csütörtök, augusztus 16, 2007

Cynic / Aebsence, Bp. Kultiplex, 2007. aug. 15.

Alighanem mindenki, aki ott volt, ilyeneket mondogatott: „Nem hittem volna, hogy valaha láthatom a Cynic-et”, meg „1993 óta erre várok”, meg hasonlók. De tényleg úgy van, hogy amíg élnek a zenészek, van esély rá, hogy újra összeálljanak feloszlott zenekarok. És bár ez az év televan rég várt, részint nem is remélt nagy kedvenceim koncertjeivel (Trouble, Tori Amos, Dio-s Sabbath, Marillion, és lesz Candlemass, Dokken), egyiket sem vártam ennyire, mint a Cynic-et.

Egyetlen albumuk, a ’93-as Focus (ami
meghallgatható itt) az 5 legnagyobb kedvencem között van, elmondhatatlanul sokat adott nekem, és persze egy fanatikus underground rétegnek szerte a világon. Ez a réteg a mi kicsiny országunkban nyilván nem tesz ki túl sok embert, de így is fojtogató volt az első sorokban. Ezt nem szeretem, nekem az való, ha van egy kis tér zúzni meg minden, de ez volt az a koncert, ahol semmit nem bántam. Már a buli előtti interjúm az énekes-gitáros Paul Masvidallal is annyira jó és pozitív volt, hogy letörölhetetlen, elégedett vigyor ült ki a képemre.

Aebsence. Fotó: UNMeglehet, a Moon Of Soul vagy a Gire (vagy akár az Eclipse) jobban illett volna ide előzenakarnak, de nem értek rá, és azért az Aebsence sem lógott ki nagyon a maga, leegyszerűsítve mondjuk így: Tool-keverve-magyar-népzenével rock/metaljával. És a népek is lelkesek voltak, de annyira, hogy Budai Péter már-már mellőzte szokásos negatív átkötő szövegeit, hehe. Azt már leírtam régebben is, hogy a 2002-es Unusual c. albumuk óta alig koncertező csapat zenéje hogy besűrűsödött és besúlyosodott az eltelt évek alatt. A lemezes dalok most is ütöttek, de a két újnak számító nótától is kész voltam. Az egyikbe a „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem” c. népdalt szőtték bele, a másik nyitósora meg ez: „Engem anyám elátkozott”, és ha lehet, még az Unusual-os daloknál is több fájdalom és súly van bennük, miközben szívettépően gyönyörűek. Lehet, hogy csak hobby szinten működnek, és nem tudnak ennél több időt-pénzt-energiát beleölni az Aebsence-be, de Perneczky Andrásék akkor is kegyetlen jó zenét tolnak.

Cynic - Paul Masvidal. Fotó: WeraAztán jött az Álom! Azt hiszem, az elején még nem szólt jól, de aztán Brett rendet vágott a keverőpult mögött. A fickó nyerte a francia „Hörögj a Cynic-kel” versenyt, és úgy összehaverkodtak, hogy elkísérte a csapatot a turnén, és amellett, hogy ő keverte a bulikat, hörgött is a Uroboric Forms-ban (meg az utolsó dalban, amúgy viszont samplerről mentek a hörgős részek). Az a mókás, hogy csak később esett le, hogy ő az a Brett Caldas-Lima, aki a To-Mera lemezének a producere volt (én meg pont olyan pólóban voltam). Nem mellesleg egy remek prog/death bandában, a
Kalisiában is tolja.

A műsor ugyanaz volt, mint mindenütt a turnén, ahol rendes programot nyomhattak: a teljes Focus, album szerinti sorrendben, plusz az
Evolutionary Sleeper c., csodás új dal a gyönyörűséges Textures előtt, ill. a záró, mindent elsöprő How Could I? előtt a Meeting Of The Spirits c. jó elszállt, jazz-be hajló, sok szólónak teret adó Mahavishnu Orchestra feldolgozás, valamint a Cynic utódjának számító Portal demójáról a szintén káprázatos Cosmos. Ezek a finomabb, kevésbé metalos témák elbűvölőek voltak. A death metalos tételek alatt meg jó sokan zúztak, már ahogy a hely engedte.

Nekem úgy tűnt, kellett némi idő, míg a közönség és a zenekar feloldódott, és elindult az energiaáramlás. Paul először nem is igen beszélt, de aztán belejött. Dicsérte Budapestet, a Kultiban uralkodó hőséget az otthon (Miami-ban) szokásoshoz hasonlította; közvetlen és szimpatikus volt. A többieken is látszott, hogy élvezik a dolgot (miközben lejátszották a csillagokat az égről), s így a végére valami egészen intim és barátságos atmoszféra töltötte be a termet, ami csak látszólag mond ellent annak, hogy milyen zúzás ment a durvább részekre. Rég nem éreztem ilyet, még az amúgy szintén katartikus Szigetes Nevermore bulin sem.

Hamar elröppent a koncert, de azt hiszem, jó páran úgy voltunk vele, hogy sikerült alatta kicsit kilépni megszokott, mindennapi létünkből. A Tool kapcsán még én is leírtam, hogy spirituális élmény, de a koncertjük a Szigeten híján volt az emberségnek, a közönség és zenekar közötti mágikus kapcsolatnak – viszont a Cynic-nél mindez megvolt. Úgyhogy hálát adtam Cosmic Mothernek, hogy rányitotta a szememet erre a kivételes zenekarra, és hogy végül elhozta őket hozzánk. Áldás volt ez a koncert.

Ami különben a Cynic turné utolsó állomása is volt. Paul elmondta az interjú végén, hogy innen ő Prágába meg Bécsbe megy, kicsit körülnézni, s a többiek is ki merre lát. És aztán nekiállnak a második Cynic albumnak! Remélem, lesz majd ideje a
reunion turnéról szóló blogján megemlékezni a magyar buliról, és jókat ír majd. Nekem úgy tűnt, nekik is bejött a buli. Mert mikor a nem szűnő vastaps és vissza-kórus után kijöttek, és mondta Masvidal, hogy bocs, de nincs több daluk, amit eljátszhatnának, viszont igyunk meg velük egy sört, akkor a dobosisten Sean Reinert átvette a mikrofont, és azt mondta: „vissza akarunk jönni jövőre”!
Cynic fotó: Wera (Köszi! :)

kedd, augusztus 14, 2007

Sziget / ötödik nap, Aug. 13. hétfő

Hajóval mentünk a Szigetre, ami a Jászai Mari térről indul, és bár megeshet, hogy sokat kell sorban állni, és az út sem rövid, megvan a hangulata.
Viszont így kimaradt Dolák-Saly ill. a Shapat Terror is az utolsó 5 hangot kivéve, ellenben a kirakodósok végignézegetése nem, amit jobban viseltem volna, ha nem kopog a szemem, és nem derül ki aztán, hogy eltűnt a kedvenc hamburgeresünk, közel a Nagyszínpadhoz. Valami halas izé volt a helyén, és végül csalódottan pizzaszeletet kajáltunk, bár az szerencsére jó volt.

Aztán elkezdődött a
Tool koncert. A látvány és a hangzás csodálatos volt, de már a nyitásnál (Jambi) érződött, hogy nem lesz barátkozás meg bulizás. Másodikként mondjuk a Stinkfist érkezett, de aztán... OK, a 46 & 2, meg a bővített (túlhúzott) Schism még rendben volt, de aztán jött a borulás: Lost Keys, Rosetta Stoned, Right in Two. A koncert előtt arra gondoltam, hogy ha ők a Tool, akkor lesz 20 perces beállás, de ezzel aztán végleg kiszámíthatóvá válnak. S lőn.

Ha nem jött volna percenként nekem valaki, ha lehetett volna ülni, ha nem ment volna el vagy 10 percre a vetítés, vagy még inkább ha minden fény kialudt volna, hogy a csillagos eget bámulhassuk, akkor meglett volna az áhitat. Akkor jó lett volna ez a blokk is. De így üres volt és unalmas, és hiába vették elő a végére a Lateralus-t meg a Vicarious-t, a hangulatom már odavolt. Mert OK, nevezhetjük ezt művészetnek (sőt, összművészetnek, hiszen ott volt alapból a zene, Maynard lejtette a maga furcsa táncát, a közönségre véletlenül sem nézve, a vizuális művészetet a szemkápráztató vetítés képviselte, mi pedig szobroztunk...), és klassz, hogy bevállalják, hogy ilyet tolnak egy fesztiválon is. De ha akkora művészek, akkor pl. játsszanak ingyen, az már valami. Vagy ha mindenáron a nézők sokkolása, a hangulatcsorbítás a lényeg, akkor vették volna elő az Undertow végéről a Disgustipated-et vagy az Aenimáról a Die Eier von Satan-t, na, az durva lett volna! Így viszont azzá váltak, aminek kezdetben az alternatíváját adták. Mert annak idején azért borult le előttük egy masszív underground réteg, mert képesek voltak hosszas szólók meg „mi-művészek-vagyunk” című sznobizmus nélkül is igazán progresszív zenét csinálni. Olyat, ami Uram bocsá’ szórakoztató is volt. Ez a műfaj ugyanis a szórakoztatásról is szól, és az, hogy fura vagy beteg ábrák vetítése közben három hangot tartanak ki percekig, az kurvára nem szórakoztató, de még csak nem is előremutató vagy művészi. Az csak szimplán olyan, amit a durván besztónult Pink Floyd kb. a ’60-as évek végén abbahagyott... Ja, nem, nem is olyan, mert még csak egy jó ízű imprózás sem volt, mert hisz’ a vetítéshez igazodni kell...

