nézőkre gyakorolt hatást is milliméter pontossággal kitervelte volna. (Találtam ugyan benne valamit, és ezért meg fogom újra nézni – de még ez is Nolan malmára hajtja a vizet…)

Hosszú film ez, alaposan kifejtik, mi történik, és nagyon kell figyelni és gondolkodni, és aki pl. szereti a Sherlock Holmes sztorikat (na meg azt a miliőt), az A tökéletes trükkért is odalesz. Mert mindkét főszereplőnek, az alulról felkapaszkodó Alfred Bordennek (Christian Bale) és az előkelő származású Robert Angiernék (Hugh Jackman) van valami óriási világszáma, s így a számos kiábrándító bűvésztrükk között akad olyan is, ami nem egészen az.

Az egyik egy különös gép, amit a különc feltaláló, Nikola Tesla alkot (David Bowie-nak testhez álló szerep, segédjében pedig a Gyűrűk Ura Gollamjaként híressé lett Andy Serkisnek örvendhetünk). És Tesla azt mondja, a tudomány sokszor nem a várt eredményre vezet (ezt különben az ő különös élettörténete is alátámasztja). A másikról pedig nem beszélek – ahogy Borden sem. Pályájuk kezdetén, mikor még csak segédek voltak egy másik bűvésznél, egyikük olyasmit tesz, ami összetöri a másik életét, és onnantól kezdve könyörtelen harcban állnak. És e harcban semmitől sem riadnak vissza – mindketten tudják, hogy az igazi trükkökért áldozatot kell hozni.

Mindkét férfiú rendben lévő színészi alakítást nyújt, az Angier segédjét alakító Michael Caine persze messze jobb náluk, és Scarlett Johanssonra sem lehet panasz, ahogy a többiekre sem - bár tény, hogy olyan túl sok mindent rájuk nem osztottak. A film látványvilága és hangulata pedig nagyon erős. Különösen tetszik, hogy noha a bűvésztrükkök maguk nem sok valódi mágiát tartalmaznak, a megfelelő pontokon a korszak gótikus regényeit idézi az atmoszféra. Számtalan apróság van a filmben, amit fel lehet fedezni, ami gazdagítja az élményt (pl. érdekes párhuzam vonható a filmben csak említés ill. pribékjei szintjén megjelenő Edison és Tesla versengése ill. a két bűvész harca között; a Nolan által alkalmazott pszichológiát is hosszasan lehetne boncolgatni, stb.).

Roppant hatásos, ám a felszínes szórakoztatásnál jóval többet nyújtó film ez – mely azért mégis csak egy science-fiction elemekkel vegyített thriller. S talán egyszer majd magyarul is megjelenik az alapjául szolgált könyv...
Tesláról a Wikipédián

Koncert / Katatonia, 2006. dec. 16., Bp. Ady MH.

Ezt figyeljétek: a netes utcakeresők fele nem tudta, hol van Újpesten a Tavasz u. 4. Pedig az Újpest Központi metróállomástól max. 100 métert kell sétálni, ráadásul sok éve sok éven át jártam arrafelé. Nem mintha rájöttem volna, mielőtt megpillantottam az áldott Ady Művelődési Központot…

Mivel utálok késni, nagyon örültem, hogy a megbeszélt időpontban értünk oda. Úgy volt, 18:30-tól interjút készíthetek Jonas Renksével, a Katatonia énekesével. 18:45 lett belőle, és a zenekar részére fenntartott ebédlőben zajlott le. X(Y) Akták lesz a Hammerbe, és Jonas nem volt annyira depressziós és befelé forduló, mint egyes dalai alapján gondolná az ember, de persze így is csöndesen, visszahúzódóan viselkedett, és a kiszabott 15 percnyi beszéd meg némi fényképezés után el is tűzött. De mondott okosakat, meg baromi jól jött ki, hogy amikor a zenekar többi tagjáról kérdeztem, azok pont bejöttek, és így Jonas mutathatta is, hogy melyik melyik. Igaz, Blackheim már ott volt, a shockmagazin.hu-s SolarTomnak magyarázott kézzel-lábbal, nagy hangon. Tekintve, hogy ezek ketten a Katatonia két alapembere, egyértelműnek tűnik, hogy a yin-yang elve szerint szerveződött a zenekar, hehe…

Eztán pólóvásárlás következett, meg beszélgetés egy halom ismerőssel, valamint az előtérben terjengő, egyre vastagodó füstréteg harapdálása lélegzés címén. Ezúton üzenem mindenkinek, aki úgy vélte, hogy baromi fáradtnak látszom, hogy igen, az voltam, de a szemem ettől a kurva füsttől világított vörösen. Nem vagyok holmi megveszekedett dohányzás ellenes aktivista, de ez már tényleg Teargas volt (legyünk stílszerűek).

Mennyivel jobb volt hát a koncertteremben, ahol elvileg nem lehetett cigizni! Más kérdés, hogy a látott-hallottak a Katatoniáig nem nyűgöztek le. Az elsőként játszó P.O.T. pl. annak ellenére sem illett erre a bulira, hogy minden fellépő igen különböző volt. Ők ugyanis minden darkságtól mentes modern rock/metalt tolnak. Az énekes, akinek nem rossz a hangja, számos metalcore elemet felvonultatott mozgásában, ám egy olyan daluk sem volt, amit manapság ne adna le az MTV. Jól zenéltek (pedig a gitáros totál betegen jött), de vannak még problémáik.

A Variolával meg az volt a bajom, hogy a Nevergreen első gitárosaként megismert, csuda tehetséges Dula Sanci játékát csak nézni lehetett, hallani nem. Pedig látszott, hogy hozza a rá jellemző feelinges és remek dolgokat. De még így is OK volt, amit toltak: amolyan dark-os, karakán rock, mondjuk Cult meg Mission hatásokkal (meg Warrior Soul pólóval a szintén ex-Nevergreen-es doboson, Finczán!), és totál nem-dark fazonokkal.

A római Klimt 1918-at nagyon vártam. De hamar rájöttem, hogy a Katatonia találkozik a U2-val leírás csak az első lemezes dalaikra igaz, és azóta olasz létükre durván britpop irányba mozdultak, és nem csak kinézetben. Az, hogy honnan jönnek, legfeljebb a szelíden romantikus dallamokban érződött, de a talján tűznek nyomát sem leltem zenéjükben. Összességében olyan kis kellemes, eltáncikálós muzsika volt ez, ami néha nagyon jól tud esni. Nekem most pont nem, de sokaknak bejött.

Valami késés miatt felcserélődött a sorrend, és az amerikai elektrogót Crüxshadow lett az utolsó fellépő (mi sem néztük…), s a svéd Katatonia előrébb került. A Kisduda Árpi (ex-De Facto – francba, hogy ex…) által szellemesen művházasnak titulált hangzás az elején valóban förtelmes volt, és tökéletes később sem lett, de azért javult annyit, hogy élvezhető legyen a koncert. Kb. ezeket tolták: Leaders, Deliberation, Soils Song, July, My Twin, Ghost Of The Sun, Sleeper, Criminals, Evidence, Teargas, Tonight's Music, Future Of Speech, For My Demons, Had To (Leave), Deadhouse, Murder. Mint látható, egytől-egyig kiváló zeneszámok, melyek a kényes ízlésű, úri közönség minden igényét kielégítették. Volt is vastaps, ováció, ahogy illik. Sőt, megkockáztatom, még a zenekar is élvezte a koncertet (igen, talán még Jonas is).

