Alan Macfarlane: Levelek Lilynek – A világ működéséről

Alan Macfarlane Cambridge-i antropológus professzor, aki az unokájának írta ezt a könyvet, de a jövőbelinek, amikor Lily 17 éves lesz, ő maga meg vagy túl öreg, vagy halott, vagy egyik sem, de a biztonság kedvéért inkább korábban leírta a gondolatait rengeteg különféle témáról, mint pl. szerelem, barátság, félelem, hit, politika, társadalmi ismeretek, történelem, filozófia, pszichológia, meg amit akartok. Csakhogy Macfarlane prof mindenhez egész sajátos nézőpontokat vonultat fel (már csak antropológusi mivoltából fakadólag is), és ettől izgalmassá válik a könyv – de elég sok mindenről csak relatíve röviden ír, ami zavaró is lehet.
A teljes cikk az ekulturán olvasható.

Ray Bradbury: Szép arany almáit a nap

Az idén 90 éves Ray Bradbury harmadik novelláskötete volt ez, 1953-ban jelent meg Amerikában, és van benne több olyan sztori is, amiket már olvashattunk magyarul, még más fordításokban. Ám a teljes kötet most kerül kiadásra először.

Már címével is megragadja az embert ez a könyv: a W. B. Yeats egyik verséből származó sor számtalan asszociációra nyit kaput, ami illik is ide, hiszen Bradbury annyi mindenféléről ír! Bár nálunk elsősorban sci-fi íróként tartják számon (és valóban az irányzat egyik legnagyobb, legfontosabb alakja ő), igazából önmaga egy különálló irodalmi fogalom. S ha valakit erről kellene meggyőznöm, meg arról, hogy lényegében szépirodalom, amit Bradbury ír, talán elsőként ezt a könyvet adnám a kezébe.

Bradbury a legigazabb történeteket írja, amiket csak képzelet alkothat. Úgy képzelem, nem ő keresi a történeteket, árgus szemmel, vizslatva járva utcákat, berkeket, hanem azok jönnek elé, mert tudják, ő majd híven és szépen meséli el őket.
Teljes cikk az ekulton.

Alice csodaországban

Egy kissé elhanyagoltam ezt itt... De azért, hogy mégis nyoma legyen:
Ez a film sok ponton támadható, de összességében nekem elég szórakoztató volt, és a cikk, amit írtam róla, az ekulturán olvasható. Nosza!

Neil Gaiman: Sandman 2.: A babaház

A Sandman képregénysorozat első kötetéről (Prelűdök és noktürnök) még azt írtam, hogy az író Neil Gaiman és illusztrátor társai akkor még útjukat keresték, még előttük sem volt világos, mi lesz ebből az egészből. A babaház c. második kötetnél már nyoma sincs bizonytalanságnak, Gaiman biztos kézzel vezeti, vagy inkább szövi a történet ezernyi különféle szálát.

Nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy a Sandman csak entellektüeleknek szól, akik szellemi orgazmusok sorozataként élik meg, hogy és ahogy Gaiman és a rajzolók annyi különféle stílust, műfajt, motívumot, szimbólumot, utalást kevernek össze, egy lenyűgöző, varázslatos erejű külön világot alkotva. Nyilván ezektől is olyan jó a Sandman, ezektől is lett kultikus képregény. Ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy minden kötet minden fejezete önállóan is megállja a helyét. Itt a prológusként szolgáló Mesék a homokban egy afrikai legenda; az „Egyszer fenn, egyszer lenn” egy zseniális külön történet egy férfiról, aki alkut kötött az Álmok urával, Morpheusszal, minek folytán minden évszázadban egy megadott napon és helyen újra találkoznak, és emberünk elmondja, mi történt vele az eltelt időben; a sorozatfüggők (valójában sorozatgyilkosok) konferenciájáról szóló A gyűjtők pedig saját jogán is az egyik legbegetebb, legsúlyosabb sztori, amit Gaimantől valaha olvastam, pedig ezt a címet már az első kötetben kiosztottam az egyik fejezetnek…

Igen, de az is tény, hogy igazán úgy lehet élvezni a Sandmant, ha minden részletre odafigyelve, elejétől végéig olvassuk. Ez a kötet amúgy is összefüggő fejezetek füzére abból a szempontból, hogy egyik központi szereplője Rosie Walker. A lány az első részben megismert egyik mellékszereplő unokája, és, bár erről mit sem tud, egy két lábon járó álomörvény, akit a 70 évnyi rabságból kiszabadult Morpheusznak mindenképp meg kell állítania, ugyanis létével az Álombirodalmat s vele az egész világot veszélyezteti. Csakhogy Rosie nem gonosz, nem negatív szereplő, nem akar ő senkinek sem ártani…

