Sziget / ötödik nap, 2006. aug. 13.

Talán egy dalról maradtunk le a De Facto műsorából (a BKV, ugye...). Tóth Gyuláék, mondván, matinéidőpontot kaptak ott a Hammeren, jó pár új dalt eljátszottak a készülő albumról. És mind jó volt. Ezeknek a dark sarlatánoknak olyan dalírói vénájuk van, hogy azt sok külföldi banda is megirigyelhetné. Amikor meg aztán belekezdtek abba a totál Cult-os nótába, amihez Gyula még egy csörgőt is elővett, végtelenül elégedett, széles és letörölhetetlen vigyor ült ki a képemre. Így kell slágert írni! (És utóbb az ember el is mesélte, hogy tényleg 3 perc alatt született a dal, szinte magától.) Persze azért az eddigi két lemezről is játszottak ezt-azt, amik most is nagyon jól estek. Nekem elhihetitek, ha ezek a csókák finnek vagy angolnak születnek, ma tízezerszámra adnák el az anyagaikat.

A Stereochrist nem rég jelentette meg második albumát, a Live Like A Man (Die As A God)-ot, de az elsőről is játszottak. Makó Dávid, az annyira már nem is új énekes szőrös, erőteljes torkú frontember, aki vonzza a tekintetet, és a többiek is láthatóan élvezték a muzsikálást. Jöttek egymás után a feelinges témák, a mocsár mélyéhez hasonlatosan húzós riffek, és a nép mosolyogva léggitározott rájuk. Az utolsó dal pedig a Bury Me In Smoke volt, a doom/sludge stílus alapvetéséről, azaz a Down NOLA c. albumáról, és Dávid mellé felsorakozott rá Holdampf Gábor Wall Of Sleep énekes is, és akkora zúzás ment a nóta alatt, amekkorát a Cathedral is csak a legnagyobb slágereivel tudott előidézni.
Az említett Wall Of Sleep a Moby Dick után következett, akik miatt sajnos rövidült a programjuk. Az első sorokban voltam mindvégig, és módfelett élveztem a Black Sabbath örökérvényű zenéjében gyökeredző, hátborzongató doom dallamokat és riffeket. A hangosítás továbbra sem állt a helyzet magaslatán, de még így is áradt a dalokból az Érzés meg a Súly, ennek megfelelően a Sziget egyik legjobb koncertjeként fogok erre a bulira emlékezni.
Az Evergrey jó zenét játszik, tudom én. Progresszív és power metal ötvözetét, nagyívű európai dallamokkal, meg minden. Mégsem tudom igazán szeretni. Talán az elmúlt években eltelítődtem az ilyesmi zenékkel, nem tudom, de ahogy a Wigwamban sem, itt sem jött be. Igaz, itt rosszul is szólt. Mentünk inkább pakolni valamit a vészesen kongó gyomrunkba.
Akkortájt futottunk bele valami furcsa masinák versenyébe – a különös gépezeteket nem kevésbé szokatlan ruhákba öltözött alakok hajtották, meg volt tűz és füst. Elég bizarr, s enyhén ijesztő élmény – és leginkább nem tudom, mi a pokol volt ez…

Ja, és hogy egy kicsit a Gastronomicon rovathoz is kapcsolódjak: a Szigetben persze kb. minden egyes ital- meg ételáruda az azonnali meggazdagodás lehetőségét látja, s ugyanez igaz kb. mindenki másra is, aki ott valamit árul. A gond az, hogy olcsón jó helyett többnyire drágán rosszat kapsz. Persze, gondolom, a helypénz sem piskóta, meg ugye azokat a szerencsétleneket is fizetni kell, akik szénné melózzák magukat a pultok mögött, de akkor sem tudok semmi jót kívánni a cégvezetőknek... Mi amúgy végül is asszem így az ötödik napon találtunk rá a Nagyszínpad felé menet egy olyan hamburgeresre, ahol mindenkin valami halas póló volt, és ahol szintén mocsok drága volt a kaja, de a 600 Ft-os hamburgerük legalább jó volt. Aztán mindig oda jártunk, kivéve, amikor nem, de azt többnyire megbántuk. Amúgy az Antikrétes vagy mi az ördög is jó volt, legalábbis maga a kaja (egy darab rétesért 250 Ft-ot elkérni...), meg a hol 600, hol 500 Ft-os fél grillcsirke is ízlett, a többi meg épp nem jut eszembe.
A brit Cathedral-t viszont nagyon vártuk. Itt a fájdalom-küszöböt túllépő, az ember egész testét folyamatosan ostorozó hangerővel volt gond - amúgy maga a koncert óriási volt. Lee Dorrian ugye egy élő doom-ikon, aki már ritkán ragadtatja magát sajátos koreográfiájú táncmozdulatokra, ám hangja pont olyan reszelős-semmilyen-furcsa-mégis-szerethető. A fickónak olyan kisugárzása van, mint valami sámánnak, de mellé sajátos humorral is bír. És persze társaival egyetemben olyan doom himnuszokat írtak és adtak elő, mint az Autumn Twilight, a Ride, a Hopkins (The Witchfinder General) vagy a Soul Sacrifice. Ezek mondjuk mind korai dolgaik, de végül is minden lemezük rendben van, a legutóbbi The Garden Of Unearthly Delights meg különösen jól sikerült. Szóval öröm volt őket látni, és az is öröm, hogy nem süketültünk meg...

Fotográfia / Tata, 2006. aug. 11-12.

Gastronomicon / Kalóz Fregatt, Tata

Na szóval, a Kalóz Fregatt étterem Tatán. Az jó hely.

A kalózos design esetlegesebb, mint a Tortuga esetében (ld. egy régebbi Gastronomicon bejegyzésben), az amúgy rendes pincérek sem néznek úgy ki, mintha most jöttek volna Jack Sparrow kapitány hajójáról (na jó, annyia azért a Tortugában sem vették kalózra a figurát, hehe) - viszont a hajótat kinézetű és méretű éttermi rész impozáns látvány. Lent van a kocsma + kávézó.

Ami a kaját illeti, a fantáziadús elnevezéseket (melyek viszont sajnos csak az étlap kisebbik részére jellemzőek) szintén a kalózromantika ihlette. Van pl. Fedélzeti meglepetés, Öreg Kalóz kedvence - és ezek finomak is, és relatíve normális áron baromi nagy adagokban érkeznek. Mindkét alkalommal, amikor ott kajáltunk, csúful jól laktunk.

Meg szokott lenni élő zene is, ottjártunkkor valami Acoustic Band vagy mi az ördög tolta többnyire jól a pop meg rock slágereket. (Adok neki egy kb. 35%-ot, hogy valamelyik csóka a Facerben nyomta annak idején, de azért mérget nem vennék rá, pláne nem egy ilyen kalózos helyen.)

Szóval, Tatának rengeteg szép látnivalója van, és min. egy igen jó étterme. Itt van hozzá a link.

Sziget / második nap, 2006. aug. 10.

