Film / Kamera által homályosan

A Scanner Darkly
színes, amerikai animált élőszereplős sci-fi, 100 perc
Gyártó: Warner Independent Pictures/ Thousand Words/ 3 Arts Entertainment/ Detour Filmproduction/ Section Eight Ltd.
Szereplők: Keanu Reeves, Robert Downey Jr., Woody Harrelson, Rory Cochrane, Winona Ryder
Rendező: Richard Linklater
Forgatókönyvíró: Richard Linklater
Eredeti történet: Philip K. Dick (regény, 1977)
Operatőr: Shane F. Kelly
Zene: Graham Reynolds
DVD megjelenés: 2006. 12. 05.
DVD forgalmazó: Forum Home Entertainment

A múlt évben jelent meg Philip K. Dick azon könyve először magyarul, amiből Richard Linklater ezt a filmet forgatta. A magyar filmforgalmazás jó öreg furcsaságainak köszönhetően nem kerül mozikba, csak az AniFest-en lehet elcsípni, ahol 3 alkalommal vetítik. Mi az elsőn láttuk. És hogy az ilyen kísérletezős animációs filmekre, meg Ph.K.Dick agymenéseire ne lenne igény, az nem bizonyosodott be. Az Uránia filmszínház díszterme tele volt…

Linklater ugyanazt a speciális technikát alkalmazta, amit a 2001-es Waking Life-nál (amit szintén nem adtak itthon a mozik, noha én pont a Kultiplex udvarán láttam belőle egy keveset, a Watch My Dying koncert előtt; és amiben szintén emlegetik Ph.K.Dicket). Élő szereplőkkel vették fel a filmet, majd egy külön erre a célra kifejlesztett szoftverrel animáció-szerűvé alakították. Ez elég sajátos, de alapvetően mégiscsak reális képi világot eredményezett, ami roppant kifejező. Egyrészt mintha csak egy megelevenedett képregényt néznél, másrészt kiválóan alkalmas a drogos-, meg egyáltalán bármilyen nem hétköznapi tudatállapot megjelenítésére.

Tehát már a képi világ is külön élményt jelent. Ami a sztorit illeti, azt Linklater érthetőbbre szabta, bár egyébként is ez az egyik olyan műve Dicknek, amivel kezdeni érdemes. A kábszerek hatása, a skizofrénia, a paranoia, az elidegenedés – az író kedvenc témái közül ezek mind itt vannak. Főszereplőnk, a Keanu Reeves által játszott Bob Arctor egy kis drogos csoport tagjaként tengeti napjait – ugyanakkor titkosügynök, akinek az a dolga, hogy a kábszeresek közé beépülve azokat megfigyelje. Csakhogy mindezért maga is drogfüggővé válik, és amikor azt a parancsot kapja, hogy Arctort is figyelje meg (mert alapból a rendőrök sem ismerhetik egymás valós személyazonosságát – a maszkafander, a folyamatosan változó külsőket mutató ruha, amit viselnek, és ami miatt felismerhetetlenek, remekül lett megoldva a filmen), akkor a gyilkos drog, a H-anyag által kikezdett agya meghasad. Ez ugyanaz a skizofrénia, amiről Vonnegut az Éj anyánk-at írta, csak sokkal betegesebb formában.

A film egésze egyébként nem annyira borult és sötét, mint az eredeti regény. Jó a zenéje, és illik hozzá az a pár Radiohead nóta is. Az Arctorral együtt élő figurák (James Barris (Robert Downey Jr.), Ernie Luckman (Woody Harrelson), Charles Freck (Rory Cochrane) nem kevés humort is hoznak a filmbe. A Donnát játszó Winona Ryder pedig szerethetőbb könyvbeli verziójánál – nyilván Linklaternek más a viszonyulása a nőkhöz, mint Dicknek volt, aki jó pár zátonyra futott házasságot élt át. Pont az egyik ilyen után lett tagja egy drogos kommunának, s az ott szerzett tapasztalatok sarkallták a regény megírására.

Ennek ismeretében még inkább drámai a film befejezése. Bizony, jól fejbenyomja az embert, és ez jelzi, hogy Linklaternek sikerült igazán jól megcsinálnia ezt a Dick-adaptációt. Megkockáztatom, neki sikerült eddig a legjobban Dick-művet filmre vinnie.

Az AniFest4 - animációs filmfesztivál honlapja
Cikk az ekulturán a könyvről

S a dec.5-én megjelenő DVD extrái:
- Audiokommentár Keanu Reeves, Richard Linklater író/rendező, Tommy Pallotta producer, Jonathan Lethem szerző és Philip K. Dick lánya, Isa Dick Hackett közreműködésével (eredeti nyelven)
- Egy nyár Austinban: Így készült a Kamera által homályosan
- A vonal súlya: Mesék az animációról
- Előzetes (eredeti nyelven)

Könyv / Marcel Pagnol: Apám dicsősége

Kiadó: Móra Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordító: Sashegyi Gábor
Eredeti cím: La gloire de mon père
Oldalszám: 225
Ára: 2280 Ft

Azt írják a könyv borítóján, hogy hazánkban elsősorban színpadi műveiről ill. filmjeiről ismert Marcel Pagnol, de azt sajnos nem tették hozzá, hogy az író 1895-től 1974-ig élt. Ez pusztán azért lett volna fontos, hogy a könyvvásároló (vagy –eladó) ne a mai, trendi Provance-könyvek közé sorolja a regényt. Pláne, hogy eredetileg 1957-ben jelent meg.

Valahol azt olvastam, Pagnol eme műve és három folytatása olyan a franciák számára, mint nekünk a Tüskevár. Ez már közelebb áll a valósághoz, még ha Fekete István műveinek szintjét nem is éri el ez a könyv. De attól még jó.

Önéletrajzi mű ez, Pagnol a gyermekkoráról mesél, arról, milyen volt 8 éves korában a vadregényes dél-francia vidéken nyaralni, s mint történt, hogy apját és nagybátyját, minden tiltás ellenére, követte azok első közös vadászatára. Sok mindent megtudhat az olvasó így a provance-i természetről, a korabeli (1900-as évek) francia életről, egy keveset még a történelemről is. Pagnol komótosan mesél, szavain nem csak a nosztalgia érződik, átragyog rajtuk az emberség, a vidék szeretete, ismerete. Valóban, szinte fura is mai szemmel ilyen könyvet olvasni, amiben semmi eszelős, semmi extrém nem történik, „épp csak” annyi, hogy egy kisfiú megtanul egy s mást az életről, a felnőttek világáról, meg arról, ami körülveszi.

A regény nagy erénye még a humor – ritkán mosolygok olyan sokat egy könyvön, mint ezen. Finom, barátságos, máshol kölykösen vásott humor ez, s mindenképpen ízesen, jellegzetesen francia. A vadászat meg a gyermeki kegyetlenkedések ábrázolása már kevésbé vonzó számomra, de egyrészt tudom jól, hogy gyerekként én sem voltam se jobb, se más, másrészt meg az még egy másik kor volt. Akkoriban nem tenyésztették és ölték a csirkéket gyári módszerekkel, a vadászat pedig nem csak a felsőbbtizes luxus-számba menő szórakozása volt, és így tovább.

Összességében ezt a könyvet ma is érdemes elolvasni, és nem utolsó sorban azért, mert annak a régebbi kornak a békésebb, emberközelibb atmoszféráját árasztja.

Film / Shop Stop II. (+ Live)

Eredeti cím: Clerks II
Amerikai vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 93 perc
Rendező: Kevin Smith
Operatőr: David Klein
Forgatókönyv: Kevin Smith
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Zene: James L. Venable
Főszereplők: Brian O'Halloran, Jeff Anderson, Rosario Dawson, Jason Mewes, Kevin Smith
Gyártó: View Askew Productions/ The Weinstein Company
Magyarországi forgalmazó: Budapest Film
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 23.

Meglepett engem is, jóhogy. A fene se hitte volna, hogy Kevin Smith folytatást csinál a Shop Stopnak, ami kb. a korosztályom egyik korszakos filmje, igazi kult mozi, tele idétlen figurákkal és hatalmas, részint szállóigévé vált poénokkal. Meg hogy ugye zsír független film volt, és így tovább.

Azóta volt további négy, nagyjából ugyanazon körben játszódó filmje Smith-nek (Shop Show, Képtelen képregény, Dogma, Jay és Néma Bob visszavág), melyekben leginkább Jay (Jason Mewes) és a rendező által játszott Csendes Bob adták az összekötő kapcsot; meg egy olyan rendezése is (Apja lánya), aminek semmi köze nem volt az addigi dolgaihoz, és max. a többi romantikus vígjátékhoz mérten volt OK. Mondják, akik látták, mer’ én nem. De ez volt az utolsó filmje, bukott is vele, meg hát ugye a folytatásoktól is illik viszolyogni, szóval nem tudtam, mit várjak.

A helyzet az, hogy a Jay és Néma Bob visszavág-hoz mérten nem annyira pörgős a Shop Stop 2., és nem is olyan megveszekedett poénfesztivál, mint az első rész volt. Sőt, helyenként olyan komoly, mint a Képtelen képregény (Chasing Amy) volt. Ami a poénjait illeti, azok egy része kimondottan szélsőséges, polgárpukkasztó, de Kevin Smith eddig sem tisztelt semmi dogmát, szóval kapnak a szórásból a négerek, a zsidók, a homoszexuálisok, a keresztények, de még a Gyűrűk Ura is. És extrém módon beszűkültnek kell lenni, hogy ennyi Smith film után az ember még ilyesmin felháborodjon. Jó, a fajok közti erotikaként emlegetett szamár-szex valóban túl meredek, de igazából nem is látszik semmi, nem kell beszarni. A musical-betét ijesztőbb volt…

Mindazonáltal ebben a filmben engem két dolog fogott meg különösképpen, az elvárható minőségű humortól eltekintve. Az egyik még ahhoz tartozik: Jay-ék többször is King Diamond-ot nyomatnak a magnójukon (ráadásul egyik legnagyobb kedvencemet, a “Them” albumot), hovatovább az Invisible Guest-ből idéznek is az egyik bunyó-szerűség közepette. Ennek értékeléséhez persze metalosnak kell lenni, sznobok! A másik, s főképp, az az, hogy emberi a film. Nem tudom, mennyire vevő a mai tinédzser korosztály Smith filmjeire, de a 30-on túliak, melyek közé magam is szomorúan tartozni méltóztatok, találva érezhetik magukat. Mert végül is róluk szól ez a film, és Smith ad egyfajta alternatívát, még ha annak a való világhoz való viszonyulása nem is feltétlenül reális mindnyájunk esetében.

Hogy érthetőbb legyek: a film, akárcsak az első rész főszereplője, a két vegyesboltos lúzer csóka, Dante (Brian O'Halloran) és Randal (Jeff Anderson) sztoriját meséli tovább (tizenpár évvel később ugye), és azzal kezdődik, hogy a jó öreg bolt leég. Így Dantéék új melóhelyen, a Jay és Néma Bob visszavág-ban már felbukkant Mooby’s gyorsétteremben folytatják karrierjük bomlasztását, avagy az ilyen korban már legalábbis aggasztó értelmetlen tengés-lengést. Vagyis Dante már nem annyira: épp egy nap választja el attól, hogy Floridába költözzön leendő feleségével, akinek szüleitől házat és munkát is kap majd. A gond csak az, hogy ennek Randal nem örül. Sem pedig az elbűvölő Becky (Rosario Dawson), a Mooby’s főnöknője, aki talán mégiscsak jobb pár lenne Dante számára. És aztán jönnek a bonyodalmak, meg a komolyabb üzenet, mely szerint fontosak a barátok, meg hogy a nőd értsen is, ne csak szeressen, meg a többi.