Egyszerűen az zavart, de nagyon, hogy egy picit sem közelednek a közönséghez (még Bécsben is barátságosabbak voltak, és Maynard is többet beszélt úgy 1-2 mondattal...), egy nüansznyit sem próbálnak adni nekik valami emberit. Hideg és idegen volt az egész, és nem hiszem el, hogy ne fért volna bele még pár közönségkedvenc, ami egyensúlyba hozta volt a koncertet. Mert önmagában imádom azokat a hosszas, nehéz darabokat is. De így iszonyat fárasztóak voltak, és el tudom képzelni, hogy csalódott, aki most látta őket először. Tudom, hogy nagyon sokaknak tetszett (eleve óriási dolog, hogy Sziget Nagyszínpadon főbanda lehet a Tool vagy akár a NIN), de meg tudom érteni, ha valaki megbánta, hogy kiperkálta a 8000 Ft-ot, vagy legalábbis értetlenkedve állt ott a koncert után. Bár nekem szavam nem lehet, már 3x láttam őket, és a lengyeleknél még nem voltak ennyire elvontak, ott megkaptam majd’ minden kedvencemet...

vasárnap, augusztus 12, 2007

Sziget / negyedik nap, Aug. 11. szombat

Stonedirt. Fotó: UNAzért volt jó, hogy a Stonedirt a Talentum színpadon lépett fel, mert így egy halom olyan ember is szembetalálkozott velük, aki amúgy nem nézte volna őket. És persze fejvesztve menekült, hehe. A csapat a Pantera magyar zabikölyke, és feszélyezetlenül tolták a népek orcájába a megveszekedett southern metalt. A Wall Of Sleep-ben is aktív Kemencei Balázsról eddig is tudtam, hogy teljes szívvel zenél, de a többieken is látszott, élvezik a mókát. Amellett, hogy jó fazonok, értik a dolgukat is, bár én még mindig úgy érzem, hogy lehetne egy picit gördülékenyebb, még húzósabb az egész. Persze, ha egyszer a Pantera a szint, akkor azért kapaszkodni kell, de Endruék jól csinálják, és egyre jobban. Szóval szögeltek becsülettel, szigorú riffekkel és széles vigyorokkal, ahogy kell.

Jól is jött a Stonedirt-től kapott energia, hogy átvágjak a sár- meg ember-tengeren, hogy többet lássak a
Nine Inch Nails-ből, mint ugráló hangyákat. Az első, ami lejött, az volt, hogy lám, a Nagyszínpadon is lehet remek hangzást produkálni. Így persze a zenéjükben lévő energia is maximálisan átjött. Viszont sosem voltam trve NIN-fan, Downward Spiral leginkább, szóval a March of the Pigs-nek örültem erősen, ám egy idő után, ahogy lemezen is, eluntam. Tény, hogy Reznorék vérprofik, és zúztak rendesen, de a gépi ritmusok meg félüvöltős énekdallamok néha azért összefolynak. De így is respekt, mert bizonyították, hogy nüansznyit sem divatbanda, hanem igazi ász a NIN. Rájuk aztán nem lehet mondani, hogy azért kerültek Sziget Nagyszínpadra, mert vén kutyaütők, akik hajdanvolt slágereikből próbálnak megélni, csak máshol már senki nem kíváncsi rájuk. A NIN most is óriás.

Még elcsíptem a Hammer sátorban a
Lord legvégét. Gidó vezényletével a Szóljon a Rock ment épp, gondolom, már egy ideje, mert azt szeretik sokáig húzni, de nem baj, mert alap. És aztán, ahogy az lenni szokott, a Vándor következett, ami a magyar rock történetének egyik legnagyszerűbb szerzeménye, s a szintén örökzöld Kisfiú-val zártak. Az van, hogy életem első rock koncertje a Lord volt, és nagyon jó őket újra hallani bármikor. Meg látni, hogy sok régi lorder már a gyerekeivel jár ki a bulikra, akik szintén ugrálnak, örülnek meg minden. És bár most nem hallottam, de biztos tolták az Itthon vagy otthon-t, ami az egyik legjobb és legszebb dal a hazaszeretetről, mindenféle melldöngetés meg egyéb fölös sallang nélkül.

Nevermore. Fotó: FaffyAztán végre felcsendült a
Nevermore koncert kezdetét jelző Loreena McKennitt intro, felsétált az öt arc, s három nem tűnt ismerősnek. Merthogy a Jag Panzer-es Chris Broderick gitáros helyettesítette Steve Smyth-t, Tim Johnston basszer Jim Sheppard-ot, Warrel Dane-nek meg fele akkora a haja, és barnára (vagy sötét vörösre?) van festve, és felszedett magára pár kilót, meg egy Pig feliratú trikót. Jó srác, na. (A fotót Faffy készítette.) Aztán ahogy elkezdődött a Medicated Nation, olyan iszonyatosan rosszul szólt, hogy arra gondoltam, jól van, lesz végre egy gyenge NVRMR koncert, valahogy csak kihúzom a végéig, és holnap nem fog fájni semmim. Aha, biztos így történt...

A következő I Voyager-nél beugrott, hogy húha, lehet, hogy most előkapnak majd pár különlegességet, és igazam lett. Viszont aztán a The River Dragon Has Come-nál kezdett rendbe jönni a hangzás, s mivel az Inside Four Walls-szal folytatták, végem is volt. Értelem kikapcsol, zúzás meg be. Innentől nem tudom a dalsorrendet, de ez mind volt: a This Godless Endeavor-ról Born, Final Product, My Acid Words, címadó első ráadásként (azt hiszem, azt a fenséges, letaglózó és megrázó, őselemi erőt és energiát, amit ez a dal felvonultat, legfeljebb a Slayernél, a Morbid Angelnél, a Neurosis-nál és a Mastodonnál lehet még megtapasztalni); az Enemies of Reality-ről még a címadó; a Dead Heart...-ról még Narcosynthesis, The Heart Collector, Believe in Nothing (hogy lehet már ilyen emelkedett, gyönyörű dalt írni arról, hogy nincs miben hinni?!?); a Dreaming Neon Black-ről meglepetésre a Deconstruction és zárásul a No More Will, ami elmosott mindent, és bár a keserűség, a veszteség és kiábrándulás himnusza, katartikus élményt jelentett. Abba a lemezbe amúgy is annyi bánatot, fájdalmat és sötétséget szőttek, hogy a legtöbb dark/gót banda a töredékére sem volna képes soha. Viszont a korábbi anyagokról semmi.

A hangzás a helyszínen hagyományoshoz képest OK volt, a csapat is jó formában tolta. Warrel nem dumált sokat, semmi extra poén, ellenben az egyik legjobb teljesítményét hozta, amit valaha hallottam tőle élőben (pedig min. 9x láttam már őket, igaz, mindig kiakasztottak). Loomis szólóira nincsenek szavak, és persze Van Williams dobolása is szenzációs volt – mint rendesen. A pótarcok is jól muzsikáltak, és megint arra a következtetésre jutottam, mikor magamhoz tértem, hogy a Nevermore A Metal. Még mindig az egyik legjobb banda a világon, és nagyon remélem, hogy végre mindegyikük rendbe jön, meggyógyul, leszokik és összekapja magát, és megint csinálnak egy tökéletes albumot!

szombat, augusztus 11, 2007

Sziget / harmadik nap, Aug. 10. péntek

Csak szólok, hogy ugyanezek a bejegyzések a Hammer honlapján is fenn vannak, max. egy-két mondattal kevésbé személyesen (de nem feltétlenül), viszont ott sok másról is olvashatsz.

Sikerült elcsípnem a My Small Community koncertjének második felét. Akkor épp a nevükhöz illő mennyiségű embernek játszottak, de aztán egyre többen néztük. A múlt év őszén a Mind The Gap romjain alakult csapat naprakész zenét játszik, van benne emo(core), metal, punk, rock & roll. Igen fiatalok, de jól zenélnek, és a mozgással sem fukarkodnak. Entellektüel kinézetű énekesük üvöltésben sem gyenge, s a dallamok is jól mennek neki. A kötelező zenei és színpadi elemek megvoltak, a fazonok közül is csak egy hosszú hajú hiányzott, hogy minden meglegyen, amit az MTV-n tolt rockbandákban látni. Ja, és feldolgozták az A-ha "Take On Me" c. slágerét, de ez csak a refrénnél esett le. Ígéretes banda.

Neck Sprain. Fotó: UNA
Neck Sprain-t most láttam először Bánfalvi Sanyi nélkül. Szakajda Tibor (ex-Carbon Cage) remek dobos, bárhol megállná a helyét, de az Ákos csapatában zenélő, zseniális Sándor attól még nagyon hiányzott. Ezzel együtt is irtózatosan vaskos koncertet toltak Leviék, mely főleg a legutóbbi, Heavy Weight – 3rd Round lemezre épült. Janó Misi mamutriffjeitől az ember kénytelen legalább bólogatni, de még inkább léggitározni és derékból headbangelni – bár amúgy nem volt akkora zúzás, mint elvárható. Ami leginkább annak köszönhető, hogy a Skinny Puppy egy fantasztikus és kultikus banda, ám nem főbandának való, mert nem sokan perkálják ki miatta a 8000 ruppót, szóval ezen a napon végig kevesen voltak a népek. Akárhogy is, a fickók megint kitettek magukért, bizonyítva, hogy továbbra is az ország egyik legsúlyosabb zenekara. Pityesz is remek formában volt, viszont Daczi Zsolt (R.I.P.) nem basszusgitáros volt, haver...

