A debreceni Ghost Toast kísérletező, instrumentális prog rockot játszik, melyben a világzenétől a zúzós metalig bárminek van helye. A dalokba gyakran tesznek hangmintákat, beszédet, samplingelt éneket. Ötödik albumuk, a Shade Without Color a két évvel ezelőtti konceptanyag folytatása, mely a kiüresedés témakörét járja körül a csapatra jellemző szabad értelmezésben. A finn Inverse Records által kiadott anyagról faggattam Rózsavölgyi Bence gitárost, Stefán „WarYou” János basszusgitárost, Cserős Zoltán dobost, míg Pusker János billentyűs-csellista igazoltan volt távol. A márciusi lapszámban megjelent interjú teljes verziója a Hammer honlapon olvasható.
Két verzióban írtam meg a cikket, ekultra általánosabban, FotóVideóra nyilván fotósabb szemszögből.
Weinsteint elsősorban az érdekli, hogy az átlagemberre, a társadalom kisebb egységeire (közösségek, család, egyén) hogyan hatnak a jövő változásai, melyeket nyilván a jelenből igyekszik megjósolni. És meglehet, ritka, hogy egy sci-fi mű „előrejelzései” pontosan megvalósuljanak, Weinstein írásai, pont az emberi lépték és nézőpont miatt borzongatóan hitelesnek hatnak.
A Walesben élő Finn Beales fotósorozatokon keresztül mesél el történeteket - elsősorban reklámkampányokban, de könyve bárkinek érdekes és értékes lehet, aki szeretne fejlődni a fotózásban.
Két helyre is írtam róla: ekultra inkább általános szemszögből, míg a FotóVideó oldalára fotós szemmel.
A budapesti Perfect Pill jó tíz éve indult, progresszív és grunge elemekkel tarkított modern rockot játszik, keserédes dallamokkal. Sok daluk szól a világunktól való elidegenedésről, az álmodozásról és a valósághoz visszavezető útról. Új albumuk, a White Noise az év egyik legjobbja. A kérdéseimre Szabó Levente énekes-gitáros és Szenkovits Arshak gitáros válaszolt.
Az interjú a Hammer oldalán olvasható.
Elsőre nem is voltam igazán lelkes az Art deco plakátok kapcsán, ám az első terem végére magával ragadott a két világháború közötti korszak miliője. Remek kiállítás, érdemes megnézni!
Cikkem a kiállításról a FotóVideó oldalán.
Részt vehettem a felújított Operaház egyik első előadásának, a Parsifalnak a fotós próbáján. Lett belőle cikk az ekulton (ajánló, a zöme a sajtóanyag), ill. sok-sok kép, ami meg az ekult FB oldalán látható. Érdekes és klassz élmény volt, sajnálom, hogy csak az első felvonást tudtam megnézni (az úgy egy és 3/4 óra volt).
Ebben a képregényben pedig ott van feketén-fehéren a csapat pályájának első évtizede, és tök jó. Teljes cikkem ekulton.
Nicholas Nixon 1975 óta évi egyszer lefényképezi feleségét és annak három húgát, vagyis a Brown nővéreket. A Mai Manó Házban május végéig megtekinthető sorozat képein így végigkísérhetjük az idő múlását, s közben saját magunkkal is szembenézhetünk.
Teljes cikkem a FotóVideó honlapján.
A Nulladik Változat 1989-ben alakult, a hazai alternatív rock színtér egyik meghatározó alakja. Új albumukra mégis nagyon sokat kellett várni. A Hol a határ címmel megjelent korong kapcsán Fenes Tibor énekes-gitárost kérdeztem, és a Hammer honlapján el is lehet olvasni, miket válaszolt. Elárulom: jókat.
Fotó: Szeifert Judit
Még akkor is, ha Carsten Henn regénye nem is annyira cukros, mint elsőre gondolnánk.