A Sandman-ben semmi nem véletlen. Minden szereplőnek, minden mondatnak fontos szerep juthat, sokkal korábbi eseményekre későbbi történések vetnek új fényt vagy adnak magyarázatot – s nem csak a képregényben zajló dolgokra, hiszen az „Egyszer fenn, egyszer lenn”-ből arra is van utalás, hogy Shakespeare honnan kapta tehetségét, meg amúgy is gyönyörűen ábrázolja az emberi történelem ívét (vagy ha úgy tetszik, azt, hogy milyen keveset változtunk az évszázadok alatt). Teszi mindezt egyszerre szédítően és hanyag eleganciával, kifinomultan és gothic/punk-os lendülettel. Ettől is olyan élvezetes, mert sosem érzi azt az olvasó, hogy Gaiman fölös infokkal tömi a fejét, vagy túlzásba viszi a filozofálást, megmondást vagy moralizálást. Itt a Clive Barker meg Stephen King szintjét elérő horrornak épp úgy helye van (és tényleg helye a csodás egészben, nem csak oda van cseszve), ahogy a tündérmesei vagy minden túlzás nélkül költői elemeknek. Sok részlet alighanem csak tudat alatt hat, miközben a felszínen az olvasó tiszta erőből izgulhat, hogy Rosie megússza, vagy hogy Morpheusznak sikerüljön megfékeznie a távolléte alatt elkanászodott rémálmokat. És persze senki ne csodálkozzon, ha éjjel aztán az ő álmai is furcsábbak lesznek a szokásosnál…

Még ebben a részben is elég sok utalás van a DC Univerzum legkülönfélébb szereplőire és eseményeire. Ezekkel az átlag magyar olvasó nem igen tud mit kezdeni, hiszen töredéknek sem nevezhető, ami a töméntelen DC képregényből magyarul megjelent (bár a szerkesztő Bárány Ferenc által írt jegyzetek most is sokat segítenek). Meg aztán nem ’89-et írunk, nem érzékelhetjük, hogy abban a korban mit is jelentett, mennyire forradalmi volt a Sandman. De ezeknél messze fontosabb, hogy mi mindent ad ma is az olvasónak. Hogy mennyire ütős még most is.

Formailag, kivitelezés szempontjából is újító, kísérletező A babaház, sokkal inkább, mint az első kötet volt, szinte átérzi az ember azt az izgalmat, az ötleteknek azt a robbanás-szerű áradását, ahogy ez az egész megszülethetett. Nem tudom, a Sandman óta volt-e olyan alkotás, amely a képregény, mint médium lehetőségeit ilyen szinten kihasználta és kitágította, s pláne úgy, hogy mind a szöveg, mind a kép, mind a történet és a beletett tartalom ennyire erőteljes lett volna. Az az érzésem, hogy a Sandman a képregény egyik csúcsa, egy olyan irány, amerre már nem lehet tovább fejlődni, aminek a másolásával sem érdemes próbálkozni, annyira sajátos és tökéletes. Persze, tudom, hogy akárcsak a film, a képregény is változik, a számítástechnika, az internet, a különféle mobiltechnológiák terén ill. kapcsán biztosan várhatóak még óriási újítások, amik nem csak bővítik a képet, de a nyomtatott médiumra is visszahathatnak. Akárhogy is, a Sandman megkerülhetetlen alkotás, nem csak a képregényen belül, s megkockáztatom, a pop-kultúrán túl is. Szépirodalmi, képzőművészeti értékei, forradalmi újításai ennél többre is méltóvá teszik. De ez valójában mellékes. Aki elolvassa és megszereti, nem ezek miatt fogja, hanem mert elvarázsolja.

Sorozat: Sandman
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2010
Fordító(k): Totth Benedek
Illusztrátor: Malcolm Jones III, Mike Dringenberg, Chris Bachalo, Michael Zulli, Steve Parkhouse
Kategória: képregény / manga
Eredeti cím: Sandman – The Doll’s House
Oldalszám: 240
Ára: 4480 Ft

Brendan Perry, Bp. Diesel, 2010. március 30.

Brendan Perry a kultikus Dead Can Dance duó férfitagja, akit messze ritkábban emlegetünk, mint a különleges és egyéni stílussal bíró énekesnőt, Lisa Gerrard-ot. Részben azért is, mert 1999-ben adott ki utoljára szólóalbumot (Eye of the Hunter), és bár azóta sem tétlenkedett az írországi templomban, ahol a stúdióját berendezte, a második szólóanyag, a rég várt és ígérgetett ARK még mindig nem jött ki. Azt mondja, majd júniusban…

A Dead Can Dance egyike azon kevés nem-metal formációknak, amik óriási hatással voltak számos metal bandára. Főleg persze a gothic/dark vonalon, de nem kizárólag. Általában világzenének hívják, amit csináltak, és ennél szűkebb kategóriába aligha férne bele. És jelen sorok írója az egyik szomszédja mindkét kezét odaadná, ha jelen lehetett volna a duó egyetlen budapesti koncertjén még ’96-ban, amire rém rövid idő alatt fogytak el a rém drága jegyek…

Ennek fényében azt hittem, a Diesel is tömve lesz, de bizony szellősen álldogáltunk. Nem volt gáz, de azért csak meglátszott a válság hatása. Mondjuk kíváncsi lennék, mi lett volna, ha valamelyik nagy koncertszervező hozta volna Perry-t, nagy csinnadrattával, mondjuk a Művészetek Palotájába. De így viszont nyilván csak azok voltak jelen, akiket tényleg érdekelt, sznobizmustól mentesen.