A
Mantra koncertjéből csak az utolsó néhány dalt hallottam (mer’ az amatőrfotós nem hoz ám magával plusz elemeket...), köztük a számomra legjobb korongjuk (Tetteim súlya) nyitónótáját, a megrázó Mama, én szeretlek-et. Az egyik szám szólója után Jaya hari das mondta, hogy na, most már tudjuk a szöveget, énekeljük vele. Aha, persze. Amilyen k...a hangos volt a cucc, az is csoda, hogy ennyit értettem belőle. Komolyan nem értem azokat a csávókat, akik a keverőpult mögött ülnek. Az addig OK, hogy a metalnak hangosnak kell lennie, de ez nem jelenti azt, hogy fülsiketítő, érthetetlen masszává kell keverni... No mindegy, ezzel együtt is lejött, hogy a Mantra trióban is baromi dinamikus és erőteljes tud lenni.

Watch My Dying. Fotó: UNPersze a
Watch My Dying esetében is túllépte a hangerő a fájdalomküszöböt, meg tönkrevágta a zene finomságait, ellenben így olyan pusztító zúzás ment, hogy még attól is lobogni kezd a hajam, ha csak rágondolok. A szokott Háttal álmodó intrójára érkezett a Sztereotip (Állami sláger), és onnantól nem igen volt megállás, még az elszállós részek alatt is folyamatosan vibrált az energia. Itt is új a dobos, a Dying Wish-ből, Tech-No-Logic-ból, stb. ismert Garcia Dávid, aki igen prímán ütötte, ahogy azt amúgy tőle megszokhattuk.
Az Ohm-ban, akár a lemezen, vendégszerepelt Jaya hari, és bájosan esetlen volt, ahogy a végén elköszönt tőle Gaobr. Jah, nekik még nem mennek ezek a nagy összeborulások, és addig jó... :) A műsort amúgy a Fényérzékeny és a Klasztrofónia legjobbjaiból válogatták, a közönség meg imádta végig. Nálam mondjuk a záró Nich vor dem Kind tette be végképp a kaput, nem mintha addig jólnevelten viselkedtem volna.
Az az igazság, hogy a WMD valami egészen speciális csapat. Ipari jellegű, félelmetesen masszív és komplex zúzásukhoz annyi hangulati és szövegbeli plusz társul, annyi apró finomság, hogy teljesen egyéni, amit csinálnak. Nekik is kijárna az a figyelem és tisztelet, amit pl. az index.hu-n meg halom másik, mondjuk ki, sznob helyen agyonhype-olt Isten Háta Mögött megkap. Amit IHM-ék meg is érdemelnek, meg a 10x-esét is, épp csak nem láttam senkit a mi-értékeljük-az-ilyen-elvont-és-nem-klisés-metalzenét-is-bár-amúgy-cikinek-tartjuk-a-metalt mentalitást képviselő megfejtők közül, pedig ha igazán értékelnék az elvont és nem klisés metalzenét, akkor ott lett volna a helyük. (Nem, nem haragszom senkire, pusztán szeretnék rámutatni, hogy szimpla divatkeltés megy sok helyütt, bármekkora öröm is, ha véletlenül tényleg értékeset meg különlegeset nyomnak.)

Illúzió. Fotó: UNA Blind Myself-et egy, sőt, az
Illúzió kedvéért hagytam ki, meg mert nem akartam meghalni. A WMD után pedig az következett volna. Inkább elsétáltam az Insomnia - Guiness pódiumhoz, ahol elvileg folyamatosan mennek a koncertek, rekord-kísérlet címén. A csapat énekes-gitárosát, Huszti Gergelyt teljesen máshonnan ismerem, és a zenéjüknek sincs köze a metalhoz. Viszont olyannyira más, mint a WMD, hogy nagyon jól esett. Amolyan alterock, amibe rengeteg különféle stílus belefér, de alapvetően melankolikus, s max. annyira rockos, hogy egy kávéházból ne utasítsák ki őket, szóval inkább kis kellemes, a szöveg meg mind szellemes, haha, meg lelki is. Életünk egyes bensőséges pillanatainak az aláfestőzenéje is lehetne. Vagy az is lehet, hogy jó lenne, ha az lenne. Mert annyi elvágyódás és szépség van benne, de irónia és realizmus is. És nem hiszem, hogy entellektüelnek kell hozzá lenni, egyszerűen csak hallgatni kell, és megfelelő hangulatban megérint, és ez mutatja, hogy milyen jó.

szerda, augusztus 08, 2007

Sziget / első nap, Aug. 8. szerda

Első nap a Szigeten. Az ember már Szigetekben méri az időt, vagy inkább mégsem, mikor rájön, hogy ez neki már a tizennegyedik (még mindig bánom, hogy nem voltam ott az elsőn). Már behunyt szemmel is odatalálnék a Hammer színpadhoz, és megint jön az érzés, hogy mintha nem rég lettem volna itt, pedig az egy év az többnyire inkább sok, mint kevés. Látszólag mi sem változott különben, aztán meg majd lejön, ha valami mégis. Nincs pl. Tesco a Hammernél, mostmilesz.

Sőt, olyan korán érek ki, hogy még zene sincs, viszont sikerül beszélni pár jó szót Juliette-tel, aztán viszont elslattyogok a Zúzdához, ami retro-ótvar környéken van: egy aprócska sivatagon átvágva jut az ember a színpad elé. Van árnyék is: egy félig kész vagy félig lerombolt téglaház adja, meg a hangulatot is, a kiszáradt fűcsomókkal egyetemben. Ehhez aztán végképp illik a
Saint Petrol zenéje, amiben Insane-gitáros Bende Imre meg Fish! énekes Kovács Krisztián (itt penget is) meg hasonlók tolják a souther/stoner s némi grunge ízekkel elegy mocskos rock & roll-t. Nem is rosszul, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez azért semmi új, csak a körítés mai, meg az is, hogy itt nekem nem mindig tűntek elég feszesnek. És ne mondja senki, hogy az ilyen zene alapja a lazaság, mert a Kyuss a legszétesettebb nótáiban is iszonyat húzós volt. De ezzel együtt jó volt, népek is voltak rajta, Danko Jones feldolgozás pedig nem volt, de sebaj.

Aztán irány a Hammer. Még elcsípem az Overdream utolsó pár számát. Nem ismerem őket különösebben, ebben a zajmasszában is csak annyi jön le, hogy zeneileg igyekszenek mást is mutatni, mint amire az énekesnő miatt az ember azonnal asszociál. De attól ez még nagyon Nightwish. A három vonós csajszi akár cigányzenét is játszhatna, annyira elvész, amit művelnek. Ja, az örök Sziget dilemma. Csak ha élvezhetetlen a hangzás, akkor minek?!

To-Mera. Fotó: UNMárpedig a
To-Mera első néhány dala is elvész a förtelmes hangzásban. Meg nem tudnám mondani, mit játszottak... Aztán tisztul a kép, és így már inkább amiatt nehéz ügy, hogy olyan iszonyat komplex a zene. Nem tudom, aki nem hallotta a Transcendental c. bemutatkozó albumot, annak mi jöhetett egyáltalán le, de a közönség roppant lelkes, és ez jó. Aki nem tudná: itt a volt Without Face-énekesnő, Kiss Juliette dalol, ám a többiek mind angolok, s ez az első itthoni fellépésük. A gitáros Tom MacLean csudapofa, rém mókás, de a többiek is jó arcok, Julie meg... Hát, Isten bocsássa meg nekem, de mindig is szerettem a hangját, meg azokat a dolgokat, amiket a dalaiba belevisz. Olyan ez a zene, mint valami folyamatos álom, amiből nincs ébredés, de amibe nagyon is beleszűrődik a külvilág. Zaklatott, bonyolult, de nagyon sokszor gyönyörű. Természetesen a legnagyobb sikert a klipes Blood aratja, de pl. a zárásul játszott új dal is igen szórakoztató, azzal a furcsa-vidám jazz-es betéttel (amit persze simán death témákkal kevernek). Szóval végül jól sikerül a koncert. Erősen várjuk őket vissza.
Mára – sajnos – csak ennyi. Ezévben nem leszek olyan sokat a Szigeten, mint szeretnék. Vagy majd meglátjuk.

péntek, augusztus 03, 2007

Robert Charles Wilson: Pörgés

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Gálvölgyi Judit
Eredeti cím: Spin
Oldalszám: 422
Ára: 2990 Ft
Kategória: sci-fi / szépirodalom

Az 1953-ban született kanadai írónak messze nem ez az első regénye, és régebbi írásai közt is találunk rangos díjra jelölt vagy azt elnyert művet. Ám a Pörgés múlt évben a legjobb regénynek járó Hugo-díjat nyerte el, ami a sci-fi irányzat egyik legfontosabbja. Dicséretes, hogy ezt a valóban nagyszerű könyvet máris kiadták magyarul.

A teljes cikk az e-kulturán.

szerda, július 25, 2007

Erlend Loe: A nagy fogás

Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2004 (első kiadás)
Fordította: Vaskó Ildikó
Eredeti cím: Fisken
Oldalszám: 77
Ára: 1750 Ft
Kategória: gyermek / ifjúsági

Erlend Loe-t mindenütt Norvégia legnépszerűbb kortárs írójának nevezik, és ezen könyve egy trilógia első része, melyet gyerekek és felnőttek egyaránt örömmel olvashatnak.