De az sem elhanyagolandó tanulság, amit Vonnegut így fogalmazott meg, és aminek méltó hirdetője a Shop Stop 2.: “Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!” És épp ezért baromságnak tartom fanyalogni ezen a filmen olyanok részéről, akik maguk is a harmadik X-ben járnak.

Meg aztán a film előtt, kísérőként, vetítenek ám egy LIVE c. kisfilmet is, amit Fabricius Gábor a 2005-ös Sziget fesztiválon forgatott. Az ember azt gondolná, hova illene egy ilyen, ha nem pont ide, pedig hát nem. A Žagar-féle modern pszichedelikus zenével erősített szösszenet (ha rajtam múlik, Eclipse-et raktam volna alá, de így is jó) nem dokumentum film, inkább művészi víziója annak, hogy Fabricius szerint milyen a Sziget. Márpedig a Sziget annyi féle, ahányan ott vannak (aki nincs ott, annak a véleménye nem igen számít, már bocs). Nekem különben tetszett, amellett, hogy mintha rendezőnkre kissé túlságosan is hatott volna Godfrey Reggio “qatsi”-trilógiája (Koyaanisqatsi, stb.). És annak ellenére, hogy olyan érzésem volt, mintha egy min. 20 éves filmet néznék. Mintha arról szólna, hogy ilyen volt, de ez már mind-mind-mind elmúlt, meghalt, ami egyébként igaz is lesz, de történetesen még a legtöbben élünk… Ha már Live…
De mondom, ezzel együtt is hangulatos kisfilm ez, napestig el tudnám nézni megfelelő hangulatban. Itt a honlapja, rajta a kisfilm maga is.

Koncert / Eclipse, Miskolc, Vian klub, 2006. november 25.

Az Eclipse egy időben a legnagyobb magyar kedvencem volt, ami jelenidőben csak azért nem teljesen igaz, mert az elmúlt években nem sok aktivitást mutattak. Utolsó koncertjükön, 2004. aug. 6-án a Szigeten is láttam őket, és nem volt kérdéses, hogy a miskolci bulin is ott kell lennem.

A koncert apropóját leginkább az szolgáltatta, hogy minden tag ráért, meg hogy elkészült végre a második albumuk, a Slowsonic, ami teljes egészében (de nem 100%-ig végleges verzióban) letölthető a honlapjukról. Az első lemez, a Soft Orange még 1997-ben jelent meg…

A csapat tagjai közül egyedül az énekes Rezső az, aki a köztes időt zenéléstől mentesen töltötte (pl. mert közben Pestre költözött), és a két év kihagyás, ill. a csupán két megelőző próba nála érződött is. Régi teljesítményéhez képest meglehetőst visszafogott volt, de azért biztos élvezte ő is, hogy újra együtt muzsikálnak.

A koncert kb. 2 órájában a Slowsonic java mellett öt Soft Orange-os, és négy korai demós (tehát thrash) nóta is elhangzott, plusz 3 feldolgozás: King Crimson-Pictures of a City, Voivod-Tribal Convictions, Slayer-Mandatory Suicide. Szóval amiket régebben is sűrűn nyomtak. A mai Eclipse-re amúgy az első, tehát a Crimson hatott leginkább – az a “tapping-malom”, amit az újabb keletű számok egy részében levágtak, Trey Gunntól, Tony Levintől vagy Adrian Belew-tól is szép teljesítmény lenne, hehe.

Az Eclipse-ben fantasztikus zenészek játszanak (Tisza Tamás és Barna Tamás gitárosok, Hudák Attila basszer és Takács Joci dobos), és egy olyan énekes, Rezső, azaz Rákos Tibor, aki nem bír óriási hangterjedelemmel, ám dallamai, szövegei és egyénisége mégis rendkívól markáns figurává teszik. Kb. 17 éve létezik a zenekar (már amennyiben az elmúlt évek kevesebb-mint-vegetálását is létezésnek fogjuk fel), és amikor a legjobban ment nekik, akkor sem ismerték őket sokan. Meglehet, a metalosoknak túl progresszív, a proggieknak túl metal, amit csinálnak, de szerintem ha az ember hagyja magát sodortatni a dalokkal, akkor tök mindegy, melyik népcsoportba sorolható, élvezni fogja.

A koncert fénypontja számomra (mint azelőtt is oly’ sokszor) a Before The Rain volt, minden idők legslágeresebb és legszebb Eclipse szerzeménye, de mindegyik tetszett, még a régesrégi durvulatok is. Jó volt zúzni a klipes Childhood’s End-re, lebegni a Soft Orange-ra, a Somewhere To Something-re, és így tovább. A hangulat is remek volt, Eclipse-ék halom régi jó haverje eljött (lévén odahaza játszottak), sőt, a Varso-basszer Király Attila, akivel a Tisza-Barna páros közösen is zenélget egy projectben, még vendégszerepelt is a Plain Song-ban. Szóval egy cseppet sem bántam meg, hogy elutaztam Miskolcra.

A koncert után az egyetemvárosban, a nem régiben felépült Uni-Hotel-ben aludtunk, ami teljesen OK volt, semmi lelakottság, rendben lévő bútorok, és az árak sem vérfagyasztóak, bár nem tudom, koleszosként milyen ott az élet.

Könyv / James Redfield: A mennyei prófécia

Eredeti cím: The Celestine Prophecy
Kiadó: Alexandra

Fordító: Révbíró Tamás
Megjelenés: 2005.
Oldalszám: 352
Fogy ár: 2 699 Ft

Először ’95-ben jelent meg magyarul ez a könyv, és akkortájt (akárcsak ’93-ban Amerikában) hatalmas siker volt. Ma persze már nem is adhatja ugyanazt, hiszen azóta számos így-úgy hasonló ezoterikus elképzelés jelent meg. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy sokaknak most is sokat adhat – ahogy támadói is bizonyára akadnak még.

Alapvetően egy New Age regényről van szó, ami mint regény, igen gyenge. Nyilvánvaló, hogy Redfield csupán azért írta meg akként (ahogy ő mondja: „kalandos példázatként”), hogy könnyebben vegye az olvasó a spirituális, avagy gondolati tartalmat. Meg mert alighanem az ember jobban szereti a meséket, a példázatokat, mint a száraz szakszöveget. Mindazonáltal főhősének perui kalandjai tele vannak logikai hibákkal, és olyan fordulatokkal, amilyenekre még Dan Brown is ritkán ragadtatja magát. Ráadásul a fordító sem feszítette meg magát, hogy egy kicsit szebbre csiszolja a szöveget - bár arról hosszan lehetne vitatkozni, hogy a fordítóknak ez dolga-e vagy sem...

Ám a tartalom, az átadni kívánt üzenet átjön, és érthető is jobbára. És ugyan a Kézirat, mely évszázadokkal Jézus előtt íródott, valójában nem létezik (legalábbis semmi jel nem utal rá), a benne foglalt Kilenc Felismerés igenis elgondolkodtató. Nem szeretném itt összefoglalni, de pár dolgot kiemelnék.

A Kézirat arról ír, hogy a második évezred vége felé az emberiség egyre inkább fel fogja ismerni a véletlenek létét, melyek előrébb viszik az embert az útján, az evolúcióban (úgy a teljes népességet, mint az egyént). Azt is írja, hogy rájövünk: az egész világegyetemet ugyanaz az Energia hatja át, és erre az akaratunk hatással lehet. Sőt, épp az a cél, hogy a véletleneket és az energiát tudatosítsuk, megtanuljuk ezeket használni, s úgy, hogy az Univerzumból nyerjük, s ne az interperszonális konfliktusokból. Érdekes az a négyes felosztás, amibe az alapból pszichológus író az embereket sorolja, aszerint, hogy milyen módszert alkalmaznak az energia másoktól való elnyerésére. És így tovább, tovább – egész a Kilencedik Felismerésig, ami már egy új, tudatosabb, emelkedettebb emberiségről beszél. És persze a könyv vége nyitva hagyja az utat a Tizedik Felismeréshez (meg a további folytatásokhoz).

A vallás szigorú, Uram bocsá’ bigott védelmezői sok helyütt találhatnak fogást a könyvön, s a mélyen spirituális beállítottságú emberek filozófiai/vallási irányultságtól függetlenül is bátran kijelenthetik, hogy Redfield könyve kissé turmix jellegű, és hogy nem olyan nagyon elmélyült. Ugyanakkor lehet belépő is egy másfajta gondolkodás, lelki élet felé, és azon soraiba, amik a szeretet fontosságát hangsúlyozzák, vagy épp az erdők megmentését szorgalmazzák, aligha lehet belekötni. És már az is üdítő, ha az ember olyasmit olvashat, ami a jövőt nem totális pusztulásként festi le...

Zárásul nem a könyvet idézném, hanem Devon Graves-t, a Deadsoul Tribe (régebben pedig a Psychotic Waltz) énekesét, aki egy interjúban ezt mondta nekem: „Sem a történelemben, sem a mítoszokban nem találtam Jézusnál bölcsebb és nagyobb embert. De úgy látom, Jézusra senki nem veszélyesebb, mint sokan az úgynevezett keresztények közül. Azt is hiszem, hogy Jézus nem tagadná meg senkinek a szavait, legyen bár isten vagy próféta, ha azok a szavak elvezetnek ugyanahhoz a bölcsességhez, ugyanazon megvilágosodáshoz, ugyanazon Istenhez. Az igazság végül is az igazság. Lehetnének valótlanok az igaz szavak, ha másvalaki mondja?! Azt hiszem, ha gyakorolni akarsz egy vallást, akkor meg kell, hogy vizsgálj annyi vallást, amennyit csak tudsz. A legtöbb ember elvész azon rések között, amikben a különféle vallások nem értenek egyet, pedig sokkal fontosabb azt meglátni, amiben egyet értenek. Mert akkor rájössz, hogy minden vallás ugyanazon Istenhez vezet el. Az igazság mindenképpen igazság, és a hazugságok meg félreértelmezések nem változtatnak rajta.”


És még annyit: ezév tavaszán elkészült A mennyei prófécia filmverziója. Gondolom, a Dan Brown-féle Da Vinci-kódnak is szerepe volt ebben, hiszen részint annak köszönhető, hogy újra, sőt még inkább divatba jöttek a titokzatos, a misztikus, a spirituális témák. A Kód-hoz képest Redfield műve, legyen bármily ponyvairodalom-szintű maga a könyv, összehasonlíthatatlanul mélyebb és többet ad. Remélem, a film eljut a magyar mozikba. Ha másért nem, Peru gyönyörű tájai miatt biztosan érdemes lesz megnézni.
Az író (és a film) honlapja

Egy magyar oldal Redfield műveiről

Film / Bor, mámor, Provance

Eredeti cím: A Good Year
Amerikai romantikus vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 118 perc
Rendező: Ridley Scott
Operatőr: Philippe Le Sourd
Forgatókönyv: Marc Klein
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Zene: Marc Streitenfeld
Főszereplők: Russell Crowe, Freddie Highmore, Albert Finney, Marion Cotillard
Gyártó: Scott Free Productions
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 16.

Kezdjük azzal, hogy bár Peter Mayle írt előbb könyvet Provance-ról, mint Joanne Harris (aki a Csokoládé c. remek regény szerzője is), mindenesetre utóbbi Szederbor c., 2000-ben megjelent műve nagyjából ugyanazt a sztorit adja le, mint ez a film, ami Mayle 2004-es regénye alapján készült. Azzal a különbséggel, hogy sokkal jobb és sokkal mélyebb, mi több, sokkal varázslatosabb. Ezt szerettem volna, ha tudjátok. Amúgy meg azt is mondhatnám, hogy íme a Napsütötte Toszkána férfi- (és francia-) verziója.

