Alighanem mindenki, aki ott volt, ilyeneket mondogatott: „Nem hittem volna, hogy valaha láthatom a Cynic-et”, meg „1993 óta erre várok”, meg hasonlók. De tényleg úgy van, hogy amíg élnek a zenészek, van esély rá, hogy újra összeálljanak feloszlott zenekarok. És bár ez az év televan rég várt, részint nem is remélt nagy kedvenceim koncertjeivel (Trouble, Tori Amos, Dio-s Sabbath, Marillion, és lesz Candlemass, Dokken), egyiket sem vártam ennyire, mint a Cynic-et.
Egyetlen albumuk, a ’93-as Focus (ami meghallgatható itt) az 5 legnagyobb kedvencem között van, elmondhatatlanul sokat adott nekem, és persze egy fanatikus underground rétegnek szerte a világon. Ez a réteg a mi kicsiny országunkban nyilván nem tesz ki túl sok embert, de így is fojtogató volt az első sorokban. Ezt nem szeretem, nekem az való, ha van egy kis tér zúzni meg minden, de ez volt az a koncert, ahol semmit nem bántam. Már a buli előtti interjúm az énekes-gitáros Paul Masvidallal is annyira jó és pozitív volt, hogy letörölhetetlen, elégedett vigyor ült ki a képemre.
Meglehet, a Moon Of Soul vagy a Gire (vagy akár az Eclipse) jobban illett volna ide előzenakarnak, de nem értek rá, és azért az Aebsence sem lógott ki nagyon a maga, leegyszerűsítve mondjuk így: Tool-keverve-magyar-népzenével rock/metaljával. És a népek is lelkesek voltak, de annyira, hogy Budai Péter már-már mellőzte szokásos negatív átkötő szövegeit, hehe. Azt már leírtam régebben is, hogy a 2002-es Unusual c. albumuk óta alig koncertező csapat zenéje hogy besűrűsödött és besúlyosodott az eltelt évek alatt. A lemezes dalok most is ütöttek, de a két újnak számító nótától is kész voltam. Az egyikbe a „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem” c. népdalt szőtték bele, a másik nyitósora meg ez: „Engem anyám elátkozott”, és ha lehet, még az Unusual-os daloknál is több fájdalom és súly van bennük, miközben szívettépően gyönyörűek. Lehet, hogy csak hobby szinten működnek, és nem tudnak ennél több időt-pénzt-energiát beleölni az Aebsence-be, de Perneczky Andrásék akkor is kegyetlen jó zenét tolnak.
Aztán jött az Álom! Azt hiszem, az elején még nem szólt jól, de aztán Brett rendet vágott a keverőpult mögött. A fickó nyerte a francia „Hörögj a Cynic-kel” versenyt, és úgy összehaverkodtak, hogy elkísérte a csapatot a turnén, és amellett, hogy ő keverte a bulikat, hörgött is a Uroboric Forms-ban (meg az utolsó dalban, amúgy viszont samplerről mentek a hörgős részek). Az a mókás, hogy csak később esett le, hogy ő az a Brett Caldas-Lima, aki a To-Mera lemezének a producere volt (én meg pont olyan pólóban voltam). Nem mellesleg egy remek prog/death bandában, a Kalisiában is tolja.
A műsor ugyanaz volt, mint mindenütt a turnén, ahol rendes programot nyomhattak: a teljes Focus, album szerinti sorrendben, plusz az Evolutionary Sleeper c., csodás új dal a gyönyörűséges Textures előtt, ill. a záró, mindent elsöprő How Could I? előtt a Meeting Of The Spirits c. jó elszállt, jazz-be hajló, sok szólónak teret adó Mahavishnu Orchestra feldolgozás, valamint a Cynic utódjának számító Portal demójáról a szintén káprázatos Cosmos. Ezek a finomabb, kevésbé metalos témák elbűvölőek voltak. A death metalos tételek alatt meg jó sokan zúztak, már ahogy a hely engedte.