Ugyan az ezévi albumot, a The Great Cold Distance-t csak Viva Emptiness 2-nek hívom magamban, az arról előadott dalok is ugyanúgy sütöttek, mint a régebbiek. Tényleg óriási koncert volt ez, remek hangulattal. Jöhetnek újra minél hamarabb!

Film / Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem

Eredeti cím: Kôkaku kidôtai
Japán-amerikai anime (feliratos)
Gyártás éve: 1995
Hossz: 82 perc
Rendező: Mamoru Oshii
Operatőr: Hisao Shirai
Forgatókönyv: Kazunori Itô
Eredeti történet: Masamune Shirow (manga)
Zene: Brian Eno, Kenji Kawai
Gyártó: Bandai Visual Co. Ltd./ Kodansha Ltd.
Magyarországi forgalmazó: Odeon
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 26.

Magam is azok közé tartoztam sokáig, akik ha meghallották azt a szót, hogy anime, rögtön a Pokémon-jellegű idétlenségekre asszociáltak, és legyintettek. Aztán rájöttem, hogy ez még inkább idétlenség, hiszen megdöbbentő, sőt zseniális animék is születtek már. Mindazonáltal a mangának nevezett japán képregényekre épülő animéket (amik a mangához hasonló képi- és hangulati világú animációs filmek, rajzfilmek) csak mostanában kezdtem el felfedezni – hasonlóan a magyar filmforgalmazáshoz. Először Hayao Miyazaki rendező művei (Chihiro Szellemországban, A vándorló palota) értek el hozzám és érintettek meg – és talán apránként sikerül majd bepótolnunk (a filmforgalmazóknak és nekem) a lemaradásunkat.

Persze animéből (és mangából) tengernyi különféle stílusú van, de azt mondják a hozzáértők, hogy mind között az egyik alapmű a Ghost in the Shell. Shirow Masamura kultikussá vált, 1989-ben íródott mangájából rendezte Mamoru Oshii, méghozzá 1995-ben. Mindezt azért is fontos tudni, mivel a Mátrix filmek valami megdöbbentően sokat merítettek belőle és más hasonlókból (pl. Akira). És ez akkor is lényeges, ha Masamurára nyilvánvalóan óriási hatással voltak Philip K. Dick, William Gibson, és a cyberpunk egyéb nagy alkotói ill. regényei.

A GitS részben roppant izgalmas, 2029-ben játszódó akciófilm, ugyanakkor helyenként egészen művészi, máskor mélyen filozófikus remekmű. Főszereplője Kusanagi Motoko őrnagy, akinek cyborg testében emberi agy működik. Társai közül a Section 9 nevű titkos különítménynél többen is hordanak több-kevesebb gépi „alkatrészt”, ám egyikük sem oly’ mértékben robot, mint Kusanagi (aki mellesleg külsőleg egy szép nő). És ahogy ezek a társak, a néző is emberként gondol az őrnagyra – ám ő maga bizonytalan a saját mivoltában. Épp ez adja a film filozófikus szálát: hol végződik az ember, s hol kezdődik a gép?

A sztori másik fontos szereplője a Bábjátékos (Puppet Master) – egy veszélyes és látszólag elfoghatatlan hacker, aki emberi tudatokat tör fel, s velük végezteti el a piszkos munkát. Őt azonban nem csak az óriási metropolis virtuális és fizikai biztonságára ügyelő Section 9 üldözi, hanem a Section 6, a külügyesek is – s mint kiderül, az ő motivációjuk egészen más… A további spoilerezést mellőzve csak annyit árulnék még el, hogy a Bábjátékos és az őt üldöző Kusanagi sorsa, a történet akció- és mondanivalóbeli szála végül szétválaszthatatlanul összeforr, s a film vége legalább annyira döbbenetes, mélyen szántó és ijesztő, mint a Mátrix filmeké volt.

A film képi világa egyszerűen lenyűgöző. A karakterek arcjátékában mondjuk kevesebb a mozgás, de sok a kifejező közelkép, és így is nagyon rendben vannak. A hátterek pedig, az utolsó apró tárgyig valami hihetetlenül hangulatosak és részletesen kidolgozottak, és meghatározzák a mozi atmoszféráját, akár tudatalatti szinten is. Mert hiszen a gyér feliratok és a sűrű angol szöveg, a bonyolult történet alaposan lekötik az ember figyelmét, és elsőre aligha tudatosul a nézőben a film megrázóan gazdag és kidolgozott világa. Akárhogy is, a moziból kijövet (Budapesten ez csak az Odeon Lloyd lehet, máshol nem játszák) nehéz megszólalni.

A GitS-nek létezik több folytatása is: egyrészt egy 26 részes tévésorozat formájában (Ghost in the Shell: Stand Alone Complex), ill. egy 2004-es második rész, a Ghost in the Shell 2: Innocence, de előbbit nem Mamoru Oshii rendezte (és persze maga a képregény is folytatódott). Remélem, ezek is eljutnak hozzánk előbb-utóbb. Egy szűk fanatikus réteg biztosan nagyon várja. Magam is.

Egy 2004-ben készült, részletes és érdekes, ám durván spoileres cikk a filmvilag.hu-n.

Könyv / Kelly Link: Különb dolgok is

Eredeti cím: Stranger Things Happen
Kiadó: Delta Vision
Fordító: Kleinheincz Csilla
Megjelenés: 2006 (első kiadás)
Oldalszám: 250
Fogy ár: 2 150 Ft

Kelly Link neve ismerős lehet mindazok számára, akik figyelemmel kísérik a science fiction/fantasy világ történéseit, hiszen számos díjat nyert már az amerikai írónő. A jelen kötetben szereplő művei közül az Utazások a hókirálynővel (Travels with the Snow Queen) c. novella 1997-ben James Tiptree Jr. díjat kapott; A hívó kalapja (The Specialist's Hat) a legjobb novella World Fantasy díját nyerte 1999-ben, s a Louise kísértete (Louise's Ghost) 2002-ben a Nebula díjat. További díjai: 2006-ban British Science Fiction Association díj a "Magic for Beginners" c. második novelláskötetéért; 2005-ben Hugo és Locus a The Faery Handbag c. novelláért.

Igen, és az az érzésem, hogy mindezeket azért kapta ez a különös nőszemély, mert valami valóban szokatlant alkotott. Olyasmit, ami nem is feltétlenül illik az SF/F irányzatba, de máshova meg nem igen lehet tenni (bár van annyira irodalmi, hogy mágikus realizmusnak becézzük). Vagyis jó helyen van a Delta Vision féle „a képzelet mesterei” sorozatban.

Megmondom őszintén, az első néhány novellával jószerével nem tudtam mit kezdeni. Csak apránként kaptam rá Link írásainak ízére, és akinek ez nem jön össze, az sosem fogja szeretni. Mivelhogy Link írásaiban a történet másodlagos. Sokszor nincs is igazi történet. Ami helyette van, azt magam sokkal inkább tudom érezni, mint érteni. Talán asszociatív írásmód ez, vagy olyasmi, mintha követhetetlen, fura álmokat írna le Kelly. Nem tudom, hogy csinálja. De van bennük mégis valami, ami megfogja az olvasót, megragadja, valahol mélyen belül, ahol a félelmeinket, a belső sötét énünket, a szégyeneinket, csalódásainkat és rémálmainkat hordozzuk. Mégsem szimplán erről van szó, mert nem kell perverznek lenni, hogy az ember élvezze Link novelláit. Nem mondom, hogy szépség, de valamiféle sajátos, megkapó hangulat mégiscsak rejtezik minden itt szereplő írásában. Olyannyira, hogy a könyv végére érve már zseninek tartottam az emberi pszichét ijesztően jól ismerő Kelly-t.

