Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher régi ismerősünk. Ő volt a Csokoládé című regény hősnője, mely épp két évtizede jelent meg, és hatása a népszerű irodalomra máig érződik. Joanne Harris akár egyszemélyben is felelőssé tehető a gasztroregények elterjedéséért, de míg annak divatja lecsengett, s mára inkább beépült az elsősorban nőknek szánt irodalomba, mélyebb szinten az erős és független nők ábrázolásának, köztudatba hozatalának úttörője volt.

Mindazonáltal a korábbi két folytatás nem talált utat hozzám, minden mondanivalójuk és izgalmas cselekményük mellett is erőltetettnek éreztem őket. Ám Az epertolvaj, a negyedik kötet a sorozatban, újra elvarázsolt. Ekulton írtam le, miért.

Bryan Lee O'Malley: Repeta

Bár az elején amolyan tipikus amerikai sitcomnak tűnik a sztori, idővel felerősödik benne némi természetfeletti szál, s vele együtt a mondanivaló is, amit viszont az egyre kuszább történetből nem mindig könnyű kiszálazni. A főszereplő Katie nem igazán gondolja át, mit csinál, és ez is rém emberi, az meg, hogy ebből katyvasz lesz, teljesen logikus, hiszen minél régebbi dolgot csinál vissza a varázsgombával, annál több minden változik meg, mire újra felveszi a jelenben a fonalat. Viszont mindeközben azért jut is valamire, és amire jut, azért nagyon megérte végigolvasni ezt a vaskosnak tűnő, igen kreatív megoldásokkal operáló képregénykötetet. 

Teljes cikkem ekulton.

Ray Bradbury: Az illusztrált ember

Bradbury második novelláskötete volt ez, 1951-ben jelent meg. Hogy az idő fogott-e ezeken az írásokon, relatív. Egyfelől a hidegháború elején és az űrkorszak előtt íródtak, tehát bizonyos technikai elemek mai szemmel végképp idejétmúltnak hatnak (hogy mondjuk az ember rakétákon járja be az űrt, meg hogy az az űr mennyire különbözik attól, amit ma tudunk róla). Másfelől viszont Bradbury már ekkor is az emberire koncentrált, s az nem változott. Ugyanakkor már az első novellában (A szavanna) döbbenetes módon előre látta, mit hoz a jövő – lényegében az okoslakásokat írta meg, jelenünket és közeljövőnket. De ebben sem a technikai részletek ragadták meg, hanem hogy milyen hatással lesz mindez az emberre. Megrázó, hogy közel 70 évvel ezelőtt megírta a technikai fejlődés okozta elidegenedést, itt épp gyerekek és szüleik tekintetében.

Ekulton a teljes cikkem.

Wéber Anikó: Az ​osztály vesztese

Van az iskolai bántalmazás. Vannak az iskolai osztályon belüli osztálykülönbségek, vagy nevezzük kulturális vagy akár emberi különbségeknek. Van az, hogy mindenkinek megvan a maga baja. És hogy nincs két ember, aki ugyanazt a dolgot ugyanúgy látná. És lehet mindebből egy szájbarágós regényt írni, vagy lehet egy ilyet, mint ez, ami őszinte, egyszerű (abban az értelemben, hogy követhető), valóságos. Nekem legalábbis annak tűnt.

Ezért szeretném, ha minél több, a regényben szereplő 5. osztályoshoz hasonló korú iskolás elolvasná. Nem kötelezőként, de segítségként. Meg persze a szüleik és tanáraik is. Mert a regény, szintén nem szájbarágósan, de arra is rávilágít, hogy a felnőtteknek jobban oda kellene figyelniük a gyerekekre...

Teljes cikk ekulton.

PEAR JAM - A magyar Pearl Jam tribute csapat a Muzikumban, 2019.09.13.

Still Alive! volt a magyar Pearl Jam tribute zenekar koncertjének a címe, és nem pusztán az örök PJ himnusz miatt, hanem mert Töce gitáros kivált, és emiatt elmaradt az előző pesti buli, és szóval az évek meg a problémák meg minden… ja, még élünk. De még hogy!

Házibuli volt ez és együttlélegzés. Hammer site-on a koncertbeszámolóm.

TATTOO THE SUN FESZTIVÁL - Watch My Dying, divideD, Diabolus In Musica, 2019.08.30.

A nyár tökéletes zárásaként a Dürer Kert lezajlott, irgalmatlan Tattoo The Sun fesztiválon most csak három bandát sikerült megnéznem a sokból, és mind máshogy volt klassz.

A Diabolus In Musica a kert színpadán zenélt feelingesen, illőn az időponthoz.

A divideD a '80-as éveket turbózta fel látvány- és dallamorgiával.

A Watch My Dying meg a 20. szülinapját ünnepelte vendégekkel, lufikkal, érett zúzással és vásott poénokkal, története egyik legjobb koncertjét adva.

Hammer site-on a cikkem meg link sok fotóhoz. 