Egyébként kellemes kikapcsolódás a Bor, mámor, Provance (amit könyv alakban ugyanúgy az Ulpius-ház adott ki, mint a Szederbort). Az persze elég meglepő, hogy Ridley Scott rendezte, és az ő Gladiátora, Russel Crowe a főszereplője, de hát ezen azért túlteszi magát az ember (bár lefogadom, hogy a mozilátogató hölgyek jó százaléka osztotta volna a szerepet inkább Hugh Jackman-re). Crowe egy kiégett, cinikus londoni tőzsdecápát játszik, Max Skinner-t, aki gyermekkora legszebb nyarait a dél-franciaországi Provance-ban töltötte, vén zsivány nagybátyjánál (Albert Finney-nek elég volt a Nagy hal-ban nyújtott alakítását kicsit lelazítva megismételni).

Aztán Henry nagybácsi meghal, Max meg, aki 10 éve nem beszélt vele, utazhat Provance-ba, hogy elintézze az öröksége (egy régi ház és egy jókora szőlős) mielőbbi, és minél jutányosabb árú eladását. Ez kis híján sikerül is neki, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne érintse meg újra a valóban gyönyörű vidék varázsa. És ahogy illik: lesz szerelem (Marion Cotillard már a Taxi filmek óta ott van az emlékezetesen szép és elbűvölő francia színésznők között), jó borok, kavarás, vidámság, happy end, meg amit akartok. Ami a vidámság részét illeti, az helyenként börleszkbe illő, szóval idétlen, de bánja ördög.

Könnyed szórakozás, százszor inkább limonádé, semmint valódi provance-i bor ez a film, de a képei valóban lenyűgözőek, s még csipetnyi bölcsesség is akad benne. Az élet apró örömeire emlékeztet, arra, hogy ezek vannak, és meg kell őket találni. És alapvetően ez a legfontosabb.

Ui.: Kíváncsian várom, a magyar könyvkiadók ill. filmgyártók mikor kapnak észbe, és mennyit kell még várnunk egy hasonló könyvre vagy filmre, ami arról szól, hogy a kérges szívű pesti yuppie vagy valami hasonló visszatér gyermekkora kedvenc helyszínére, a Balatonhoz, az Alföldre vagy mondjuk a Mátrába...

Ui.2.: A fotón látható jelent nincs benne a filmben, de máshol találni épp elég Provance-tárlatot. Itt meg egy kicsit hozzám kötődik. Aki kitalálja, miért, kap egy puszit, vagy egy baráti hátbaveregetést, hehe.

Koncert / Tool/Mastodon, Bécs, Stadthalle, 2006. november 19.

Kissé fura volt a Mastodon-t ekkora színpadon látni (kb. fél-Aréna méretű a Stadthalle, de lehet, hogy nem is), mert ugyan zenéjük monumentalitása betöltötte a teret, a banda maga valahogy nem illett oda. Valami klubban sokkal ütősebb lehetett volna a látvány - nyilván kapaszkodniuk kellett a hangszerekbe, meg csak a vége felé oldódtak fel annyira, hogy zúzzanak is. Mindenesetre eszméletlenül masszív és sűrű és súlyos volt, amit toltak!

A lassabb This Mortal Soil-lal kezdtek, ami megadta az alaphangulatot (döbbenet). Aztán: Wolf is Loose (mekkora klipje van már!), Crystal Skull, Capillarian Crest (nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de ennek az az elborult, iszonyat komplex része adta a koncert csúcspontját, egyszerűen igéző és megrázó volt!), Colony of Birchmen, Circle of the Cysquatch, Sleeping Giant, Megalodon, Hearts Alive (utóbbi kettő nem a Blood Mountian-ről, hanem a Leviathan-ról). A hangzás nagyon rendben volt, a fickók kegyetlen jól játszottak (Brann Dailor élőben is szenzációs, és a Randy Rhoads gitárjához hasonlóan fekete alapon fehér pöttyös dobcucca külön látványelem).

Csak azt tudom mondani, hogy hihetetlenül energikus és súlyos koncertet láttunk-hallottunk, mely dübörgött, mennydörgött, robajlott, de közben, a maga módján, gyönyörű volt. Olyan, mint az őserő, ami hegyeket emel és roppant össze, de ami az élőkben is működik, növelve, előre mozdítva őket.

S ha a Mastodon az őserő, akkor a Tool az eredeti design, a terv, a mintázat, ami szerint az Univerzum alakul. S akárcsak az őserő, ez is lehet félelmetes, idegennek tetsző, felfoghatatlan. Most legalábbis bizony így történt…

A koncert első fele így alakult: Stinkfist, Forty Six & 2, Jambi, Schism, Lost Keys (Blame Hofmann), Rosetta Stoned, Swamp Song. Szóval, volt ebben is húzós, nehéz tétel, de hát ezek mind zseniális dalok, legyenek bár fogósak vagy borultak. A hangzás, a látvány tökéletes volt, még Maynard James Keenan énekes is aktívabb volt, mint mikor Katowiczében láttuk (ld. júliusnál) – még ha ebben az is benne volt, hogy csak azért jött előle, hogy mutassa egy fotósnak, aki vakuzni merészelt, hogy elvágja a torkát… Amúgy most is a dobcucc mellett szörfözött a zenére, meg váltogatta a mikrofonjait meg szintizett – de sokkal inkább látható volt, mint a Spodekben, lengyel testvéreinknél.

Most is megvolt a két koncertrészt elválasztó ücsörgés: nem vonultak le zugabe-kórust várni, hanem leültek a színpadon és dumálgattak. És mikor a szülinapos basszer, Justin Chancellor felemelt egy öngyújtót, a népek rögvest követték a példáját (így, a tömegben állva, megtapasztalhattam végre, mit láthatnak a holtak a halottak napi temetőgyújtogatáskor, hehe…). Érdekes amúgy, hogy mikor ugyanezt a leülősdit eljátszották Katowiczében, nem telt bele két perc, és szinte felrobbant a Spodek, úgy üvöltöttek a lengyelek. Ezzel szemben az osztrákok kulturáltan (halvérűen, kinek hogy tetszik) égették az öngyújtóikat.

Na, aztán jött a második rész, és megzúzott, de nem pozitív értelemben… Wings For Marie (Part 1) és 10,000 Days (Wings Part 2). Mármost ezek kitesznek, nem is tudom, 15-20 percet, és lemezen, ha épp rá vagyok hangolódva, még be is jönnek. De így élőben annyira öncélú dolog volt ezeket eljátszani… Biztos én is rosszul csináltam, hülye aki fáradtan megy Tool koncertre meg minden, de ez a rész egyszerűen kiakasztott. Lehet, hogy kommersz vagyok, de jobban örültem volna egy Sober-nek, egy Pot-nak, Uram bocsá’ egy Prison Sex-nek (mármint a dalnak). Ezek meg ilyen totál leállós, befordult, hosszan-hosszan-hosszan matatós izék, és akármilyen szép volt a lézershow meg a sound, én besokalltam tőlük. Aztán a Lateralus-nak meg a Vicarious-nak is le kellett mennie, mire fel tudtam újra oldódni, és a záró Ænema-t végre egészében tudtam élvezni. Ez van.

De még így is azt mondom, hogy a Tool az utóbbi 10-15 év egyik legnagyobb bandája. Ettől függetlenül a Mastodon most jobban tetszett.

Koncert / Watch My Dying, Bp. Kultiplex, 2006. november 18.

A Powerground Fesztiválon valójában 6 banda lépett fel, de hogy valahogy bírjuk a másnapi Tool koncertet, csak a Watch My Dying-ra mentünk. Egy keveset láttunk a Cadaveres-ből, és jó is volt, ahogy az Körmitől és csapatától elvárható.

WMD-éknek nem rég jelent meg Fényérzékeny c. második albumuk, annak volt ez a lemezbemutatója. Erről volt az intro is, a hihetetlenül hangulatos, hidegrázós Háttal álmodó, amibe aztán berobbant a nyitónóta, ami valami régebbi volt, hagy ne tudjam, melyik. Az újról mindenesetre ezek biztosan voltak: Elsőbbségi (brutál), Fényérzékeny (kétségkívül ez lesz minden idők legnagyobb WMD slágere, egész addig, amíg egy még ennél is fogósabbat nem írnak), Sztereotip (mondjuk ez is ütött rendesen), Metrikus. Hát, ezt-azt még elviseltem volna, de az egy órába még sok régi slágernek be kellett férnie, és jó is volt az Idomtalan, a Klausztrofónia, a Gyúlékony csíra, meg a többi, de a legjobban a Nicht vor dem Kind zúzott meg a végén (ennyit arról, hogy majd kipihenten megyek Tool-ra).

A hangzás eléggé rendben volt, a WMD-tagok meg eleve jó fazonok, és úgy tudnak zúzni, ahogy azt kell. Szóval a látvány is OK náluk, még ha a true metalos idétlenkedésük kissé infantilis is, hehe. Ráadásul Gaobr remek frontember, akinek az átkötő szövegei roppant mulatságosak tudnak lenni. Csak aztán ne csodálkozzon, ha a népek majd Macskám Darlingként fogják emlegetni a zenekarát, hehe.
Fotók: Kelemen Bea (köszi!)

Könyv / Kurt Vonnegut: Éj anyánk

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (harmadik kiadás)
Eredeti cím: Mother Night
Fordította: Békés András
A versbetéteket fordította: Tótfalusi István
Oldalszám: 221

Állítólag Vonnegut egy interjúban azt mesélte az Éj anyánk-ról, hogy egyszer találkozott egy második világháborús kémfőnökkel, vagy valami effélével, aki elmondta neki, hogy kémek csak bolondokból lesznek – egy normális ember nem bírná ki azt a szellemi-lelki terhet amivel ez jár. Ez lett e könyv alapja.

Az Éj anyánk 1961-ben jelent meg, az író harmadik regényeként. Főszereplője Howard W. Campbell, Jr., aki a II. Világháború idején amerikai létére bekerül a náci propaganda gépezetbe, sőt annak igen fontos szereplőjévé válik gyújtó hangú, gyűlöletkeltő rádióműsorával – és aki ugyanakkor beszédei közben általa nem ismert tartalmú üzeneteket juttat el Amerikába, a Szövetségesekhez. Minta-náci, aki ugyanakkor eredeti hazájáért is sokat tesz.

Csak aztán mikor véget ér a háború, elfogják, és mivel az USA nem ismeri el, hogy Campbell amerikai kém volt (mivel erről talán ha hárman tudtak rajta kívül), még annak is örülhet, hogy megússza akasztás nélkül. Így kerül végül New York-ba, egy lepusztult bérház emeleti szobájába, s ott tengeti életét, míg végül múltja újra előbukkan. A regény jelenében Campbell egy izraeli börtönben ül mint háborús bűnös, s míg az ítéletre vár, megírja visszaemlékezéseit.

Az Éj anyánk azért is érdekes a Vonnegut életműből, mert semmi sci-fibe illő elem nincs benne, ugyanakkor nem is a mindennapi élet által produkált szörnyűségesen groteszk helyzeteken alapul. Nem az egyetlen regénye, ami a II. Világháborúval foglalkozik, de itt nem a saját élményeiről ír. És anélkül, hogy a későbbi művek borultsága megjelenne, olyannyira bizarr, hogy az ember a fejét csóválja, hogy ilyen nincs is, ami ezzel a szerencsétlen, skizofrén Campbellel történik – de amellett, hogy kitalált a sztori, az benne az ijesztő, hogy akár igaz is lehetne.