Meglehet, túlságosan is szubjektív, ha azt írom le, rám hogy hatott, de félek, máshogy nem lehet Link dolgairól beszélni. Magam azt vettem észre, hogy átragadt rám a stílusa, amíg olvastam (talán szerencsés is, hogy egy héttel azután írom e cikket, hogy a végére értem a könyvnek...). Elkezdtem kitekert asszociációk, hirtelen jött ötletek nyomán gondolkodni, ami nem segíti az embert, ha pl. adott városban el kell jutnia A-ból B pontba. De túléltem, és azt gondolom, annyira speciális élmény, hogy már csak emiatt is érdemes volt elolvasnom a könyvet.

Próbáltam megragadni valami közöset Link műveiben, de nem sokra jutottam. Úgy látom, a kötetben szereplő novellák, így vagy úgy, akár a lehető legelvonatkoztatottabb értelmezésben, valamiképp hétköznapi alapszituációkból indulnak ki. Ezt persze épp a kötetet nyitó Kamilla, Ibolya, Ibolya, Rózsa cáfolja meg – de felfoghatjuk úgy, hogy az egy halott hétköznapjairól szól. Szóval valami ilyesmi: a novellák szereplői így és így élnek, meg így és így álmodnak, de néha a két világ, álom és valóság, nem is különbözik egymástól olyan nagyon, mert vannak különb dolgok is...

Egyes írásokban mesék köszönnek vissza, másutt Poe hatása, s egyébként is azt hiszem, olyanok, mint Lovecraft, Fritz Leiber, Neil Gaiman hatással lehettek Linkre, ahogy az avantgarde irodalom egyes kísérletező kedvű írói is. Ám képzeletvilága nem „csupán” káprázatosan gazdag és számos gyökérből táplálkozó, de egyben egészen sajátos is. Mert bárki hatott is rá, ilyen bizarr, hátborzongató, szokatlan, mégis valami fura ajándékot hordozó sztorikat csak tőle olvashatsz.

Nem is mondok többet arról, hogy mi mindenről szólnak ezek a novellák. Legyen elég ennyi, hogy ilyen különleges könyvet nem igen találsz még egyet a magyarul is olvasható mai irodalomban.

Azt viszont még le kell írnom, hogy bár Kleinheincz Csilla remek fordítást hozott össze (pedig Link utalásai közt sok olyan van, amit egy amerikai könnyen érthet, de más náció gyermeke csak pislog, hogy mi az ördögöt akar ez…), a versbetétek gyengén sikerültek. Még akkor is, ha eleve arról van szó abban a bizonyos novellában, hogy a versek írója gyengécske költő volt. Mert hiszen ha az angol eredetiben vannak rímek, ráadásul olyan, mint egy botladozó ritmusú Poe-utánzat, akkor abból lehetett volna jobbat is, mint ami nyomtatásba került. Pl. egy ilyet (igen, vagyok olyan elvetemült, hogy idebiggyesszem a saját fordításomat):
A tenger borzasztón veri a partot,
Rettentő köd csöpög végig ajtómon,
A falióra: "egy-két-há-négy" harangoz,
De reggelt, azt nem, soha már nem hoz

Az írónő honlapja

Könyv / Christopher Moore: A Leghülyébb Angyal

Agave Könyvek
Fordító: Pék Zoltán

Evangéliumot hozok: megint megjelent magyarul egy Christopher Moore könyv. Aki olvasta az eddigi kettőt (Ördögöd van!, Biff evangéliuma), az vagy azt mondja erre, hogy van Isten, vagy azt, hogy nincs. Köztes megoldás nem létezik.

Mindazonáltal ez a könyv nem elsősorban Istenről szól, még csak nem is az Ő Fiáról, miként a Biff evangéliuma. Ahhoz csupán egyetlen ponton, a címszereplő okán kapcsolódik ez az új könyv. Raziel már a Jézus ifjúi éveiről szóló regényben bebizonyította, hogy méltó a Leghülyébb Angyal címére, és ez az eredetileg 2005-ös kötet is idiótának állítja be.

Egyébként még csak nem is Raziel a főszereplő. Ő “csak” egy újabb isteni küldetést teljesít oly’ módon, hogy abból az lesz, amit minden hithű punk úgy vár: káosz és zűrzavar. Igaz, csak szűk körben. A történet ugyanis ugyanott játszódik, ahol az Ördögöd van! (Practical Demonkeeping): a kaliforniai Pine Cove-ban. Ez egy békés tengerparti kisváros, ahol fura dolgok történnek Karácsony közeledtével, melyek közül még az évtized vihara a leghétköznapibb...

Minden azzal kezdődik, hogy a Télapót kinyírják, ráadásul egy hét éves kiskölyök szeme láttára, aki azt kéri az Úrtól a Magasságban, hogy élessze fel a gyanús vörös ruhában lófráló kampót. Imái meghallgattatnak, bár a végeredmény ismeretében akár a Sátánnak is áldozhatott volna szegénykém. Mivelhogy a Mennyei Atya pont Razielre bízza az ügyet (mintegy az aktuális karácsonyi csoda véghezvitelét), aki hozza a tőle megszokott szintet: Pine Cove lakói méltán mondhatják: “ezt megszívtuk”…

A helyenkint horrorba váltó csűrés és csavarás mellett Moore felvonultat egy halom sajátos kisvárosi elemet, akik közül nem egy ismerős lehet az Ördögöd van!-ból, de a legtöbbjük új arc a magyar olvasó számára. Moore azt hirdeti, hogy mindenkinek megvan a maga hülyesége, és ha magából indul is ki, a regényében senki nem teljesen normális. Viszont vannak szerethető szereplői, remek poénjai, és egy újabb sztorija, ami eléggé izgalmas ahhoz, hogy megérje végigolvasni.

Különösen ajánlott a kötet minden elvakult ezoterikusnak, akik sűrűn vetnek angyalkártyát meg hasonlókat. Az ember jobb, ha vigyáz az ilyesmivel. Tényleg. Még a végén eljön maga Raziel, és Pine Cove (életben maradó) lakói a megmondhatói, hogy nincs abban semmi vicces…

Koncert / Wall Of Sleep, 2006. dec. 9., Bp. Kultiplex

A két előzenekar kimaradt, bocs. Darab aszongya, a Shapat Terror (ahol a volt Polly Is Dead-es Sohi is zenél) olyan volt, mint a Kyuss, némi Floodgate-tel. A Mangod Inc. meg, benne 3 ex-Cadaveres De Tortugas taggal, amolyan modern rock/metal dolgot nyom, a klipjükről a Stabbing Westward jutott eszembe. Szóval sajnálom, hogy kimaradtak. Majd legközelebb.