A trilógia főszereplője Kurt, a targoncás, aki szereti a munkáját és a családját, ami egy kedves feleségből és három mókás gyerekből áll, de összességében egyikük sem teljesen felel meg annak a képnek, amit a közmegyegezés normálisnak tart. De amellett, hogy megvannak a maguk kis stiklijei, csuda szeretetre méltóak, miként ők is nagyon szeretik egymást.
A cikk itt nem ér véget, folytassa az e-kulturán! :)

kedd, július 24, 2007

Philip K. Dick: Dr. Vérdíj

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Dr. Bloodmoney
Oldalszám: 211
Ára: 2480 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Mi történik, ha ledobják az atombombát? És mi lesz azután? Ezek a kérdések számtalan sci-fi írót ihlettek már meg, a Hidegháború éveinek Amerikájában pedig mindennaposak voltak a hétköznapi emberek életében is. Philip K. Dick ezen 1965-ös keltezésű regénye is egy válasz erre a kérdésre. Méghozzá egy olyan válasz, amiben a nagyon is elképzelhető keveredik a döbbenetesen abszurddal.

Ennél többet csakis az e-kulturán olvashatsz tőlem erről a könyvről.

Harry Potter és a Főnix Rendje

Eredeti cím: Harry Potter and the Order of the Phoenix
Angol-amerikai családi fantasy
Gyártás éve: 2007
Hossz: 138 perc
Rendező: David Yates
Operatőr: Slawomir Idziak
Forgatókönyv: Michael Goldenberg (eredeti történet: J.K. Rowling)
Zene: Nicholas Hooper, John Williams
Főszereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint, Imelda Staunton, Helena Bonham Carter, Robbie Coltrane, Ralph Fiennes, David Thewlis, Emma Thompson, Gary Oldman
Gyártó: Warner Bros. Pictures/ Heyday Films
Hazai bemutató: 2007. 07. 12.
Forgalmazó: InterCom

Szinte egyidőben a sorozat befejező részének könyvesboltokba kerülésével érkezett a mozikba az ötödik Harry Potter film. Ami, miként az előre borítékolható volt, még az eddigieknél is sötétebb, félelmetesebb. Csak úgy, mint könyvben.

A folytatás (nem a könyvé, hanem a cikké) az ekulton.

hétfő, július 16, 2007

Vörös István és zenekara, Bp. Orczy-kert, 2007. júl. 13.

Vörös István. Fotó: UN„Vágyom egy nyári napra” volt az alcíme ennek a hagyományos Orczy-kerti Vörös István bulinak, ami július közepén nem egy eget rengető kívánság – de persze nem mindegy, miféle nyári napról, pontosabban estéről van szó. Ez történetesen igen kellemes volt. A helyszín és az időjárás végképp stimmelt, Pistiék meg hozták a szokott formájukat, és fergeteges két órás koncertet toltak.

Bővebben: az ekulturán.

szerda, július 11, 2007

Családi Pizzaház, Maglód

Ma egy éves a blogom, éjjen!

Ennek örömére felelevenítem a méltatlanul hanyagolt, és mint utóbb beugrott, Joanne Harris Jigs & Reels c. könyvéből csórt címmel bíró Gastronomicon rovatot. És egy olyan helyről írok, ami Maglód újonnan épített részén van, a Bezerédi és a Szív utca sarkán, és Családi Pizzaház a neve.

S valóban igen családias hely. Konkrétan egy családi ház egyik részét foglalja el. A berendezés (vagy a ki-, a kerthelyiségben ugye) semmi extra, attól eltekintve, hogy a kinti asztalok egytől-egyig régi varrógépekből lettek, a kiszolgálás viszont módfelett barátságos, és ráadásul a pincérlány tudja, mit beszél. Ha ő ajánl valamit, akkor az biztosan jó.

Történetesen amikor ott jártam, Sajtimádó pizzát ettem. Nagy volt, finom, és jó áron adták. De vaank frissensültek, saláták, tészták, húsos és édes palacsinták, pizzaburgerek, nem csak pizzák. És mind jó. Legalábbis amit szerintem megbízható véleménnyel bíró személyek kóstoltak, az mind ízlett nekik. A Tüzeshús nevezetű
pizzaburger pl. pizzatészta-összehajtós-pörkölttel-töltős cucc, ami után az ember már csak gurulni tud hazafelé.

Szóval aki ott lakik a környéken, vagy arra utazik át (a 31-es útról kell letérni), és akar egy jó, kemencében, kövön sütött pizzát vagy ilyesmit kajálni, és szereti, ha a gasztronómiai műremekek
mellett a kiszolgálás is rendben van, akkor itt nem fog csalódni. Kivéve persze, ha megjátszós sznob ínyenc, hehe.

szombat, július 07, 2007

Brandon Sanderson: Elantris

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Tamás Gábor
Eredeti cím: Elantris
Oldalszám: 528
Ára: 3990 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy

Mikor kézbe vettem ezt a könyvet, kissé ambivalens érzéseim voltak. A számomra a Csillagok háborúját idéző borító tetszett, ám elemi berzenkedést ébresztett bennem a szöveg sűrűsége és a könyv vastagsága. Az Elantris szokványos puhakötésű fantasy kötetbe nyomtatva 1000 oldal is lenne. Ám aztán kiderült, hogy tartalom tekintetében átlag fantasy-ből tízszer ennyi sem érhet fel vele...

Alapos kivesézés a szokott helyen.

csütörtök, július 05, 2007

Black Sabbath, Bp. PeCsa, 2007. júl. 4.

A Wisdom-ról, de még az első Sabbath nótáról is lecsúsztunk a Neil Gaiman dedikálás miatt (arról csak annyit, hogy jól tettem, hogy korán odamentem, mert kb. 19:10-től tartott vagy 22:00-ig… Olyan jó, hogy ennyien szeretik Gaiman írásait!). Szóval sűrű egy nap volt ez, ennyi istenség egyszerre! :) Az meg külön áldás, hogy Tony Iommi-ék 99%-ban elkergették az esőfelhőket – a borult idő meg amúgy is passzolt hozzájuk, hehe.

Pontban 8-kor kezdett a Black Sabbath, bő másfél órányit játszottak, és bár hiányoltam ezt-azt, meg Vinny Appice dobszólója és a Heaven & Hell-ben elővezetett hosszas, maszatolós gitárszóló helyett fért is volna, de így sem panaszkodnék. Jó hangzású, remek látványvilágú, hangulatos és pozitív koncert volt ez. Egyfelől igazi vén profikhoz illő, de közben nagyon is családias (noha kb. teltház volt a PeCsa szabadterén).

Dio-t ill. a Sabbath-ot már láttam külön-külön, de nem hittem, hogy valaha együtt láthatom a klasszikus Heaven & Hell és Mob Rules (na meg a ’92-es Dehumanizer) lemezeket készítő gárdát (jó, tudom, hogy a H&H-n még Bill Ward dobolt). Most persze Heaven & Hell néven turnéznak, hogy az Ozzy-s Sabbath mozgolódásait (vagy Sharon Osbourne idegszálait) ne zavarja a móka, de hát ez nyilván mellékes.

Nagyon tetszett a program összeállításában, hogy nem az ezen turné előtt megjelent The Dio Years c. válogatást tolták egy az egyben. Vagyis, tetszett volna az is, de akkor nem hallhattunk volna olyan csemegéket, mint a nagyívű The Sign of the Southern Cross, vagy a Computer God. Utóbbi a második Dio-s korszak egyetlen, méltatlanul alulértékelt lemezéről, a Dehumanizer-ről szólt, akárcsak a szimplán zseniális I. Az a helyzet, hogy ez az anyag simán ott van a legkirályabb Sabbath korongok között!

A friss válogatásra írt 3 új nótából csak a jó lassú doom Shadow Of The Wind hangzott el, aminek nem tudom, van-e köze Carlos Ruiz Zafón hasonló című, remek regényéhez, de itt az egyik csúcspont volt, számomra legalábbis. A H&H-t kissé tönkrevágta Iommi mester szólója, bár amúgy leborulok nagysága előtt, hiszen Ő Minden Metal Riffek Atyja. És eszembe jutott erről a dalmonstrumról, hogy azért a Maiden innen tanulhatta az ó-ó-ó-zós közönségénekeltetős dolgokat. A Heavy Metal egyik legfontosabb dala ez, de most a Die Young nagyobbat ütött. Különben meg nyilván minden elhangzott nóta örökérvényű darab, vitának nincs helye.

Az is döbbenetes volt, hogy ennyi idősen (Ronnie James Dio pl. július 10-én tölti be a 65-öt) ilyen jól játszanak. Persze, a rutin meg az évek, de nem minden öreg róka tudja úgy megszólaltatni a régi slágereket, ahogy Iommi-ék. Gyönyörű, fennséges volt a dalokból áradó erő és energia. Dio igazi gentleman, remek frontember, végtelenül pozitív arc. Iommi a szokott kőszikla stílusban adta elő magát, de a riffjei is tonnásak voltak. Néha el-elmosolyodott, ami külön megtiszteltetés a számunkra. Geezer Butler bőgőjátéka így élőben pláne szenzációs, egy pillanatra nem pihent, Vinny Appice pedig iszonyat húzósan és erőteljesen dobolt.

Ami a vizuális oldalt illeti, nyilván nem ment stagediving és színpadszántás, viszont a színpadkép baromi impozáns volt. Vár- vagy templomfalat mintázott, és a műsor egy részében három templomablak-alakú vetítővásznat is leeresztettek. Csuda jól nézett ki!