A százszorosan meghasonlott, belül csak a háborúban eltűnt neje, a szépséges színésznő Helga Noth után sóvárgó Campbell mellett azért jó pár tipikus vonneguti figura felbukkan (élükön az amerikai neonácik pár vezéralakjával), és az író sokat emlegetett fekete humorából is kapunk rendesen. Ami meg Campbell feleségét illeti, nos, talán nem is találni más Vonnegut írásban ennyire mély és szép sorokat a szerelemről, mint mikor Helgáról van szó.

A könyvből készült film pedig alighanem a legjobb Vonnegut-adaptáció, ami szintén annak köszönhető, hogy a túlságosan szürreális meg elvont (tehát jobbára filmre vihetetlen) részeknek ez a regény relatíve híján van.

Könyv / Gail Carson Levin: Elátkozott Ella

Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Kiadás éve: 2001 (első kiadás)
Eredeti cím: Ella Enchanted (1997)
Fordította: Varsányi Anna
Oldalszám: 267

Nem mai darab ez a kötet, de most olvastam ki, és volt olyan jó, hogy írjak róla.
Ifjúsági meseregény az Elátkozott Ella, lényegében a Hamupipőke (= Cinderella angolul) modernebb, némileg fantasy környezetbe helyezett verziója. Még ha ez csak a vége felé derül is ki úgy igazán. De ennyi spoiler belefér…

Maga Ella meséli el hányatott sorsát élénk, fiatalos nyelvezettel és lendülettel, s teszi ezt oly’ élvezetes (és sokszor humoros) formában, hogy nem is meglepő, hogy a könyv elnyerte a Newbery irodalmi díjat. Ellát születésekor elvarázsolja egy szeleburdi tündér: ajándék gyanánt azt kapja tőle, hogy mindig engedelmes legyen. Mondván, a szülei örömére. Csakhogy a teljes engedelmesség azt is jelenti, hogy ha valaki azt parancsolná Ellának, hogy ugorjon a kútba, akkor kénytelen lenne megtenni…

Ilyen nem történik Ellával, de sok más rossz igen, ám, lévén olyan színes, életvidám teremtés, mint az édesanyja, jóban is van része a lánynak. Meg sok-sok kalandban. Egyszer majdnem megeszik az orgok, máskor ő lesz az, aki túljár az orgok eszén, szerelmes lesz (a hercegbe, nem egy orgba), megjárja a hölgyneveldét, a manók erdejét, egy óriás esküvőn is részt vesz, és így tovább. Ja, és persze a rosszindulatú mostohatesók is itt vannak, meg aki és ami még az eredeti mesében benne van.

Kellemes olvasmány az Elátkozott Ella. Készült belőle film is, némileg megváltoztatott sztorival, és Anne Hathaway-vel (ld. pl. Az ördög Pradát visel) a főszerepben. Az írónőtől pedig mindeddig még egy könyv jelent meg magyarul, 2002-ben, a Bamarre hercegnői, ami ha jól látom, ugyanabban a világban játszódik, mint emez.

Könyv / Anne Rice: Vittorio, a vámpír

Kiadó: Szukits Könyvkiadó
Kiadás éve: 2004 (első kiadás)
Fordító: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Vittorio the Vampire
Oldalszám: 238
Ára: 2900 Ft

Az Interjú a vámpírral c. regénnyel indult Vámpírkrónikák mellé idővel Anne Rice elkezdett egy plusz sorozatot, az Új Vámpírtörténetek-et, melyekből máig mindösszesen kettőt írt meg. Az első Pandoráról szól, aki már a Lestat, a vámpír-ban felbukkant. A második kötet címszereplőjének azonban semmi köze Lestat-ék csapatához.

Vittorio ugyan azzal indít (hiszen ő a mesélő), hogy olvasta Lestat-ék könyveit, és hogy ő teljesen más, de aztán végül a stílusa csak nem üt el olyan nagyon a Rice-nál megszokott enyhén sznob, enyhén művészies-finomkodó vámpír-írástól. Viszont valóban nincs köze azokhoz a történésekhez, amik így vagy úgy Lestat-hoz köthetők.

Ez a könyv egyszerűen csak a XV. századi, reneszánsz Toszkánában felnőtt és vámpírrá lett Vittorio története, és talán az egyetlen Rice összes vámpíros könyve közül, amire igaz, hogy önállóan, a többi ismerete nélkül is teljes mértékben érthető és élvezhető (noha időrendben a nem rég magyarul is megjelent Armand, a vámpír után következik). Olyannyira, hogy sokkal könnyebb volna belőle filmet készíteni, mint a Krónikák kb. bármely részéből. Sőt, az említett Armand-nál (mely a Krónikák VI. része) jobban is tetszett.

No persze Vittorio is nagyon szép, mint Rice-nál kb. mindenki, akiből vámpír lesz – és ő is a szépségének köszönheti az életét és a vámpírlétét is. Ugyanis a gazdag, befolyásos családjával egy toszkán hegyi erődben éldegélő, ifjú Vittorio-t kivéve egy éjjelen mindenkit legyilkol egy bíborba öltözött vámpírhorda. Ő azért marad életben, mert az Ursula nevezetű vámpírhölgy beleszeret. Mindazonáltal Vittorio bosszút esküszik a démonfajzatok ellen, ami persze lehetetlen küldetés volna – ha nem találkozna Firenzében, a kicsapongó életű, ám zseniális festő Fra Filippo Lippi műhelyének közelében angyalokkal. Akik nem csupán segítenek neki, de valamiféle pozitív üzenetet is hoznak az olvasó számára. (Rice műveiben egyre erősödő tendencia volt a vallásosság, a keresztény hit kérdéseinek felvetése, s ma már ott tartunk, hogy Jézus ifjúi éveiről ír trilógiát.)

A regény így, az izgalmas sztori, valamint Szent Ágoston és Aquinoi Szent Tamás sűrű emlegetése mellett, a korabeli firenzei festészet, Lippi és Fra Angelico művészete előtti, szeretettel és csodálattal teli leborulás. Anne Rice rajongó sorai, a színek erőteljes alkalmazása megelevenítik az olvasó lelki szemei előtt, ha a kort magát úgy istenigazából nem is, de bizonyos részleteit igen – és ez a fűszer teszi igazi élménnyé a könyvet.

A Web Gallery of Art oldalon megnézheted a két festőóriás műveit, s persze jár egy kalapemelés Havancsák Gyulának is a remekbeszabott könyvborítóért.

Film / Eladó a szerelem

színes, olasz-francia romantikus vígjáték, 95 perc
Eredeti cím: Combien tu m'aimes? - 2005
Hazai bemutató: 2006. 10. 26.
Forgalmazó: Best Hollywood
Gyártó: Fidélité Productions
Főszereplők: Monica Bellucci (Daniela), Bernard Campan (François), Gérard Depardieu (Charly)
Rendező: Bertrand Blier
Forgatókönyvíró: Bertrand Blier
Operatőr: François Catonné
Vágó: Marion Monestier
Producer: Olivier Delbosc, Marc Missonnier

Már játszották egy ideje a mozik ezt a filmet, mire meg tudtuk nézni. Még mindig relatíve sokan váltottak rá jegyet, de fura módon talán ha még egy manus volt a nézőtéren rajtam kívül. Az ember azt hinné, egy olyan filmre, aminek Monica Bellucci a főszereplője, nőknek már nem is jut jegy… De azt hiszem, ez végül is egy olyan romantikus vígjáték, amit a nők értékelnek inkább – s a fickóknak talán pont ezért lehet tanulságos.

Tudom, ízlések és pofonok, de szerintem kijelenthető, hogy Monica Bellucci az egyik legszebb és legnőiesebb színésznő a világon, igazi olasz díva, aki amellett, hogy gyönyörű, színésznek sem utolsó. Ebben a filmben sem pusztán testi szépségét fitogtatja, bár amúgy az mindennek a kiindulópontja. Merthogy Francois (Bernard Campan), amikor 4 millió eurót nyer a lottón, a Monica által játszott olasz kurvát, Danielát kéri meg, hogy havi 100 ezer euróért legyen a “felesége”. Elég bizarr helyzet ez, pláne, hogy a szívbeteg Francois szürke kis hivatalnok, akit nem említene senki az elsők között, ha a legjobb pasikról volna szó. Mindenesetre ő boldog – és ez még csak az első az alapból bolondos vagy fura helyzetek, húzások sorában.

Mert aztán belép a képbe a Depardieu által mókásan alakított Charly, Daniela stricije, a nagyravágyó gengszter, aki nem hajlandó ám csak úgy lemondani a nőjéről, meg további olyan figurák, amilyenekkel jobbára csak francia filmekben találkozni. És Danielában is felmerül, hogy jó azért az néha, ha az ember lányával, legyen bár kurva, egy kicsit kedvesen bánnak.

A sztori maga, ha van is benne némi csavar, a végéig azért nem különösebben bonyolult, ellenben kifinomult, néhol hamiskás humora mosolyt, nevetést fakaszt. A vége pedig… arra talán még Jean-Pierre Jeunet is büszke lenne. Szóval borult kissé, és nem egyértelmű, meg bizarrból szürreálisba csap át, de attól még jó nagyon.

És a kellemes poénok és Monica bájai mellett (amikből amúgy a Maléna c. filmben jóval többet látni) némi komolyság és művésziség is akad a filmben. Remek az operatőri munka, a fények, a színek, meg úgy általában a film hangulata. Már ha az ember nem rühelli alapból az enyhén elvont, sajátos francia filmeket…

Koncert / Beyond Fear/Vicious Rumors, Bp. Wigwam, 2006. október 31.

Az a helyzet, hogy nem igen volt mostanában időm írni. Ami azt illeti, koncertre járni sem volt. Basszus, Sziget óta ez az első buli, amire eljutottam. De milyen jó is volt!
És hát, ó, mióta vártam már, hogy egyik legnagyobb régi jó kedvencem, az amerikai power metal egyik legjobbja, a Vicious Rumors fellépjen nálunk! És milyen jó lett volna, ha szegény Carl Albert is megélheti!

Az első fellépő a német Courageaous volt. A totál reménytelen kinézethez (csupán a hosszú bőrkabátban rohangáló, vékony énekes hord hosszú hajat, a többiek egy sehonnai nu metal bandába illenének inkább) olyasmi power metal kapcsolódott, amire nem lehetett könnyen rábizonyítani, hogy germán. Elég sok Nevermore hatás volt benne, igazán megragadó momentum annál kevesebb. A relatíve pozitív benyomást a végén a Beatles Yellow Submarine-jének meggyalázásával sikerült porig rombolniuk. Gondolom, hogy odahaza veszik az ilyesmit a népek, de itt inkább kínosnak bizonyult…

Aztán jött végre az új lemezre (Warball) James Rivera ex-Helstar énekessel kiegészült Vicious Rumors! Nekem volt szerencsém még Carllal látni őket Bécsben, 1994-ben (életem első külföldi koncertje volt), kevéssel Carl halála előtt, és őt egyszerűen senki nem helyettesítheti, még ha Rivera-nál jobbat nem is találhatnának. Nagy elánnal vágtak bele a Warball-t is nyitó, pörgős Sonic Rebellionbe. A hangzás baromi erős volt, tényleg átjött az a bizonyos US power erő és feeling. Geoff Thorpe gitáros és társai a mozgást sem hanyagolták, noha nem mai kölkök (Larry Howe dobos egy állat!), és a zenéjükre jellemző derű is megvolt.