Amúgy is jelentős erőfeszítésbe került, hogy éjjel, esőben-hidegben, egy átdolgozott nap után elinduljunk a koncertre. De a Wall Of Sleep most sem okozott csalódást. Ráadásul találkoztam egy egri ürgével, aki a régi Leukémia-korszak emlékére legurult a lépcsőn, hogy ezzel fejezze ki tiszteletét Füleki Sanyi gitáros előtt. Sándorunk ugye alapítója volt a legendás HC bandának (mely mostanság újra létezik), aminek Holdampf Gábor, a WOS énekese is tagja volt egy ideig. Épp velük beszélgettünk, mikor a fickó előadta a produkcióját. Megindító volt, tényleg. :-)

Nem különben maga a koncert! Ugyan az előadott dalok listája nem sokban tért el mondjuk a júniusi Kulti-beli műsorétól, és Sanyiék a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják, ha az ember olyasmit kérne tőlük, amit amúgy ritkán tolnak (pl. Inside Garden), de ez mit sem változtatott azon, hogy megint hozták, amit szoktak. Az pedig a tömény, Sabbathista doom muzsika, akkora Feelinggel, avagy annyi érzéssel, ahogy csak a legnagyobbak tudják. S mindezt jó kedvűen csinálják a tagok. Külön színfolt az amúgy nagyon is egységes, baromi erőteljesen és húzósan zenélő gárdában a legújabb/legifjabb tag, Kemenczei Balázs, aki az erősen Panterás zenét játszó Stonedirt-ben is gitározik. Balázs, szemben a többiekkel, komoly erőket vet be a különféle metalos pózok és villantások felsorakoztatására. Széles terpesz, Dimebag-es és Zakk Wylde-os hajlóbálás, különféle vicsorok, meg amit akartok, de akármennyire is elüt a többi vén rókától (akik különben a maguk módján ugyanolyan élvezettel muzsikálnak), jót tesz az egésznek. Szóval a legkevésbé sem rosszból mondtam.

És persze a közönség is boldogan léggitározta-headbangelte-énekelte végig a koncertet. Mindegy volt, hogy Hands of Dust-Ornaments of Heaven-I Sleep jellegű belassult témák görögtek alá a színpadról, vagy olyan gyorsabb, pörgősebb nóták, mint a Far Away From Sunrise, az On Pain Of Birth meg a Time Of The Goblins, a doomsterek odáig voltak meg vissza. A Sabbath-féle Children of the Grave-nél meg pláne. Személy szerint nekem most a Sun Faced Apostles meg a The River tetszett a legjobban, két megragadóan hangulatos dal. De mind ott volt; egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy maradtam volna inkább otthon.

Arról nem is beszélve, hogy végre volt két új szám is! Az egyik, aminek nem ugrik be a címe, amolyan lazább darab, kis kellemes, jól esett. A másik meg a Stabat Mater, a leendő albumcímadó, ami egyértelműen koncertfavorit lesz azokkal a böhöm riffjeivel.

Gyönyörű koncert volt ez, kis mértékben gyógyszer, de nagymértékben orvosság. Mert érdekes módon amíg szólt a doom, nem igen kellett köhögve megfulladnom, ami pedig amúgy ezekben a napokban kinéz. Ennyit arról, hogy van-e pozitív energia a metal zenében. (Hiszen a lépcsőn-guruló-manusnak sem lett semmi baja…)

Fotók a whitepony.hu-n.

Film / Füles

Eredeti cím: Scoop
Angol-amerikai krimi-vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 93 perc
Rendező: Woody Allen
Operatőr: Remi Adefarasin
Forgatókönyv: Woody Allen
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Főszereplők: Woody Allen, Scarlett Johansson, Hugh Jackman
Gyártó: BBC Films/ Ingenious Film Partners/ Jelly Roll Productions/ Perdido Productions
Magyarországi forgalmazó: Forum Hungary
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 30.

Nem vagyok egy véres szájú Woody Allen rajongó, úgyhogy nem fogom kielemezni, hogy gazdag pályájához viszonyítva a Füles mégis milyen. Mindenesetre amit a mester itt humor címén elővezet, azon jókat kacagtam – és ezzel el is árultam, mi a film legfőbb erénye.

A történet, melyben a jellegzetes Allen-i kavarásból sok, valóban izgalmas csavarból meg kevés akad, Londonban játszódik. Az amerikai újságírópalánta, Sondra Pransky (Scarlett Johansson az, aki Woody előző filmjében, a Match Point-ban is szerepelt) épp barátait látogatja meg, s velük vesz részt a Splendini álnévre hallgató bűvész (maga Woody Allen) előadásán. A tipikus csetlő-botló-idétlen Woody-figura pont Sondrát kéri fel fő attrakciójánál, hogy lépjen az anyagtalanító dobozba – ahol a lányra valódi természetfeletti élmény vár. A nem rég elhunyt sztárriporter, visszatérvén a halálból, neki súgja meg a szenzációs sztorinak ígérkező fülest: alighanem a multimilliomos Lord Lyman fia, Peter (Hugh Jackman) az a tarot-kártyás sorozatgyilkos, aki már vagy 10 prostit tett el láb alól.

Sondra, a bűvész segítségével nyomozni kezd hát, s miközben bekerülnek az angol felsőbb tizes köreibe, kölcsönösen egymásba szeretnek a gyanúsítottal. Bonyodalmak következnek, nem várt vagy nem túl meglepő fordulatok, kinek hogy – és végül egy kellemesen szórakoztató filmről, alighanem mosolyogva távozunk a moziból.

A film túl nagy színészi alakításokra sem ad alkalmat, ezzel együtt mindenki jól teljesít. Scarlett Johansson, akit az Elveszett jelentés-ben nyújtott alakítása óta kedvelek, meggyőzően domborít, mint bájos és butácska szőke amerikai csajszi, Hugh Jackman ízlésesen hozza az elegáns, egyszersmind valamit titkoló brit arisztokratát (ld. még: Kate és Leopold). Woody Allen meg pont olyan, mint mindig, és valami halálosan nem illik ebbe az angol környezetbe – de nyilván ez is volt a cél. Az angol környezet, a lord kastélya és kertje, viszont szemet gyönyörködtető.

Számtalan ennél rosszabb filmre lehet manapság jegyet váltani.

Film / Kamera által homályosan

A Scanner Darkly
színes, amerikai animált élőszereplős sci-fi, 100 perc
Gyártó: Warner Independent Pictures/ Thousand Words/ 3 Arts Entertainment/ Detour Filmproduction/ Section Eight Ltd.
Szereplők: Keanu Reeves, Robert Downey Jr., Woody Harrelson, Rory Cochrane, Winona Ryder
Rendező: Richard Linklater
Forgatókönyvíró: Richard Linklater
Eredeti történet: Philip K. Dick (regény, 1977)
Operatőr: Shane F. Kelly
Zene: Graham Reynolds
DVD megjelenés: 2006. 12. 05.
DVD forgalmazó: Forum Home Entertainment

A múlt évben jelent meg Philip K. Dick azon könyve először magyarul, amiből Richard Linklater ezt a filmet forgatta. A magyar filmforgalmazás jó öreg furcsaságainak köszönhetően nem kerül mozikba, csak az AniFest-en lehet elcsípni, ahol 3 alkalommal vetítik. Mi az elsőn láttuk. És hogy az ilyen kísérletezős animációs filmekre, meg Ph.K.Dick agymenéseire ne lenne igény, az nem bizonyosodott be. Az Uránia filmszínház díszterme tele volt…

Linklater ugyanazt a speciális technikát alkalmazta, amit a 2001-es Waking Life-nál (amit szintén nem adtak itthon a mozik, noha én pont a Kultiplex udvarán láttam belőle egy keveset, a Watch My Dying koncert előtt; és amiben szintén emlegetik Ph.K.Dicket). Élő szereplőkkel vették fel a filmet, majd egy külön erre a célra kifejlesztett szoftverrel animáció-szerűvé alakították. Ez elég sajátos, de alapvetően mégiscsak reális képi világot eredményezett, ami roppant kifejező. Egyrészt mintha csak egy megelevenedett képregényt néznél, másrészt kiválóan alkalmas a drogos-, meg egyáltalán bármilyen nem hétköznapi tudatállapot megjelenítésére.