Ötödik albumuk a pont két éve kiadott Shape Without Form folytatása. A két anyag nagyon tágan értelmezett koncepciója az üresség, mely T.S.Eliot Az üresek című versén alapul (onnan az albumcímek is). Ám nem szükséges ismerni az előzményt, hogy magával ragadjon az új lemez, ahogy a kiüresedés különféle útjain sem muszáj elmerengeni – ez az a zene, amelyet a hallgató a maga szabad asszociációi szerint hallgathat, kedvére. És az benne a legfurább, hogy minden súlya-komorsága mellett is végeredményben felemelő, reményt adó - és szép.
Ez simán az egyik legjobb zenész életrajz, amit valaha olvastam, és ekulton a teljes cikkem.
A Pitypangbor nem kimondottan regény, inkább novellák füzére, melyekben azonban végig jelen van a 12 éves Douglas Spaulding és az ő családja. Douglas többé-kevésbé maga a gyermek Bradbury, s Green Town, a regény helyszínéül szolgáló városka sem egyéb, mint az Illinois állambeli Waukegan, ahol Bradbury felnőtt. Több novellájában is megjelenik ez az idilli, kedves kisváros, mely egyúttal a Gonosz lélek közeleg című, a maga módján horrorisztikus regény helyszíne is. De még az is végtelenül nosztalgikus, és az is a gyermekkor felmagasztalása. Hát még a Dandelion Wine.
Ez PKD korai zsengéje, a magyarul még ki nem adott maradék kevés egyike, még az igazán nagy művei előttről. De attól még ennek is megvan a maga súlyos mondanivalója, s mivel a totalitárius rendszerről ill. ember és számítógép kapcsolatáról szól (melyben utóbbi a vezér), hát érvényesebb, mint valaha. S nem mellesleg elég izgalmas is.
Érdekes panelek, jellemábrázoló közelik, atmoszférikus nagytotálok és a harc hevét érzékletesen megjelenítő képek sorjáznak itt is, ám művészi újításoknak épp úgy nincs helye, mint a színeknek. Nem is baj, ez a Conan sorozat így tökéletes. Nem tudom, ki hogy van vele, elvégre mégiscsak már-már ódonnak számít ez a képregény, én még azt is szeretem benne, hogy a stílus gyakran a korabeli Füles magazinokban megjelent magyar képregénysorozatokra emlékeztet. Ám ez távolról sem jelenti azt, hogy nincs változatosság, vagy hogy már nem John Buscema rajzait tartom a leghívebbnek Robert E. Howard örökségéhez. Így is minden résztvevő hozzátesz valami egyénit.
Az ekulton viszont alaposan kifejtettem, hogy mire gondolok.
• Könyv
Michael Ende: A Végtelen Történet
Ursula K. Le Guin: Szigetvilág sorozat 1-4.
Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg
David Almond: Half a Creature from the Sea, Bone Music, Counting Stars
Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 3.
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei
Frank Herbert: A Dűne istencsászára
Theodora Goss: Különleges hölgyek európai utazása I-II.
Andy Weir: A Hail Mary-küldetés
Stan Sakai: A kard (Usagi Yojimbo 12.)
2021 nekem valahogy inkább az újraolvasások ill. néhány rég esedékes kötet éve volt, mintsem az újdonságoké. 46 évesen újraolvasni A Végtelen Történetet olyan élmény volt, ami heteken át tartott ébren, járt a szellememben, és talán még most is így lenne, ha nem kezdek bele utána valamibe, ami idővel képes volt lekötni.
Ursula K. Le Guin első Szigetvilág regényét már rég olvastam, most újra elővettem, s aztán a három folytatását, és lenyűgöző volt az a valódi, megélt, hiteles életbölcsesség, amit fantasybe tudott oltani.