Szóval az egy szem ráadás, a Neon Knights után mégiscsak elégedetten távozhattunk. Egy örök emlékkel gazdagabban, vissza a szürke mindennapokba, de feltöltődve. (Nagy köszi Livesound-éknak!)

vasárnap, július 01, 2007

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Kiadó: Delta Vision Kft.
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 354
Ára: 1990 Ft

Alig több, mint két évvel Kleinheincz Csilla első regénye (Város két fül között) után megjelent az írónő második könyve. Van, amiben hasonlít az elsőre, és van, amiben nagyon is különbözik, de legfőképpen is az a következő lépcsőfok, amit reméltem, vagy ha úgy tetszik: elvártam a Hanna néven is ismert alkotótól. Egy remekbe szabott mű, mely amellett, hogy továbbra is a fantasy szó szerinti értelmezésén, s nem kliséin alapul, szerkesztettség, irodalmiság és hatás terén is hozza azt a fejlődést, ill. szintet, amire a debütáló kötet alapján számítani lehetett.

A cikk teljes szövege az ekulton.

Eric-Emmanuel Schmitt: Noé gyermeke

Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította:
Eredeti cím: L’Enfant de Noé
Oldalszám: 129
Ára: 1600 Ft
Kategória: szépirodalom


A francia Eric-Emmanuel Schmitt-től ez a harmadik magyarul is megjelent mű. Folytatván az „Oszkár és Rózsa mami”, illetve az „Ibrahim úr és a Korán virágai” hagyományait, ez is rövidke olvasmány, ami szintén az emberségről szól.

Folytatás ezen a linken.

szombat, június 30, 2007

Tori Amos, Bp. Aréna, 2007. jún. 24.

Az Aréna úgy negyedére volt lefüggönyözve. Valahol azt olvastam, 4000-en voltunk a koncerten, amit nem érzek reálisnak, de nem vagyok erős a tömeg méretének megítélésében.

Tori előtt meg kellett hallgatnunk a Joshua Radin nevű amerikai énekes-dalszerző műsorát is. A fiú akusztikus gitározott is, meg volt egy nagybőgős segítője, ill. pár dalban egy énekeslányka is szerepelt. Amerikai folk/country hatásokkal bíró, szomorkás-szép zenét játszottak, talán ha egy szám volt leheletnyit lendületesebb. Biztos csuda érzékeny lelkületű Joshua, de attól még semmi perc alatt az elalvás szélére sodort. Viszont nem volt vérlázítóan rossz, amit előadtak. Az is valami.

Tori Amos Budapesten. Fotó: BajataNem sokkal 21 óra után kezdődött Tori Amos koncertje. Addig izgulhattunk, bámulva az ízléses és szép színpadképet, hogy vajon az új album, az American Doll Posse öt „szereplője” közül melyiknek a bőrébe bújva lép színpadra. Enyhe csalódást okozva a szexis Santa lépett a színpadra – valahogy az ő dalai találtak utat hozzám a legkevésbé (ill. a Programable Soda nem hangzott el)... Ezzel együtt bejött az általa játszott dalok bárzenés megközelítése, ahogy Santa szó szerint játszott a zongorán, meg hogy sok hely jutott bennük a gitárnak. Ezeket játszotta: Body and Soul, My Posse Can Do (az album speciális kiadásának bónusz dala…), God (az Under the Pink c. lemezről, de a fenti megközelítésben), Dragon, Secret Spell, You Can Bring Your Dog. OK, ez tényleg nem rossz lista… :)

Aztán felcsendült a Professional Widow egyik erősen techno-s remixe (azért Tori kiváló zenészei kísértével), ami alatt az énekesnő elvonult, hogy Tori-ként térjen vissza. Az American Doll Posse egyik slágerével, a Big Wheel-lel folytatta a műsort a flitteres zöldeskék hableányrucit és vörös parókát öltött művésznő, újra feltüzelve a hangulatot. Aztán újabb Under…-es dal jött, a Space Dog, majd megidézte a To Venus and Back c. anyagot is, a finom Spring Haze-zel. Majd újabb Pink-es dal: az egyik legnagyobb sláger, a Cornflake Girl, amit olyan aranyosan adott elő, hogy széles mosoly ült ki az arcomra. Amit a következő két dallal szépen le is törölt, hogy kishíján könnyeket varázsoljon a helyükre… A Pink legszívbemarkolóbb számát, a Bells For Her-t a csupán a Great Expectations (Szép remények) c. film zenéjeként kiadott Siren követte, amitől a hideg futkározott a hátamon… Nem gondoltam volna, hogy valaha is élőben hallhatom, de meg is rázott rendesen.

Ezt követően a T. & Bö. c. blokk következett, amikor csakis a virtuóz Tori és az ő Bösendorfer zongorája maradtak a színpadon. Kezdésnek improvizált egy mókásat annak kapcsán, hogy előzőleg meg kellett kérnie Jon Evans-t, remek basszusgitárosát, hogy kösse meg lecsúszni készülő ruhakölteménye pántját. Aztán még régebbre vitt minket az első album, a Little Earthquakes hangulatos Leather c. dalával, majd némi improvizációból előbontakozott a Somewhere Over The Rainbow (igen, Óz filmzene), amit szívfacsaróan adott elő, s végül a Boys for Pele-t idézte meg a fájdalommal teli Marianne-nel.

A csöndes, melankólikus dalokat követően visszatértek a zenészek, de ez nem jelentette azt, hogy kezdetét vette a zúzás. Előbb a Scarlet’s Walk kedves-szép nyitódalát, az Amber Waves-t vették elő, aztán a Little Earthquakes-t, amitől szintén nem támadt senkinek kedve táncolni… Csakúgy, mint az új lemez Code Red-jétől. Nem is hagyhatta a közönség, hogy ezzel érjen véget a koncert!

A ráadásra sokan előreszaladtak (addig ugyanis illedelmesen a székünkön kellett ülni, ami néha felért egy büntetéssel, de a lehangolóbb daraboknál jól jött), és a Precious Things alatt igazi tombolás ment. Aztán a Tear In Your Hand jött, amin csodálkoztam is. És aztán egy nappal később megtudtam, hogy az a bizonyos Neil, akit a szöveg említ, azaz Neil Gaiman, kedvenc íróim egyike, Torinak pedig régi barátja, ott volt a koncerten… A Hellboy 2 forgatása kapcsán járt hazánkban a Mester. Ha tudtam volna (De figyelem! Július 4. szerdán, 19 órától, a Sárkánytűz könyvesboltban /Ferenc körüt 40./ lesz egy dedikálása!!!)

És aztán volt még két ráadás: a Doll Posse másik nagy slágere, a fura módon ritkán játszott, elbűvölő Bouncing Off Clouds, valamint a Boys…-ról a Hey Jupiter, az is a Dakota verzióban, azaz csöndesen, törékenyen, megnyugtatva a felpörgött közönséget. Szép zárás volt, és fájdalmas is – olyan jó lett volna még tovább hallgatni ezt a varázslatos nőt!

Természetesen kristálytiszta volt a hangzás, Tori pedig kedves, bár kissé visszafogott. Valahogy több beszédet vártam tőle, és abban reménykedtünk sokan, hogy játszik majd valamit kimondottan nekünk, magyaroknak (a Piano Collection c. speciális válogatásán van is egy Hungarian Wedding Song c. szerzemény). Mondjuk az „I Wanna Be Mr. Jon Evans” bizonyára nem hangzott el máshol, de akkor is… Meg az én ízlésemhez mérten néhányszor túlzottan is leültette a hangulatot Tori. Gondolom, épp egy szomorkásabb, melankólikusabb napját fogtuk ki, s ezért alakult így. Ezzel együtt óriási élmény volt Őt látni-hallani. Sosem adja elő ugyanúgy a dalait, mint lemezen, mindig játszik velük, variálgat, tehát minden egyes koncertje egyszeri és megismételhetetlen, és nincs okunk panaszra, mert valóban volt valami intim, különleges hangulata, varázsa ennek a koncertnek. De azt remélem, jön hozzánk máskor is. Mert ennyi nem volt elég.

A fotót innen szedtem, Bajata műve, utólagos köszönet neki érte!

csütörtök, június 21, 2007

Type O Negative: Dead Again

Írtam ám egy cikket az új Type O-ról, ami a Pesti Estben jelenik meg, ill. itt is olvasható.
Az én pontszámom amúgy 9/10.

Harmadik Shrek

Eredeti cím: Shrek the Third
Amerikai animációs film
Gyártás éve: 2007
Hossz: 92 perc
Rendező: Chris Miller, Raman Hui (társrendező)
Zene: Harry Gregson-Williams
Forgatókönyvíró: Jeffrey Price, Peter S. Seaman, Jon Zack
Gyártó: DreamWorks Animation/ Pacific Data Images (PDI)/ DreamWorks SKG
Magyarországon forgalmazza: UIP-Dunafilm
Hazai bemutató: 2007. 06. 14.


Ez a harmadik részek éve, méghozzá a kevéssé meggyőzőeké. A Pókember förtelmesen nyálas lett, mondják, akik látták, a Karib tenger kalózai meg zagyva és bizonyos tekintetben kiszámítható, mondom én. A Harmadik Shrek pedig… Az említettekhez hasonlóan látványosabb, mint valaha. Ha ez pozitívum, akkor majd’ mindet elmondtam, amit lehet.

Poénból kb. ugyanannyi van ebben a részben, mint az első kettőben, csak egy kicsit már unalmas, már nem tudnak újat mondani. De sokkal inkább gond, hogy a karakterekből, akiket úgy megszerettünk, nem tudnak többet kihozni. Megkapjuk ugyanazokat a poénokat, mint eddig (ilyen-olyan paródiák is akadnak bőven), de azokon kívül a legtöbb humor (vagy annak szánt dolog) kb. akármelyik másik hasonló vígjátékban vagy rajzfilmben is szerepelhetne. Előre kész gegek, Shrekéktől független viccek. Még a legjobb az az aktuális magyar valóságra fordított poén a börtönnél (nem lövöm le).