A bő másfél órás program zömét az ARK dalai tették ki, de nem csak emiatt nem volt közönségénekeltetés meg hasonlók. Perry szólóban is befeléforduló, hol melankólikus, hol fájdalmas, de mindenképp komoly, odafigyelést igénylő zenét játszik, ahogy tette a DCD-ben is. De az is világos volt, ha az ember rápillantott a színpadra, hogy itt nem lesz egzotikus hangszer-kavalkád, ahogy a DCD utolsó lemezein, csupán valami apróbb húros hangszer került elő pár dalban, amúgy a zene egy vagy két szintiből, hasonló számú gitárból, egy basszusgitárból és egy dobból, meg némi samplerből jött.

Perry maga sem az a kiköpött sztáralkat (mérsékelten zorkó építkezési vállalkozónak néztem volna), de a többiek egyenest antifazonok voltak, kivéve a kedves mosolyú, szolídan industro-gothic külsejű basszerlányt, Rachel Hadent. De mind remekül zenéltek, Rachel és a böhöm Triton szintit nyomkodó arc sokat és szépen vokáloztak is. Perry hangja meg elképesztő tisztasággal és erővel szólt. Gondolom, hogy volt valami effekt a hangján, hogy úgy áradjon, ahogy talán csak odahaza a templomában, de ez önmagában nem lenne elég, hogy ilyen kristálytisztán jöjjenek belőle a dallamok.

A DCD-ben Perry-t mindig Lisa Gerrard ellentéteként értékeltem: számos ottani dalában olyan távolságtartással és tárgyilagossággal énekelt, mint valami érzéketlen, Istenítéletet végrehajtó angyal, míg Lisa a lélek legeslegmélyéről dalolt, ahol már szavakra sincs szükség. Máskor viszont épp a hétköznapibb emberi érzéseket közvetítette Brendan, míg Lisa a felfoghatatlanul ősi, örök dolgokat. Szólódalaiban inkább az utóbbi vonal került előtérbe, bár most is azt éreztem, hogy ez a fickó egyazon megrázó erővel énekelhetné el mondjuk Kafka, Camus vagy akár Platón műveit, mint mondjuk egy ír népdalt. De már az Eye of the Hunter-en is a személyes érzéseit, gondolatait osztotta meg velünk, és az az érzésem, hogy az ARK zöme is ebbe az irányba mutat.

A koncertet a The Arcane című DCD dallal nyitotta a ’84-es Garden of the Arcane Delights EP-ről, majd rögtön egy új következett, a kicsit élénkebb Love on the Vine. Ez biztosan nagy kedvenc lesz – leginkább az utolsó két Anathema album legszebb, legemelkedettebb pillanataira emlékeztet. Dead Can Dance-ből kaptunk még örökzöld The Carnival is Over-t (Into the Labyrinth, 1993), A Passage in Time-ot (DCD ’84), Spirit-et (a ’91-es válogatásról) és zárásul Severance-t (The Serpent’s Egg ’88). Szóval sok minden kimaradt, nem is sorolom. De nincs okom panaszra, sőt, megkockáztatom, az első ráadásban elhangzott, Eye… lemezes Voyage of Bran volt a koncert egyik legszebb, legmegragadóbb dala. Plusz volt Tim Buckley feldolgozás is (Dream Letter).

A számok zöme a DCD-nél is jellemző módon egy adott, markáns ritmusra épül (amit pl. a Tiamat is átvett tőlük a Wildhoney lemezen), és többségük inkább hömpölygő, elmélázásra késztető, semmint lelkesítő vagy táncra hívó. Voltak is pillanatok, amikor hasznát vettem volna egy kempingágynak, vagy legalább egy kissámlinak, de összességében magával ragadott a zene, élmény volt ezeket a szépséges hangokat, dalokat hallgatni, amik olyanok, akár az ír vagy skót természet egyszerű szépségei: nem kérkednek, nem harsányak, de (gondolom én) órákra beléjük lehet feledkezni. Másfél órára sikerült is, jó volt, köszönjük!
Fotó: Wera

The Arcane
Love on the Vine
The Carnival is Over
The Golden Rule
A Passage in Time
Dream Letter
This Boy
You Never Loved This City
Winter Sun
Medusa
Eros
Utopia

Ráadás:
Voyage of Bran
Spirit

Ráadás 2.:
Severance

Dave Eggers: Ahol a vadak várnak

Az Ahol a vadak várnak (Where The Wild Things Are) eredetileg Maurice Sendak 1963-as képeskönyve, ami elnyerte a Caldecott Medalt, és sokak kedvence Amerikában.
Nekünk magyar olvasóknak azonban mit sem mond – talán ennek is köszönhető, hogy végül csak DVD-n jelent meg a belőle készített film, mozikba nem került. Pedig jó nagyon, akárcsak az az alapján íródott regény.

Ez nem egy olyan mese, ami felkelti a nosztalgiát a gyermekkor iránt, sokkal inkább egy sokszor sötét, felkavaró és ijesztő, ám végeredményben igenis pozitív, szép és megindító történet. Gondolom, a pszichológusoknak volna mit kielemezni rajta, de talán ennél érdekesebb az, hogy az adott néző/olvasó miként éli meg.
A teljes cikk az ekulturán.