Tehát már a képi világ is külön élményt jelent. Ami a sztorit illeti, azt Linklater érthetőbbre szabta, bár egyébként is ez az egyik olyan műve Dicknek, amivel kezdeni érdemes. A kábszerek hatása, a skizofrénia, a paranoia, az elidegenedés – az író kedvenc témái közül ezek mind itt vannak. Főszereplőnk, a Keanu Reeves által játszott Bob Arctor egy kis drogos csoport tagjaként tengeti napjait – ugyanakkor titkosügynök, akinek az a dolga, hogy a kábszeresek közé beépülve azokat megfigyelje. Csakhogy mindezért maga is drogfüggővé válik, és amikor azt a parancsot kapja, hogy Arctort is figyelje meg (mert alapból a rendőrök sem ismerhetik egymás valós személyazonosságát – a maszkafander, a folyamatosan változó külsőket mutató ruha, amit viselnek, és ami miatt felismerhetetlenek, remekül lett megoldva a filmen), akkor a gyilkos drog, a H-anyag által kikezdett agya meghasad. Ez ugyanaz a skizofrénia, amiről Vonnegut az Éj anyánk-at írta, csak sokkal betegesebb formában.

A film egésze egyébként nem annyira borult és sötét, mint az eredeti regény. Jó a zenéje, és illik hozzá az a pár Radiohead nóta is. Az Arctorral együtt élő figurák (James Barris (Robert Downey Jr.), Ernie Luckman (Woody Harrelson), Charles Freck (Rory Cochrane) nem kevés humort is hoznak a filmbe. A Donnát játszó Winona Ryder pedig szerethetőbb könyvbeli verziójánál – nyilván Linklaternek más a viszonyulása a nőkhöz, mint Dicknek volt, aki jó pár zátonyra futott házasságot élt át. Pont az egyik ilyen után lett tagja egy drogos kommunának, s az ott szerzett tapasztalatok sarkallták a regény megírására.

Ennek ismeretében még inkább drámai a film befejezése. Bizony, jól fejbenyomja az embert, és ez jelzi, hogy Linklaternek sikerült igazán jól megcsinálnia ezt a Dick-adaptációt. Megkockáztatom, neki sikerült eddig a legjobban Dick-művet filmre vinnie.

Az AniFest4 - animációs filmfesztivál honlapja
Cikk az ekulturán a könyvről

S a dec.5-én megjelenő DVD extrái:
- Audiokommentár Keanu Reeves, Richard Linklater író/rendező, Tommy Pallotta producer, Jonathan Lethem szerző és Philip K. Dick lánya, Isa Dick Hackett közreműködésével (eredeti nyelven)
- Egy nyár Austinban: Így készült a Kamera által homályosan
- A vonal súlya: Mesék az animációról
- Előzetes (eredeti nyelven)

Könyv / Marcel Pagnol: Apám dicsősége

Kiadó: Móra Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordító: Sashegyi Gábor
Eredeti cím: La gloire de mon père
Oldalszám: 225
Ára: 2280 Ft

Azt írják a könyv borítóján, hogy hazánkban elsősorban színpadi műveiről ill. filmjeiről ismert Marcel Pagnol, de azt sajnos nem tették hozzá, hogy az író 1895-től 1974-ig élt. Ez pusztán azért lett volna fontos, hogy a könyvvásároló (vagy –eladó) ne a mai, trendi Provance-könyvek közé sorolja a regényt. Pláne, hogy eredetileg 1957-ben jelent meg.

Valahol azt olvastam, Pagnol eme műve és három folytatása olyan a franciák számára, mint nekünk a Tüskevár. Ez már közelebb áll a valósághoz, még ha Fekete István műveinek szintjét nem is éri el ez a könyv. De attól még jó.

Önéletrajzi mű ez, Pagnol a gyermekkoráról mesél, arról, milyen volt 8 éves korában a vadregényes dél-francia vidéken nyaralni, s mint történt, hogy apját és nagybátyját, minden tiltás ellenére, követte azok első közös vadászatára. Sok mindent megtudhat az olvasó így a provance-i természetről, a korabeli (1900-as évek) francia életről, egy keveset még a történelemről is. Pagnol komótosan mesél, szavain nem csak a nosztalgia érződik, átragyog rajtuk az emberség, a vidék szeretete, ismerete. Valóban, szinte fura is mai szemmel ilyen könyvet olvasni, amiben semmi eszelős, semmi extrém nem történik, „épp csak” annyi, hogy egy kisfiú megtanul egy s mást az életről, a felnőttek világáról, meg arról, ami körülveszi.

A regény nagy erénye még a humor – ritkán mosolygok olyan sokat egy könyvön, mint ezen. Finom, barátságos, máshol kölykösen vásott humor ez, s mindenképpen ízesen, jellegzetesen francia. A vadászat meg a gyermeki kegyetlenkedések ábrázolása már kevésbé vonzó számomra, de egyrészt tudom jól, hogy gyerekként én sem voltam se jobb, se más, másrészt meg az még egy másik kor volt. Akkoriban nem tenyésztették és ölték a csirkéket gyári módszerekkel, a vadászat pedig nem csak a felsőbbtizes luxus-számba menő szórakozása volt, és így tovább.

Összességében ezt a könyvet ma is érdemes elolvasni, és nem utolsó sorban azért, mert annak a régebbi kornak a békésebb, emberközelibb atmoszféráját árasztja.

Film / Shop Stop II. (+ Live)

Eredeti cím: Clerks II
Amerikai vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 93 perc
Rendező: Kevin Smith
Operatőr: David Klein
Forgatókönyv: Kevin Smith
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Zene: James L. Venable
Főszereplők: Brian O'Halloran, Jeff Anderson, Rosario Dawson, Jason Mewes, Kevin Smith
Gyártó: View Askew Productions/ The Weinstein Company
Magyarországi forgalmazó: Budapest Film
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 23.

Meglepett engem is, jóhogy. A fene se hitte volna, hogy Kevin Smith folytatást csinál a Shop Stopnak, ami kb. a korosztályom egyik korszakos filmje, igazi kult mozi, tele idétlen figurákkal és hatalmas, részint szállóigévé vált poénokkal. Meg hogy ugye zsír független film volt, és így tovább.

Azóta volt további négy, nagyjából ugyanazon körben játszódó filmje Smith-nek (Shop Show, Képtelen képregény, Dogma, Jay és Néma Bob visszavág), melyekben leginkább Jay (Jason Mewes) és a rendező által játszott Csendes Bob adták az összekötő kapcsot; meg egy olyan rendezése is (Apja lánya), aminek semmi köze nem volt az addigi dolgaihoz, és max. a többi romantikus vígjátékhoz mérten volt OK. Mondják, akik látták, mer’ én nem. De ez volt az utolsó filmje, bukott is vele, meg hát ugye a folytatásoktól is illik viszolyogni, szóval nem tudtam, mit várjak.