De az is lehet, hogy a sztori íróit kellene a mocsárba száműzni (akik amúgy nem ugyanazok, mint eddig). Lehet, hogy azzal, hogy behozták a képbe Arthur-t, igen, a kerekasztalosat, megkönnyítették a folytatást, ám szerintem totális iránytévesztés. És nem azért, hogy hú, a nemes brit-kelta mítoszokhoz nem illik így nyúlni, hanem mert köze nincs az eddigi Shrek vonalhoz. Az vicces volt, hogy és ahogy a klasszikus meséket keverték és kifigurázták, de Arthur nem illik bele.

A történet amúgy annyi, hogy Túl az Óperencián királya (a jó öreg béka) haldoklik. Shrek az örököse, de neki annyira nem hiányzik a királyi pálya, s annyira vágyik vissza a mocsárba, hogy képes és inkább elhajózik felkutatni a másik leszármazottat, aki breki helyére léphet, azaz Arthur-t. Aki egy enyhén Harry Potter-ízű gimi legnagyobb lúzere, stb., stb. A másik szál, hogy Szőke Herceg nem hagyja annyiban, hogy lecsúszott a trónról, és összeszedi az összes gonosz mesehőst, hogy visszaszerezzék jussukat. Továbbá Fiona hercegnő, Shrek felesége terhes, amit apuci nem fogad kitörő lelkesedéssel, viszont rémálmai támadnak tőle. Ennyi. A mondanivaló sem újdonság, a befejezés is előre borítékolható.

És ezzel együtt szórakoztató a Harmadik Shrek, sokat-sokat nevettünk rajta, tényleg. Csak azt nem tudom, hogy az egész nyomoronc Hollywood-ban hogy nem találtak egy forgatókönyvírót, aki ilyen remek karakterekből, és egy sok mindenre jó alaphelyzetből valami igazán izgalmasat meg érdekeset meg újszerűt tudott volna kihozni?! Mert azért annyira nem bonyolult a feladat, ez nem a Mátrix 3…

vasárnap, június 10, 2007

Joanne Harris: Partvidékiek

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Coastliners
Oldalszám: 403
Ára: 2480 Ft
Kategória: szépirodalom

Miután Joanne Harris végére ért az „étel-trilógiának" (Csokoládé, Szederbor, Ötnegyed narancs), a Partvidékiek-kel folytatta könyvei sorát, 2002-ben. És bár a különféle étkek és italok szerepe valóban jóval szerényebb (inkább csak fűszer) ebben a könyvében, sok a hasonlóság.

A Partvidékiek is egy kicsiny francia közösségben játszódik. A főszereplő ezalkalommal is egy erős akaratú nő. Bonyodalmakból is van elég, csakúgy, mint a sötét titkokból és mély gondolatokból. Harris stílusa sem változott, itt sem enged a hosszú leírásokból, amiknek köszönhetően az olvasó szinte ott érzi magát a cselekmény helyszínein. Jelen esetben hallja a tenger morajlását, arcán érzi a sós szelet, orrában a nagy víz szagát, és így tovább.

A regény Le Devin-en, egy (igen alaposan) elképzelt kis francia szigeten játszódik, délebbre Nagy-Britaniától, de nem a legismertebb nyaralókörzetekben. Ide érkezik vissza Mado, a 25 év körüli lány. Tíz évet volt távol, s most, hogy a szigetet szívből gyűlölő anyja meghalt, igazolja a le devin-iek régi mondását: minden visszatér. Bizonyos dolgok mit sem változtak, mások pedig nagyon is sokat. Mado apja pl. továbbra is szótlan, magába zárkózó ember, ugyanakkor a sziget két, örökösen rivalizáló települése közül az egyiknek, La Houssinière-nek igencsak felvitte az Isten a dolgát (homokos strandja vonzza a turistákat, így virágzik az üzlet), míg Les Salants, ahonnan Mado is származik, hanyatlik. Az egyre inkább elöregedő falucskában már alig akad fiatal, aki teheti, menekül onnan. Ami azt illeti, még a tengerpart homokja is: a sziget ezen fele lassan pusztul, s a helyiek fatalista beletörődéssel viselik, hogy a tenger lassan elmossa földjeiket… Az energikus, önfejű lány azonban nem tudja ezt csak így elfogadni…

A festéssel is foglalkozó, jó szemű Mado hamarosan ráébred, mi lehet Les Salants tragédiája (s egyben La Houssinière felvirágzása) hátterében, s noha visszatérése a legkevésbé sem sikerül szerencsésen, és a helyiek is gyanakodva fogadják, idővel sikerül felráznia az apátiából a falujabelieket. Ehhez történetesen egy csoda is szükségeltetik, nem beszélve Flynn, a kiismerhetetlen, ám ügyes kezű s vörös hajú idegen részvételéről, aki már egy ideje segít a les salants-iak apróbb-nagyobb ügyeiben. A tapasztalt olvasó már a férfi első felbukkanásakor megsejti, hogy az ő képében léphet be a szerelem Mado életébe, ám aki Harris írásait is jól ismeri, az előre tudhatja, hogy nem fognak egykönnyen egymás karjaiban kikötni, sőt… És akkor ez még csak egy a számos, szinte kibogozhatatlanul összekuszálódó szál közül, amit a Partvidékiek (meg általában egy ilyen tengernyi titkot hordozó, zárt kis közösség) tartogat az olvasó számára.

Annyiban picit kiegyensúlyozatlannak érzem a regényt, hogy az utolsó 50-100 oldalán olyannyira felpörög, hogy hirtelenjében sokkal több minden történik benne, mint a megelőző, amúgy nagyon is eseménydús bő 300 oldalon. De bizonyára azt mondaná erre Harris, hogy a regénye pont olyan kiszámíthatatlan, mint a tenger, és ez ellen nem is lehetne mit felhozni. Tény, hogy a könyv utolsó negyedébe olyan sok meglepetést, újabb titkot és megoldást halmozott, hogy az olvasó nem győz álmélkodni, de olyasmit nem ír, ami hiteltelen lenne. Meglehet, az életben általában nem kapunk régi titkokkal, ellenségeskedésekkel és tragédiákkal kapcsolatosan ennyi választ, de egyrészt az írónő sem magyaráz meg mindent, másrészt pedig semmi olyat nem ír, ami ne lehetne igaz. Ez pedig az összes regényére jellemző.

Élet van Harris könyveiben, de valódi élet. Rozsda és varázs. Sötétbe-feledésbe száműzöttségükben csöndesen fertőződő régi sebek, és mindent elsöprő viharos szelek a tenger felől. Eső- és tengervízben korhadó, áporodott deszkakunyhók, és tiszta, vakítón ragyogó, mélykék nyári egek. Sarkokban és szőnyegek alatt meggyűlő évtizedes kosz, és szeretettel és hagyományos helyi pálinkával készített finom sütemények. Fásult elfogadás, és ellenállhatatlan, pusztító s mégis teremtő szerelem. Harris nem kendőz el semmit, az élet nyersesége és szépsége egyaránt ott van a regényeiben, s minden a helyükön. Úgy ismeri az emberi lelket, meg a kis közösségeket, minden forrongó indulatával, és összetartó szeretetével és bátorságával, ahogy csak kevesen. Csak akik megélték, s kellő intelligencia és tehetség szorult beléjük, hogy el is tudják mesélni. Sosem játsza a kívülállót, aki kimért távolságtartással tudja szemlélni, vizsgálni, elemezni az eseményeket és a szereplőket. Benne van minden szenvedélye, fájdalma, dühe és szeretete. Így miközben ízig-vérig nő, nem követi el azokat a hibákat, amiket megannyi írónő: nem palástol, nem finomkodik – de nem is mutatkozik hímgyűlölő feministának. Megkapó, gyönyörű, egyszersmind karcolóan őszinte az is, ahogy Mado érzéseit, szerelmét megírja.

S még valami, ami nagyon tetszik: ahogy az öregekről szól. Őket sem emeli piedesztálra, amire a legjobb példa az, ahogy a két, egymással évtizedek óta harcban álló idős családfő minden észérvet félredobó, ugyanakkor szinte gyerekes viselkedését ábrázolja. Ugyanakkor nem is veszi őket semmibe, ami a jelenkori társadalom egyik szörnyű rákfenéje. Harris szereplői hiteles alakok mind egy szálig, évszázados bölcsességek és tipikus, balga emberi gyarlóságok hordozói, igazi hús-vér lények, akik ugyanúgy hozzáteszik a magukét az események apályához és dagályához, ahogy Mado és Flynn is. Életemből még egy év sincs, amit nem egy sok szempontból szintén megosztott és versengő, két részből álló községben éltem le, ahol nagyon sokáig mindenkinek megvolt a maga helye (bár a változás, a hanyatlás már jócskán kikezdte mindezt). Szóval saját tapasztalatból tudom, hogy Harris valósat ír. Nagyon szeretem és tisztelem érte, de még inkább azért, mert élvezetesen és szépen ír, elmesélésre érdemes történeteket.

vasárnap, június 03, 2007

Tori Amos: American Doll Posse

Kiadó: Sony/BMG

Ha létezik Tori Amos-szal kapcsolatosan annál fontosabb hír, hogy nem rég megjelent új, 9. soralbuma, akkor az az, hogy az amerikai zongorista-énekesnő június 24-én végre Magyarországon is fellép. A koncertre a Papp László Budapest Sportarénában kerül majd sor.
A teljes cikk az új albumról, meg némi Tori-történelemmel, az e-kulton.