Molnár Krisztina Rita: Borostyán, az időkapus

Fraknó vára Ausztriában található, Burgenlandban. Egykor Magyarországhoz tartozott, s máig az Esterházy-család birtoka. Számos érdekessége van, de a legfurcsább mégiscsak a kitömött krokodil, amely az egyik boltív alatt lóg. Ő az egyik főszereplője Molnár Krisztina Rita legújabb gyermekkönyvének, melyben talán az a legfantasztikusabb, hogy a valóságról (történelemről, kultúrtörténetről) mesél úgy, hogy leköti az olvasót.
Teljes cikkem ekulton.

Huszti Gergely: Mesteralvók hajnala

Huszti Gergőt régóta ismerem, könyvkiadós vonalon, és rendkívül jó arcnak tartom, de arra végképp nem számítottam, hogy az első regénye fantasy lesz. Méghozzá portal fantasy, nem csak az ifjúságnak.

A három főszereplő egyike itteni hacker srác, aki egy elég fura helyre kerül, egy erősen feudális jellegű, mégsem tipikus fantasy világba, amint az apránként kiderül. A cselekmény izgalmas és szövevényes, de a szereplők és a nyelvezet az, ami a legjobban megfogott, élmény volt olvasni. Jöjjön mielőbb a folytatás!

Teljes cikkem ekulton.

Majoros Nóra: Az orrszarvú és a madarak

Felnőtt fejjel olvasva ez nagyon szomorú mese is lehetne. A könyv első felében egy magányos orrszarvú keresi a társát – fajtája utolsó példánya ő. Mindezt egy olyan, varázslatosan illusztrált kötetben, mely külsejében gyermekkorom mesekönyveit és diafilmjeit idézi, amikor még senkinek eszébe nem jutott, hogy az orrszarvúk egyszer majd kihalhatnak…
Csakhogy Majoros Nóra nem az az író, aki megáll ott, hogy milyen borzasztó, ami a világban zajlik. Ez a történet sem csak ennyiről szól. Teljes cikkem róla ekulton.

Queensrÿche / Hobo és Bill - Fezen fesztivál 2019

A vihar tett róla, hogy ne tudjak mindent megnézni életem első Fezenén, amit szerettem volna, de Hobo és Bill koncertjének zöme, és az önmaga tribute-jeként is felfogható, mégis 10 pontos koncertet adó Queensrÿche belefért.

Cikkem meg fotóim a Hammer site-on.

Alan Moore – Eddie Campbell: From Hell – A pokolból

Fizikailag, szellemileg és érzelmileg is megterhelő képregénykötet ez, mely egyszerre művészi alkotás, látlelet a viktoriánus korról, és tükör a jelennek.

Ekulton a teljes cikkem.

Alan Moore – Kevin O'Neill: Különleges úriemberek szövetsége 1.

A Különleges úriemberek szövetsége az általam olvasott legszórakoztatóbb képregénye Alan Moore-nak, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs meg benne minden, ami őt jellemzi. Csupán a többiben sokkal kevésbé villantja meg a humorát, mely humor persze feketébb az éjszakánál, és nem kímél semmiféle tabut.

A viktoriánus kori kalandregények és gótikus horrorsztorik hangulatát remekül visszaadó, őrülten pörgős képregénysorozat első gyűjteményes kötetéről ekulton írtam.

Soundgarden: Live from the Artists Den / IMAX mozivetítés

Egészen különleges és megismételhetetlen élményben volt része azoknak, akik beültek az Aréna Plaza Imax termébe július 1-jén. Az egész világon csak ezen a napon vetítették mozikban a Soundgarden aznap megjelenő koncertfilmjét, melyet 2013 februárjában, négy évvel Chris Cornell énekes öngyilkossága előtt rögzített a Live from the Artists Den csapata.

Beszámolóm a Hammer site-on.

Dead Can Dance – Papp László Budapest Sportaréna, 2019. június 26.

Lenyűgöző best of program egy végtelenül hangulattalan helyen, meglepetésekkel. Ez volt nekem a Dead Can Dance idei budapesti koncertje.

Teljes beszámolóm ekulton.

Jostein Gaarder: Éppen jó

Gaarder több korábbi írásában is foglalkozott a halállal, és alighanem az összes művére jellemző, hogy messziről indul, s egyre szűkebb körökben közelítve jut el mondanivalója magvához. Ez ad némi misztériumot, titokzatosságot az Éppen jó cselekményéhez is, bár az érettebb olvasó már az elején sejti, hogy miről lesz szó. De ha sejti sem biztos, hogy számít arra a hovatovább bátornak is minősíthető őszinteségre, amivel aztán az író az öregedést és elmúlást kezeli.

Ekulton a teljes cikk.

A Pál utcai fiúk (színházi előadás)

Hogy a történet megható és máig sokat ad a nézőnek/olvasónak, azt nem szükséges ecsetelnem. Arra mégsem számítottam, hogy az általam látott előadáson, mely nekem az első volt, de nekik a nagyon sokadik, is olyan lelkesedést fogok látni a szereplők arcán. Az meg egyenest torokszorító élmény volt, amikor a szűnni nem akaró taps miatt újra elénekelték a „Mi vagyunk a grund”-ot, alkalmasint bele az első sorokban állva tapsoló nézők szemébe – így az enyémbe is.

Teljes cikkem ekulton.