A nem túl nagy, de nem is gázosan kevés közönség épp úgy vigyorogva fogadta a hat új dalt, mint a régieket. A friss számok is kellően megdörrentek élőben, de azért a régiekre volt a legnagyobb ováció: Don't Wait For Me, Digital Dictator, Minute To Kill, Abandoned, Down To The Temple (a nyakam három napig fájt emiatt…). Sajnos ráadást nem adtak, de így is fantasztikus kis koncert volt ez!

A Beyond Fear-ből kb. 6-7 számot néztünk meg (másnap Halottak vagy Mindenszentek Napja volt, készülni kellett az össznépi temetőgyújtogatásra). Egy gitárral is bődületesen szóltak, Tim „Ripper” Owens (Iced Earth, ex-Judas Priest, Winter’s Bane) pedig fantasztikus hangú énekes. Mondjuk frontemberként nem nyűgözött le, de közvetlen, barátságos figura, ami már akkor kiderült számomra, amikor x évvel ezelőtt, még a Priest tagjaként interjút készítettem vele az azóta odalett Fémforrás c. műsorba (ő volt a tagja, nem én). Saját, brutkóbb power metal vonalat képviselő nótáik is némileg híján vannak a karizmának, de attól még nagyon jól megdörrentek, élvezet volt hallani őket. A Maidentől előkapott Flight Of Icarus-t meg pláne.

A Metal Angel (Bártfay László) nevű szegedi arc vendégszereplése a Living After Midnight-ban viszont kissé fura volt. Jó hangja van az ürgének, de a nóta alatt gitározó Ripper jobb volt, amikor épp odatolta neki a mikrofont Angyalunk, a verzékre kitalált magyar szöveg meg az „ezt-talán-inkább-nem-kellett-volna” kategóriába tartozott. Gondolom, Ripper arra számított, hogy magyar haverjának fellépése nagy ovációt fog kiváltani a nézőkből, ám a valós reakció a döbbenet volt, és nem is kicsi.

Eztán léptünk, de volt még Burn In Hell és Bloodstained a Priesttől, utóbbi némi Iced Earth-szel összevegyítve, Ace Of Spades a Motörheadtől, stb. A hardrock.hu-n olvasható egy alapos beszámoló a teljes buliról.

Könyv / Anne Rice: Armand, a vámpír

Kiadó: Dáin
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: The Vampire Armand

Ez a kötet a Vámpírkrónikák VI. része. Az első résztől eltekintve most először fordul elő a Krónikákban, hogy nem Lestat, a vámpír a mesélő. Persze Armand is régi ismerős, már az Interjú…-ban is felbukkan.

A teljes cikk az e-kulturán olvasható.

Zene / Mastodon: Blood Mountain

Kiadó: Reprise/Warner

Az amerikai Mastodon a kortárs rock/metal zene egyik legfontosabb alakja. Ezt nem elsősorban lemezeladási mutatóikból lehet leszűrni, bár a maguk szintjén nagyon is jól megy a szekerük (hogy is adhatta volna ki különben ezen, harmadik albumukat a Warner?). Zenéjük teszi őket a stílus egyik valóban úttörő, progresszív zenekarává.

Teljes cikk az e-kulturán.

Film / Asterix és a vikingek

Eredeti cím: Astérix et les Vikings
Színes francia-dán családi animációs kalandfilm, vígjáték
Gyártás éve: 2006
Hossz: 78 perc
Rendező: Stefan Fjeldm és Jesper Møller
Forgatókönyvíró: Jean-LucGoossens
Főszereplők: Asterix, Obelix, Hasarengazfix, Bögyörix, Abba, Hatalmaf, Vikea, Olaf, Titkograf
Gyártó: M6 Studio
Eredeti bemutató dátuma: 2006. április 5. (Belgium)
Magyarországi forgalmazó: SPI International
Magyarországi bemutató: 2006. október 5.

Bármilyen fényt vessen is ez rám: Asterixen nőttem fel. Az ám, a ’80-as években remegve vártam az Alfa magazin megjelenését, és benne az ókori gall hős kalandjait – és csak aztán olvastam el a többit. Az egy jó újság volt.

Amúgy René Goscinny és Albert Uderzo már 1961-ben megalkotta Asterixet és Gallfalva apraja-nagyját. Nálunk több verzióban is megjelentek a képregények, de hozzám az Alfa-féle jutott el, s máig azt tartom etalonnak, bár a többi kiadásnak is voltak erényei. Amilyen játékos a francia nyelv, olyan a magyar is, így már a nevek is beszédesek, sőt nevettetőek voltak. Szerencsére ehhez a legújabb rajzfilmhez is javarészt az Alfa-féle fordítást használták.

Más kérdés, hogy a sztori maga azért megváltozott, modernizálás címén. A Vox magazin kritikusa pl. ezt csúful nehezményezte is, mármint nem azt, hogy Bögyörix rock & roll helyett valami funky-disco-ra rázza, amikor meg akarja mutatni a vidéki galloknak, hogy mi a menő, hanem azt, hogy amolyan amerikanizált izé lett belőle. Lehet, hogy igaza is van. Én ennek ellenére élveztem a filmet, jókat kacagtam rajta. Merthogy van min. Ahogy a képregénynél, itt is akadnak harsány poénok épp úgy, mint finomak, ínyenceknek valók, és egyszer nem is elég megnézni a filmet, hogy mindet felfogd (sem kijönni a főcímről, mert még ott is vannak).

A történetbe bekerült egy valóban nem túl erős szerelmi szál, meg a hozzá való viking lyányka (nyilvánvalóan a hímnemű kellék Bögyörix, az ifjú gall, akiből Obeliixék mindhiába próbálnak deli harcost faragni). Viszont a vikingek, akik azért érkeznek Gallfalvába, hogy megtanulják, mi az a félelem, végül ugyanúgy sikerrel járnak.
Hogy Asterixék idejében még nem igen voltak vikingek, az már a képregénynél sem zavart túl sokakat…

Szokás felvetni a kérdést, hogy miért nincs nekünk, magyaroknak is valami Asterix-szerűnk, holott ugye a történelmünkben akad elég alak meg időszak, akiből meg amiből lehetne meríteni. Nekem úgy rémlik, voltak próbálkozások még az “átkosban”, amik alighanem zátonyra futottak. Most hirtelen csak a Botond ugrik be. De pl. a Magyar Vándor c. filmből is lehetne jófajta képregényt, sorozatot csinálni. Már ha olyan zsenik írnák tovább történetüket, mint akik Asterix-et alkották…

Ami meg az Asterix és a vikingeket illeti, nem rossz egy rajzfilm ez, az első élőszereplős Asterix filmnél simán jobb (abból most készül a harmadik). Szerintem annyi humor és csavarosság és hangulat továbbra is van benne, hogy újabb generációkat hódítson meg általa a csöppnyi gall hérosz és népe. Nem tudom, lesz-e valaha újra magyar kiadása a képregénysorozatnak (legyen, sőt, szülessen újjá az Alfa!), de arra az esetre, ha nem, íme egy link: egy link

Könyv / Peter S. Beagle: Egy csendes zug

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: A fine and private place

Az Egy csendes zug egyik fő témája a szerelem, a másik pedig a halál, vagy még inkább, hogy előtte élni is kellene... Beagle 19 évesen írta, és valójában (hiába a dark-gothic fantasy-be illő alaphelyzet) ez bizony szép irodalom, és imádom.

A teljes cikk az e-kulturán olvasható.

Film / Trisztán & Izolda

Eredeti cím: Tristan + Isolde
színes cseh-német-angol-amerikai romantikus akciódráma
Gyártás éve: 2006
Hossz: 124 perc
Rendező: Kevin Reynolds
Főszereplők: James Franco, Sophia Myles, Rufus Sewell
Hazai bemutató: 2006. augusztus 31.

Forgalmazó: SPI International

Ez bizony egy ősi történet szerelemről, árulásról, becsületről, hazáról, meg hasonlók. Komótos tempójú, nem a gyors-fogyasztóknak való film, inkább azoknak fog tetszeni, akik nyitottak az egyszerű szépségre, a régi, szimbólumokkal meg archetipikus figurákkal teli legendákra, amiket azért nagyon is érthetően vitt filmre Reynolds.

Teljes cikk az e-kulton.

Zene / Slayer: Christ Illusion

Azám, írtam pár jó szót az új Slayer lemezről az ekultra. Íme a cikk első bekezdése:

A Slayer egyike azon metal zenekaroknak, amiket mindenkinek illik ismernie. A metal irányzatról a laikusok jobbára elég torz és csúf elképzelésekkel rendelkeznek, így például a többségnek fogalma sincs arról, milyen csodálatra méltóan színes és gazdag ez a zenei stílus. Ám van pár banda, amelynek nevét még a legutolsó, Isten háta mögötti tanyán is ismerik. Ilyen a Slayer is.

Itt a teljes cikk.

Film / Lány a vízben

Lady in the Water - 2006
színes, feliratos, amerikai misztikus thriller, 110 perc
Hazai bemutató: 2006. 09. 07.
Főszereplők: Paul Giamatti, Bryce Dallas Howard
Rendező: M. Night Shyamalan

Ha egy M. Night Shyamalan filmre a premier hetének utolsó napján már csak alig tizen váltanak belépőt, akkor valami nagy gond lehet. Pedig a Lány a vízben képei gyönyörűek, sajátos a hangulata, misztikus-finom a zenéje, és ha néha ijesztő is, és akadnak is hibái, lassú tempója, emberi üzenete kicsit megsimogatja a lelket.

Itt a teljes cikk az e-kulturán.

Könyv / Jostein Gaarder: A történetárus

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Bán Anikó
Eredeti cím: Sirkusdirektørens datter (2001)
Oldalszám: 208
Ár: 2490 Ft

Hú, ez a Gaarder azért csuda fura egy író! Vagyis a könyvei furák. Mindegyik egészen sajátos, mindegyikben van valami különleges, szokatlan ötlet vagy vonás, ami miatt mind ínyencség-számba megy. A történetárus-ra meg különösen igaz ez.
A történetárus korántsem annyira pozitív és/vagy humanista, mint a norvég író többi műve. Ez bizony ízig-vérig felnőtt könyv, így nem is lehet hasonlítani pl. a filozófia történetét csoda olvasmányos formában leíró Sofie világához, vagy az élet nagy kérdéseit boncolgató, egyszersmind szépséges Narancsos lányhoz, amik gyerekeknek is íródtak.

A teljes cikk az e-kulturán olvasható.

Sziget / hetedik nap, 2006. aug. 15.