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Gondolom, sokan látták a Napok romjai című filmet, amit Anthony Hopkins és Emma Thompson csodálatos alakítása tett felejthetetlenné. De azt talán kevesebben tudják, hogy a film alapjául egy regény szolgált, ami 1989-ben elnyerte a Booker-díjat is – ami most másodszor jelent meg magyarul.

A költőien szép, felkavaró regény főszereplő-mesélője Mr. Stevens, egy angol nemesi ház főkomornyikja. Miközben túlzottan is kifinomult, így hosszú távon némileg fárasztó stílusában mesél múltjáról, egyre-másra döbben rá, bevallva-bevallatlanul a hibákra, amiket vétett, és megérti, hogy eltékozolta az életét. Az olvasó pedig elkerülhetetlenül a hatása alá kerül, és még örülhet, ha saját élete alapos megvizsgálása után sem kell többet megállapítania, mint hogy lám, ez a könyv csodálatosan ad elő egy rossz példát, egy olyan életről, amiben bizonyos nézőpontból ugyan megvolt a méltóság, a tartás, de valójában elhibázott döntésekkel előidézett személyes tragédiákkal van tele.
A teljes cikk az ekulturán.

Martin Clarke: Pearl Jam

A Pearl Jam a Seattle-i grunge láz idején, a ’90-es évek első felében járt sikerei csúcsán, de szemben a többi grunge alapbandával, megúszták tragédiák és feloszlás nélkül, folyamatosan tudtak működni, és bár megítélésük ingadozó volt, manapság is király zenét csinálnak. Persze, annyira nem volt azért sima az útjuk, amint az ebből a könyvből kiderül.

Teljes cikk az ekulton.

Linda Sue Park et al: Click

Mintegy véletlenül akadtam rá erre a könyvre, alighanem David Almond kapcsán, akinek Skellig című ifjúsági regénye a legnagyobb kedvenceim közé tartozik. Ő egyike annak a tíz írónak, akik a Click című kötetet írták. Nem kimondottan novellaválogatás ez, és nem is regény: a Newbery Medallal kitüntetett Linda Sue Park írta meg az alapsztorit, és a többiek abból kiindulva a magukét. És miközben mindenki hozta a maga stílusát, a történet elég messze kerül attól, ahonnan meg ahogyan elindult, ezzel együtt a zöme nagyon tetszett. Magyar kiadásban azért nem nagyon reménykednék.

A teljes cikk az endless-en.

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma

Heath Ledger, az ausztrál színész e film forgatása idején halt meg, és a Monty Python csoportból is ismert rendező, Terry Gilliam végül három másik kiváló színésszel helyettesítette Ledger-t, akik maguk is legalább akkora sztárok – filmbéli felbukkanásuk sorrendjében: Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell. Már ennyi is elég kellene, hogy legyen a kasszasikerhez, csakhogy Gilliam filmjei nem a nagyközönségnek készülnek, így akik azért vettek rá jegyet, mert odáig voltak Heath az utolsó Batman filmben nyújtott döbbenetes Joker-alakításáért, azok közül sokan csalódtak – ahogy hallom, nem kevés néző hagyta el a termet a film vége előtt.

Olvastam véleményeket, hogy aki nincs képben Gilliam filmjeivel, azt könnyen sokkolhatja ez az „agymenés”, de nekem az volt az érzésem, hogy nem művészi érzék meg Monty Python-on való szocializálódás kell ide, még csak nem is különösebb műveltség (noha mindezek jól jönnek, hogy az ember fogjon legalább valamennyit a filmbe pakolt töméntelen sok utalásból és szimbólumból), hanem élettapasztalat, Uram bocsá’ érettség. És ezt nem nagyzolásból mondom, egyszerűen aki nem élt még meg bizonyos dolgokat, az nem fog érteni kulcsmotívumokat, és ez nem őt minősíti, egyszerűen csak így van. De meg amúgy is olyan film ez, amit jó párszor meg kell nézni, annyi mindent tettek bele.

Sokan úgy vélik, a történetben sok a logikai hiba, bukkanó, meg követhetetlen, meg ilyesmik. Lehet, hogy igazuk van, én sem értettem mindent. De itt alighanem minden filmkockának üzenete van, mind külön műalkotás, és ezáltal messze többről van szó, mint szimplán a sztori. Adott ez az ezeréves, alkoholista mutatványos, Dr. Parnassus (Christopher Plummer), aki egykoron alkut kötött az ördöggel. A patás most eljött behajtani azt, amiben megállapodtak, konkrétan a doktor lányát, amint az betölti a 16. életévét – márpedig addig már csak 3 nap van hátra. Ámde a pokolbéli úr, akit a zenészként is zseniális Tom Waits játszik valami hátborzongatóan emlékezetesen (az a hang, te jó Isten!), és aki megszállott szerencsejátékos, újabb alkut ajánl Parnassus-nak: ha a fennmaradó időn belül nála előbb szed össze 5 lelket, akkor a lánya megszabadul. Ehhez még jön a kicsiny társulat többi tagja: egy törpe, valamint egy hajdan az utcáról felszedett árva legény, aki titkon szerelmes a porcelánbaba arcú leányba, Valentinába (Lily Cole), továbbá egy fickó, akit megmentenek a kötél általi haláltól egy hídon. Őt játsza Heath Ledger, s amennyi még életébe belefért, igen kiválóan. Ő is szélhámos, ámde segít Parnassus-nak, hogy a XXI. század Londonjában már senkit nem érdeklő mutatványos szekeréből olyan látványosság legyen, amire boldogan áldoznak a nézők.