Ray Bradbury egyik legismertebb regényét is újraolvastam, de azt azért, mert újra kiadták, és most is elvarázsolt, akárcsak a Sandman még múlt év végén kijött 3. gyűjteményes kötete. Másik örök kedvencemtől, David Almondtól két korábbi novelláskötetet és egy új ifjúsági regényt olvastam, és továbbra is az egyik (ha nem a) legjobb élő írónak tartom, aki képes meglátni az emberben a jót, és azt mutatni meg az életből, amit én is keresek. S a lista többi résztvevője is emlékezetes élmény volt.
The Secret of Roan Inish
Holdfény királyság
Addams Family
Vancsó Zoltán: Peter Gabriel slideshow
Ebben az évben a magától értetődőkön túl is volt sok minden, ami elejét vette, hogy moziba menjek, vagy legalább megnézzek valamit. A fenti listán csupán két új film van, a többi rég várta már, hogy engem is elvarázsoljon, Vancsó Zoltán slideshow-ja meg pláne különleges volt.
Horváth Attila 50: Madrass, Flop, A Kert, Magyar Rockhírességek Csarnoka
Tulpa / Űrlénykirály x Galambos Péter, Urániamozi
Eilema / Icenap, Analog Music Hall
Slowmesh, Hammer special unplugged
Bloody Holly and the RicketZ, Hammer special unplugged
Koncertből sem jutott sok, bár több, mint múlt évben. Magától értetődik, hogy a Mezolitnak mondott, de azért a világ első Thy Catafalque koncertje volt a legfontosabb ebben az évben, de minden, amire eljutottam, gyógyír volt. Plusz volt két rövid unplugged koncert, amit a munkahelyemen vettünk fel a két zenekarral, Hammer interjúk exkluzív mellékleteként, hát, olyan élményben sem volt még részem sose. Hála!
Enslaved: Ruun II - The Epitaph
Justin Sullivan: Stone and Heather
Magma Rise: From The Heights From The Ground
Osi And The Jupiter: In Death [Carry Me Home]
Thy Catafalque: A kupolaváros titka
Tori Amos: Speaking With Trees
Unto Others: When Will Gods Work Be Done
Ebben az évben kevesebbet fotóztam, tesztelni sem volt nálam annyiféle cucc (viszont interjúztam Haller Szabival, aki lánglelkű ember és zseniális fotós), de azért készítettem néhány olyan képet, amiknek tudtam örülni, vagy amik jelentenek nekem valamit. Pl. ezeket:
2020 nyilván speciális év volt, és ’21 is, mégis máshogy. Nem szimplán megismétlődött az előző. Nyilván. Azt gondolom, hogy minden korábbinál fontosabb az alábbi, ami Frank Herbert Dűne c. regényében (meg a belőle készült filmben) amúgy is sokszor előkerült 2021-ben. Nem arról van szó, hogy mert nekem aztán ez olyan jól megy, nem ez a lényeg. Hanem, hogy minél ritkábban engedjük be a félelmet (és ebben pl. a fentiek is sokat segítenek):
„Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”
A Szigetvilág varázslója eredetileg 1968-ban jelent meg, magyarul a Móránál ’89-ben, és önmagában is lebilincselő olvasmány. Megismerkedünk benne a Szigetvilággal, egyúttal a sorozat egyik főszereplőjével, Karvallyal, aki kecskepásztornak születik Gont hegyei közé, majd idővel fény derül mágikus tehetségére. Ám hogy belőle lesz minden idők egyik legnagyobb varázslója, az első részben legfeljebb csak írói sugallat, hiszen szinte csoda, hogy túléli azt az iszonyatot, amit ő maga hozott saját fejére ifjonti tudatlanságában.
Le Guin ezen regényeiben, túl a csodás világon, a rétegzett, remek szereplőkön, vagy épp a sárkányokon (a Keep Of Kalessin innen vette a nevét!), s túl a lassan épülő, mégis magával ragadó cselekményen, nekem az írás (és a fordítás!) szépsége, a leírtak bölcsessége és tisztasága adta a legtöbbet. Olyan letisztult, természetközeli ez a világ és a szereplők, s közben mégis olyan emberség és életbölcsesség árad a könyvekből, amihez foghatót csak nagyon kevés más írónál tapasztaltam (még úgy is, hogy világos, hogy Le Guin sokakra hatott, Pullmantól akár G.R.R.Martinig). Jelen korunkban, mikor valami, A legtávolibb part-ban zajlóhoz hasonló szörnyűség történik velünk, olyan ez a sorozat, mint gyertya vagy fáklya lángja a sötétben.