Alan Moore – David Lloyd: V mint vérbosszú

Setét jövő, totalitárius rendszer Britanniában, és az álarcos-köpenyes igazságosztó, aki tényleg odab..sz a rendszernek. Minden idők egyik legjobb képregénye ez, és tényleg mindenkinek olvasnia kellene, akkor is, ha az anarchista és totalitárius szavaktól nyomban komcsizhatnékja támad. Mert nem ez a lényeg benne, hanem az, hogy emberhez méltó életet kellene élni, ha már megszülettünk, de nemcsak ezt, hanem felelősséget is vállalni önmagunkért és a tetteinkért.

Teljes cikkem ekulton. Bumm!

Hiinaar / Veres Gábor interjú

Veres Gábor a Watch My Dying énekese, de Hiinaar nevű projektje XIX című anyagán pont nem énekel egy sort sem, sőt, a dalszövegek sem az ő művei. Mindezt különféle, underground szinten jól ismert arcokra bízta, barátaira és lelki rokonaira, ellenben ő írta a dalokat, és a hangszeres részek zömét is ő játszotta fel.

És aztán még tök jókat is mondott ebben a hammeres interjúban.

Ted Chiang: Kilégzés ​és más novellák

Ted Chiang kínai származású amerikai sci-fi írónak ez csupán a második novellagyűjteménye, és a világ sci-fi közössége mégis remegve várta, még akkor is, ha jó része már megjelent korábban. Ahogy az első kötetben, úgy a másodikban is sorjáznak a különféle rangos SFF díjakkal elismert, elgondolkodtató írások, és az üdítő változatosság is megmaradt.

Teljes cikkem ekulton.

Erlend Loe: Leltár

A röhejes terjedelme dacára oldalak ezreit megtöltő irodalmi műveket megszégyenítően tartalmas regény pont aznap játszódik, amikor Nina Fabernek, a korosodó költőnőnek, hosszú évek kihagyása után új kötete jelenik meg. Boszporusz a címe, isztambuli élményei ihlették a benne rejlő költeményeket, és az már egészen korán, ha nem is reggel, de legkésőbb délelőtt kiderül, hogy a kritikusoknak nem tetszik. Sőt, egyikük egészen gyalázkodó hangnemben ír róla. Gondolhatjuk, milyen hangulatba kerül ettől szegény Nina, hát ki szeretné, hogy az alkotását csupa rosszindulattal kezeljék?! És még ki sem teszi a lábát a lakásából, máris újabb csapás éri, amit nem mondok meg, hogy mi, mert egy ily keskeny könyv cselekményéről pofátlanság lenne ennél többet elárulni. Legyen elég annyi, hogy aki már olvasott akár egyetlen Loe-könyvet is, az számíthat rá, hogy úgysem tudja előre kiszámítani, mi fog történni, kivéve, hogy hajmeresztő dolgok.
Más egyebeket viszont még leírtam ekulton.

Joe Hill: Locke & Key luxuskiadás 1. – Kulcs a zárját

Joe Hill Stephen King fia, és ez a képregénysorozat hozta meg neki az áttörést (noha amúgy novellákat és regényeket ír). Összetett, szövevényes sztori, érdekes és jól kitalált szereplők, s mellé szuper rajzok.

Teljes cikkem az első kötetről ekulton.

Martin Parr: Only Human - kiállítás Londonban

Az emberi élet fonákságait, humorát a '80-as évek óta fényképező brit Martin Parr május 27-ig tartó kiállítása a londoni National Portrait Galleryben különleges élmény, aki teheti, nézze meg!

Itt írtam le, hogy miért.

Loreena McKennitt – Budapest Sport Aréna, 2019. március 29.

Harmadszor lépett fel Budapesten Loreena McKennitt, a világzene kanadai sztárja, s másodszor a zenéjéhez kevéssé illő Arénában. Ám ha a körülmények nem voltak is ideálisak, a koncert gyönyörű volt.

Cikkem róla ekulton.

Alexandro Jodorowsky és Moebius: Incal 1-3.

Az Incal egy klasszikus képregénysorozat, egy noir elemekkel sűrített űropera, mely sosem jött volna létre, ha nincs Frank Herbert megkerülhetetlen űreposza, a Dűne, s még inkább, ha a számos területen maradandót alkotó, chilei Alexandro Jodorowsky nem áll neki filmet készíteni belőle 1975-ben. A kor olyan óriásaival akarta filmre vinni, mint Orson Welles, Salvador Dalí, Alain Delon, Mick Jagger – és akkor még csak a színészekről beszéltem. A látványtervekhez az Alien filmek kapcsán elhíresült H.R. Giger is hozzátette a magáét, a zenét a Pink Floyd írta. Volna, ha az irdatlan gyártási költségeket látva be nem rezelnek a producerek. Jodorowsky azonban nem hagyta, hogy kétévnyi munkája a süllyesztőben végezze, s új projectbe fogott a Moebius művésznevet használó, francia Jean Giraud-val. (Ez az ember rajzolta az 1983-as Az idő urai c. rajzfilmet, mely sokunkra tett sokkoló, örökre szóló hatást.) Ebből született aztán ez a meghatározó erejű képregény.

Cikkem az első három kötetről ekulton.