A hírhedten antikommersz Angertea tehetett róla, hogy már délután 3-kor a Szigeten voltunk. Pedig a nagymágocsi trió még a saját rajongóit is képes elijeszteni, olyan félelmetes. Van, aki szerint unalmas volt, de nem baj, nekem tetszett. Ha ugyan ez a helyes kifejezés :) Merthogy, ahogy Jándzsi mondá, sokkoló a zenéjük, és ilyenformán szörnyű és borzalmas, ha viszont úgy nézzük, ez a Neurosis/Tool-rokon zene annyira sűrű és súlyos bír lenni, hogy az valamiféle perverz élvezetet is tud okozni. És megdöbbenésemre, a Rockinform színpadon pont így szóltak. És a végén még Tool-Sober-t is játszottak, jól. Gergő hozta a szokásos elmebeteg átkötő szövegeit, most épp pl. az őzek és a vaddisznók voltak terítéken, és ha lenne olyan díj, hogy a Sziget legőrültebb konferansza, biztos ő kapná, épp csak sehol nem írnák meg, mivel sosem mond olyat, amit idézni lehetne magukra valamit adó sajtóorgánumokban.
Egyébként egész sokan nézték őket, többen, mint amennyit le bírtam fotózni. Feltűnhet a laikusoknak, hogy milyen kulturáltan szórakoznak ezek a fiatalok - de az Angertea esetében a pogó, a headbang és a stage-dive belül zajlik. Pl. a gyomorban :)
Aztán a Cadaveres-be néztünk bele. Körmi és új bandája jófajta modern metal/HC ötvözetet nyomat, ami annak ellenére is kiderült, hogy a Hammer színpad hangosítása továbbra is kritikán aluli volt. De miután erre rájöttünk, inkább mentettük a füleinket.
Némi kaja után az egyik főbb útvonalon forgalmi dugóba futottunk. Mint kiderült, egy dudás meg egy dobos tolta a vérpezsdítő, középkori jellegű muzsikát, elég spontán módon (legalábbis nem hiszem, hogy az In Extremo fellépési lehetőséghez nem jutott zenészei voltak, viszont alighanem szintén németek). Jó volt, sokan be is szálltak a táncba, meg az ugrába és bugrába, és az egész a régi Szigetek barátságos hangulatát idézte.
Legközelebb a Ministry-be néztünk bele, akik a Nagyszínpadon produkáltak iszonytató zúzást. B...ott hangos volt, és folyamatosan őröltek, ezért kb. 10 perc után léptünk. Annyi alatt is felfogtuk az üzenetet, hogy ti. George Bush tehet a világ bajainak kb. 89 %-áról, és gondolom, ez volt a cél... Mindenesetre Jourgensenék, akik bevallottan akkor írják legjobb albumaikat, amikor épp valamelyik Bush van hatalmon, simán bevehetnék x-edik tagnak az ifjabbik George-ot, hiszen a kivetítőn is elég sokat szerepelt...
S mivel lemondtunk a Ministry ipari zajáról, örömünket lelhettük a Subscribe modern metaljában - már amennyire a továbbra sem javuló hangosítás engedte. A fickók (két énekessel az élen) változatos és ötletes zenét tolnak, melyben a Rage Against The Machine-féle rap/hip-hop dolgoktól a nu metalon és metalcore-on át a Dillinger/Meshuggah-féle elborult matekos témákig nagyon sok minden van - még jó dallamok is! Ráadásul a színpadi munka sem béna náluk, szóval ha előbb-utóbb nagy sikereik lesznek, akkor majd azt mondhatjuk: megérdemelték.
A talpig fehérbe öltözött Blind Myself élvezetét is a keverőpult határozta meg: picit javult, de kezdett túl hangos lenni. Valójában sajnálom, hogy mára csak az énekes Gergő maradt meg az eredeti gárdából, mert mind a négyen igazi fazonok voltak, de akik most alkotják a bandát, azok sem rossz arcok, sőt. És ami a legfontosabb, ugyanolyan jól zenélnek, ami ezesetben egyenlő volt a zsibbasztóan súlyos zúzással. Az Amerikát is megjárt csapat újfent félelmeteset produkált a színpadon, és amennyit az elhangzó új dalokból ki bírtam hámozni, az őszre várható Ancient Scream Therapy album lesz ugyanolyan jó, mint a legutóbbi Worst-Case Scenario.
Aztán a punk-hardcore-metal egyveleget szenzációs dallamokkal tetézve nyomató Death By Stereo-ból csak úgy 5 nótát bírtunk - a szutyok hangosítás meg a halmozott fáradtság mellett itt már a másnapi program is közbeszólt, így hát idejekorán feladtuk, mélyen sajnálva, hogy a Sick Of It All kimarad.

Sziget / első nap, 2006. aug. 9.

Még mindig szeretem a Szigetet. Nyilván számos különféle okból és céllal mennek oda az emberek, és biztos sokan csalódnak is. Nálam az vált be, hogy nem várok túl sokat a hangosítástól (ami mégis mindig felbosszant), elfogadom, ami jön, örülök minden véletlen találkozásnak (amiből mindig van jó sok), és épp úgy tudom élvezni az ilyen-olyan koncerteket, mint azt, ha csak lófrálunk az utcákon, vagy elücsörgünk egy domboldalban. Annak ellenére, hogy ma már teljesen másról szól, mint az első pár évben, a Szigetnek még mindig megvan a maga sajátos hangulata, azzal az az ezerszínű kavalkáddal, ami még mindig képes kitermelni újabbnál újabb meghökkentő vagy vicces meglepetéseket, eseményeket, dolgokat. És sajnálom, hogy már vége, és egy egész évet kell várni a következőre, és különben is, ki tudja, mi jön még addig. Mindenesetre most elmesélem, én mit láttam ezévben.