A film egy eléggé direkt, hovatovább akár szájbarágós vonala társadalomkritika, afölötti merengés, hogy a népek már rohadtul nem vevők a mesékre, a kreativitásra, meg hasonlókra, amikről Gilliammel együtt vallom, hogy embervoltunk igen fontos ismérvei. Itt meg lehet jegyezni, hogy ez a rendező részéről önvallomás, ahogy bizonyára a doktor figurája az ő alteregója. Akár. Egyúttal rajta keresztül az öregedést is ábrázolja, meg általában véve a múlt mára tényleg múlttá váló értékeit, de egyszersmind hibáit is, stb. Ugyanakkor a szememben van a filmnek egy olyan szintje is, ami a felnőttéválásról szól. Valentina 16 évesen már nem gyerek, hanem szépséges nő, akit apja nem etethet tovább a hülyeségeivel, aki már a saját életét akarja élni, ami megintcsak nézőpont kérdése, hogy normális élet lesz-e. Mindenesetre a film vége nevezhető kaotikusnak, nehezen értelmezhetőnek, de happy endnek csak akkor, ha úgy fogjuk fel, hogy... no de csak nem rontom el a szórakozást. Egyébként szerintem túlságosan is borúlátó, nem mintha nem lenne meg rá minden oka, épp csak egy ilyen határtalan képzelő- és teremtőerővel bíró embertől, mint Gilliam, bizony többet várnék a tekintetben, hogy csak van valami remény meg megoldás meg ilyenek...

A film látványvilága páratlan, bizonyos tekintetben 3D és beleölt dollárhegyek nélkül is veri az Avatar-t, de fölösleges is összehasonlítgatni, mert teljesen más. (Én ugyan kiállok amellett, hogy akármilyen gyenge vagy sablonos legyen is az Avatar sztorija, azért csak került bele valamirevaló mondanivaló, de ilyen szempontból egy lapon sem lehet emlegetni Gilliam filmjével.) Egész sor döbbenetes, óriási jelenet van benne (nyilván főleg az elvarázsolt, tükrön túli részeknél, de amúgy is), sok köztük önmagában is megállja a helyét, emblematikus és idézni való. Egyetlenegyet emelnék ki, ami azzal hökkenti meg a nézőt, hogy annyira Monty Python-os: az a rendőr-musical rész, azon nagyon kellett nevetnem. Pedig amúgy messze nem vidám a film, jóhogy.

Ami Heath helyettesítését illeti, az többnyire jól sikerült, de csak azért, mert halálakor már felvették a valós világban játszódó részeket, és csak a képzeletbeli jeleneteknél kellett a három beugró fickót használni. Ez meg így még ad is valami külön pluszt, csavart a sztorinak, meg persze újabb vaskos feladványokat a nézőnek. Akiben a film megtekintése után talán inkább tudatalatti szinten fog még dolgozni a sok-sok minden, amit látott, és aminek egészét Gilliamen kívül talán senki más nem foghatja fel. Cserébe adhat egy lökést a film ahhoz, hogy az ember elfilózzon azon, ő milyen világba kerülne, ha átlépne azon a tükrön. Vagy kedvet kaphat tőle egy jó kis álmodozáshoz, vagy hogy elővegyen valami régi meséskönyvet. Meg különben mindenkinek ajánlom, aki szereti Tim Burton-től a Nagy hal-at, a Gaiman-McKean-féle Tükörálarc-ot, netán Lewis Carroll Alice csoda/tükörországban történeteit, ők már alapból elég edzettek Gilliam dolgaira.

Nem mondom, hogy 100%-os, hibátlan alkotás ez a film. Nem lehetett az Ledger halála miatt, de talán így is van rendjén. Talán nem is kell annak lennie. Gilliam így is varázsolt, nem csak bűvészkedett.

Kiadás éve: 2009
Szereplők: Christopher Plummer, Heath Ledger, Johnny Depp, Colin Farrell, Jude Law, Tom Waits, Verne Troyer, Lily Cole
Rendező: Terry Gilliam
Zene: Jeff Danna, Mychael Danna
Kategória: kaland, fantasy, művész
Eredeti cím: The Imaginarium of Doctor Parnassus
Színes, feliratos, francia-kanadai film
Hossz: 122 perc
Forgatókönyvíró: Terry Gilliam, Charles McKeown
Operatőr: Nicola Pecorini
Producer: Amy Gilliam, Samuel Hadida, William Vince

Böszörményi Gyula: 3… 2… 1…

A Rémálom Könyvek trilógia befejezése, akárcsak a második rész, az olvasók szavazatai alapján alakult – most is két alternatíva közül választhattak, amit itt nem árulnék el, hiszen odalenne az izgalom azoknak, akik még nem olvasták, de szeretnék, így nekik csak annyit: ezért a befejezésért nagyon is érdemes nekiveselkedni a barna tintával nyomott, félelmetes borítójú köteteknek!