Roy Thomas: Conan kegyetlen kardja

Conanhoz méltón bátor vállalkozás a Fumax részéről ez a két (limitált és „standard”) változatban is elérhető, megtermett és súlyos kötet – melyet, ha minden a remények szerint halad, továbbiak követnek majd. Eredetileg a `70-es évek elején indult ez a fekete-fehér képregénysorozat, a Marvel korabeli főszerkesztőjének, Roy Thomasnak a felügyelete alatt. Nem ez volt az első Conan képregény széria, s nem is az utolsó (a Dark Horse-nál a mai napig fut), de talán mind közül ez lett a legsikeresebb és A Klasszikus.

Cikkem róla ekulton.

Molnár Krisztina Rita: A tűz ösvénye

A Víz ösvénye c. első kötetben megismert mozaikcsalád Kenézlőn tölti a Szilvesztert, egy kis borsodi faluban, ahol még megvan a hétköznapok mágiája, ám egyre fogynak a lakói. A tűz számtalan különféle formájában jelenik meg a kisregényben – hol visszaemlékezésként egy gyermekkori lakástűzre, hol malac pirul rajta, hol a szívekben, az arcokban, a fejekben lakozik. Vagy épp a pálinkában. Vagy a tűzhelyben és a gyufában, ahova, hasonlóan az első kötet két lillafüredi szobrához, elrejtett valakit Molnár Krisztina Rita.
Gyönyörű könyv ez is, teljes cikkem róla ekulton.

Brian K. Vaughan: Saga 1.

Amellett, hogy több kilónyi klasszikus képregény is megjelent a magyar comics fanok emlékezetébe minden bizonnyal örökre bevésődő, arany 2018-ban, a Sagának különösen örülök. Igaz, sokan már ezt az eredetileg 2012-ben indult sorozatot is klasszikusnak tartják, de ez mégiscsak egy kortárs, még mindig futó széria. Mely számtalan díjat (Eisner, Harvey, Hugo stb.) elnyert már, például azért, mert bebizonyította, hogy még mindig lehet frisset, újszerűt alkotni a képregényes médiumban.

Bár a Saga alapját adó konfliktus minden, csak nem újszerű, hiszen két, egymással csatározó űrbéli nép egy-egy képviselője a főszereplő, akik minden tiltás ellenére egymásba szeretnek. Shakespeare ebből írta a Romeo és Júliát, de Brian K. Vaughan egészen másféle sztorit kanyarított Alanáról és Markóról – már csak azért is, mert a történet elején születik meg az ő párosának a kislánya, Hazel, aki részint a sorozat narrátora lesz…

Teljes cikkem ekulton.

Alain de Botton: A szerelem csapásai

Jogos Alain de Botton felvetése, hogy a legtöbb szerelmi történet ott ér véget, ahol a való élet kezdődik: X és Y ilyen-olyan nehézségek árán végül egymás karjaiban köt ki, boldogok, mint atom, és úgy is élnek, míg meg nem halnak. De a valóságban ez csak annyiban igaz, hogy élnek, amíg meg nem halnak (kivéve azokat, akiknek átmossa az agyát a tévé meg a többi, azok már korábban átmennek zombiba, ez azonban nem ehhez a könyvhöz tartozik – bár megfelelően megvilágosodott szemszögből nézve ez is szinte mindenki).

Ez a könyv arról szól, hogy mit rontunk el és miért. Kíméletlenül őszinte és pontos megállapításokat tesz az alapvetően filozófusnak számító de Botton, s teszi mindezt egy konkrét pár történetén keresztül. S bár annak érdekében, hogy regényszerű lehessen ez a sztori, tényleg vannak konkrétumai a párnak, ám az író azon volt, hogy az életükben felmerülő problémák minél általánosabbak legyenek. Annyira nagyon nem is kellett megfeszítenie magát ez ügyben, hiszen amit a közel-keleti származású Rabih és a skót Kirsten megélnek, annak a zömén így vagy úgy, de minden házaspár keresztülmegy.

És de Botton azt mondja, hogy alapvetően az okozza a gondokat, hogy a sebeinken keresztül szemléljük a világot, életünk párját meg végképp. Meg hogy a gyermekkorunkban megélt feltétel nélküli szeretet az, amit a párunktól remélünk megkapni, aki ezt a szerelem kezdetén kialakuló rózsaszín köd leple alatt látszólag meg is adja. Csak aztán kiderül erről a párról, hogy ilyen meg olyan, s ráadásul még amolyan is. És ha akárki lenne, talán látnánk, hogy hát csak ember a nyomorult, de mivel az életünket bíztuk rá (a házasság kötelékében), iszonyatosan rosszul esik tőle, hogy mégsem tudja megadni, amit ígért az elején. Mi több, esetleg a fejünkhöz vágja, hogy mi se neki.

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy a maga már-már tabudöntögető módján nagyon sok igazság van benne. És az igazságot ezer emberből 999 nem fogadja túl jól. Hát ki szereti, ha oldalanként pofán csapják? Ahhoz is meg kell érni, és akkor az még csak egy. Merthogy, és ezt szerintem nem hangsúlyozza ki eléggé ez a könyv, a párkapcsolathoz két ember kell, ezért is hívják párkapcsolatnak. Az a fokú tudatosság, belátás, megértés és együttérzés, hovatovább felébredett bölcsesség, amit de Botton előír mindenkinek, aki párkapcsolatra adja a fejét, érzésem szerint a nyugati civilizációban élők 99,99%-ának semmivel sem elérhetőbb, mint a Csomolungma csúcsa. Az pedig, hogy a kivételes maradékba tartozók közül kettő egymás párja legyen, már-már a lehetetlennel vetekszik.