Kisebbfajta hőstett volt idejében bejutni a Szigetre az első napon, hogy elérjük, amiért mentünk. Persze, tudom én, hogy az első nap mindig ilyen, de attól még szörnyű volt az a marhaterelős rész, és nem hiszem el, hogy nem lehet a beengedést egyszerűbben és hatékonyabban megoldani.
Lényeg, hogy odaértünk a Nomad-ra a Táncdalfesztivál sátorba. Ez az a zenekar, ahol a méltatlan sorsra jutott The Bedlam két tagja, Cicó gitáros és Fodi énekes manapság muzsikál. Persze a zene nem technikás thrash, sem grunge-hatásokkal bolondított agyas metal, hanem színtiszta rock, az a fajta, amibe végül is bármi belefér, de ami elsősorban azzal hat, hogy ott van benne a Feeling. Az ám, Cicó még mindig az ország egyik legkirályabb gitárosa, Fodi jobban énekel, mint valaha (baromi jellegzetes stílusa és dallamvilága van), a ritmusszekció pedig egészen kiváló. Már ismert demójuk 5 száma mellett pár újabb dal is elhangzott, jó volt mind, bólogatásra, táncra, mosolyra csábító. Az meg, hogy a tagok egy része erősen hisz Jézusban, nem jött le direktben, viszont a dalszövegek pozitív kisugárzása csak jót tett. Kár, hogy ilyen kevesen voltunk - de egy nappal a fellépés előtt került csak be a programba a Nomad, mivel valamely más csapat kiesett. Sebaj, nekünk így is jó volt.
A különféle élelmiszer-ellátó-egységek és a kirakodósok áttekintése után a Hammer színpadhoz ballagtunk, Echo Of Dalriada-t nézni. Ők azok, akiknek először sikerült a heavy (meg thrash, death, gothic, stb.) metalt úgy ötvözni a magyar népzenével, hogy az nem csak hallgatható, de a metalos tábor nagy részének tetszik is. Pl. nekem. Viszont a hangosítás olyan botrányosan rossz volt, hogy ebből meglehetősen kevés jött most át - pedig végre nagy színpadon, jó időpontban léphetett fel ez a rendkívül tehetséges csapat. Laura éneke vékonykán szólt, a gitárok még úgy sem, talán csak Tadeusz egyébként remek dobjátékát lehetett rendesen hallani.
Ez a hangosítás amúgy érdekes kérdés. Még sosem beszéltem senkivel, aki a Szigeten a keverőpult mögött melózik, de ránézésre mindegyik ember. Az tehát, hogy azért szól cudarul egy rakás koncert a Szigeten, mert földönkívüliek a hangosítók, kilőve. Akkor meg az lehet, hogy direkt metalgyűlölő technosokat raknak pl. a Hammer sátorba - de ez sem igazán meggyőző elképzelés. Lehetséges volna, hogy a hangmérnöki iskolákban valami sajátos változáson megy át a nebulók hallószerve, és amit mi, hozzá nem értő, mezei rock rajongók förmedvénynek hallunk, valójában a szférák zenéje a szakavatott fül számára?! Ennek mindenesetre ellentmondott pl. a Hammer mellett, szabadtéren felállított Rockinform színpad a későbbiekben tapasztalt minimum OK, de sokszor kimondottan jó hangzása. Szóval az is lehet, hogy ilyen vaskos zenét ilyen sátras körülmények között nem lehet normálisan hangosítani. És ha nem jártam volna soha pl. a holland Dynamo fesztiválon, talán még el is hinném, hogy így van...
No mindenesetre a Dalriada így nem volt az igazi, és szomorkodva kullogtunk át a Világzenei színpadhoz, Robert Plant koncertjére. Lássatok csodát: az bezzeg gyönyörűen szólt! Jó, hogy ott nem volt zúzás, de azért a koncert kb. 50 %-a Hard Rock volt! Mert naná, hogy elővett Plant mester egy pár Led Zeppelin klasszikust, amiket persze még csak véletlenül sem úgy adtak elő, ahogy a lemezekről megszokhattuk, de még a legelborultabb verziónál sem éreztem azt, hogy túlzásba viszik az öncélú művészkedést. Ellenkezőleg, Plant végtelenül szimpatikus és békés figurának bizonyult, aki mentes minden sztárallűrtől, ellenben mind a mai napig hátborzongatóan jól énekel.
Szántai Zsolt figyelemre méltó ekulturás cikkéből idemásolom, miket játszottak: If I Ever Get Lucky; Freedom Fries; Seven Is Seven; Black Dog; Going To California; 29 Palms; Friends; Tin Pan Valley; Four Sticks; Gallows Pole, meg ráadásnak egy hosszú egyveleg, benne a Whole Lotta Love-val. Nekem személy szerint a Going To California volt a csúcspont, bár persze az összes Zep klasszikus szíven ütött, és a szólóban íródott dalai is mind jók voltak. Mondanom sem kell, az összes zenész szédületesen játszott (minden különösebb villongás nélkül), a dobostól meg külön kikészültünk. Bárki legyen is, elképesztő, miket művel!
A koncert után az addig sem túl rendesen viselkedő tömeg egészen csúful kezdett elvonulni, így beletelt némi időbe, mire kiverekedtük magunkat a sűrűjéből, és egy napra két ilyen sorbanállós, heringezős élmény kissé sok volt, de aztán az alvás sokat segített.

Film / Facérok

Az előbb lett vége a Duna TV-n a Singles, azaz Facérok c. filmnek. És nem filmkritikát vagy ilyesmit akarok ide írni, csak el akarok mesélni valamit.

Valójában ez egy eléggé limonádé kis romantikus filmecske. Olyan, mint egy Seattle-re alkalmazott Pop, csajok, satöbbi, csak még lazábban. Mondjuk mittomén némi Woody Allen hatással, esetleg. És akkoriban tört ki a Seattle-láz, és a film tele van ún. grunge bandákkal (érdekes, de Nirvana mondjuk nincs), és az Alice In Chains meg a Soundgarden is felbukkan benne koncertbevágáson, meg Chris Cornell is annál a jelenetnél, amikor Cliff (Matt Dillon) mutatja Janet-nek (Bridget Fonda) a megbuherált autómagnóját, a Pearl Jamből meg hárman Cliff bandájának tagjai.

'93-ban bemutatták a magyar mozik is, és amikor megnéztük, épp Soundgarden póló volt rajtam, és az akkori barátnőmnek jószerével úgy kellett visszafognia, hogy ne lóbáljam a hajam, mikor Cornellék nyomták a vásznon a Birth Ritual-t, meg mikor Cantrellék az It Ain't Like That-et, meg asszem a Would?-ot. Mondom, szinte semmi nincs ebben a filmben abból, amit azok a Seattle-i zenék jelentettek, de attól még kurva jó volt akkor is, és most is. Utóbbi már biztos nosztalgia, de közben belegondolok, hogy Cantrellel, aki végül csak nem jutott el Budapestre, nem rég beszéltem telefonon, interjúztunk, és mondta, ha itt lesznek, ugorjak fel a turnébuszra, megiszunk egy sört. Ezt '93-ban nem gondoltam volna. Az viszont lehet, hogy akkor már sejthettük, hogy szegény Layne nem fog sokáig élni... És mittudomén még mit hittünk meg nem '93-ban, csak egyszerűen elmúlt. Oszt még mindig itt esz minket a fene, miközben egy halom dolog megváltozott.

De ezeket a bandákat még mindig szeretem. És csak most tűnt fel, hogy az egyik résznél van pár pillanat a Spoonman-ből, ami csak két évvel később jelent meg a Soundgarden Superunknown c. lemezén. És az sem rémlett, hogy van benne Cult (She Sells Sanctuary). Ja, '93-ban volt az a Cult buli is, amiről lentebb írtam, a Metallica előtt.

Nem tudom, jobban sejtem-e ma, mint '93-ban, hogy mi értelme az életnek, hogy mit kéne csinálnom, vagy csinálnunk, hogy jobbá legyen ez vagy az. De azt hiszem, lehetett volna sokkal rosszabb is. Úgy értem, nekem, meg akik akkor épp ebben voltunk, történetesen pl. ez a film jutott, meg ezek a zenék. És azt hiszem, az is valami, hogy nem kell azt mondanom, hogy totál gáz volt, vagy hogy de kár, hogy ilyesmikre pazaroltam az időmet, vagy akár hogy ma már letagadnám, hogy bejön a Singles filmzene 90%-a.