(A cikk megjelent a HammerWorld magazin 2021. novemberi, No. 339-es számában.)
A borító attól még kissé nehezen magyarázható, Békés Pál amúgy zseniális fordításának mai szemmel anakronisztikusnak ható elemei annál könnyebben – pl. az Állatfarm csak ’89-ben jelent meg magyarul, akárcsak jelen kötet, épp csak jelen kötet két regényt (A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója és Adrian Mole újabb kínszenvedései) tartalmaz, és az első már ’86-ban kijött a Móránál. És azt hiszem, még akkor is bátorság kellett a kiadásához, tekintve, hogy vannak benne a kommunizmust támadó mondatok is (még ha maga Adrian Mole rokonszenvezik is a munkásosztállyal).
Roppant kíváncsi lennék, még mindig menő olvasmány-e ez, vagy csak a mi régebbi nemzedékeink számára volt akkora cucc. Ha abból indulok ki, hogy mennyire rühelli ma mindenki a Légy jó mindhalálig-ot, és állítólag mennyire nem értik a mai gyerekek Nyilas Misit, akkor lehet, hogy Adrian Mole balf***kodásai és lúzerkedései is visszatetszőek számukra. Hát senki nem akar vesztes lenni, nem igaz? Aztán persze idővel úgyis mindenki meghal, tehát mindenki lúzer, de ez nem tartozik annyira ide.
Azért azt hiszem, ez még mindig remek ifjúsági regény, mert meggyőződésem, hogy valójában akármennyit változott a világ, az ember maga nem, sem pedig az ember gyermeke. És ha nem is mindenkinek, de sokunknak voltak meg vannak olyan botorságai, kívülről mulatságos, átélve éktelen szenvedést okozó pillanatai, melyekkel ez a (két) könyv tele van. Függetlenül attól, hogy a ’80-as évek eleje óta mi változott úgy Nagy-Britanniában (ahol Adrian él), mint általában a világban. Nekem legalábbis nem hiányzott, hogy miért nem hívja fel XY-t a mobilján.
Persze felnőtt fejjel eléggé más élmény volt. Tudom, hogy anno, 14-15 éves
korom körül olvasva ezt a kiadást is nagyon sokat nevettem rajta, és most is,
de közben jajnekem, mi minden van még ebben! Sue Townsend szemlátomást jól
ismerte az emberi életet, és meglepő módon (végtére is nő volt), azt is, milyen
kamaszfiúnak lenni. Az meg külön döbbenet, hogy túl a Thatcher-éra kritikáján,
vagy a házas- és szülői lét buktatóin, melyekről szintén őszintén ír, még ha a
13-16 éves Adrian szemüvegén keresztül is, mennyire előremutató volt pl. abban,
ahogy olyan kérdéseket érintett, mint az idegengyűlölet vagy a homoszexualitás.
Egyiket sem tolta előtérbe, de jóval korábban vette ezeket elő, mint ahogy
bekerültek a közbeszédbe. De azért persze mindezek mellett is szórakoztató
olvasmány ez.
Amennyire vissza tudok emlékezni, abban az időben (1991 környékén) még a Galaktika és főszerkesztője, Kuczka Péter uralta a fantasztikus irodalom hazai berkeit, ő meg, úgy rémlik, szívből rühellte a fantasyt. Ostobának tartotta, szemben ugye a tudományos fantasztikummal. Mellyel viszont nekem gyűlt meg a bajom abban a korban még, miközben ki voltam éhezve valami eszképistára. Nem állítom, hogy amint megjelent bármi fantasy, nyomban megvettem, de azért a Griff Könyvek sorozatából (melyben ez a regény is megjelent) többet is olvastam.