Végig, ahogy olvastam a könyvet, az motoszkált bennem, hogy vajon mire futtatja ki az egészet de Botton. Mi lesz az ő biznisze, amiért ezt az egészet leírta. Aztán kibújt a szög a zsákból: története házaspárja végül a párterápia segítségével érti meg végre annyira egymást, hogy élhető életük legyen. És elhiszem de Bottonnak (akiről mondjuk nem tudom, van-e párterapeutai praxisa, de ahogy nézem, nem merő filozofálgatással keresi meg a betevőt), hogy működik a dolog. Mert akárhova nézek, azt látom, hogy az emberek többsége nem tud beszélni az érzéseiről, ha mégis tudna, nincs kinek elmondania, ha mégis van, hát a barátainak beszél róluk, akik valószínűleg a barátság lényegét abban látják, hogy neki adjanak igazat és a másik felet szidják, s ha mégis lenne olyan barát, aki megmondja az igazat, akkor meg a kérdező fél fogja valószínűleg úgy érezni, hogy anyádpicsáját. Tehát elhiszem, hogy egy külső szakember segíthet. Nem rovom fel de Bottonnak, hogy nem említ más megoldási lehetőségeket, mert relatív, hogy vannak-e: bármely megoldás, módszer, út csak annak hozhat eredményt, aki hajlandó és képes is végigmenni rajta. Azzal viszont bajom van, hogy nem írta oda, hogy a párterápia akkor segíthet nagyon sokat, HA mindkét fél részt vesz benne. Mert ha csak az egyik próbál valamit tenni, akkor az, legyen ez az egyik fél bármilyen belátó, megértő, igazi felnőtt, nem lesz elég. Lehet, hogy hosszú távon érett viszonyulásával élét veszi a másik fél támadásainak – de ebben a verzióban meg mintha túl sok lenne a "lehet", és ahogy az egyik Nomad dal fogalmaz: "az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz legyen".

Mi több, ebben a könyvben, bár bőven van szó a női oldalról is, érzésem szerint mélyebben jelenik meg a férfié. Rabih csórikámról minden kiderül, de Kirstenről nem annyira. És ha már az a cél, hogy beszéljünk őszintén minden szarról, akkor itt érzek némi hiányt.

Mégis szívesen odaadnám ezt a könyvet mindenkinek, aki már párkapcsolatban él, vagy egyszer majd fog. Sosem késő belátni a hibáinkat, rájönni, hogy mi mozgat minket (sokszor tudat alatt), és mi a párunkat, mindig van remény valamit jobbá tenni. És felnőttként kutya kötelességünk lenne, hogy tegyünk már saját magunkért, hogy jobban képben legyünk, hogy ismerjük meg magunkat, hogy jobb párja lehessünk a párunknak, jobb szüleje a gyerekünknek.

S persze lehet, hogy van ebben a témában sokkal jobb könyv vagy megfejtés, de addig is, míg ez kiderül, csak olvassa végig mindenki. Mert végig kell olvasni, akárhogy is fáj, amit de Botton ír, nem szabad félbehagyni, mert eljut valahova, ad valamiféle megfejtést, és az messze több, mint ami a legtöbbünknek jut.

Pear Jam, 2019.01.25. Muzikum

A Pear Jam egy sokat látott magyar zenészekből álló Pearl Jam tribute zenekar, és baromi feelingesen tolják a Seattle-i grunge legenda dalait. A Hammer honlapjára írtam a Muzikumban tartott, közel két és fél órás koncertjükről.

Varró Dániel: A szomjas troll – Kis viking legendárium

A szømjas trøll című kötetben négy mesét olvashatunk: a címadót, mely a skandináv mítoszokból és mesékből táplálkozik, „A kíváncsi óratörpé”-t, mely jobbára szintén, de legfőképp finn, „A kis hablegény”-t, mely Andersen nyomán íródott, belső rímekkel tarkított mese, s végül „A leprikónok átká”-t, melyben kelta elemek vegyülnek a nordikusokkal, s mely egyben a legkülönlegesebb Varró alkotás ever.

Teljes cikkem ekulton.

Mirai – Lány a jövőből

Ez a rajzfilm leginkább arról szól, hogy hogyan fogadja el a négyéves Kun a kishúgát. De ahogy erről mesél, az egészen fantasztikus – és közben nagyon-nagyon emberi. Merem ajánlani minden szülőnek, illetve minden olyan gyereknek, akinek van testvére (legyen bár idősebb vagy fiatalabb nála).

Teljes cikkem ekulton.

Pear Jam & Superunknowns – Pearl Jam & Soundgarden tribute az Ellátóházban

Mikulás napján két magyar tribute csapat olyan koncertet adott az Ellátóházban, mely bizonyos szempontból nagyobb élmény volt, mint ha az eredetiket láthattuk volna. Igaz, ezért Kövi Lóri (PJ/Alva/Flop énekes) a vérét adta, de nem csak ő fog örökké emlékezni rá.