És persze R.I.P. Andy és Layne, és ha fel is oszlottak már, hallgassatok Screaming Trees-t (Dust album, vagy akár innen a Nearly Lost You nóta), mert bár soha a közelébe nem értek a Pearl Jam-féle sikereknek, maga a zene kb. ugyanolyan jó.

Na jó éjt.

Film / Tükörálarc

Ha az ember a sznob elitista Gaiman-hívek közé tartozik (márpedig ma Magyarországon jószerével annak kell lenni, hogy ismerd), akkor érti, mit akarok azzal mondani, hogy mindent elmond hazánk filmforgalmazásáról, hogy ez a film csak DVD-n, és mindenféle különösebb reklám nélkül jelent meg még úgy májusban. És persze így az is kiderült, hogy jó a szemem. Szép kéken villog, máskor acélszürke és hideg, és csak néha zöld. Ez egy blog, mi a kénköves poklot vártatok?!

De a teljes cikk az endless-en olvasható, bizony.

Magyarított Sandman képregények itt ni.

A filmről ezen a linken találtok egy szintén szemrevaló oldalt, itt meg az IMDb-s adatlapja.

Könyv / Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Pék Zoltán
Eredeti cím: Flow My Tears, The Policeman Said
Oldalszám: 204
Ára: 2280 Ft

1974-ben jelent meg először ez a különös című regény, mely egyike azon kevés Ph.K.Dick műveknek, amik kaptak valamiféle elismerést, méghozzá a legjobb sci-fi regénynek járó John W. Campbell Memorial Award-ot (de Hugo-ra és Nebulára is jelölték).

Itt a teljes cikk.
Ez meg az a darab, amire a cím utal. (A Flow, My Tears című dal a reneszánsz egyik leghíresebb lant-játékosának és zeneszerzőjének, John Dowland-nek a műve, melyet egyesek minden idők legszomorúbb zenei darabjának neveznek.)

Könyv / Michael Ende: Momo

Kiadó: Móra Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (harmadik kiadás)
Fordító: Kalász Márton
Oldalszám: 236
Ára: 1890 Ft

Az ifjúsági irodalom a Potter-sorozat kapcsán reneszánszát éli napjainkban, és ez többek között azzal jár, hogy a régebbi remekeket is érdemes újra kiadni. Nem mintha a Momo előző kiadása oly’ régen jelent volna meg, de van, amit nem lehet túl sokszor kiadni.
A legtöbben persze A Végtelen Történet miatt emlékeznek az 1995-ben elhunyt német íróra. Ez az 1979-ben született, csodálatos regény azonban nem az egyetlen Ende gyermekeknek (is) írt könyvei közül, amik megérdemlik a ’klasszikus’ jelzőt. És ezek közt is élen jár a szerző 1972-ben napvilágot látott meseregénye: a „Momo, avagy Furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt”.

Itt a teljes cikk.

Könyv / Kurt Vonnegut: Gépzongora

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (új fordítás)
Eredeti cím: Player Piano
Fordította: Molnár István
Oldalszám: 365
Ára: 1400 Ft

A Gépzongora Vonnegut első regénye volt. Nálunk ez a harmadik kiadása, de az első, ami a teljes szöveget tartalmazza. A kb. a hatvanas években, Utopia 14 címen megjelent első fordításba nem került bele semmi, amit akkori atyáink kommunizmus-ellenesnek véltek, a ’93-as, Utópia című kiadás meg szimplán újra megjelentette az első fordítást.
Szóval ideje volt már ennek a verziónak. És ideje van olyan értelemben is, hogy időszerűbb, mint valaha. És tekintve, hogy 1952-ben jelent meg eredetiben, így nem is annyira meglepő, hogy anno sci-finek aposztrofálták, amiért Vonnegut amúgy nagyon haragudott.
Egy elképzelt jövőbeli Amerikában játszódik a regény, ahol már szinte mindent gépesítettek. A mérnökök és tudósok sora jól megy, már legalábbis azoké, akiknek megfelelő az IQ-juk az adott feladatokhoz. A többiek sorsát is a gépek irányítják, és elvileg megvan mindenük, de igazából eléggé élhetetlen élet jut nekik. Legalábbis ahhoz, hogy igazán embernek érezhessék magukat, hiányzik egy elég fontos komponens: az, hogy úgy érezzék, szükség van rájuk.
A főszereplő, Paul Proteus mérnök. Méghozzá minden idők egyik legnagyobb mérnökének fia, egy gigászi iliumi gyár vezetője, aki egy szép napon ráébred, hogy hiába minden, ami státuszával jár, valójában üres az élete. Arra is rájön, hogy minderről a gépek tehetnek. S a tudat nem hagyja nyugodni, cselekvésre sarkallja, ami az ő pozíciójában egyenlő az öngyilkossággal. Az is kiderül azonban, hogy nem Proteus az egyetlen a kivételezett kasztból, aki hasonlóképpen érez – az alacsonyabb IQ-jú népek között meg pláne sokakkal találkozhat, akiknek elegük van a rendszerből.
Hogy ebből mi lesz, az nagyjából előre borítékolható, a mi szép új világunkban sem lenne másként: a forradalom elbukik, a népek meg… Na, ezt azért nem mondom el, de annyi szent, hogy Vonnegut szikrányi illúziót sem dédelget. Sőt, a később rá olyannyira jellemző feketének mondott humor is csak itt-ott csillan meg (veti árnyékát, ahogy tetszik), és jellegzetes stílusának is legfeljebb nyomait találni. Ez azért is érdekes, mert már második regényében, a Titán szirénjei-ben megjelenik az a senki máséval össze nem téveszthető vonneguti stílus, amiért annyira lehet őt szeretni vagy utálni. Szereplői és helyzetei sem annyira bizarrak, de életbölcsessége és emberszeretete sem oly’ fejlett még (bár Bratpuhr Sahja, a maga „elmaradott” nézeteivel elég sajátos figura, aki mindig jól rávilágít eme gépiesített világ fonákságaira). Sokkal inkább rokona ez a regény azon korai novelláinak, amiket a Majomház ill. A hamvaskék sárkány c. válogatásokban olvashatunk. Ez remélhetőleg senkit nem lep meg, tekintve, hogy kb. egy időben íródtak, hehe. Sőt, inkább a nagyjából kortárs Philip K. Dick-hez tudnám hasonlítani, már ami a borúlátást és a hangulatot illeti.
Ahogy az már lenni szokott az ilyen kitalált jövőben játszódó sztoriknál, a Gépzongora világa is számos ponton különbözik attól, amikorra az író datálta (1998), vagy a maitól. De ezért hívják regénynek és nem jóslatnak, Kurtot meg Vonnegutnak és nem Nostradamusnak. Viszont kínos és félelmetes, hogy mégis milyen nagyon hasonlít jelenünkre és valószínűsíthető jövőnkre. És bár Vonnegut itt nem nyújt semmiféle megoldást a problémára (későbbi könyveiben azért próbálkozik), talán használ a világnak, ha minél többen elolvassuk ezt a regényt.