Mai fejjel nem igazán értem, miért pont ezt választotta a kiadó kiadásra érdemesnek az angol nyelvterületen nagyon is gazdag fantasy irodalomból, kb. öt évvel az amerikai megjelenést követően. Semmiféle díjat nem nyert el, az író sem szerepelt a nagy nevek között, és a regény egy sorozat első darabja volt. Élek a gyanúperrel, hogy a kiadó egy kanyi jogdíjat nem fizetett érte, de ez még nem magyarázza a választást. Nem mintha rossz választás lett volna.
Az első olvasásból nem sokra emlékszem, de esélyes, hogy ez volt az a regény, aminek hatására elkezdtem érdeklődni a kelta/ír mítoszok, legendák, mesék iránt. Önmagában ezért is megérte kézbe vennem kb. 16 évesen.
Ennyivel később újraolvasva sem találtam gyengének, bár nyilván egészen más élmény. Ma az ilyesmit YA-nek hívják, akkoriban max. ifjúsági fantasy lehetett volna a címkéje, minthogy a főszereplő egy vidéki amerikai srác, kb. 16 éves forma. David Sullivannek hívják, Georgia államban él, ahogy nevéből sejthető, ír felmenőkkel bír, de más dolgok is közrejátszanak abban, hogy egy szép napon megpillantja a Sidhe-t (ejtsd kb. sí), az ír tündérnépeket. Márpedig az ilyesmi ritkán végződik jól a halandók számára, David pl. magára haragítja a címben szereplő mítoszi figurát, s ennek megannyi kaland, bonyodalom, és nem kevés szenvedés lesz az eredménye.
Deitz jól adagolja az izgalmakat és a kelta-ír történetekből (ill. némileg a Georgia államot korábban benépesítő indián népek kultúrájából) vett elemeket, és arra sem lehet panasz, hogy az ír tündéreket tündi-bündinek vagy modernnek ábrázolná. Inkább éreztem mai fejjel problémásnak David ill. a szülei viselkedését egyes helyzetekben - nem az, hogy milyen anya/apa az olyan, amelyik..., de azért kétlem, hogy a '80-as években ilyen lazán vettek volna bizonyos dolgokat (nem akarok spoilerezni).
Furcsa, hogy a könyvben nincs feltüntetve a fordító személye. Érzésre azt mondanám, esélyes, hogy többen is fordították, vagy aki nekikezdett, egy ponton elunta, mert az első felében még egész becsületes munkát végzett, még ha egyértelmű is, hogy nem értett a '80-as évek amerikai popkultúrájához (már ami kevés abból beszűrődik a regénybe), meg pl. a dobozos sört is söröskonzervnek fordította. De a kötet második felében kevésbé fordulnak elő veretesen megfogalmazott sorok, hibából is több van.
Nem tudom, hogy fogyhatott a regény a '90-es évek hirtelen-mindent-szabad miliőjében, amikor ma már elképzelhetetlen példányszámokban ment el majdnem bármi, mindenesetre megannyi folytatása már nem jelent meg magyarul, s ezt igen bánom. De még mai fejjel is azt mondom, akit vonz a kelta-ír kultúra, netán fantasyben egy picit (főleg hangulatilag) másra vágyik, mint ami épp divatos, az tegyen vele egy próbát.
Eredeti cím: Windmaster's Bane (1986)
Magyar kiadás: Unikornis, Budapest, 1991
234 oldal
Bali Dávid egy időben kollégám volt a HammerWorld magazinnál, de írt a
NuSkullba is, basszusgitározik a Satelles-ben, szervezett az A38-on, és
így tovább. Olyan fazon, aki megteheti és képes is megtenni, hogy
hitelesen megír egy könyvet, melynek alcíme: 100 meghatározó lemez 100
meghatározó zenekartól a hazai extrémzenei underground digitális
átállásának korából (2000–2019).