Aki pedig már olvasta az előzményeket, annak azt tudom mondani, hogy itt minden a helyére kerül, de még előtte Gyula bátyó hoz pár olyan csavart, amire még az előző részek végi alternatív befejezések kapcsán alaposan elgondolkodók sem számíthattak.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.

New Model Army, Mátyás Attila Band, Bp., A38 - 2010. március 1

A fénykorát a ’80-as években élt, punk, alter és rock elemeket keverő, kultikus New Model Army elég sűrűn jár hazánkban, épp csak én jutok el rájuk ritkán. Valaha rég a Szigeten láttam őket, azt hiszem, meg most, és bár nem volt 100%-os élmény, minden dal tetszett, és volt pár hidegrázós pillanat, szóval csak megérte bevállalni a mai zombiságot.
Cikk a Hammer site-on.
Ez meg a Green and Grey klipje, amit a youtube-ról leszedetett az EMI.

Tori Amos: Midwinter Graces

Február utolsó napján az ember nem hallgat karácsonyi lemezt. Kivéve, ha Tori Amos csinálta. Komolyan, az ünnep óta jó párszor meghallgattam, és annyira jó!
Hogy miért, azt az ekulton olvasható cikkemben írtam le.

Avatara: Nimród lánya

Az egykori botrányhősből kalandregényíróvá lett mítoszkutató-vallástörténész Bácsfi Diána, azaz Avatara folytatja grandiózus regényfolyamát. Az öt részesre tervezett Nimród-krónikák második része ez, mely a két kötetbe szedett, 800 oldalas Nimród vére után „csupán” egyetlen 580 oldalas, vaskos könyv.

A történet nem ugyanott folytatódik, ahol az előző véget ért, hanem néhány száz évvel később, miután az első részben nagykirállyá lett hős meghalt, és épp kisebbik fia lépne a trónjára. De továbbra is a felfoghatatlanul régmúltban, kb. i.e. 250.000-ben járunk, az akkor még Geának nevezett Földön, történelem előtti korban, melyre csak a legősibb mítoszokban találunk homályos utalásokat.
Izgalmas, mondanivalóval is bíró fantasy ez. Teljes cikk az ekulton.

Martin Popoff - WORLDS AWAY: VoiVod and the art of Michel Langevin

Away, azaz Michel Langevin a kanadai VoiVod dobosa, megannyi szöveg ill. koncepció kiagyalója, és persze az összes borító és illusztráció festője. Művészete, akárcsak bandája zenéje, felmérhetetlenül nagy hatással volt a metal történelmére. Sztárok ugyan sosem lettek, az igazi úttörők sorsa jutott nekik, de legalább még ma is léteznek (még ha a gitáros Piggy 2005-ben elhunyt is).

Ez a közel 200 oldalas, nagy alakú, kiváló minőségű papírra nyomott könyv egyszerre művészeti album ill. interjúkötet, melyben nem csak Michel szólal meg, de a csapat többi tagja is, és mások is. És jó nagyon.

Teljes (a nyomtatásban megjelentnél kifejtősebb) cikk a Hammer site-on.

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

Nick Hornby hatodik regénye ez. Sokan legnagyobb sikerét, a Pop, csajok, satöbbi-t emlegetik fel A Meztelen Juliet kapcsán, mivel abban is fontos téma a zene, illetve az az iránti rajongás, de ezen túlmenően semmivel sem hasonlít kevésbé a többire.

Az angol író továbbra is arról ír, milyen a nyugati világban élni, milyen könnyű elrontani az életünket, és ha megtörtént, milyen nehéz valamiféle értelmet találni benne.
Jó kis könyv ez, és a teljes cikk az ekulturán olvasható, nyilván.

Clive Barker: Abarat 2.: Varázsórák, véres éjek

Folytatódik Clive Barker öt részesre tervezett (bár eredetiben is még csak a harmadik részre várakozó) sorozata Abarat különös, varázslatos világáról.

Az első rész is szédületes volt, de a folytatás még inkább az. Cuki, az Ideátról Abaratba került emberlányka tovább utazgat az Órák szigetei között Malingó nevű, fajtájára nézve ficak barátjával, bár a turistáskodást hamar fel kell adniuk, és újra kezdetét veszi az őrült hajsza.
Teljes cikk az ekulton.

Joanne Harris: Aludj kislány

Eredetileg 1993-ban jelent meg ez a regény, Joanne Harris második műve. Az írónő csak 6 évvel későbbi harmadik könyvével, a Csokoládéval lett sztárrá, ami miatt sokáig be is skatulyázták őt, mint a gasztroregény nagyasszonyát. Pedig első kötete (The Evil Seed) vámpíros történet volt, míg az Aludj kislány viktoriánus kísértettörténet, vagy valami olyasmi.

A regényt 2004-ben némileg átszerkesztve adták ki újra angolul, a rajongók nyomásának engedve, de előszavában maga Joanne is elismeri, hogy vannak hibái a könyvnek. Ennek ellenére aki igazán szereti az írásait, az ezt is élvezni fogja, hiszen saját hangja, stílusa már ekkor megvolt, nem beszélve arról, hogy a regény számos eleme, témája, vonása felbukkan későbbi műveiben, rögtön a Csokoládéban is.
Teljes cikk az ekulturán.