Film / A Karib-tenger kalózai: A holtak kincse

Úgy mondják, az alkotók sem sejtették, hogy a 2003-as A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka c. film akkora siker lesz, mint lett. Meglehet, mindazonáltal a siker megérdemelt volt, hiszen egy rendkívül humoros, látványos és izgalmas kalózos mozit alkotott Gore Verbinski rendező és csapata. Azt hiszem, legfőbb erénye a filmnek az volt, hogy nem vette túl komolyan önmagát, avagy hogy tényleg tudott vicces és önirónikus lenni. Más szóval: a Johnny Depp alakította Jack Sparrow kapitány volt a siker kulcsa.
És ez a második részre mit sem változott. A teljes cikk az ekulton ezen a linken.

Film / Az eltakarítónő

Színes angol krimi-vígjáték
Eredeti cím: Keeping Mum
Rendező: Niall Johnson
Főszereplők: Rowan Atkinson, Kristin Scott Thomas, Maggie Smith, Patrick Swayze
Gyártó: Azure Films / Isle of Man Film Commission / Tusk Productions
Forgalmazó: Forum Hungary
Hazai bemutató: 2006. 06. 01.

Ez ugyanis egy rendkívül kellemes, finom film, remek színészekkel, ízig-vérig angol stílusban – ha Agatha Christie ma élne, bizonyára így festene egy vígjáték, amit ő ír. Az a fajta mozi, amiben valóban a történet és a színészi játék a fontos, s nem a látvány, a ráköltött milliók, a felhajtás.
Itt az ekulton a teljes cikk.

Frida

Ez egy 2002-es film, de mostanság elég olcsón meg lehet venni DVD-n egy pár helyen (még ha extra-mentes szimpla változatban is – de létezik a dupla lemezes, sok extrás kiadvány is), és ne azon múljon, hogy nem szóltam.
A két (nem túl fontos kategóriájú) Oscarral jutalmazott film Frida Kahlo (1907. július 6. – 1954. július 13.) mexikói festőnő életéről szól. És bár elképzelésem sincs, maga Frida mit szólt volna ehhez a filmhez, szerintem jó lett. Nagyon jó.

A cikk meg, amit írtam róla, imhol van az ekulton.

Könyv / Christopher Moore: Ördögöd van!

Kiadó: Ulpius-ház, 2001
Noha a cím, s különösen az angol eredeti címe (Practical Demonkeeping) alapján az Ördögöd van! fontos és nélkülözhetetlen sátánista használati útmutatónak tűnik, valójában az amerikai Christopher Moore első regénye, ami 1992-ben jelent meg náluk, és 2001-ben nálunk.

A teljes cikk megtalálható itt az endless-en.

Könyv / Kurt Vonnegut: A hazátlan ember

Kiadó: Nyitott Könyv
Ha valóban ez Vonnegut, az idén 84 éves nagy amerikai író utolsó könyve, úgy jobb, ha tudjátok, ez nem regény. Leginkább olyan, mint a Virágvasárnap: füzér az író gondolataiból sokmindenféléről, megannyi önéletrajzi momentummal fűszerezve. Kurt pedig még ennyi évesen is több holmi rigolyás vén fasznál, aki be akarja perelni kedvenc cigarettája gyártóját, mivel hiába szívja ugyanazt a mezítlábas Pall Mall-t 12 éves kora óta őrületes mennyiségben, még mindig él.
Tény, hogy e rövidke kötet, mely olyan drága, hogy igazán ráírhatták volna, hogy a bevétel egy része mittomén a magyar rákbeteg gyerekek megsegítésére fordíttatik, sok olyasmit tartalmaz, amit már olvastunk tőle itt meg ott. Mondhatni, bizonyos kedvenc rögeszméit mondja el újra, nem is feltétlenül más szavakkal. Ám azt is leszögezi, hogy a művészetből nem lehet megélni, csak elviselhetőbbé lehet vele tenni az életet. Lehet, hazabeszél, de működik.
Azt is mondja, hogy szerinte seggfej, aki nem olvasta minden idők legjobb amerikai novelláját, a Bagoly-folyót Ambrose Bierce-től. Én finomabban fogalmazok: seggfej, aki csak azért nem olvassa Vonnegut dolgait, mert az író bevallottan szocialista. Hol van az ő szocializmusa attól, amit mi megéltünk?! Vonnegut csak jót akar, ő egy humanista, aki verbálisan úgy osztja Bush-t és sleppjét, mint Jézus a kufárokat a Templomban. És gondoljatok bele, ez az ember, aki le meri írni, hogy késő már, hogy megmentsük a Földet az utódainknak, még mindig él! Még nem múlt idő! Úgyhogy most olvassátok, hátha maradt még valami reménymorzsa, mert Kurt tudja a megfejtést!
Isten áldja!

Koncert / The Cult, Sopron, Volt Feszt., 2006. július 7.

Az odaút egész addig eseménytelen volt (pár vidám káromkodástól eltekintve a kormányoshölgy részéről), míg Sopron közelébe nem értünk. Na, akkor kezdett el esni. A zuhét mondjuk végül megúsztuk, de a dagonyát nem. Viszont képes voltam közel teljes sötétségben, szandálban és rövidgatyában is eljutni elcsúszás nélkül a bejárattól a nagyszínpadig, meg aztán vissza, és ez akkor is nagy teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy sosem iszom. És ki lehet röhögni a szandál miatt, de az is biztos, hogy a bakancson kívül bármi egyéb cipőt kinyírt volna a sár, ellenben a szandált másnap a kertben vígan le tudtam mosni, és még jó is volt kinn, pillangók, nyár, napfény, és akkor még messze nem meséltem el mindent :)
Szóval, az F.O. System legvégére értünk oda, még hallottuk az utolsó dal végét, meg Matyi újfent eufórikus hangulatú búcsúszavait. Hátha látjuk még.
Aztán 23 helyett 23:30-kor kezdett a Cult, és bő egy órányit ha játszottak. De az csodajó volt.
Anno, a ’93-as Metallica koncertre nem érkeztem elég korán, így csak az utolsó két Cult nótát láttam, és akkor én még szerencsés voltam, mások egy az egyben lekésték, szóval remélem, aki tehetett a korábbi kezdésről, annak volt aztán pár rossz napja… Különben az a két dal sem volt igazi – elszomorított, hogy Astbury és Duffy megváltak a hajuktól, meg ilyenek.
Ma persze sokkal gázosabban néznek ki, mint ’93-ban, viszont esküszöm, jobban tolták, mint akkor. Ian-t kivéve, aki eléggé mufurc volt, és jó pár refrént elsumákolt. Néha, ha nem figyelt, kiderült, hogy tudna ő rendesen is énekelni, de nyilván pihentetőbb volt a népekre bízni a melót. A népek meg hozták is, tényleg, tök jó hangulat volt, bár valamikor félidőtájt pár barom tőlünk nem messze kezdett bunyózni. Szerencsére hamar vége lett, és biztos valaki nagyon megsértett valakit, de talán hagyják már meg az ilyesmit a diszkósoknak, és egy Cult koncerten uralkodjék peace, love és erotica, hehe.
Nézzétek csak, miket nyomtak: Lil' Devil, Sweet Soul Sister (már ettől kikészültem, hiszen ezzel ismertem és szerettem meg a Cult-ot, isten!!!), The Witch (hogy ezzel meg hogy megelőzték a korukat!), Spiritwalker, Revolution (de finom volt!), Rain (ez is), Wonderland (meglepire, és bár jobban örültem volna, ha a Ceremony-ról inkább előszedik a Wild Hearted Son-t, de csuda groovy volt ez e nóta élőben), Edie (akusztikusan nyomta a két főkolompos, hangulatosan, de nem tökéletesen), Fire Woman (na, ilyenkor örülök, hogy hetero férfinak születtem – nem mintha amúgy nem örülnék, de basszus, ez a nóta… ha volt a bulin pap, az tuti, hogy itt vetette le a reverendát meg a kib…ott cölibátust, testvéreim!), Peace Dog, Rise (az utolsó lemezről, de nagyon ott volt ez is), Wild Flower (vonyítás!!!), Love Removal Machine, és ráadásul She Sells Sanctuary. Gyö-nyö-rű!
És az van, hogy akármilyen kiégett vén rohadék is Astbury, olyan erővel meg feelinggel zenéltek, hogy az kész. Hogy a többieket hogy hívják, a dobos kivételével (John Tempesta, aki asszem White Zombie mellett még a Slayerben is ütötte egy darabig) nem tudom, de jók voltak, még ha a másodgitáros egy rossz bohóc is. Szóval a Cult még mindig A Rock & Roll Banda a számomra, pláne a még létezők közül, és akinek nem, az sürgősen vegye meg kb. bármelyik CD-jüket, de inkább mindet.
A hazaúton volt újabb zuhé, az orrunkig sem láttunk, később kis híján belementünk egy az autópálya közepén gazdátlanul elheverő utánfutóba, továbbá Bábolnánál jó sokat álltunk sorban a McDrive-nál, hogy aztán különféle teóriákat találjunk ki arra, miért nem volt náluk sültkrumpli. De nem osztom meg veletek, mert mi van, ha véletlenül ráhibáztunk az igazságra, és jön a maffia, meg minden.