Nekem úgy tűnt, kellett némi idő, míg a közönség és a zenekar feloldódott, és elindult az energiaáramlás. Paul először nem is igen beszélt, de aztán belejött. Dicsérte Budapestet, a Kultiban uralkodó hőséget az otthon (Miami-ban) szokásoshoz hasonlította; közvetlen és szimpatikus volt. A többieken is látszott, hogy élvezik a dolgot (miközben lejátszották a csillagokat az égről), s így a végére valami egészen intim és barátságos atmoszféra töltötte be a termet, ami csak látszólag mond ellent annak, hogy milyen zúzás ment a durvább részekre. Rég nem éreztem ilyet, még az amúgy szintén katartikus Szigetes Nevermore bulin sem.
Hamar elröppent a koncert, de azt hiszem, jó páran úgy voltunk vele, hogy sikerült alatta kicsit kilépni megszokott, mindennapi létünkből. A Tool kapcsán még én is leírtam, hogy spirituális élmény, de a koncertjük a Szigeten híján volt az emberségnek, a közönség és zenekar közötti mágikus kapcsolatnak – viszont a Cynic-nél mindez megvolt. Úgyhogy hálát adtam Cosmic Mothernek, hogy rányitotta a szememet erre a kivételes zenekarra, és hogy végül elhozta őket hozzánk. Áldás volt ez a koncert.
Ami különben a Cynic turné utolsó állomása is volt. Paul elmondta az interjú végén, hogy innen ő Prágába meg Bécsbe megy, kicsit körülnézni, s a többiek is ki merre lát. És aztán nekiállnak a második Cynic albumnak! Remélem, lesz majd ideje a reunion turnéról szóló blogján megemlékezni a magyar buliról, és jókat ír majd. Nekem úgy tűnt, nekik is bejött a buli. Mert mikor a nem szűnő vastaps és vissza-kórus után kijöttek, és mondta Masvidal, hogy bocs, de nincs több daluk, amit eljátszhatnának, viszont igyunk meg velük egy sört, akkor a dobosisten Sean Reinert átvette a mikrofont, és azt mondta: „vissza akarunk jönni jövőre”!
Egyetlen albumuk, a ’93-as Focus (ami meghallgatható itt) az 5 legnagyobb kedvencem között van, elmondhatatlanul sokat adott nekem, és persze egy fanatikus underground rétegnek szerte a világon. Ez a réteg a mi kicsiny országunkban nyilván nem tesz ki túl sok embert, de így is fojtogató volt az első sorokban. Ezt nem szeretem, nekem az való, ha van egy kis tér zúzni meg minden, de ez volt az a koncert, ahol semmit nem bántam. Már a buli előtti interjúm az énekes-gitáros Paul Masvidallal is annyira jó és pozitív volt, hogy letörölhetetlen, elégedett vigyor ült ki a képemre.
Meglehet, a Moon Of Soul vagy a Gire (vagy akár az Eclipse) jobban illett volna ide előzenakarnak, de nem értek rá, és azért az Aebsence sem lógott ki nagyon a maga, leegyszerűsítve mondjuk így: Tool-keverve-magyar-népzenével rock/metaljával. És a népek is lelkesek voltak, de annyira, hogy Budai Péter már-már mellőzte szokásos negatív átkötő szövegeit, hehe. Azt már leírtam régebben is, hogy a 2002-es Unusual c. albumuk óta alig koncertező csapat zenéje hogy besűrűsödött és besúlyosodott az eltelt évek alatt. A lemezes dalok most is ütöttek, de a két újnak számító nótától is kész voltam. Az egyikbe a „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem” c. népdalt szőtték bele, a másik nyitósora meg ez: „Engem anyám elátkozott”, és ha lehet, még az Unusual-os daloknál is több fájdalom és súly van bennük, miközben szívettépően gyönyörűek. Lehet, hogy csak hobby szinten működnek, és nem tudnak ennél több időt-pénzt-energiát beleölni az Aebsence-be, de Perneczky Andrásék akkor is kegyetlen jó zenét tolnak.