A helyzet az, hogy a Jay és Néma Bob visszavág-hoz mérten nem annyira pörgős a Shop Stop 2., és nem is olyan megveszekedett poénfesztivál, mint az első rész volt. Sőt, helyenként olyan komoly, mint a Képtelen képregény (Chasing Amy) volt. Ami a poénjait illeti, azok egy része kimondottan szélsőséges, polgárpukkasztó, de Kevin Smith eddig sem tisztelt semmi dogmát, szóval kapnak a szórásból a négerek, a zsidók, a homoszexuálisok, a keresztények, de még a Gyűrűk Ura is. És extrém módon beszűkültnek kell lenni, hogy ennyi Smith film után az ember még ilyesmin felháborodjon. Jó, a fajok közti erotikaként emlegetett szamár-szex valóban túl meredek, de igazából nem is látszik semmi, nem kell beszarni. A musical-betét ijesztőbb volt…

Mindazonáltal ebben a filmben engem két dolog fogott meg különösképpen, az elvárható minőségű humortól eltekintve. Az egyik még ahhoz tartozik: Jay-ék többször is King Diamond-ot nyomatnak a magnójukon (ráadásul egyik legnagyobb kedvencemet, a “Them” albumot), hovatovább az Invisible Guest-ből idéznek is az egyik bunyó-szerűség közepette. Ennek értékeléséhez persze metalosnak kell lenni, sznobok! A másik, s főképp, az az, hogy emberi a film. Nem tudom, mennyire vevő a mai tinédzser korosztály Smith filmjeire, de a 30-on túliak, melyek közé magam is szomorúan tartozni méltóztatok, találva érezhetik magukat. Mert végül is róluk szól ez a film, és Smith ad egyfajta alternatívát, még ha annak a való világhoz való viszonyulása nem is feltétlenül reális mindnyájunk esetében.

Hogy érthetőbb legyek: a film, akárcsak az első rész főszereplője, a két vegyesboltos lúzer csóka, Dante (Brian O'Halloran) és Randal (Jeff Anderson) sztoriját meséli tovább (tizenpár évvel később ugye), és azzal kezdődik, hogy a jó öreg bolt leég. Így Dantéék új melóhelyen, a Jay és Néma Bob visszavág-ban már felbukkant Mooby’s gyorsétteremben folytatják karrierjük bomlasztását, avagy az ilyen korban már legalábbis aggasztó értelmetlen tengés-lengést. Vagyis Dante már nem annyira: épp egy nap választja el attól, hogy Floridába költözzön leendő feleségével, akinek szüleitől házat és munkát is kap majd. A gond csak az, hogy ennek Randal nem örül. Sem pedig az elbűvölő Becky (Rosario Dawson), a Mooby’s főnöknője, aki talán mégiscsak jobb pár lenne Dante számára. És aztán jönnek a bonyodalmak, meg a komolyabb üzenet, mely szerint fontosak a barátok, meg hogy a nőd értsen is, ne csak szeressen, meg a többi.

De az sem elhanyagolandó tanulság, amit Vonnegut így fogalmazott meg, és aminek méltó hirdetője a Shop Stop 2.: “Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!” És épp ezért baromságnak tartom fanyalogni ezen a filmen olyanok részéről, akik maguk is a harmadik X-ben járnak.

Meg aztán a film előtt, kísérőként, vetítenek ám egy LIVE c. kisfilmet is, amit Fabricius Gábor a 2005-ös Sziget fesztiválon forgatott. Az ember azt gondolná, hova illene egy ilyen, ha nem pont ide, pedig hát nem. A Žagar-féle modern pszichedelikus zenével erősített szösszenet (ha rajtam múlik, Eclipse-et raktam volna alá, de így is jó) nem dokumentum film, inkább művészi víziója annak, hogy Fabricius szerint milyen a Sziget. Márpedig a Sziget annyi féle, ahányan ott vannak (aki nincs ott, annak a véleménye nem igen számít, már bocs). Nekem különben tetszett, amellett, hogy mintha rendezőnkre kissé túlságosan is hatott volna Godfrey Reggio “qatsi”-trilógiája (Koyaanisqatsi, stb.). És annak ellenére, hogy olyan érzésem volt, mintha egy min. 20 éves filmet néznék. Mintha arról szólna, hogy ilyen volt, de ez már mind-mind-mind elmúlt, meghalt, ami egyébként igaz is lesz, de történetesen még a legtöbben élünk… Ha már Live…
De mondom, ezzel együtt is hangulatos kisfilm ez, napestig el tudnám nézni megfelelő hangulatban. Itt a honlapja, rajta a kisfilm maga is.

Koncert / Eclipse, Miskolc, Vian klub, 2006. november 25.

Az Eclipse egy időben a legnagyobb magyar kedvencem volt, ami jelenidőben csak azért nem teljesen igaz, mert az elmúlt években nem sok aktivitást mutattak. Utolsó koncertjükön, 2004. aug. 6-án a Szigeten is láttam őket, és nem volt kérdéses, hogy a miskolci bulin is ott kell lennem.

A koncert apropóját leginkább az szolgáltatta, hogy minden tag ráért, meg hogy elkészült végre a második albumuk, a Slowsonic, ami teljes egészében (de nem 100%-ig végleges verzióban) letölthető a honlapjukról. Az első lemez, a Soft Orange még 1997-ben jelent meg…

A csapat tagjai közül egyedül az énekes Rezső az, aki a köztes időt zenéléstől mentesen töltötte (pl. mert közben Pestre költözött), és a két év kihagyás, ill. a csupán két megelőző próba nála érződött is. Régi teljesítményéhez képest meglehetőst visszafogott volt, de azért biztos élvezte ő is, hogy újra együtt muzsikálnak.

A koncert kb. 2 órájában a Slowsonic java mellett öt Soft Orange-os, és négy korai demós (tehát thrash) nóta is elhangzott, plusz 3 feldolgozás: King Crimson-Pictures of a City, Voivod-Tribal Convictions, Slayer-Mandatory Suicide. Szóval amiket régebben is sűrűn nyomtak. A mai Eclipse-re amúgy az első, tehát a Crimson hatott leginkább – az a “tapping-malom”, amit az újabb keletű számok egy részében levágtak, Trey Gunntól, Tony Levintől vagy Adrian Belew-tól is szép teljesítmény lenne, hehe.

Az Eclipse-ben fantasztikus zenészek játszanak (Tisza Tamás és Barna Tamás gitárosok, Hudák Attila basszer és Takács Joci dobos), és egy olyan énekes, Rezső, azaz Rákos Tibor, aki nem bír óriási hangterjedelemmel, ám dallamai, szövegei és egyénisége mégis rendkívól markáns figurává teszik. Kb. 17 éve létezik a zenekar (már amennyiben az elmúlt évek kevesebb-mint-vegetálását is létezésnek fogjuk fel), és amikor a legjobban ment nekik, akkor sem ismerték őket sokan. Meglehet, a metalosoknak túl progresszív, a proggieknak túl metal, amit csinálnak, de szerintem ha az ember hagyja magát sodortatni a dalokkal, akkor tök mindegy, melyik népcsoportba sorolható, élvezni fogja.