Itt vannak képek a Cult-ról, az egyik utitársunk készítette, és nem bénázott a leányzó :)

Koncert / Tool, Katowice, 2006. június 24.

Nem csak a koncertről lesz szó.

Négykor keltünk, ami azt jelenti, hogy 4,5 órányi alvás után mentem. 5:45-kor indult a buszunk Gyöngyösre a Népstadiontól (20 fokban vajon mi a rossebnek kell mennie a légkondinak?!). 7-re oda is értünk, s csatlakoztunk a torzo.hu-s két Dankó tesóhoz, meg az ex-Beyond basszer, most lemezboltos Varnyu "Csucsu" Rolandhoz. Utóbbi Opel Hogyishíjjákján mentünk, jó volt a társaság, a hangulat meg a zenék. Salgótarjánban frászt hoztunk a McDrive-os csajra, vagy ő ránk. Aztán határátlépés, Szlovákia.
Ahogy távolodtunk a határtól, úgy lett egyre szebb, s egyre magasabb. Viszont nem mentünk fel a Lomnici csúcsra, mert egyikünk sem hozott annyi szlovák koronát, hogy elég legyen. "Bosszúból" egy koronát sem költöttünk el az országban. Most jól pórul jártak :)
Viszont a Tátra gyönyörű, a múlt évi óriásvihar pusztításának jól látható maradványai meg szörnyűségesek.
Soksok út után átléptük a lengyel határt. A határhoz közeli településeken elég fura az építészet, mintha kötelező lenne mindenkinek alacsony belterű, sokemeletes, csúcsos házakat építeni. Amik amúgy nem csúnyák, leszámítva a bádogot. És Lengyelország úgy általában is tiszta és szép.
S mivel Lomnic kimaradt, mentünk Auschwitzba. Elsősorban Rolandot érdekelte, de Dankóék is "benne voltak a buliban", épp csak mi nem voltunk rá felkészülve, semmilyen tekintetben. Illetve arra alighanem a többség nincs. Meglehet, a tudat tette, de iszonyú kisugárzását éreztem a helynek. Mivel vonatkozó történelmi ismeretek terén is felkészületlenül mentem, akkor még nem tudtam, hogy ahol mi járunk, az Auschwitz I., a kisebbik rossz, ahol zsidók nem is nagyon fordultak meg (bár épp elég más nációbeli embert gyilkoltak meg ott is). Átmentünk a híres "Arbeit macht frei" feliratú kapu alatt, jártunk pár barakkban, amik egy részében múzeumot alakítottak ki az egyes nemzetek, meg voltunk egy gázkamrában is, láttuk a hullaégető kemencéket... A magyar múzeum (18-as barakk) amolyan modern módon, vetítésekkel, ilyesmikkel mutatja be a vonatkozó dolgokat - de attól még jó. Már annak, ami. És őszintén szólva mikor elolvastam ott Radnótitól a Razglednicák 4. versszakát, elég közel kerültem a síráshoz.
Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ezt ott mindenkinek látnia kellene egyszer. És aztán soha többé. És sokkal inkább ezt, mint a filmeket. Persze, ma már tudom, hogy ahol voltunk, ott végeztek némi restaurációt, meg hogy továbbra sincs megegyezés arról, hogy végül is hány embert öltek meg ott, meg aztán egyesek úgy vélik, az egész holocaust kamu, és ki vagyok én, hogy megmondjam, mi igaz és mi nem, hiszen nem emlékszem előző életemre, amiben ott jártam volna, de annak a helynek olyan atmoszférája van, ami alapján elég nehéz volna azt gondolnom, hogy ez is csak egy jól kitalált trükk, egy összeesküvés. (Na persze, összeesküvés az volt, tekintve, hogy a világ mit sem tudott a náci halálgyárakról, s hiába is hozták ki néhányan a hírét, nem történt semmi érdemi lépés a táborok ellen, és a légifotót, ami készült róluk, azt is csak a '70-es években elemezték ki, állítólag, meg ilyenek...)
Ja, rengeteg csóka volt ott.
Szóval, hárman eddig bírtuk, Dankó Gábor még fél óráig, Csucsuval meg megdumáltuk, hogy 5-re kijön. A köztes egy órát mi a közeli hamburgerezőben töltöttük. Nincs valami nagy forgalmuk, meglepő módon... Viszont jobb volt a kaja, mint a Mc-ben.
Aztán irány Katowice. Mivel nem akartunk autópályán menni, elég kanyargós volt az útvonalunk, Gábor megszenvedett a térképpel az anyósülésen. És néha hiába, mert mind a szlovákoknál, mind a lengyeleknél cudar a kitáblázottság. Sokszor csak pár méterrel a leágazás elé raknak táblát, ha csak tehetik takarásba - máskor meg nincs is semmi tábla. Ami persze főleg hazafelé okozott gondot.
Szóval így, hogy leamortizáltuk magunkat Auschwitzban, már nem is maradt idő Katowice megtekintésére, örültünk annak is, hogy relatíve kevés vargabetű leírása árán ráleltünk a Spodekre, ami nevéhez (Csészealj) illő módon ufónak néz ki, illőn a benne fellépő zenekarhoz :) Amúgy olyasmi, mint a volt BS, vagy utódja, az Aréna. A beengedés gyorsan ment, pedig döbbenetes tömeg volt, ellenben a jegyeink felvétele nem ment annyira egyszerűen, na de ez a kis izgalom kellett is, mint mókusnak az erdőtűz. Elég az hozzá, hogy nem sokára fenn ülhettünk a fészkes magosban (Dankóék, akik 40 euróért vettek küzdőtéri jegyet, ki is szúrtak lentről - hiába no, szépen virítottam a műtős-zöld Philip K. Dick pólómban :) Kezdetben ez elszomorított (bár volt még mögöttünk is jó pár sor), de utóbb, látva az iszonyat küzdőtéri heringezést, már örültünk. Odalenn sem mozdulni, sem látni nem sokat lehetett, ráadásul ha nem ülök, biztos eszemet vesztve zúztam volna. Némi ülveheadbanget így is bemutattam, de asszem, a lengyelekhez mérten még ezzel együtt is ropik vagyunk. Ők tényleg mániákusok, a legmesszibb sorokban is üvöltött és tapsolt mindenki. Amúgy pár szabad ülőhely akadt még, de 8000-en tuti, hogy voltunk...
A jegyen szerepelt az Isis is, de nem a koncerten. Ellenben 19:30-kor bejött a Tool három zenésze, és elkezdték a Lost Keys-Rosetta Stoned duót. Maynard később szállt be, és látni sem igen lehetett, hacsak nem épp valami világos ment a 4 háttérvásznon, mivel a dobcucc mellett állt és mozgott végig. A kommunikációra sem fordított sok energiát, de persze eszelős jól énekelt. Ezeket nyomták még: Stinkfist, Forty Six & 2., Jambi, Schism, Sober, Right In Two, Lateralus, Vicarious, Aenima. Az utolsó kettő volt a "ráadás", bár nem mentek le, csak leült a 3 hangszeres a dobcájg elé, kedélyesen elcseverésztek, Maynard mögöttük feküdt, a nép meg szép lassan megőrült :) Zseniális húzás :)
Szóval, másfél óra volt az egész, és gyönyörű, és megrázó, meg még sorolhatnám a jelzőket, amik mind igazak. Nagyon remélem, hogy jönnek novemberben!
Aztán - még világosban, elvégre 21 óra volt, és Szentivánéj - vissza az autóhoz, némi pihi, majd neki az útnak. Más útvonalon, több eltévedéssel, ki mennyi alvással (Roland szerencsére semennyivel, kivéve már hazai pályán, mikor Gábor vette át a kormányt; én csak félálmokkal), 2 lengyel benzinkútlátogatással (szuvenyír: némi sör, némi keksz, egy csomag Krówka), egy kinyújtózkodással a Lomniccal szemközt, hajnal fél 4-kor, alant kis falu fényeivel, fölöttünk a pirkadó éggel, kristálytiszta, hideg levegővel, ó, ez is olyan gyönyörű volt! Ja, lemeszeltek minket lengyel rendőrök, mondván, 60 helyett 80-nal mentünk (éjnek évadján ugye), de Roland nem beszélt nyelveket, meg amúgy is jól csinálta, szóval simán elengedtek minket. Ez is jelzi, hogy "lengyel-magyar két jó barát".
Aztán Gyöngyösön lestoppoltuk az épp induló 6:20-as buszt, s ripsz-ropsz 7:45-re Wekerlén voltunk. Ha ez nem volt élmény, akkor nem tudom, mi lehetne.