A hetedik napon Isten megpihent, ennek emlékére ez lett a Sziget legördögibb napja, már ami a Hammer színpadon felbukkanó zenekarokat illeti - de ez sem feltétlenül igaz.
Már a déli nap is a Szigeten tűzött a fejünkre, csak hogy megnézhessük a négy lányból álló Angelus-t. Alaposan megváltozott a csapat felállása, mióta legutoljára láttam őket, és sokat is fejlődtek. Ha az egyszeri rocker túlteszi magát a sokkon, hogy itt négy szép csaj zenél, ráébred, hogy leginkább modern metalnak nevezhető, amit csinálnak, és bár Tóth Csilla sokkal többet üvölt, mint énekel, finomabb dolgokat is tudnak, nem csak zúzni. Máté Éva gitárosnak különösen jó riffjei, témái vannak, melyekben néhol még némi délies feeling is felbukkant. Ami meg Csilla vokalizálását illeti, elsőre biztosan megdöbbentő, de nem csinálja rosszul. És a Húsimádók c. dalban volt pár olyan hátborzongató, kiakadt sikolya, amilyenre egészen biztosan csak egy igazi nő képes. Egyébként viszont nem minden témájuk tetszett, és valahogy ez az egész metal annyira nem nőies műfaj, annyira nehéz ebben nőknek érvényesülniük, hogy elgondolkoztam rajta, pontosan mit is akarhat az Angelus. És aztán egy Cannibal Corpse pólós kis hülye pöcs beugatott nekik valami fuck you-t, és akkor rájöttem, hogy ebben a zenekarban biztosan dolgozik a dac, a csakazértismegmutatjuk hozzáállás is, és a jó életbe, végül is csak megmutatták! Mert ki tudja, hány ilyen személyiségzavaros, szerencsétlen kis tahó szólt már be nekik, csupa olyan lúzer barom, akinek az életben nem volt még nője, és persze ha így folytatja, soha nem is lesz - ugyanakkor meg ezek a lányok kiállnak a színpadra, és minden megpróbáltatás és nehézség ellenére is eljátszák, eléneklik, elüvöltik, amit akarnak, és ez igenis tiszteletet érdemel.
Más kérdés, hogy az utánuk következő Stardrive mennyivel jobban meg tudott dörrenni. Ők amolyan stoner/doom/sludge/Southern rock keveréket játszanak, hatásaik között a Lynyrd Skynyrd és a Black Sabbath épp úgy megtalálható, mint mondjuk a Down és a Crowbar. Cselényi Csaba énekes-gitáros mondjuk kevésbé üvölt, viszont baromi feelingesen tud énekelni, és erőnek sincs híján a hangja. Ugyanez a dalaikra is igaz, a jó öreg riffeket, témákat képesek voltak úgy új dalokká gyúrni, hogy nincs az embernek folyamatosan ezt-itt-hallottam-azt-meg-ott érzése. Jó hangulatú bulit nyomtak, amin az első, Rust c. album dalai mellett pár új is felcsendült, amik alapján a kettes korong sem lesz gyenge.
A Black Leaves-nek kb. a felét láttuk, és annak ellenére, hogy a verőfényes napsütés egyike azon kellékeknek, amit az ilyesfajta dark-gót-death-doom metalhoz még csak véletlenül sem szokás alkalmazni, alighanem az általam valaha látott legjobb bulijuk volt ez. Ami részint a Rockinform színpad továbbra is jól működő hangosításának volt köszönhető, de a banda is kitett magáért a nagy melegben, és lojális rajongóik csoportja is igyekezett jól érezni magát. Zenéjükben a komplexebb témák és a népzenei hatások is helyet kapnak, és az áriázós női- meg a hörgős férfi ének is az ízlésesség határain belül jár náluk. OK volt, na.
A Blood Rainbow komplex death metalja is elég jól meg bírt dörrenni a szabad ég alatt, ugyanazon színpadon, de ezt már kevesebb lelkesedéssel néztük. A hiba nem a zenekarban volt - korgó gyomorral a tűző nap alatt nem pont erre vágytunk.
Viszont jó volt megpihenni egy kicsit azon a dombon, ami a Vándor Vurstlira vagy mire nézett. Nem vagyok egy cirkusz-fan (az Automataszínházat sem néztük meg), de ennek a helynek mégis varázsos hangulata van.
Aztán láttunk embereket folyékony csokoládéval teli fürdőmedencében birkózni, s tetőtől talpig csokiba borítva kimászni onnan. Tyűha.
Utóbb a Nagyszínpadhoz térültünk, ahol a négy szintén csokiszínű zenészóriásból álló Living Colour tette tiszteletét. A '80-as évek vége felé Amerikában nagy sikereket aratott zenekar úgy két éve éledt újjá, egy olyan albummal (CollideØscope), ami ha csak a zenét nézzük, szerintem még az addigiakat is felülmúlta. Ez utóbbi turnéjával jártak már nálunk (azóta is bánom, hogy nem tudtam ott lenni), de a mostani bulinak volt egy plusz különlegessége: Corey Glover énekest, aki épp Júdás szerepét énekli a Jesus Christ Superstar-ban Ted Neely-vel, a King's X torka, Doug Pinnick helyettesítette! És bár szeretem a Colour-t, a King's X a legeslegnagyobb kedvenceim egyike, és naná, hogy nem kellett csalatkoznom Pinnick-ben. Elsőre kicsit furcsa volt a basszusgitárja nélkül látni, de jól elvolt egy szál mikrofonnal is, táncolt, ugrált, láthatóan élvezte a koncertet - s mellé úgy énekelt, ahogy csak ő tud. Egy amúgy brutál death metal/HC bandában pengető haverom mondta a koncert után, hogy ettől az énektől olyan erekciója volt, mint nőtől még soha. Úgy fest, én ilyen szempontból szerencsésebb vagyok, hehe, de attól még tény, hogy a hideg futkározott a hátamon, amikor Pinnick üvölteni kezdett. Vagy amikor a többiek belefeledkeztek valami makkanásba. Merthogy Vernon Reid gitáros (a RATM/Audioslave-es Tom Morello-t megelőzve) már a kezdetektől kitűnt kísérletező, sajátos stílusával, Doug Wimbish basszer egy időben a Rolling Stones-ban is játszott, és Will Calhoun dobossal együtt valami megveszekedett ritmusszekciót alkotnak. Volt pár villantós rész is, de ennyi belefért, amúgy meg döbbenetesen fesztelenül muzsikálták le a napot is az égről.
Mi elég elöl, a két Doug előtt álltunk, és az egy dolog, hogy így még szemkontaktus is volt velük, és annyit vigyorogtak meg poénkodtak, hogy nem lehetett nem velük örülni, de pl. azt is láttam, amikor Wimbish odapillantott a nézőtér szélére, ahol épp nekiveselkedett valaki a bungee jumpingnak, majd rábólintva játszott tovább. De hogy! Volt, hogy egyetlen, látszólag alig mozgó ujjal pengette azokat a szédületes basszustémákat. Nem vagyok az a típus, aki azon nyáladzik, hogy húaszta, mekkora zenészek, és milyen fikcsiket tudnak, de ilyen, szinte szemtelen lazasággal ilyen fantasztikusan zenélni még nem sok embert láttam.
Meg különben is, mindig megy az antirasszista duma, hogy a négerek is ugyanolyan emberek, mint a fehérek, meg minden, de basszus, a sötétebb bőrű népeknek olyan ritmusérzéket, olyan zenélni tudást adott a Jóisten, amilyen nekünk, sápadtarcúaknak ugyan nem jutott! Így csak az érzi a zenét, akinek tényleg a vérében van! Nem azt mondom, hogy más bőrszínű ember nem tud ennyire zenélni, de így, pontosan így biztos, hogy nem! És olyan varázslatos és baráti hangulatot csináltak ezek a figurák, hogy még most is mosolyognom kell, ha rágondolok.
Mondták páran, hogy nem szólt jól a koncert, és lehet is benne valami, de ott elöl ez nem tudott érdekelni. Pláne, hogy a King's X-től is játszottak egy számot, a kis egyszerű, ám ütős Looking For Love-ot az Ear Candy-ről - ezzel végképp megvettek, hehe. De nyilván a Colour nóták is sütöttek, a legnagyobb ugrálás persze a Cult Of Personality-re ment, de a ráadásként leadott Time's Up is sokakat megmozgatott. Meg az is, amikor az a három emberke, akiket talpig csoki borított, bevonult az első sorba... Mi megúsztuk, de frankón érezni lehetett a csokoládé illatát. Bizarr élmény, de illett ehhez a fantasztikus koncerthez!
Eztán a Sear Bliss pár dalába hallgattunk bele a Hammer színpadon. Szeretem zenéjük emelkedettségét, amit nem csupán Pál Zoltán harsonájának köszönhetünk, és azt is, hogy amikor black-es őrlés van, annak is megvan a maga súlya, ereje. Viszont így a hetedik napon nekünk az utóbbiból már nem volt olyan sok, így a finn Ensiferum-ból sem néztünk túl sokat (ellenben jó volt egy rakás régi jó ismerőssel beszélgetni). Az ő zenéjük (mármint az Ensiferumé, nem a barátoké) leginkább a Tales.../Elegy korszakos Amorphis-ra emlékeztet, azaz finn népzenei ihletésű dallamok és death-be hajló zúzások egyaránt vannak benne, és jó is, csak hát az a fránya hangzás...
A Morbid Angel-ből is csak úgy 4-5 számot bírtunk (ropik vagyunk, igen), de itt sem szimplán a fáradtság űzött ki minket. Bár nem is tudom, ez az iszonyatosan sűrű és súlyos zene meg tud-e egyáltalán szólalni rendesen élőben. Nem mondom, még a Sziget körülményei közt is tekintélyt parancsoló, monumentális és puszító volt a csapat zenéje, de csak nem 100%-os. A délután még részegeskedő Trey Azagthoth gitáros-zseni játékába mondjuk nem lehetett belekötni, ahogy a többi, szintén nagyszerű zenész is hozta a szintet. Eric Rutan méltó gitárostársa volt Trey-nek, Pete Sandoval dobolása egyszerűen embertelen, és persze az egyelőre csak pár turné erejéig visszatért David Vincent, az eredeti felállás énekes-basszere is hozta az öblös hörgést, meg a számára bizonyára elmaradhatatlan kirohanásokat minden ellen, amit nem szeret - de nekem azért hiányoztak a nem vele készült, mégis szintén gigászi albumok nótái.
Mindenesetre ha az előző nap punk orgiáját (Exploited) túlélte is a Hammer sátor, a hetedik nap után biztosan nem sok maradt belőle, amit még szét kellett szedni...

Sziget / hatodik nap, 2006. aug. 14.

E nap a holland the Gatheringről szólt, és nem csak nekem. 18 órakor, víg napsütés közepette csaptak bele a húrokba, asszem, valamelyik új albumos (Home) dalba, és akár régebbit, akár újabbat, akár lebegőset, akár rockosabbat játszottak, nekem tetszett. És azt hiszem, ahhoz gonoszul féltékeny, házsártos házisárkánynak vagy ízlésmentesített, tökkelütött idiótának kell lennie az embernek, hogy ne érezze úgy, a mosolygós Anneke látványa és hangja őt is jobb kedvre deríti. Az immáron anyukaként is domborító énekesnőből áradt a bűbáj, a kedvesség, és a máskülönben akár depresszívnek, borongósnak, sötétnek is leírható dalaik is minimum vidám bólogatásra késztették az egybegyűlt jókora tömeget. Sőt, valamikor még egy strandlabda is előkerült a nézőtéren. A programban volt mindenféle, amit a Gathering tud, bár persze egy Liberty Bell, egy On Most Surfaces, pláne egy Strange Machines jóval nagyobb ovációt váltott ki belőlünk, mint az elszállt, pszichedelikus témák. De mondom, nem én vagyok az, aki ebben a koncertben igazi hibát bírt volna találni, nekem fülig ért a szám, és ez így volt jó.

Aztán átsétáltunk a PestiEst színpadhoz Isten Háta Mögött-re (bár maga a színpad messze nincs annyira a periférián). Ők mára a szakma kedvencévé nőtték ki magukat, egy rakás zenész meg egyéb, a zenével a rajongásnál némileg sűrűbben foglalkozó fazon jelent meg a koncertjükön. Mondjuk, hogy mennyi volt köztük, aki már a demóknál is azt mondta, hogy jó lesz ez, azt nem tudom, de ez nem minősítés - az IHM mindmáig igen borult és nehezen befogadható, kaotikus muzsikát játszik, amiben a tökös rock & roll-tól az alterockon és a stoner-en át a súly metal témákig iszonyat sok minden van. Aki most látta-hallotta őket először, annak mondjuk nem lettem volna a bőrében, de még ha akadt is ilyen a hallgatóságban, az is biztos elismerte, hogy a Tavaszi nemződüh egy zseniális sláger, és pont.