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Sorozatcím: FilmRegények
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2007 (második kiadás)
Fordító: Varró Attila
Eredeti cím: Fight Club
Oldalszám: 243
Ára: 2800 Ft

Az 1999-es keltezésű Harcosok klubja c. film igazi kultmozi, hatása mindmáig érezhető, leginkább a keményebb, szókimondó amerikai filmeken, de bizonyos körökben idehaza is sűrűn idézgetnek belőle. S bár az alapjául szolgáló könyv egyszer már megjelent magyarul, kb. egyidőben a filmmel, sokan még most is úgy vélik, a filmet (és pl. a Hetedik-et is) rendező David Fincher a zseni. Tény persze, hogy neki is megvoltak a maga érdemei, ahogy a remek színészeknek is (Edward Norton, Brad Pitt, Helena Bonham Carter, stb.), hiszen ők lényegében tökéletesen vitték filmre, amit
Chuck Palahniuk első (1997-ben) publikált regényében megírt. De aki a film verzióval találkozott először (és a többség így van vele), az biztos ledöbben, hogy 99%-ban szóról szóra egyezik a könyv és a mozi (a vége pl. különbözik).

Magam annyiban vagyok kivétel, hogy előbb olvastam Palahniuk első magyarul megjelent regényét, a 2003-ban a Szukits által kiadott Halálkultusz-t, mint hogy a filmet láttam volna. Így már nem ért meglepetésként az író stílusa, és mindaz a súly és tabudöntögetés, ami írásait jellemzi. De még így sem mondhatom, hogy Palahniuk műveire fel lehet készülni. Ez a fickó nagyon szereti túlfeszíteni a húrt...

Bár gondolom, a Harcosok klubját a többségnek nem kell bemutatnom, íme, miről is szól:
Adott egy meg nem nevezett mesélő, egy biztosítási ügynök, aki, lévén baleseti kárfelmérő, túl sok csúfságot látott már, ugyanakkor saját élete (korán lelécelt apa ide vagy oda) alapvetően valamiféle civilizációs burokban zajlik. Munkája miatt ideje jó részét repülőkön meg hotelekben tölti, ugyanakkor kis lakását egyre csinosítgatja Ikeás meg egyéb berendezési tárgyakkal. Nője nincs, ugyanakkor mindene megvan, amire a reklámok szerint szüksége lehet a boldogsághoz. Mégis álmatlanság gyötri, s mikor ezt elmondja az orvosának, az csak legyint rá, s azt javasolja neki, hogy ha igazi szenvedést akar látni, menjen el a hererákosok önsegélyező klubjába. Mesélőnknek ez olyannyira „bejön”, hogy végül a hét minden napján ilyen klubokba kezd járni. Ám átmeneti békéjét felborítja, mikor több különféle ilyen összejövetelen is összefut Marla Singerrel. A lány szintén kamuból jár e klubokba, ráadásul mesélőnknek meg is tetszik.

Mindezzel párhuzamosan megismerkedik Tyler Durdennel, a nihilista életművésszel, aki éjszakai filmvetítésből, egyéb alkalmi munkákból tartja fenn magát, és minden cselekedetével igyekszik középső ujjat mutatni a fogyasztói társadalomnak. Mesélőnkre, aki gyökeres ellentéte Tylernek, sokként hat ez az ismeretség – ráadásul mikor lakása gyanús körülmények között leég, kénytelen Durdernhez költözni. És első közös görbe estéjükön Tyler ezt kéri a mesélőtől: „Szeretném, ha megütnél. Tiszta erőből.”

Hogy miért? Mert az igazi élmény, az nem valami reklámokból szedett fölösleges cikke az életnek. És aztán innen már nem is kell sok az első harci klub megalakításához. S bár a klub első két szabálya az, hogy „senkinek egy szót sem a harci klubról”, az efféle, kocsmák pincéiben, garázsokban zajló, véres összejöveteleket tartó társaságok gomba mód szaporodnak.

Hogy miért? Mert az a halom krapek, akiket nők neveltek fel, és előre programozott életet él irodákban, ilyen-olyan jól fizető vagy átlagos munkahelyeken, így igazi férfinek érezheti magát. Igaz, hogy puszta ököllel esnek egymásnak a Durden által felállított szigorú szabályok szerint, de büszkén és szótlanul viselik a fájdalmat és sebeiket.

Az ám, és ezzel még nincs vége – Durdenéknek új ötlete támad, a Nemezis-terv, amihez a harci klubok legzorkóbb, legfanatikusabb tagjaiból toboroznak szabályos hadsereget. A felszínen szappanfőzéssel foglalkozó csoport a háttérben a fogyasztói társadalomra mérendő kisebb-nagyobb csapásokra készül. És egy idő után a mesélő úgy érzi, ez már így nem frankó, kezd kicsúszni a kezük közül az irányítás...
És van a sztoriban egy óriási csavar, amit végképp nem árulhatok el.

Palahniuk kíméletlen képet fest a modern nyugati civilizációról. Úgy véli, a fogyasztói társadalom pusztulásra van ítélve, és az a helyzet, hogy amit leír, amit ábrázol, az jobbára igaz, s nálunk is egyre inkább. Látni kell ugyanakkor, hogy a beteg társadalomra harci klubok és Káosz brigádok képében adott válasz ugyanúgy beteg logikán alapul. Mondhatjuk, hogy fekete humorú, pengeéles szatíra a Harcosok klubja, ez azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé érett elmékre nem fejthet ki olyan hatást, aminek szörnyű következményei lehetnek. Márpedig van valami sajátos torzulás, éretlenség is sok dologban, amit Palahniuk leír. Pl. mikor egy puccos, gazdagok részére rendezett vacsorán a felszolgálóként dolgozó Durden beleteszi péniszét a levesbe, majd bele is vizel (igen, ezeket a szavakat használja az író) – ez azért durván gyerekes dolog. Ilyet iskolás nyikhajok szoktak csinálni az utált tanarak ellen.

Meg aztán akármennyire is a fájdalommal, a halállal való szembenézést hirdeti a harci klub, ugyanúgy nem ad választ, megoldást, s pláne nem feloldozást az emberi lét legmeredekebb kérdéseire. Egy beteg, az emberi életben való lavírozáshoz legalább némi segítséget nyújtó régi értékektől megfosztott társadalomban, ahol tabu a betegség, a kín és az elmúlás, és ahol a civilizáció védfalai mögött bizonyos fokig el is kerülhetik az embert az élet mindezen rosszként felfogott velejárói, egy kitekert logika szerint bátor és férfias dolog lehet szétveretni a pofánkat. De valójában előbb-utóbb ezek a csávók is feldobják a talpukat, és ha volt is pár valódinak vélt pofonban részük, valójában ők is ugyanolyan lúzerek, mint mindenki más. Az, hogy nem érzed magad vesztesnek, nem jelenti azt, hogy nem vagy vesztes.

Azt hiszem, aki már kapott pár igazi pofont a valódi élettől, amikor ráébredt, hogy neki egyedül kell elviselnie és túlélnie a fájdalmat, mert senki más nem élheti le helyette az ő életét, annak ez a könyv undorító lesz. Amúgy is sok hányingert keltően ocsmány dolgot ír Palahniuk. Mégis azt gondolom, lehet pozitív hatása is. Amennyiben arra emlékezteti az olvasót, hogy élje a saját, valóságos életét, kezdjen vele valamit. És ebben a korban, amikor mindenhonnan ömlik ránk a haszontalan információ, amitől csak egyre inkább falakat emelünk magunk köré, sokaknak tényleg csak az jut el az agyáig, ami sokkol, ami megráz...

Palahniuk pedig nagyon is tudatosan és ügyesen csinálja. Minimalista stílusa, mely kerüli a jelzőket, rövid, igékre épülő mondataival átüti a közöny falát. Gyakran ismétel, amivel nem szimplán az olvasóba sulykol bizonyos dolgokat, de maró gúnnyal mímeli az amerikai tanítási modellt, amit az önsegítő körökben ugyanúgy alkalmaznak, ahogy mondjuk a menedzserek továbbképző tréningjein, nem beszélve a marketing megannyi ügyes fogásáról. Saját módszereit fordítja a rendszer ellen, s ez önmagában zseniális húzás. Aztán ott vannak a szállóigévé vált mondatai, kifejezései, amik közül pl. az „Apu Görcsbe Rándult Gyomra vagyok” jellegű beszólások magyar fordításban még ütősebbek is, mint angol eredetiben. Igen, és, csak hogy tudjátok, vannak homoerotikus részek is, amikről először tán nem is tudatosul, hogy mi a pálya, elvégre ha ez nem macho sztori, akkor ugye semmi, de aztán
utánaolvas az ember, és kiderül, hogy Palahniuk homoszexuális. Aha, gyanús volt, mi? Különben számít? Nem hiszem. Chuck fiú kurvára telibetalálta, amit megcélzott, igazi kultusza van (rajongói a The Cult-ként is emlegetik a maguk kis tömörülését), és bátran odatehetjük a műveit Bret Easton Ellis vagy Coupland X generáció-ja mellé (vagy a filmet a Született gyilkosok és az Amerikai história X sorába). Lehet gyűlölni, lehet imádni és követni, elégetni és oltárt állítani neki, de attól még rémisztő látlelet a mai világunkról, és mint ilyen, fontos irodalmi alkotás.