Könyv / Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: M. Nagy Miklós
Eredeti cím: A Long Way Down
Oldalszám: 395

Az angol Nick Hornby az utóbbi pár évtized egyik legfontosabb írója, már amennyiben a populáris irodalomról van szó. Amellett, hogy könnyed stílusú könyveiben remekül adja vissza a nagyvárosi ember érzés- és gondolatvilágát, hisz az emberségességben meg a jóságban, és mindezt úgy tudja átadni, hogy egy pillanatra sem merül fel az olvasóban, hogy valami nyálas vagy hittérítő izét lapozgat.
A jövőre ötven éves (1957. április 17.-én született) Hornby legutóbbi regénye a Hosszú út lefelé. Nem tudni, miért, de a két írást tartalmazó Otherwise Pandemonium nem jelent még meg nálunk, azelőtt meg volt ugye a 31 dal (31 Songs) a kedvenc számairól, meg a Beszélgetések az angyallal (Speaking With The Angel) novellaválogatás, amit ő szerkesztett, és amiben egyetlen írása olvasható, szóval a Hogyan legyünk jók? (How To Be Good) óta ez az első regénye. Különben meg leginkább a Pop, csajok, satöbbi (High Fidelity) kapcsán ismerik sokan a nevét, ha nem épp a szintén megfilmesített Egy fiúról (About A Boy), vagy a Fociláz (Pitch Fever) miatt. És egy rakás íróra volt hatással, szokás pl. mondani, hogy a Bridget Jones naplója Helen Fieldingtől a Pop, csajok, satöbbi női verziója – épp csak jóval gyengébb…
Szóval, az új regény négy emberről szól, akik szilveszter éjjelén egy toronyház tetején találkoznak, mivelhogy mindannyian pont onnan akarják alávetni magukat. Öngyilkosjelöltjeink teljesen különböző személyiségek, akik lényegében átfogó képet adnak London lakosságáról, még ha színesbőrű nincs is köztük. De amerikai van, JJ, a kiábrándult rockzenész személyében. Aztán ott van még Maureen, az ötvenes nő, aki egyedül neveli súlyosan fogyatékos fiát (aki pl. semmiféle kommunikációra nem képes), meg Jesse, a makkant, pörgős fiatal csajszi, meg Martin, a lecsúszott tévésztár. Valamely oka mindegyiknek van, hogy véget vessen az életének – de hát, ahogy Hornby rámutat, a legtöbbünk fejében, életében legalább egyszer-másszor megfordul az öngyilkosság gondolata. Persze így, hogy összetalálkoznak ott fenn a háztetőn, már egyiküknek sem fűlik a foga az ugráshoz, ellenben valami furcsa csapattá kovácsolódnak. Ez persze elég bizarr gondolat, négy ennyire eltérő ember esetében, de Hornby ennél meredekebb dolgokat is elhitetett már velünk.
A könyvben mind a négy főszereplő mesélő is egyben, fejezetek helyett az tagolja a sztorit, ahogy egymástól átveszik a szót. És Hornby, aki már nem egyszer bebizonyította, hogy ritka empatikus egy író, itt is elég jól teljesít, bár Maureen-t nem mindig érzem hitelesnek, annak ellenére sem, hogy érezhető nála a jellemfejlődés, meg hogy a Hogyan legyünk jók?-ra (aminek mesélő-főszereplője Katie Carr, a családanya) még anyám is azt mondta, hogy tényleg olyan, mintha egy nő írta volna. De így is szinte bravúros, amit az író művel.
A történettel sem fukarkodott, az is van olyan tekervényes, mint a négy főszereplő útja a toronyházig. Happy end viszont nincs, Hornby nem az a típus, aki a legolcsóbb poénokra hajtana, viszont jellegzetesen hornby-s életbölcsességből (meg humorból) kapunk rendesen. Így aztán keserű és mosolygós is egyszerre a Hosszú út lefelé. És bár írt már ennél jobbat Nick, így is remek olvasmány bárkinek, akit érdekelnek az emberi sorsok a mai világban, meg úgy általában minden, amire igaz, hogy hétköznapi meg emberi – szóval, aki nem fél bevallani magának, hogy Hornby könyvei akár róla is szólhatnának.
Persze azért az üzenet így is nagyon pozitív, és azt sugallja, hogy nagyjából nincs az a probléma, amit meg ne lehetne oldani így vagy úgy, de semmiképp nem azzal, hogy kinyírod magad. Szóval Hornby az életet élteti, miközben minden pátosz nélkül mesél arról, hogyan is menekül meg négy ember az öngyilkosságtól. Klassz.
Egyetlen dologgal van csak bajom, ami már korábbi Hornby könyveknél is felmerült: a fordítással. M. Nagy Miklós, amennyire a neten olvasott pár eredeti szövegrészlet alapján meg tudom ítélni, nagyjából hangulat-hű fordítást csinált, de továbbra sincs tisztában a pop vagy mainstream kultúrával. Ez mondjuk a 31 dal meg a Pop, csajok, satöbbi esetében a szerencsétlenül magyarított dalcímeknél, ilyesmiknél bukott ki, itt meg olyanoknál, hogy pl. a Sex and the City-t Szex és a városnak fordítja, miközben jó pár éve Szex és New York címmel fut különféle magyar tévéken. Szóval, lehet, hogy angolból nagyon ott van M. Nagy, de aki Hornby-t fordít, az legyen már tisztában ilyesmikkel is!