Sziget / ötödik nap, 2006. aug. 13.

Talán egy dalról maradtunk le a De Facto műsorából (a BKV, ugye...). Tóth Gyuláék, mondván, matinéidőpontot kaptak ott a Hammeren, jó pár új dalt eljátszottak a készülő albumról. És mind jó volt. Ezeknek a dark sarlatánoknak olyan dalírói vénájuk van, hogy azt sok külföldi banda is megirigyelhetné. Amikor meg aztán belekezdtek abba a totál Cult-os nótába, amihez Gyula még egy csörgőt is elővett, végtelenül elégedett, széles és letörölhetetlen vigyor ült ki a képemre. Így kell slágert írni! (És utóbb az ember el is mesélte, hogy tényleg 3 perc alatt született a dal, szinte magától.) Persze azért az eddigi két lemezről is játszottak ezt-azt, amik most is nagyon jól estek. Nekem elhihetitek, ha ezek a csókák finnek vagy angolnak születnek, ma tízezerszámra adnák el az anyagaikat.

A Stereochrist nem rég jelentette meg második albumát, a Live Like A Man (Die As A God)-ot, de az elsőről is játszottak. Makó Dávid, az annyira már nem is új énekes szőrös, erőteljes torkú frontember, aki vonzza a tekintetet, és a többiek is láthatóan élvezték a muzsikálást. Jöttek egymás után a feelinges témák, a mocsár mélyéhez hasonlatosan húzós riffek, és a nép mosolyogva léggitározott rájuk. Az utolsó dal pedig a Bury Me In Smoke volt, a doom/sludge stílus alapvetéséről, azaz a Down NOLA c. albumáról, és Dávid mellé felsorakozott rá Holdampf Gábor Wall Of Sleep énekes is, és akkora zúzás ment a nóta alatt, amekkorát a Cathedral is csak a legnagyobb slágereivel tudott előidézni.
Az említett Wall Of Sleep a Moby Dick után következett, akik miatt sajnos rövidült a programjuk. Az első sorokban voltam mindvégig, és módfelett élveztem a Black Sabbath örökérvényű zenéjében gyökeredző, hátborzongató doom dallamokat és riffeket. A hangosítás továbbra sem állt a helyzet magaslatán, de még így is áradt a dalokból az Érzés meg a Súly, ennek megfelelően a Sziget egyik legjobb koncertjeként fogok erre a bulira emlékezni.
Az Evergrey jó zenét játszik, tudom én. Progresszív és power metal ötvözetét, nagyívű európai dallamokkal, meg minden. Mégsem tudom igazán szeretni. Talán az elmúlt években eltelítődtem az ilyesmi zenékkel, nem tudom, de ahogy a Wigwamban sem, itt sem jött be. Igaz, itt rosszul is szólt. Mentünk inkább pakolni valamit a vészesen kongó gyomrunkba.
Akkortájt futottunk bele valami furcsa masinák versenyébe – a különös gépezeteket nem kevésbé szokatlan ruhákba öltözött alakok hajtották, meg volt tűz és füst. Elég bizarr, s enyhén ijesztő élmény – és leginkább nem tudom, mi a pokol volt ez…

Ja, és hogy egy kicsit a Gastronomicon rovathoz is kapcsolódjak: a Szigetben persze kb. minden egyes ital- meg ételáruda az azonnali meggazdagodás lehetőségét látja, s ugyanez igaz kb. mindenki másra is, aki ott valamit árul. A gond az, hogy olcsón jó helyett többnyire drágán rosszat kapsz. Persze, gondolom, a helypénz sem piskóta, meg ugye azokat a szerencsétleneket is fizetni kell, akik szénné melózzák magukat a pultok mögött, de akkor sem tudok semmi jót kívánni a cégvezetőknek... Mi amúgy végül is asszem így az ötödik napon találtunk rá a Nagyszínpad felé menet egy olyan hamburgeresre, ahol mindenkin valami halas póló volt, és ahol szintén mocsok drága volt a kaja, de a 600 Ft-os hamburgerük legalább jó volt. Aztán mindig oda jártunk, kivéve, amikor nem, de azt többnyire megbántuk. Amúgy az Antikrétes vagy mi az ördög is jó volt, legalábbis maga a kaja (egy darab rétesért 250 Ft-ot elkérni...), meg a hol 600, hol 500 Ft-os fél grillcsirke is ízlett, a többi meg épp nem jut eszembe.
A brit Cathedral-t viszont nagyon vártuk. Itt a fájdalom-küszöböt túllépő, az ember egész testét folyamatosan ostorozó hangerővel volt gond - amúgy maga a koncert óriási volt. Lee Dorrian ugye egy élő doom-ikon, aki már ritkán ragadtatja magát sajátos koreográfiájú táncmozdulatokra, ám hangja pont olyan reszelős-semmilyen-furcsa-mégis-szerethető. A fickónak olyan kisugárzása van, mint valami sámánnak, de mellé sajátos humorral is bír. És persze társaival egyetemben olyan doom himnuszokat írtak és adtak elő, mint az Autumn Twilight, a Ride, a Hopkins (The Witchfinder General) vagy a Soul Sacrifice. Ezek mondjuk mind korai dolgaik, de végül is minden lemezük rendben van, a legutóbbi The Garden Of Unearthly Delights meg különösen jól sikerült. Szóval öröm volt őket látni, és az is öröm, hogy nem süketültünk meg...

Fotográfia / Tata, 2006. aug. 11-12.

Gastronomicon / Kalóz Fregatt, Tata

Na szóval, a Kalóz Fregatt étterem Tatán. Az jó hely.

A kalózos design esetlegesebb, mint a Tortuga esetében (ld. egy régebbi Gastronomicon bejegyzésben), az amúgy rendes pincérek sem néznek úgy ki, mintha most jöttek volna Jack Sparrow kapitány hajójáról (na jó, annyia azért a Tortugában sem vették kalózra a figurát, hehe) - viszont a hajótat kinézetű és méretű éttermi rész impozáns látvány. Lent van a kocsma + kávézó.

Ami a kaját illeti, a fantáziadús elnevezéseket (melyek viszont sajnos csak az étlap kisebbik részére jellemzőek) szintén a kalózromantika ihlette. Van pl. Fedélzeti meglepetés, Öreg Kalóz kedvence - és ezek finomak is, és relatíve normális áron baromi nagy adagokban érkeznek. Mindkét alkalommal, amikor ott kajáltunk, csúful jól laktunk.

Meg szokott lenni élő zene is, ottjártunkkor valami Acoustic Band vagy mi az ördög tolta többnyire jól a pop meg rock slágereket. (Adok neki egy kb. 35%-ot, hogy valamelyik csóka a Facerben nyomta annak idején, de azért mérget nem vennék rá, pláne nem egy ilyen kalózos helyen.)

Szóval, Tatának rengeteg szép látnivalója van, és min. egy igen jó étterme. Itt van hozzá a link.

Sziget / második nap, 2006. aug. 10.

A hírhedten antikommersz Angertea tehetett róla, hogy már délután 3-kor a Szigeten voltunk. Pedig a nagymágocsi trió még a saját rajongóit is képes elijeszteni, olyan félelmetes. Van, aki szerint unalmas volt, de nem baj, nekem tetszett. Ha ugyan ez a helyes kifejezés :) Merthogy, ahogy Jándzsi mondá, sokkoló a zenéjük, és ilyenformán szörnyű és borzalmas, ha viszont úgy nézzük, ez a Neurosis/Tool-rokon zene annyira sűrű és súlyos bír lenni, hogy az valamiféle perverz élvezetet is tud okozni. És megdöbbenésemre, a Rockinform színpadon pont így szóltak. És a végén még Tool-Sober-t is játszottak, jól. Gergő hozta a szokásos elmebeteg átkötő szövegeit, most épp pl. az őzek és a vaddisznók voltak terítéken, és ha lenne olyan díj, hogy a Sziget legőrültebb konferansza, biztos ő kapná, épp csak sehol nem írnák meg, mivel sosem mond olyat, amit idézni lehetne magukra valamit adó sajtóorgánumokban.
Egyébként egész sokan nézték őket, többen, mint amennyit le bírtam fotózni. Feltűnhet a laikusoknak, hogy milyen kulturáltan szórakoznak ezek a fiatalok - de az Angertea esetében a pogó, a headbang és a stage-dive belül zajlik. Pl. a gyomorban :)
Aztán a Cadaveres-be néztünk bele. Körmi és új bandája jófajta modern metal/HC ötvözetet nyomat, ami annak ellenére is kiderült, hogy a Hammer színpad hangosítása továbbra is kritikán aluli volt. De miután erre rájöttünk, inkább mentettük a füleinket.
Némi kaja után az egyik főbb útvonalon forgalmi dugóba futottunk. Mint kiderült, egy dudás meg egy dobos tolta a vérpezsdítő, középkori jellegű muzsikát, elég spontán módon (legalábbis nem hiszem, hogy az In Extremo fellépési lehetőséghez nem jutott zenészei voltak, viszont alighanem szintén németek). Jó volt, sokan be is szálltak a táncba, meg az ugrába és bugrába, és az egész a régi Szigetek barátságos hangulatát idézte.
Legközelebb a Ministry-be néztünk bele, akik a Nagyszínpadon produkáltak iszonytató zúzást. B...ott hangos volt, és folyamatosan őröltek, ezért kb. 10 perc után léptünk. Annyi alatt is felfogtuk az üzenetet, hogy ti. George Bush tehet a világ bajainak kb. 89 %-áról, és gondolom, ez volt a cél... Mindenesetre Jourgensenék, akik bevallottan akkor írják legjobb albumaikat, amikor épp valamelyik Bush van hatalmon, simán bevehetnék x-edik tagnak az ifjabbik George-ot, hiszen a kivetítőn is elég sokat szerepelt...
S mivel lemondtunk a Ministry ipari zajáról, örömünket lelhettük a Subscribe modern metaljában - már amennyire a továbbra sem javuló hangosítás engedte. A fickók (két énekessel az élen) változatos és ötletes zenét tolnak, melyben a Rage Against The Machine-féle rap/hip-hop dolgoktól a nu metalon és metalcore-on át a Dillinger/Meshuggah-féle elborult matekos témákig nagyon sok minden van - még jó dallamok is! Ráadásul a színpadi munka sem béna náluk, szóval ha előbb-utóbb nagy sikereik lesznek, akkor majd azt mondhatjuk: megérdemelték.
A talpig fehérbe öltözött Blind Myself élvezetét is a keverőpult határozta meg: picit javult, de kezdett túl hangos lenni. Valójában sajnálom, hogy mára csak az énekes Gergő maradt meg az eredeti gárdából, mert mind a négyen igazi fazonok voltak, de akik most alkotják a bandát, azok sem rossz arcok, sőt. És ami a legfontosabb, ugyanolyan jól zenélnek, ami ezesetben egyenlő volt a zsibbasztóan súlyos zúzással. Az Amerikát is megjárt csapat újfent félelmeteset produkált a színpadon, és amennyit az elhangzó új dalokból ki bírtam hámozni, az őszre várható Ancient Scream Therapy album lesz ugyanolyan jó, mint a legutóbbi Worst-Case Scenario.
Aztán a punk-hardcore-metal egyveleget szenzációs dallamokkal tetézve nyomató Death By Stereo-ból csak úgy 5 nótát bírtunk - a szutyok hangosítás meg a halmozott fáradtság mellett itt már a másnapi program is közbeszólt, így hát idejekorán feladtuk, mélyen sajnálva, hogy a Sick Of It All kimarad.