Avatar

Jól van, mindenki tudja, mert mindenütt elhangzott vagy leírták, hogy 10 éven át és irdatlan összegekből készült ez a film, pl. azért, mert a technikát is ki kellett hozzá fejleszteni. James Cameron rendező (Terminator, A bolygó neve: halál, Titanic, stb.) új filmje mellett nem is lehet elmenni, akkora csapás, amekkorából jó, ha öt évente, de lehet, hogy csak évtizedenként egy van. Ez az új StarWars, az új Gyűrűk Ura. És fogadtatása és bevételei is rekordokat döntögetnek.

Természetesen most is vannak fanyalgók, és ez így van rendjén: még mindig nem vagyunk totál birkák vagy klónok, különbözünk, és a véleményünk is. Épp úgy vannak és lesznek elvakult, szinte vallásos fanatizmusban izzó rajongók, mint pocskondiázók, meg ami még csak ezek között van.

Lehet mondani, hogy az Avatar elsősorban a látvány miatt akkora élmény. 3D-ben pláne. Nem is próbálom jellemezni, egyszerűen az ember dzsungelekbe meg hegyekbe vágyik tőle, olyan szépséges ez a digitálisan felépített világ. A másik bolygó őslakói, a na’vik tökéletesen hihetőek (még a tényleg élőnek ható tekintetük is!), pedig hát kék a bőrük, vékonyak és az embernél jóval magasabbak (kicsit mint Anne Rice táltosai), arcuk macskaszerű, amúgy meg olyan vadak, ügyesek és spirituálisak, mint az indiánok, tudjátok, azok a népek, akiktől Cameron ősei elvették a földjüket és kiirtották a zömüket. És most jön a csavar: ez a film mégis egyfajta főhajtás minden ilyen nép előtt. Vagy legalábbis ennél látványosabb verzióban elmesélve ugyanazt a régi sztorit még sosem láthattuk.

Mert a történet, mely igen, végtelenül egyszerű és klisés, ennyi: másfélszáz évnyire mostantól a földi ember nekiáll leigázni egy másik bolygót, Pandorát, ahol egy értékes ásványt lehet kibányászni, ami a tönkre vágott Földön nagyon kell, plusz remek üzlet. Az őslakók meg nem kérnek sem az üveggyöngyből, sem a tüzesvízből, ők ugyanis boldogok úgy, ahogy vannak, és ha el akarják venni a földjüket, akkor harcolnak, pont mint az indiánok: íjjal-nyíllal a puskák ellen. Csak itt a cowboy-ok fegyverzete sokkal durvább.

Emberék azért előbb megpróbálkoznak a diplomatikusabb úttal is. Összeklónoznak pár na’vi-jellegű lényt, akikbe emberek tudatát tudják belevinni egy külsőre befekvős szoláriumhoz hasonló gépezet segítségével (minden szerepjátékos álma, nem?). Ám a naív helyiek nem hallgatnak a szép szóra, hát beindul a gyakás. Azám, csakhogy a földiek közül a tudósokban van még némi emberség, és nem akarják, hogy népirtás legyen, ráadásul ott van főhősünk, a deréktól lefelé lebénult háborús veterán, aki elhunyt ikertestvére helyett veszi magára a kék bőrű testet, és annyira megtetszik neki a pandorai élet, na meg a na’vi törzs főnökének lánya, hogy végül a lokálpatrióták oldalán száll harcba. Igaz, csak miután felettesei kihasználták, hogy kitudja a helyiek titkait...

Ha jól belegondolok, így utólag, kicsit lenyugodva a mozi (minden túlzás nélkül óriási) élménye után, meg tudom érteni, ha valakinek ez a sztori hánytatóan nyálas és klisés. Meg sokszor hatásvadász és előre kiszámítható, ki is számították, de azt mesterien. Ezt a látvány nem mentheti meg, az kizárt. Akkor miért volt az, hogy a torkomban dobogott a szívem a harci jeleneteknél, és az még a legkevesebb?! Íme az én magyarázatom, amit ki lehet röhögni, félre lehet érteni, vagy azt is mondhatja bárki, hogy túlkomplikálom, nincs ebben ennyi. De szerintem Cameron sztorija attól működik, hogy annyira ősi. Nem tudom, volt-e valóban történelem előtti Aranykor, de az talán olyan lehetett, mint ahogy a na’vik élnek, csodás harmóniában a természettel, elérhető, megfogható közelségben Eyva-nak nevezett istennőjükkel (igen, istenNŐ). És azóta meséli az ember ugyanezt a történetet, mióta megbomlott az egység, és a különbségek meg a hatalom (főleg az utóbbi) kezdtek számítani, és nem az, hogy mind életből vagyunk, vagy lélekből, ahogy tetszik, de mindenképp Egyből. Mindig voltak népek, akiktől elvették a földjüket, és akik hősiesen harcoltak, és jobbára bele is haltak ebbe, népek, akiknek szent volt a föld, amin éltek, a környezet, ami körülvette őket, és így tovább. És mindig lesznek is, mert ami most van, elmúlik, mint minden más, és újra is kezdődik, mert ez így van, és aki ezt nem látja, annak úgysem tudom elmagyarázni, mi a fene jó ebben a kliséhalmazban, már a látványon kívül.