Cikkem a Hammer site-on.

Best of 2018

• Könyv 
Craig Thompson: Blankets – Takarók
David Almond: The Colour of the Sun
Dallos Sándor: A Nap szerelmese / Aranyecset
Ken Liu: A papírsereglet és más történetek
Rachel Joyce: Harold ​Fry valószínűtlen utazása
Ernest Cline: Ready Player One
meg három nagyon jól eső újraolvasás:
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai
Otfried Preußler: Krabat

Könyvek terén jó kis év volt ez (fentebb csak a legeslegjobban tetszők szerepelnek, de még hosszan folytathatnám a listát), képregényes vonalon meg egyenest a legjobb év ever. A Takarók volt, ami mindenek fölött tetszett, de ott volt még az Incal, a Sandman: Death - Halál, Batman: A gyilkos tréfa, V mint vérbosszú, Saga 1., Conan kegyetlen kardja stb., csupa olyan kiadvány, amiről évek, akár évtizedek óta álmodozunk.

• Film

Paterson

Testről és lélekről

Lucky

Kutyák szigete

A Meztelen Juliet

Mirai - Lány a jövőből
Ebben az évben legalább a felét nem láttam azoknak a filmeknek, amiket szerettem volna, de jó filmből így is jutott, a fentieken kívül is, de ezek azok, amiket újranéznék.

• Koncert

Fates Warning, A38

Alice In Chains, Budapest Park

Ozone Mama / AsphaltHorsemen, Track Barba Negra

Pain Of Salvation / Kingcrow, A38

Walking Papers /Ozone Mama, A38

Pear Jam /Superunknowns, Ellátóház

Időrendi sorrend, és azok a koncertek, amelyeken lelkileg is bevonódtam, ha fogalmazhatok így. Bár a legtöbb további koncerten is az történt, szóval... nem tudom, talán ezek a legemlékezetesebbek? Nem is biztos. Az AIC nem volt annyival jobb mondjuk a King Crimsonnál... Mindenesetre van a fentiek között legalább kettő, de inkább három, amit évtizedek múlva is emlegetni fogunk, ha megérjük. Hivatkozási alap, hogy aha, szóval te is ott voltál.

• Dalok 

Alice In Chains: Maybe

Alice In Chains: All I Am

Alone In The Moon: Ruin Pop

Amorphis: Amongst Stars
Angertea: The Devil's Last Foil

Ann My Guard: Sacred I

Don Gatto: Sink Without A Trace

Dystopia: Purge Yourself

Firkin: Your Odyssey

Madder Mortem: Liberator

Nomad: Piros és zöld lámpák

Ozone Mama: Moon Pilot

Pearls Of Long Loved Years: Gift

Pearls Of Long Loved Years: Rise

Primordial: To Hell or the Hangman

Primordial: Stolen Years

Sear Bliss: Shroud

Thy Catafalque: Töltés

Thy Catafalque: Tenger, tenger

VoiVod: Always Moving

Walking Papers: This is How it Ends

Wall Of Sleep: Deserter (de leginkább a Fear, csak az még nincs fenn youtube-on)

Warrel Dane: Rain

Witherfall: Ode to Despair

Húzós egy év volt ez, maradjunk annyiban. Már kívánni se merek, annyira nem szokott bejönni (bár lehet, annak, aki olvassa, bejön, és akkor jól van).

Szóval, a fentiek, lássuk be, mind-mind kábítószer. Még ha, tegyük fel, egyik-másik nem csak abban segít is, hogy jobban érezzem magam tőle, hogy jól szórakozzak, hogy valami értéket adjon, hanem mondjuk tágítja a világképemet, a belátásomat, új gondolatokkal gazdagít, akkor sem változtat gyakorlatilag azon, ami épp van. Egyik fenti zene, film, könyv, egyéb élmény sem segített nekem abban, hogy mondjuk meggyógyítsam, akiket meg kell, vagy hogy jobb belátásra késztessem a politikusokat. Ez mind csak kábszer. De azért segítettek.

És az is jó volt, hogy interjúzhattam jó pár kivételes alkotó emberrel (ezek közül különösen emlékezetes számomra a Balogh Ádámmal, Majoros Nórával, Molnár Krisztina Ritával és Várhidi Adriánnal készült interjúk, valamint az, hogy a Budapest Katalógusba bekerült egy általam készített fotó és egy rövid interjúm Theodora Gosszal). Színházban háromszor jártam, mind emlékezetes volt (Akit Biffnek hívtak, Galaxis útikalauz stopposoknak, A Pál utcai fiúk). Korniss Péter: Folyamatos emlékezet c. kiállítása is nagyon tetszett.

Valami mindig van, ami átlendít, ami segít, ami elfed vagy enyhít. De igazából arra lenne már szükség, nekem is meg országnak-világnak, ami megoldja a problémákat, ami ténylegesen jobbá tesz végre valamit. Nem csak kicsiben, nem csak annyiban, hogy OK, most egy kicsit jobban érzem magam, most jobban viselem az akármit és akárkit, ami és aki az életemben van. Még ha nem is tudunk az egész világra hatni, még ha néha egy mosoly, egy kis kedvesség vagy együttérzés is elég – arra, amiben vagyunk, nem elég. Asszem, 2019 dolgos év lesz.