Aztán jött az Álom! Azt hiszem, az elején még nem szólt jól, de aztán Brett rendet vágott a keverőpult mögött. A fickó nyerte a francia „Hörögj a Cynic-kel” versenyt, és úgy összehaverkodtak, hogy elkísérte a csapatot a turnén, és amellett, hogy ő keverte a bulikat, hörgött is a Uroboric Forms-ban (meg az utolsó dalban, amúgy viszont samplerről mentek a hörgős részek). Az a mókás, hogy csak később esett le, hogy ő az a Brett Caldas-Lima, aki a To-Mera lemezének a producere volt (én meg pont olyan pólóban voltam). Nem mellesleg egy remek prog/death bandában, a Kalisiában is tolja.A műsor ugyanaz volt, mint mindenütt a turnén, ahol rendes programot nyomhattak: a teljes Focus, album szerinti sorrendben, plusz az Evolutionary Sleeper c., csodás új dal a gyönyörűséges Textures előtt, ill. a záró, mindent elsöprő How Could I? előtt a Meeting Of The Spirits c. jó elszállt, jazz-be hajló, sok szólónak teret adó Mahavishnu Orchestra feldolgozás, valamint a Cynic utódjának számító Portal demójáról a szintén káprázatos Cosmos. Ezek a finomabb, kevésbé metalos témák elbűvölőek voltak. A death metalos tételek alatt meg jó sokan zúztak, már ahogy a hely engedte.
Nekem úgy tűnt, kellett némi idő, míg a közönség és a zenekar feloldódott, és elindult az energiaáramlás. Paul először nem is igen beszélt, de aztán belejött. Dicsérte Budapestet, a Kultiban uralkodó hőséget az otthon (Miami-ban) szokásoshoz hasonlította; közvetlen és szimpatikus volt. A többieken is látszott, hogy élvezik a dolgot (miközben lejátszották a csillagokat az égről), s így a végére valami egészen intim és barátságos atmoszféra töltötte be a termet, ami csak látszólag mond ellent annak, hogy milyen zúzás ment a durvább részekre. Rég nem éreztem ilyet, még az amúgy szintén katartikus Szigetes Nevermore bulin sem.
Hamar elröppent a koncert, de azt hiszem, jó páran úgy voltunk vele, hogy sikerült alatta kicsit kilépni megszokott, mindennapi létünkből. A Tool kapcsán még én is leírtam, hogy spirituális élmény, de a koncertjük a Szigeten híján volt az emberségnek, a közönség és zenekar közötti mágikus kapcsolatnak – viszont a Cynic-nél mindez megvolt. Úgyhogy hálát adtam Cosmic Mothernek, hogy rányitotta a szememet erre a kivételes zenekarra, és hogy végül elhozta őket hozzánk. Áldás volt ez a koncert.
Ami különben a Cynic turné utolsó állomása is volt. Paul elmondta az interjú végén, hogy innen ő Prágába meg Bécsbe megy, kicsit körülnézni, s a többiek is ki merre lát. És aztán nekiállnak a második Cynic albumnak! Remélem, lesz majd ideje a reunion turnéról szóló blogján megemlékezni a magyar buliról, és jókat ír majd. Nekem úgy tűnt, nekik is bejött a buli. Mert mikor a nem szűnő vastaps és vissza-kórus után kijöttek, és mondta Masvidal, hogy bocs, de nincs több daluk, amit eljátszhatnának, viszont igyunk meg velük egy sört, akkor a dobosisten Sean Reinert átvette a mikrofont, és azt mondta: „vissza akarunk jönni jövőre”!
Cynic fotó: Wera (Köszi! :)