A koncert fénypontja számomra (mint azelőtt is oly’ sokszor) a Before The Rain volt, minden idők legslágeresebb és legszebb Eclipse szerzeménye, de mindegyik tetszett, még a régesrégi durvulatok is. Jó volt zúzni a klipes Childhood’s End-re, lebegni a Soft Orange-ra, a Somewhere To Something-re, és így tovább. A hangulat is remek volt, Eclipse-ék halom régi jó haverje eljött (lévén odahaza játszottak), sőt, a Varso-basszer Király Attila, akivel a Tisza-Barna páros közösen is zenélget egy projectben, még vendégszerepelt is a Plain Song-ban. Szóval egy cseppet sem bántam meg, hogy elutaztam Miskolcra.

A koncert után az egyetemvárosban, a nem régiben felépült Uni-Hotel-ben aludtunk, ami teljesen OK volt, semmi lelakottság, rendben lévő bútorok, és az árak sem vérfagyasztóak, bár nem tudom, koleszosként milyen ott az élet.

Könyv / James Redfield: A mennyei prófécia

Eredeti cím: The Celestine Prophecy
Kiadó: Alexandra

Fordító: Révbíró Tamás
Megjelenés: 2005.
Oldalszám: 352
Fogy ár: 2 699 Ft

Először ’95-ben jelent meg magyarul ez a könyv, és akkortájt (akárcsak ’93-ban Amerikában) hatalmas siker volt. Ma persze már nem is adhatja ugyanazt, hiszen azóta számos így-úgy hasonló ezoterikus elképzelés jelent meg. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy sokaknak most is sokat adhat – ahogy támadói is bizonyára akadnak még.

Alapvetően egy New Age regényről van szó, ami mint regény, igen gyenge. Nyilvánvaló, hogy Redfield csupán azért írta meg akként (ahogy ő mondja: „kalandos példázatként”), hogy könnyebben vegye az olvasó a spirituális, avagy gondolati tartalmat. Meg mert alighanem az ember jobban szereti a meséket, a példázatokat, mint a száraz szakszöveget. Mindazonáltal főhősének perui kalandjai tele vannak logikai hibákkal, és olyan fordulatokkal, amilyenekre még Dan Brown is ritkán ragadtatja magát. Ráadásul a fordító sem feszítette meg magát, hogy egy kicsit szebbre csiszolja a szöveget - bár arról hosszan lehetne vitatkozni, hogy a fordítóknak ez dolga-e vagy sem...

Ám a tartalom, az átadni kívánt üzenet átjön, és érthető is jobbára. És ugyan a Kézirat, mely évszázadokkal Jézus előtt íródott, valójában nem létezik (legalábbis semmi jel nem utal rá), a benne foglalt Kilenc Felismerés igenis elgondolkodtató. Nem szeretném itt összefoglalni, de pár dolgot kiemelnék.

A Kézirat arról ír, hogy a második évezred vége felé az emberiség egyre inkább fel fogja ismerni a véletlenek létét, melyek előrébb viszik az embert az útján, az evolúcióban (úgy a teljes népességet, mint az egyént). Azt is írja, hogy rájövünk: az egész világegyetemet ugyanaz az Energia hatja át, és erre az akaratunk hatással lehet. Sőt, épp az a cél, hogy a véletleneket és az energiát tudatosítsuk, megtanuljuk ezeket használni, s úgy, hogy az Univerzumból nyerjük, s ne az interperszonális konfliktusokból. Érdekes az a négyes felosztás, amibe az alapból pszichológus író az embereket sorolja, aszerint, hogy milyen módszert alkalmaznak az energia másoktól való elnyerésére. És így tovább, tovább – egész a Kilencedik Felismerésig, ami már egy új, tudatosabb, emelkedettebb emberiségről beszél. És persze a könyv vége nyitva hagyja az utat a Tizedik Felismeréshez (meg a további folytatásokhoz).

A vallás szigorú, Uram bocsá’ bigott védelmezői sok helyütt találhatnak fogást a könyvön, s a mélyen spirituális beállítottságú emberek filozófiai/vallási irányultságtól függetlenül is bátran kijelenthetik, hogy Redfield könyve kissé turmix jellegű, és hogy nem olyan nagyon elmélyült. Ugyanakkor lehet belépő is egy másfajta gondolkodás, lelki élet felé, és azon soraiba, amik a szeretet fontosságát hangsúlyozzák, vagy épp az erdők megmentését szorgalmazzák, aligha lehet belekötni. És már az is üdítő, ha az ember olyasmit olvashat, ami a jövőt nem totális pusztulásként festi le...

Zárásul nem a könyvet idézném, hanem Devon Graves-t, a Deadsoul Tribe (régebben pedig a Psychotic Waltz) énekesét, aki egy interjúban ezt mondta nekem: „Sem a történelemben, sem a mítoszokban nem találtam Jézusnál bölcsebb és nagyobb embert. De úgy látom, Jézusra senki nem veszélyesebb, mint sokan az úgynevezett keresztények közül. Azt is hiszem, hogy Jézus nem tagadná meg senkinek a szavait, legyen bár isten vagy próféta, ha azok a szavak elvezetnek ugyanahhoz a bölcsességhez, ugyanazon megvilágosodáshoz, ugyanazon Istenhez. Az igazság végül is az igazság. Lehetnének valótlanok az igaz szavak, ha másvalaki mondja?! Azt hiszem, ha gyakorolni akarsz egy vallást, akkor meg kell, hogy vizsgálj annyi vallást, amennyit csak tudsz. A legtöbb ember elvész azon rések között, amikben a különféle vallások nem értenek egyet, pedig sokkal fontosabb azt meglátni, amiben egyet értenek. Mert akkor rájössz, hogy minden vallás ugyanazon Istenhez vezet el. Az igazság mindenképpen igazság, és a hazugságok meg félreértelmezések nem változtatnak rajta.”


És még annyit: ezév tavaszán elkészült A mennyei prófécia filmverziója. Gondolom, a Dan Brown-féle Da Vinci-kódnak is szerepe volt ebben, hiszen részint annak köszönhető, hogy újra, sőt még inkább divatba jöttek a titokzatos, a misztikus, a spirituális témák. A Kód-hoz képest Redfield műve, legyen bármily ponyvairodalom-szintű maga a könyv, összehasonlíthatatlanul mélyebb és többet ad. Remélem, a film eljut a magyar mozikba. Ha másért nem, Peru gyönyörű tájai miatt biztosan érdemes lesz megnézni.
Az író (és a film) honlapja

Egy magyar oldal Redfield műveiről

Film / Bor, mámor, Provance

Eredeti cím: A Good Year
Amerikai romantikus vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 118 perc
Rendező: Ridley Scott
Operatőr: Philippe Le Sourd
Forgatókönyv: Marc Klein
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Zene: Marc Streitenfeld
Főszereplők: Russell Crowe, Freddie Highmore, Albert Finney, Marion Cotillard
Gyártó: Scott Free Productions
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 16.

Kezdjük azzal, hogy bár Peter Mayle írt előbb könyvet Provance-ról, mint Joanne Harris (aki a Csokoládé c. remek regény szerzője is), mindenesetre utóbbi Szederbor c., 2000-ben megjelent műve nagyjából ugyanazt a sztorit adja le, mint ez a film, ami Mayle 2004-es regénye alapján készült. Azzal a különbséggel, hogy sokkal jobb és sokkal mélyebb, mi több, sokkal varázslatosabb. Ezt szerettem volna, ha tudjátok. Amúgy meg azt is mondhatnám, hogy íme a Napsütötte Toszkána férfi- (és francia-) verziója.