Balogh Ádám - Világok vándora

Balogh Ádám festőművészként és fotográfusként is valami egyedit, sajátosat alkot. A világ megannyi pontján járva mindenütt a helyek és a helyiek igazi arcát keresi, s az abban rejlő szentséget. Ádám legutóbb a Szentföldön járt, erről és megannyi másról mesélt nekem. Aztán annyit mesélt, hogy abból két interjú is született, némi átfedéssel bár.

Az ekulton van a hosszabb, alaposabb verzió, míg a FotóVideó magazinban az, ami inkább a fotós oldalra koncentrál. És csoda dolgokat mond ez a csodaember.

Péczely Dóra (szerk.): Budapest Off

A Budapest Off tizenhárom ifjúsági novella gyűjteménye, melyekben szinte csak az közös, hogy Budapest egy-egy városrésze (vagy kerülete) adja a hátterüket. Van, ahol szinte főszereplő; van, ahol épp csak megemlítik, de minden írásban meghatározó. Anélkül, hogy erőltetett lenne, bizonyítja mindegyik novella, hogy az embert formálja, befolyásolja, alakítja a hely, ahol él.

Tartottam egy kicsit ettől a kötettől. Attól, hogy túlzásba viszik benne, nem is a megmondást, ami az én gyerekkorom ifjúsági irodalmában sűrűn megesett, hanem a borzalmak, a szegénység, a kisiklott és elidegenedett életek bemutatását. A végén úgy csuktam be, hogy igazam volt, mégsem bánom. Merthogy az egy dolog, hogy a fontos kérdésekről beszélni kell, az viszont egy másik, hogyan is beszélünk – és ebben a kötetben bőven van olyan írás, amelyben a fontos kérdésekről úgy esik szó, ahogy szerintem jó. Hogy átjöjjön az üzenet, de ne legyen letolva torkomon.

Teljes cikkem ekulton.

Szeretlek, anya! – 31 őszinte vallomás

Az édesanyákat köszöntő könyvet jó párat találni a könyvesboltok polcain, ám ez az extra nagy méretű kötet egészen különleges. Bár az egyedi stílussal bíró belga illusztrátor, Quentin Gréban Maman című könyvén alapul, abból „csupán” a képeket vették át, s mindegyikhez más és más magyar szerzőt kértek fel, hogy írjon egyoldalnyi szöveget. Egyik-másikukat nem íróként ismerjük, de amilyen színesek és változatosak Gréban képei, annyira változatosak az írások is.

Teljes cikkem ekulton.

Madder Mortem interjú

A Madder Mortem régi kedvencem. Kő underground zenekar a norvég erdők mélyéről, egy fantasztikus és erős hangú (és személyiségű) énekesnővel az élen. Totál más zene, mint bármi, és a Marrow c. új albumuk is az év legjobbjai között van. Már harmadszor interjúztam Agnetével, és megint baromi jó dolgokat mondott.

Hammer site-on az interjú.

Peter Wohlleben: Érted a fák beszédét?

Peter Wohlleben egy német erdész, akinek A fák titkos élete című ismeretterjesztő műve hazánkban is bestseller lett. Annak a gyerekek számára „szelidített” verziója ez a nagy alakú, fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált kötet, de én felnőtt fejjel is nagyon élveztem. 

Teljes cikk ekulton.

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (színházi előadás)

Vannak dolgok a világegyetemben, amikről az ember hajlamos azt gondolni, hogy lehetetlenek. Nekem például eszembe nem jutott volna, hogy Douglas Adams klasszikus sci-fi paródiáját színpadra lehet állítani, de a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem két tagjának vizsgaelőadása bebizonyította, hogy pedig de.

A nyáron láttam a darabot, de lesz még. Hogy mikor, az is olvasható az ekultos beszámolómban.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Ez a gyűjtemény Ray Bradbury első novelláskötetéből (Dark Carnival, 1947) vett át tizenöt sztorit, további néggyel megtoldva, és így, ahogy van, a hátborzongató, horrorisztikus irodalom klasszikusának számít. Sokaknak talán meglepő is lesz, hogy milyen sötét hangulatú, félelmetes írások ezek. Magam legalábbis nem az effélék miatt szerettem meg Bradbury írásait, és egyik-másik novellát elég sokkolónak és betegnek találtam. De már ezek a korai írásai is elképesztő ötletekkel voltak tele, melyek aztán rengeteg más íróra és egyéb művészre voltak hatással. Ha jobban ismerném a korszak irodalmát, talán elősorolhatnék néhány akkori nagy- vagy obskúrus nevet, akik hathattak a még ifjú Bradburyre. Nekem azonban úgy tűnik, hogy még Poe vagy Lovecraft hatása sem konkrét ötletek, hangulatok formájában jelentkezett (ha ugyan), inkább azt látom valószínűnek, hogy Bradbury magába szívott mindent, és olyan agya meg lelke volt, melyek minden hatást úgy pörgettek-forgattak át, teljesen váratlan asszociációkba és sztori-magvakba, hogy nem igazán lehet ráismerni az elődök befolyására. Miközben pedig nagyon is ősi szimbólumokkal, motívumokkal és megoldásokkal dolgozott ő is.

Teljes cikkem ekulton.