Gastronomicon / Tortuga

Gastronomicon rovat:
OK, nem vagyok egy ínyenc, nem tanultam sehol, hogy mi a jó és minőségi az ételek és italok között, viszont véleményem van, és ha nagy ritkán eljutok valami étterembe, vagy kávézóba, vagy bármi helyre, ahol pénzért enni és/vagy inni adnak, akkor leírom, hogy mit tapasztaltam. Aztán, hogy ki mit kezd ezzel, az már az ő saját magánügye.

Tortuga étterem
1203 Budapest, Kossuth Lajos u. 73.
tortuga.hu
Pesterzsébet nem a világ legrosszabb helye, de nem is a legjobb, és semmi esetre sem számít rá az ember, hogy olyan helyet talál ott, mint a Tortuga. Pedig Isten az atyám, ott van!
Aki élete folyamán valamikor is átesett a kalóz-romantika korszakán, annak a hely neve sokat sejtet, csakúgy mint azoknak, akik teknőcöt tartanak odahaza (vagy munkahelyükön). És még egy népcsoport van, akiknek jó eséllyel van némi fogalmuk a tortuga szó jelentéséről: a megboldogult Cadaveres De Tortugas rajongói. Mindazonáltal a hardcore/metal-hoz semmi köze a helyhez, és teknőstetemek sincsenek benne.
Van viszont sok-sok élő teknőc, a dohányzó teremben, az asztalok alatt kiképzett vizesárkokban, és van egy rakás holmi, díszlet, meg persze fogás az étlapon, amik a kalózokra utalnak. Merthogy Tortuga, azaz Teknőc szigete valaha rég híres-hírhedt kalóztanya volt, vagy valami ilyesmi. És azt kell, hogy mondjam, hogy a pálmák, a kardok, a kókuszdiók, a két papagáj, a kiszolgálás tekintetében jól teljesítő pincérek alighanem korhű tengerészruhái, meg az összes többi kellék a jó ízlés határán belül került elhelyezésre. Vagy úgy is mondhatnám, hogy nincs olyan túlzsúfoltsággal elegy műviség, mint mondjuk az amúgy nem rossz hely Dzsungel Café-ban. Biztos aki nagyon vágja a kor mindenféle vonatkozásait, az halom hibát fedezne fel – mi történetesen azért mentünk, hogy jól érezzük magunkat, meg megünnepeljünk valamit, és ez mind sikerült is.
Fa borítású, csatos az étlap, benne kissé szerényebb kivitelű, látnivalóan nyomtatóval készített háttérlapok, amik előtt pauszpapíron az étkek. Minden lap elején némi sztori, hogy ezek a receptek melyik kalóz miféle portyájáról származnak, és persze a (jobbára serpenyőkön felszolgált) kaják nevei is roppant fantáziadúsak. Arról nem is beszélve, hogy tényleg találni köztük egzotikus dolgokat (pl. strucchúsleves, cápasteak, különféle rákok).
Mivel nem vagyunk feneketlen bendőjűek, csak az alábbi ételekkel próbálkoztunk:
• Ezermagvas panírba forgatott pulykamellszeletek aranysárgára sütve, héjában sült burgonyával és gyenge zöldségekkel
• Szigorú Henrik emlékére (Roston vasalt csirkemellfilék baconba göngyölt zöldspárgával és mozzarellasajttal egybesütve, stb.)
• Csokoládés soufflé marcipánnal töltve, tojáslikőrmártással
Ezek alapján azt tudom mondani, hogy ha a körítéshez nem is ér fel a kaja (ahogy az előfordul az ilyen speckó éttermeknél), az átlagnál így is sokkal finomabb. Az adagok bőségesek, a desszert (ami mellé meggyet is kaptunk) különösen jó volt.
A fizetéskor (a számlát kis kincses ládikóban hozzák ki) sem görbült nagyon lefelé a szájam széle, mert tulajdonképpen korrektek az árak. Aki pedig szülinapozni megy oda, feltétlenül jelezze ezt a személyzetnél, mert némi látványos és odaillő meglepetésben lesz része!
Ha pedig pont most olvastad ki a Kincses sziget-et Robert Louis Stevensontól, vagy épp túl vagy a Karib-tenger kalózain, akkor ennél jobb helyet aligha találhatsz, ahol kicsit kiélvezheted az élmény utózöngéit, meg az egzotikus ízeket.
Őszintén szólva azt fontolgatom, hogy odaszokok törzsvendégnek, szerzek félszemtakarót, meg csákót, meg kardot (bár a gyerekeknek adnak ezt-azt), lesz egy kedvenc sarkom, ott kanalazom bé nagy morózusan a cápauszonylevesemet, és ha valaki beszól, azt legyakom. Nyilván pont így fog történni, macskák!

Könyv / 77 {hetvenhét}

Kétszer 7 írás, melyek mindegyike használ valamennyit a magyar népmesék motívumaiból. Az első 7 a 77 c. novellapályázat díjazott művei, a ráadás 7 meg többé-kevésbé ismert kortárs magyar fantasy szerzők alkotásai. És ami a fura és megdöbbentő: mind jó! Fanfárt nekik, tadamm!
Egy jó hosszú cikk az ekulton