Egyébként kellemes kikapcsolódás a Bor, mámor, Provance (amit könyv alakban ugyanúgy az Ulpius-ház adott ki, mint a Szederbort). Az persze elég meglepő, hogy Ridley Scott rendezte, és az ő Gladiátora, Russel Crowe a főszereplője, de hát ezen azért túlteszi magát az ember (bár lefogadom, hogy a mozilátogató hölgyek jó százaléka osztotta volna a szerepet inkább Hugh Jackman-re). Crowe egy kiégett, cinikus londoni tőzsdecápát játszik, Max Skinner-t, aki gyermekkora legszebb nyarait a dél-franciaországi Provance-ban töltötte, vén zsivány nagybátyjánál (Albert Finney-nek elég volt a Nagy hal-ban nyújtott alakítását kicsit lelazítva megismételni).

Aztán Henry nagybácsi meghal, Max meg, aki 10 éve nem beszélt vele, utazhat Provance-ba, hogy elintézze az öröksége (egy régi ház és egy jókora szőlős) mielőbbi, és minél jutányosabb árú eladását. Ez kis híján sikerül is neki, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne érintse meg újra a valóban gyönyörű vidék varázsa. És ahogy illik: lesz szerelem (Marion Cotillard már a Taxi filmek óta ott van az emlékezetesen szép és elbűvölő francia színésznők között), jó borok, kavarás, vidámság, happy end, meg amit akartok. Ami a vidámság részét illeti, az helyenként börleszkbe illő, szóval idétlen, de bánja ördög.

Könnyed szórakozás, százszor inkább limonádé, semmint valódi provance-i bor ez a film, de a képei valóban lenyűgözőek, s még csipetnyi bölcsesség is akad benne. Az élet apró örömeire emlékeztet, arra, hogy ezek vannak, és meg kell őket találni. És alapvetően ez a legfontosabb.

Ui.: Kíváncsian várom, a magyar könyvkiadók ill. filmgyártók mikor kapnak észbe, és mennyit kell még várnunk egy hasonló könyvre vagy filmre, ami arról szól, hogy a kérges szívű pesti yuppie vagy valami hasonló visszatér gyermekkora kedvenc helyszínére, a Balatonhoz, az Alföldre vagy mondjuk a Mátrába...

Ui.2.: A fotón látható jelent nincs benne a filmben, de máshol találni épp elég Provance-tárlatot. Itt meg egy kicsit hozzám kötődik. Aki kitalálja, miért, kap egy puszit, vagy egy baráti hátbaveregetést, hehe.

Koncert / Tool/Mastodon, Bécs, Stadthalle, 2006. november 19.

Kissé fura volt a Mastodon-t ekkora színpadon látni (kb. fél-Aréna méretű a Stadthalle, de lehet, hogy nem is), mert ugyan zenéjük monumentalitása betöltötte a teret, a banda maga valahogy nem illett oda. Valami klubban sokkal ütősebb lehetett volna a látvány - nyilván kapaszkodniuk kellett a hangszerekbe, meg csak a vége felé oldódtak fel annyira, hogy zúzzanak is. Mindenesetre eszméletlenül masszív és sűrű és súlyos volt, amit toltak!

A lassabb This Mortal Soil-lal kezdtek, ami megadta az alaphangulatot (döbbenet). Aztán: Wolf is Loose (mekkora klipje van már!), Crystal Skull, Capillarian Crest (nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de ennek az az elborult, iszonyat komplex része adta a koncert csúcspontját, egyszerűen igéző és megrázó volt!), Colony of Birchmen, Circle of the Cysquatch, Sleeping Giant, Megalodon, Hearts Alive (utóbbi kettő nem a Blood Mountian-ről, hanem a Leviathan-ról). A hangzás nagyon rendben volt, a fickók kegyetlen jól játszottak (Brann Dailor élőben is szenzációs, és a Randy Rhoads gitárjához hasonlóan fekete alapon fehér pöttyös dobcucca külön látványelem).

Csak azt tudom mondani, hogy hihetetlenül energikus és súlyos koncertet láttunk-hallottunk, mely dübörgött, mennydörgött, robajlott, de közben, a maga módján, gyönyörű volt. Olyan, mint az őserő, ami hegyeket emel és roppant össze, de ami az élőkben is működik, növelve, előre mozdítva őket.

S ha a Mastodon az őserő, akkor a Tool az eredeti design, a terv, a mintázat, ami szerint az Univerzum alakul. S akárcsak az őserő, ez is lehet félelmetes, idegennek tetsző, felfoghatatlan. Most legalábbis bizony így történt…

A koncert első fele így alakult: Stinkfist, Forty Six & 2, Jambi, Schism, Lost Keys (Blame Hofmann), Rosetta Stoned, Swamp Song. Szóval, volt ebben is húzós, nehéz tétel, de hát ezek mind zseniális dalok, legyenek bár fogósak vagy borultak. A hangzás, a látvány tökéletes volt, még Maynard James Keenan énekes is aktívabb volt, mint mikor Katowiczében láttuk (ld. júliusnál) – még ha ebben az is benne volt, hogy csak azért jött előle, hogy mutassa egy fotósnak, aki vakuzni merészelt, hogy elvágja a torkát… Amúgy most is a dobcucc mellett szörfözött a zenére, meg váltogatta a mikrofonjait meg szintizett – de sokkal inkább látható volt, mint a Spodekben, lengyel testvéreinknél.

Most is megvolt a két koncertrészt elválasztó ücsörgés: nem vonultak le zugabe-kórust várni, hanem leültek a színpadon és dumálgattak. És mikor a szülinapos basszer, Justin Chancellor felemelt egy öngyújtót, a népek rögvest követték a példáját (így, a tömegben állva, megtapasztalhattam végre, mit láthatnak a holtak a halottak napi temetőgyújtogatáskor, hehe…). Érdekes amúgy, hogy mikor ugyanezt a leülősdit eljátszották Katowiczében, nem telt bele két perc, és szinte felrobbant a Spodek, úgy üvöltöttek a lengyelek. Ezzel szemben az osztrákok kulturáltan (halvérűen, kinek hogy tetszik) égették az öngyújtóikat.

Na, aztán jött a második rész, és megzúzott, de nem pozitív értelemben… Wings For Marie (Part 1) és 10,000 Days (Wings Part 2). Mármost ezek kitesznek, nem is tudom, 15-20 percet, és lemezen, ha épp rá vagyok hangolódva, még be is jönnek. De így élőben annyira öncélú dolog volt ezeket eljátszani… Biztos én is rosszul csináltam, hülye aki fáradtan megy Tool koncertre meg minden, de ez a rész egyszerűen kiakasztott. Lehet, hogy kommersz vagyok, de jobban örültem volna egy Sober-nek, egy Pot-nak, Uram bocsá’ egy Prison Sex-nek (mármint a dalnak). Ezek meg ilyen totál leállós, befordult, hosszan-hosszan-hosszan matatós izék, és akármilyen szép volt a lézershow meg a sound, én besokalltam tőlük. Aztán a Lateralus-nak meg a Vicarious-nak is le kellett mennie, mire fel tudtam újra oldódni, és a záró Ænema-t végre egészében tudtam élvezni. Ez van.

De még így is azt mondom, hogy a Tool az utóbbi 10-15 év egyik legnagyobb bandája. Ettől függetlenül a Mastodon most jobban tetszett.