Szóval, az Avatar attól hat annyira, hogy annyira ismerős. Nem csak a StarWars-ból, Gyűrűk Urából, Miyazaki filmjeiből (azok a lebegő hegyek, az a természetvédő üzenet!), Ian Watson Warhammer-éből (azok a pusztító emberi lépegetők, meg az a gonosz főkatona!), a Farkasokkal táncoló-ból meg a Pocahontas-ból, és ezer más helyről „lopott” momentumok miatt, mert azok is mind-mind valami még ősibből merítenek.

Olvastam valamelyik kritikában, hogy milyen elcsépelt a film üzenete. Tényleg az?! Akkor vajon miért nem azt látom mindenütt, hogy az ember tökéletes harmóniában él a világgal, és annak biztos tudatában, hogy minden mindennel összefügg?! Cameron itt filmre vitte ezt, számomra az egyik kulcsjelenet a főszereplő befogadása a na’vi klánba, mert ott megmutatja a mozivásznon, hogy hogy is van ez. Láthatóvá teszi, számos más jelenetben is, hogy ilyen létezhet, ez nem csak holmi panteista, befüvezett, sámánosdit játszó idióták hülyesége. Persze-persze, tudom-tudom, ez csak egy tündérmese, akként is kell kezelni, blablabla. De az a nagy helyzet, hogy immáron a fizika, a modern tudomány is egyre több bizonyítékot talál ugyanerre. Igen, ez az üzenet, és enélkül nem élhetünk túl. És ha ahhoz egy ilyen látványos film kell, hogy ez sokaknak leessen, akár csak pár percre is, akkor már megérte az a beleölt tíz év és rengeteg millió dollár. Lehet, hogy az lenne ám csak az igazi mese, ha mindettől (vagy akár ha minden ember felfogná is) tényleg megmenthetővé válna a világunk, amiben ebben a szent pillanatban is embereket, állatokat és növényeket ölnek az ilyen-olyan erőforrásokért, de még inkább a pénzért és hatalomért. De ha ezt az egy szem ősi mesét meséljük egymásnak már évezredek óta, akkor talán...
Uff, én beszéltem.

Kiadás éve: 2009
Szereplők: Sam Worthington, Sigourney Weaver, Zoe Saldana, Stephen Lang, Giovanni Ribisi
Zene: James Horner, Simon Franglen
Kategória: sci-fi / fantasy
Eredeti cím: Avatar
Színes, magyarul beszélő, amerikai fantasy / sci-fi
Hossz: 166 perc
Rendező: James Cameron
Forgatókönyvíró: James Cameron
Operatőr: Mauro Fiore
Producer: James Cameron, Jon Landau

Best of 2009

Korábban nem csináltam ilyet itt a blogon, de most van kedvem, meg van miért is. Teljes mértékben szubjektíve nálam ezek voltak az év legjobbjai.

• Könyv
Alessandro Baricco: Selyem és Novecento
Carlos Ruíz Zafón: A szél árnyéka
William Nicholson: Rokon lelkek társasága
David Almond: Skellig és A vadóc
valamint
Szögyal Rinpocse: Tibet könyv életről és halálról
Charles Dickens: Szép remények
Otfried Preussler: Krabat a Fekete Malomban
Neil Gaiman: Sandman 1.
A magam szintjén sokat olvastam ezévben, pláne ahhoz képest, és jó pár új kedvencet avathattam. A régi favoritok is jól teljesítettek (úgy értem, hogy pl. Bradbury ezévi novelláskötete ugyanúgy bejött, mint a többi, stb.), de igazán nagy élményt a fentiek jelentettek. Amint látható a linkelésből, egy részükről még nem is írtam. Hát majd. De szóval Baricco egy csoda.

• Film
Ezévben is nagyon kevés filmet láttam. A Watchmen nyilván tetszett, meg a Gaiman kisregényből készült, annál harsányabb-színesebb, de a tartalmi-hangulati lényeget megőrző Coraline is, de talán még jobban a DVD-n látott Szamszára.

• Koncert
The Bedlam (Diesel, Trafó)
VoiVod/Down
Loreena McKennitt
Alice In Chains
Volbeat

• Dalok
A szokásos lemezlistám majd benne lesz a februári Hammerben, de itt egy dalcsokor az ezévi kedvenceim közül, furfangosan ABC sorrendben:
Alice In Chains-Your Decision
Amorphis-Silver Bride
Ava Inferi- Last Sign Of Summer
Baby Bone-Angyalszív
The Bedlam-Festival Spectacular
Hobo-Merlin
Madder Mortem-Armour
Mastodon-Divinations
Thy Catafalque-Köd utánam
Turbo-Heavyweight Promises
Watch My Dying-Moebius


Akinek van kedve, írja meg kommentbe, nála mik voltak a legjobbak, frankón érdekel, csak nevet is írjon hozzá, mert azzal, hogy Névtelen, nem tudok mit kezdeni.

Boldog új évet mindenkinek!