Sziget / első nap, 2006. aug. 9.

Még mindig szeretem a Szigetet. Nyilván számos különféle okból és céllal mennek oda az emberek, és biztos sokan csalódnak is. Nálam az vált be, hogy nem várok túl sokat a hangosítástól (ami mégis mindig felbosszant), elfogadom, ami jön, örülök minden véletlen találkozásnak (amiből mindig van jó sok), és épp úgy tudom élvezni az ilyen-olyan koncerteket, mint azt, ha csak lófrálunk az utcákon, vagy elücsörgünk egy domboldalban. Annak ellenére, hogy ma már teljesen másról szól, mint az első pár évben, a Szigetnek még mindig megvan a maga sajátos hangulata, azzal az az ezerszínű kavalkáddal, ami még mindig képes kitermelni újabbnál újabb meghökkentő vagy vicces meglepetéseket, eseményeket, dolgokat. És sajnálom, hogy már vége, és egy egész évet kell várni a következőre, és különben is, ki tudja, mi jön még addig. Mindenesetre most elmesélem, én mit láttam ezévben.

Kisebbfajta hőstett volt idejében bejutni a Szigetre az első napon, hogy elérjük, amiért mentünk. Persze, tudom én, hogy az első nap mindig ilyen, de attól még szörnyű volt az a marhaterelős rész, és nem hiszem el, hogy nem lehet a beengedést egyszerűbben és hatékonyabban megoldani.
Lényeg, hogy odaértünk a Nomad-ra a Táncdalfesztivál sátorba. Ez az a zenekar, ahol a méltatlan sorsra jutott The Bedlam két tagja, Cicó gitáros és Fodi énekes manapság muzsikál. Persze a zene nem technikás thrash, sem grunge-hatásokkal bolondított agyas metal, hanem színtiszta rock, az a fajta, amibe végül is bármi belefér, de ami elsősorban azzal hat, hogy ott van benne a Feeling. Az ám, Cicó még mindig az ország egyik legkirályabb gitárosa, Fodi jobban énekel, mint valaha (baromi jellegzetes stílusa és dallamvilága van), a ritmusszekció pedig egészen kiváló. Már ismert demójuk 5 száma mellett pár újabb dal is elhangzott, jó volt mind, bólogatásra, táncra, mosolyra csábító. Az meg, hogy a tagok egy része erősen hisz Jézusban, nem jött le direktben, viszont a dalszövegek pozitív kisugárzása csak jót tett. Kár, hogy ilyen kevesen voltunk - de egy nappal a fellépés előtt került csak be a programba a Nomad, mivel valamely más csapat kiesett. Sebaj, nekünk így is jó volt.
A különféle élelmiszer-ellátó-egységek és a kirakodósok áttekintése után a Hammer színpadhoz ballagtunk, Echo Of Dalriada-t nézni. Ők azok, akiknek először sikerült a heavy (meg thrash, death, gothic, stb.) metalt úgy ötvözni a magyar népzenével, hogy az nem csak hallgatható, de a metalos tábor nagy részének tetszik is. Pl. nekem. Viszont a hangosítás olyan botrányosan rossz volt, hogy ebből meglehetősen kevés jött most át - pedig végre nagy színpadon, jó időpontban léphetett fel ez a rendkívül tehetséges csapat. Laura éneke vékonykán szólt, a gitárok még úgy sem, talán csak Tadeusz egyébként remek dobjátékát lehetett rendesen hallani.
Ez a hangosítás amúgy érdekes kérdés. Még sosem beszéltem senkivel, aki a Szigeten a keverőpult mögött melózik, de ránézésre mindegyik ember. Az tehát, hogy azért szól cudarul egy rakás koncert a Szigeten, mert földönkívüliek a hangosítók, kilőve. Akkor meg az lehet, hogy direkt metalgyűlölő technosokat raknak pl. a Hammer sátorba - de ez sem igazán meggyőző elképzelés. Lehetséges volna, hogy a hangmérnöki iskolákban valami sajátos változáson megy át a nebulók hallószerve, és amit mi, hozzá nem értő, mezei rock rajongók förmedvénynek hallunk, valójában a szférák zenéje a szakavatott fül számára?! Ennek mindenesetre ellentmondott pl. a Hammer mellett, szabadtéren felállított Rockinform színpad a későbbiekben tapasztalt minimum OK, de sokszor kimondottan jó hangzása. Szóval az is lehet, hogy ilyen vaskos zenét ilyen sátras körülmények között nem lehet normálisan hangosítani. És ha nem jártam volna soha pl. a holland Dynamo fesztiválon, talán még el is hinném, hogy így van...
No mindenesetre a Dalriada így nem volt az igazi, és szomorkodva kullogtunk át a Világzenei színpadhoz, Robert Plant koncertjére. Lássatok csodát: az bezzeg gyönyörűen szólt! Jó, hogy ott nem volt zúzás, de azért a koncert kb. 50 %-a Hard Rock volt! Mert naná, hogy elővett Plant mester egy pár Led Zeppelin klasszikust, amiket persze még csak véletlenül sem úgy adtak elő, ahogy a lemezekről megszokhattuk, de még a legelborultabb verziónál sem éreztem azt, hogy túlzásba viszik az öncélú művészkedést. Ellenkezőleg, Plant végtelenül szimpatikus és békés figurának bizonyult, aki mentes minden sztárallűrtől, ellenben mind a mai napig hátborzongatóan jól énekel.
Szántai Zsolt figyelemre méltó ekulturás cikkéből idemásolom, miket játszottak: If I Ever Get Lucky; Freedom Fries; Seven Is Seven; Black Dog; Going To California; 29 Palms; Friends; Tin Pan Valley; Four Sticks; Gallows Pole, meg ráadásnak egy hosszú egyveleg, benne a Whole Lotta Love-val. Nekem személy szerint a Going To California volt a csúcspont, bár persze az összes Zep klasszikus szíven ütött, és a szólóban íródott dalai is mind jók voltak. Mondanom sem kell, az összes zenész szédületesen játszott (minden különösebb villongás nélkül), a dobostól meg külön kikészültünk. Bárki legyen is, elképesztő, miket művel!
A koncert után az addig sem túl rendesen viselkedő tömeg egészen csúful kezdett elvonulni, így beletelt némi időbe, mire kiverekedtük magunkat a sűrűjéből, és egy napra két ilyen sorbanállós, heringezős élmény kissé sok volt, de aztán az alvás sokat segített.

Film / Facérok

Az előbb lett vége a Duna TV-n a Singles, azaz Facérok c. filmnek. És nem filmkritikát vagy ilyesmit akarok ide írni, csak el akarok mesélni valamit.

Valójában ez egy eléggé limonádé kis romantikus filmecske. Olyan, mint egy Seattle-re alkalmazott Pop, csajok, satöbbi, csak még lazábban. Mondjuk mittomén némi Woody Allen hatással, esetleg. És akkoriban tört ki a Seattle-láz, és a film tele van ún. grunge bandákkal (érdekes, de Nirvana mondjuk nincs), és az Alice In Chains meg a Soundgarden is felbukkan benne koncertbevágáson, meg Chris Cornell is annál a jelenetnél, amikor Cliff (Matt Dillon) mutatja Janet-nek (Bridget Fonda) a megbuherált autómagnóját, a Pearl Jamből meg hárman Cliff bandájának tagjai.

'93-ban bemutatták a magyar mozik is, és amikor megnéztük, épp Soundgarden póló volt rajtam, és az akkori barátnőmnek jószerével úgy kellett visszafognia, hogy ne lóbáljam a hajam, mikor Cornellék nyomták a vásznon a Birth Ritual-t, meg mikor Cantrellék az It Ain't Like That-et, meg asszem a Would?-ot. Mondom, szinte semmi nincs ebben a filmben abból, amit azok a Seattle-i zenék jelentettek, de attól még kurva jó volt akkor is, és most is. Utóbbi már biztos nosztalgia, de közben belegondolok, hogy Cantrellel, aki végül csak nem jutott el Budapestre, nem rég beszéltem telefonon, interjúztunk, és mondta, ha itt lesznek, ugorjak fel a turnébuszra, megiszunk egy sört. Ezt '93-ban nem gondoltam volna. Az viszont lehet, hogy akkor már sejthettük, hogy szegény Layne nem fog sokáig élni... És mittudomén még mit hittünk meg nem '93-ban, csak egyszerűen elmúlt. Oszt még mindig itt esz minket a fene, miközben egy halom dolog megváltozott.

De ezeket a bandákat még mindig szeretem. És csak most tűnt fel, hogy az egyik résznél van pár pillanat a Spoonman-ből, ami csak két évvel később jelent meg a Soundgarden Superunknown c. lemezén. És az sem rémlett, hogy van benne Cult (She Sells Sanctuary). Ja, '93-ban volt az a Cult buli is, amiről lentebb írtam, a Metallica előtt.

Nem tudom, jobban sejtem-e ma, mint '93-ban, hogy mi értelme az életnek, hogy mit kéne csinálnom, vagy csinálnunk, hogy jobbá legyen ez vagy az. De azt hiszem, lehetett volna sokkal rosszabb is. Úgy értem, nekem, meg akik akkor épp ebben voltunk, történetesen pl. ez a film jutott, meg ezek a zenék. És azt hiszem, az is valami, hogy nem kell azt mondanom, hogy totál gáz volt, vagy hogy de kár, hogy ilyesmikre pazaroltam az időmet, vagy akár hogy ma már letagadnám, hogy bejön a Singles filmzene 90%-a.

És persze R.I.P. Andy és Layne, és ha fel is oszlottak már, hallgassatok Screaming Trees-t (Dust album, vagy akár innen a Nearly Lost You nóta), mert bár soha a közelébe nem értek a Pearl Jam-féle sikereknek, maga a zene kb. ugyanolyan jó.

Na jó éjt.

Film / Tükörálarc

Ha az ember a sznob elitista Gaiman-hívek közé tartozik (márpedig ma Magyarországon jószerével annak kell lenni, hogy ismerd), akkor érti, mit akarok azzal mondani, hogy mindent elmond hazánk filmforgalmazásáról, hogy ez a film csak DVD-n, és mindenféle különösebb reklám nélkül jelent meg még úgy májusban. És persze így az is kiderült, hogy jó a szemem. Szép kéken villog, máskor acélszürke és hideg, és csak néha zöld. Ez egy blog, mi a kénköves poklot vártatok?!

De a teljes cikk az endless-en olvasható, bizony.

Magyarított Sandman képregények itt ni.

A filmről ezen a linken találtok egy szintén szemrevaló oldalt, itt meg az IMDb-s adatlapja.

Könyv / Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Pék Zoltán
Eredeti cím: Flow My Tears, The Policeman Said
Oldalszám: 204
Ára: 2280 Ft

1974-ben jelent meg először ez a különös című regény, mely egyike azon kevés Ph.K.Dick műveknek, amik kaptak valamiféle elismerést, méghozzá a legjobb sci-fi regénynek járó John W. Campbell Memorial Award-ot (de Hugo-ra és Nebulára is jelölték).

Itt a teljes cikk.
Ez meg az a darab, amire a cím utal. (A Flow, My Tears című dal a reneszánsz egyik leghíresebb lant-játékosának és zeneszerzőjének, John Dowland-nek a műve, melyet egyesek minden idők legszomorúbb zenei darabjának neveznek.)