A meztelen Juliet

Az angol bestsellerszerző, Nick Hornby újabb regényéből készült feldolgozás ez. A korábbi filmesítések nem mindegyike ütötte meg az eredeti könyv szintjét, de A meztelen Juliet sok szempontból jobban tetszett, mint a regény – már amennyire arra így közel 9 év távlatából emlékszem. Jó párbeszédek, jó színészi alakítások, jó zenék, egy látszólag könnyed, mégis erős mondanivalót hordozó filmben.

Teljes cikkem ekulton.

Alone In The Moon interjú

Az Alone In The Moon trió második albuma tavasszal jelent meg Ruin Pop címmel. Az anyag sajátos egyvelege a grunge-nak, punknak, stoner/hard rocknak és sok egyébnek, és leginkább az éjszakai Budapestről szól. Az énekes-gitáros Várhidi Adriánnal készítettem interjút, aki nagyon jókat mondott. Zenei, szövegi, gondolati és szív-lélek síkon is kivételes csapat ill. ember, áldás, hogy van!
S imhol az interjú.

Walking Papers / Ozone Mama, 2018.10.01. A38 Hajó

Valami egészen döbbenetes, delejező, mágikus koncertben volt részünk. Lehet, nem is, inkább biztos, hogy életem egyik legjobb koncertélménye, és bár intuitíve éreztem én ezt előre, mégsem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz.

A Hammer site-on jelent meg a cikkem, amiben leírtam, hogy ezt mégis hogy értem.

Thy Catafalque interjú

Geometria címmel májusban jelent meg a nyolcadik Thy Catafalque album, egy újabb remekmű, és abban a hónapban a HammerWorld magazinban volt is egy interjúm Kátai Tamással. Ez itt azonban a teljes verzió.

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Zafón egy irdatlan méretű és labirintus-szerűen szövevényes történetfolyam újabb (utolsó?) részében megint (részben) más nézőpontokból mesél tovább. Az eddigi legvaskosabb kötet is izgalmas és lebilincselő, még ha a legendás első rész (A szél árnyéka) hangulatát csak nyomokban idézi is fel.

Teljes cikkem ekulton.

David Almond: The Colour of the Sun

Egyetlen nyári napról szól ez a regény, de ilyet csak Almond tud. Egy régvolt korról és számunkra ismeretlen, észak-angol helyről mesél (a saját gyermekkoráról), de úgy, hogy az ember érti és érzi, hogy végül is ez a gyermekkor, ez a felnőtté válás, ez a Nap és ez a nyár, mindnyájunknak, akárhány változatban is. Csodaszép, megindító, elvarázsolt.

Cikkem ekulton.

Theodora Goss / Budapest Katalógus

Az a megtiszteltetés ért, hogy egy fotóm, s a hozzá kapcsolódó rövidke interjú bekerült a Budapest Katalógusba.
Theodora Goss egy magyar származású amerikai írónő, aki leginkább fantasy/sci-fi novellákat és regényeket ír, emellett egyetemi tanár Bostonban, és egy rendkívül kedves, érdekes személyiség. A többi elolvasható itt (de lesz egy hosszabb interjú is).

Ozone Mama / Asphalt Horsemen, 2018.08.01., Bp. Barba Negra Track

Kívánom mindenkinek, hogy amikor valaki jó estét kíván neki, legalább ilyen jó estéje legyen, mint nekem volt ezen az augusztusin, midőn a Barba Negra Track kisszínpadán ez a két társulat játszott. Baromi jó hangulatú, barátságos, vidám bulit tolt mindkettő, én meg írtam erről a Hammer site-ra, és fotóztam is jó sokat (a cikk alján a link, tessék megnézni, mert egyik-másik képre igen büszke vagyok).

Asphalt Horsemen

Ozone Mama

Neil Gaiman: Death – Halál: Teljes gyűjtemény

A Sandman képregénysorozat a `90-es évek elején indult, és egyik vezére volt annak a forradalomnak, ami hasonló módon újította meg a képregényes világot (és hosszú távon a mozit is), mint a rockzenét a seattle-i grunge. Neil Gaiman is a Sandman írójaként vált világhírűvé. A sorozatot számos különféle rajzoló illusztrálta, s ez csak még tovább gazdagítja az amúgy is zseniális ötletekkel teli sztorikat.

Halál egyike a Végteleneknek, melyek közé Sandman, avagy Álom (Morpheus stb.) is tartozik. Előbbi utóbbi nővére, és bár változó, hogy milyen korúnak tűnik, de alapvetően gót lánykának néz ki. Fekete, tupírozott haj, szintén feketével kihúzott szemek és ajkak, fekete rucik, és egy jókora Ankh (egyiptomi kereszt, mely éppenséggel az élet szimbóluma)… Ez a gyönyörű kötet azon hosszabb-rövidebb történeteket gyűjti össze, melyekben fontos szerep jut neki.

Teljes cikkem ekulton.

Craig Thompson: Blankets – Takarók

Szerintem ez a világ egyik legszebb könyve. Az első szerelemről szól, felnőtté válásról, nehéz gyermekkori élményekről, de úgy, ahogy talán semmi más. Közel 600 oldalas képregény, és akként is különleges.

Teljes cikkem ekulton.