De akárhogy is, azért helyén kell kezelni. Ez csak egy regény, nem a valóság (ahogy a leírt bomba-receptek sem valódiak). Provokatív mű, mely gondolkodásra serkenti az olvasót (vagy aki bedől neki, azt megszivatja). És nem kell elhinni minden szavát. Vannak más könyvek is, amik talán adnak valamiféle vigaszt, kiutat, megfejtést. És vannak más útjai is az életnek a mai világban. Mert aki valami ellen lázad, az valamelyest szintén áldozata annak a valaminek. De néha felül is lehet emelkedni azon a valamin. Arról azonban más könyvekben lehet olvasni, azt más klubokban kell keresni. Gondolom én...

csütörtök, május 31, 2007

Kowalsky: Jéglanka meséi

Kiadó: Trajan Könyvesműhely
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 276
Ára: 2000 Ft
Kategória: szépirodalom


Kowalsky immáron csak volt-Black-out frontember, aki a Mantra-ban is énekelt, de ma már csupán a Kowalsky meg a Vega nevű formációjában zenél – ez pedig a második könyve. A Holnap előtt című elsőt még Le Renard-ral közösen írta, aki ezalkalommal (Szántai Zsolt néven) csupán mint szerkesztő közreműködött. Ez bizony teljes egészében Kowa műve, egy olyan rockénekesé, aki nagyon sok mindenen ment keresztül. Ám közvetlenül az élettapasztalatairól sokkal kevesebbet írt le ebben a könyvben, mint az előzőben.

De nem csak ebben más a Jéglanka meséi. Bár a cím becsapós lehet – ez valójában nem gyermekmese. De nem is „szimplán” regény – inkább valami nagyon érdekes kavalkád. Adott egy kiindulási pont – egy fiú egy jókora pofon hatására átkerül egy másik világba, Jéglankára, ahol szélként járva belelát eme havas-jeges bolygó élőlényeinek, a jégsziláknak életébe, sőt gondolataiba is. A fő történeti szálat tehát a szilákkal, s elsősorban is az Olvadó Muni nevű szerzetessel történő események adják. Legfőképpen az, hogy királyukat megszállja a Mamothi nevű, ősi, gonosz szellem, aki világuk elpusztítására tör, lévén éltetőeleme mások szenvedése. Ugyanakkor erre a szálra számos kisebb sztorit fűz fel az író, mind egy-egy példázat vagy tanmese, melyeket történetünk hősei az emberek világáról mesélnek egymásnak. A történelem számos eseménye, és a Föld megannyi helye feltűnik ezekben a rövid betétekben, mindig ahhoz kapcsolódóan, ami épp történik a jégszilákkal illetve aki épp meséli. Így apránként kiderül, hogy Mamothi már számtalan alakban felbukkant az emberek között, és nagyjából minden rosszról ő tehet (de a felbukkanásáról meg az, akinek nem tiszta a szíve). Azonban Olvadó és barátai rátalálnak annak a nyitjára, hogy hogyan lehet ezt az ártó lényt elűzni – még ha mindennek nagy ára van is.

Elsőre, megmondom őszintén, nem igen tetszett ez az egész. Hogy van itt minden: mese, fantasy, sci-fi, persze a hétköznapi valóság is valamelyest, de még dalszövegek is; a jégszilák fura nevei, a nyilvánvaló, ám sokáig nevén nem nevezett keleti filozófiai hatások, és a többi. Ez túl soknak, túl zagyvának tűnt. Zavartak szóismétlések, oda nem illőnek érzett dolgok, mintha csak a szerkesztő nem lett volna elég erős kezű az írói útjának még mindig inkább elején járó Kowalsky-val. De aztán ahogy egyre beljebb haladtam a könyvben, úgy tetszett meg egyre jobban. Nem mondom, hogy maga a történet olyan szédületesen eredeti, sem a kis beiktatott sztorik. De aztán már inkább némi csodálatot váltottak ki belőlem az utóbbiak, mert lejött, hogy az író rendesen utánajárt a legkülönfélébb történelmi tényeknek is. Márpedig igen különfélék, hiszen a korai keresztények üldöztetése épp úgy felbukkan, mint közel- ill. távol-keleti események és személyek, a keresztes háborúk, vagy épp Jeanne D’Arc. Ezeket mondjuk néhol inkább csak hozzáfércelte, mint szőtte a fő történetszálhoz, ám mindet jól megírta (bár az elefántos sztori a három vakkal kicsit kilóg, lévén relatíve jól ismert verzió arról, hogy ki vagy mi Isten), s a könyv vége felé már kitisztul a kép, az olvasó megérti, mit miért tett hozzá könyvéhez Kowa. A legvégén található idézetek pedig, úgy a Bhagavad-Gítából mint a Bibliából, szemernyi kétséget sem hagynak a kötet végtelenül pozitív, szeretetet és békét árasztó, ugyanakkor erőt-energiát is adó üzenete felől.

És az is jó, hogy a Jéglanka meséiben nem teng túl sem a szentimentalitás, sem a hurrá-optimizmus. Hogy Kowa nem azt mondja, hogy ez és ez a frankó, és akkor majd minden rendbe jön, vagy hogy csak ez a helyes út, és aki ezt követi, az jó csávó, a többi meg megy a pokolba. Hanem azt, hogy itt ez a történet, ő így tudja elmesélni, és reméli, másnak is jól fog esni. És hogy azt is hozzáteszi: „...együtt tényleg lehetnénk hurrikán, hiszen összeköt minket... az Élet!”
Bizony, ez megintcsak jó könyv lett!

hétfő, május 28, 2007

A Karib-tenger kalózai: A világ végén

Színes amerikai kalandfilm
Eredeti cím: Pirates of the Caribbean: At Worlds End
Gyártás éve: 2007
Hossz: 168 perc
Rendező: Gore Verbinski
Főszereplők: Johnny Depp, Orlando Bloom, Keira Knightley, Bill Nighy, Stellan Skarsgård, Geoffrey Rush, Yun-Fat Chow, Keith Richards
Forgalmazó: Fórum Hungary
Hazai bemutató: 2006. május 24.

A Karib-tenger kalózai sorozat 2003-ban indult, s A Fekete Gyöngy átka c. első rész óriási siker lett. A múlt év júniusában mozikba került folytatás, A holtak kincse szintén, és egészen biztos vagyok benne, hogy az internetes kalózkodás korában is épp eleget fognak az alkotók, forgalmazók és a franchise többi résztvevői kaszálni ezen a harmadik részen is.
A teljes cikk az ekulturán, rummal az igazi! :)

kedd, május 22, 2007

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2003 (2004, stb.)
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Five Quarters of the Orange
Oldalszám: 397
Ára: 2480 Ft
Kategória: szépirodalom

Ez volt a harmadik magyarul megjelent Joanne Harris könyv (először 2003-ban), egyébként a francia anya és angol apa lányáként született írónő ötödik regénye, egyben az „étel trilógia" befejező része. Az Ötnegyed narancs mindkét előzőnél sötétebb, félelmetesebb – ugyanakkor a mágiának, ami bizonyos mértékben és értelemben mindkét előzőben megvolt, nyoma sincs benne. A gasztronómia viszont ugyanolyan fontos eleme, még ha a címbéli gyümölcs amolyan fegyverként jelenik is meg. S a helyszín is egy apró francia település, ezalkalommal a Loire menti Les Laveuses.
Teljes cikk az ekulturán.

hétfő, május 21, 2007

De Facto + 4, 2007. máj. 18., Bp. Kultiplex

The Moon and the Nightspirit. Fotó: UNMár amikor a The Moon and the Nightspirit 2 +3 tagja felment a színpadra, meglegyintett valami furcsa hangulat. „Miféle varázsos népek, garabonciás diákok, erdei tündérek...?!” – ez jutott eszembe, s nem is csalatkoztam. Nem vártam mondjuk, hogy a dark és rocker közönség majd táncra perdül, ahogy egy belga fantasy fesztiválon vagy egy itáliai pogány rendezvényen – de a hangulat így is remek volt.

The Moon and the Nightspirit. Fotó: UNAki nem tudná, ez a békéscsabai formáció a Nyugat-Európában ’99 környékén kisebb sikereket elért Evensong két tagjából áll: Szabó Mihály élőben elsősorban akusztikus gitáron játszik, párja, Tóth Ágnes pedig énekel és hegedül. Áginak vékonynak tetsző, magasabb hangja van, ám élőben is mély átéléssel és hatással hozta tündérhonban, Aranykorban fogant dallamait. És nem sok olyan ember van, akin nem találnám nevetségesnek, túlzónak vagy egyszerűen csak nem rá illőnek a tollakat a hajban, a kicsit boszis-tündéres ruhát – Ő az egyik kivétel. Ugyanígy a többiek szerelése is tökéletes volt, s még az is megfordult a fejemben, hogy kb. ’98 óta ismerem őket, s mit sem öregedtek, szóval lehet ám valami ebben a zenében!

Kettejükön kívül az Evensong volt ritmusszekciója zenélt élőben, s még egy gitáros. Eddig két lemezük jelent meg (Of Dreams Forgotten and Fables Untold 2005, Regő rejtem 2007), mindkettő szépséges digipak formátumban, a portugál Equilibrium Music kiadásában. Ezekről kb. fele-fele arányban játszottak, s az olyan, táncra hívó, varázslatos dalok mellett, mint a Beloved Enchantress vagy a Regő rejtem, néhány szomorkásabb, lassabb darab is felcsendült. S ha nem is vonultatták fel a teljes hangszer-arzenált, a lényeg ott volt.

Néha mézédes, máskor ligetes, szélfútta, vagy erdőn bolyongó zene ez, ősmagyar emlékek-álmok és Loreena McKennitt-rokon hangulatok finom, igéző keveréke. Amíg tartott a koncert, áradt a színpadról a szépség, az áldás és a derű.

A szegedi Variola kultikus csapat volt nagyjából akkortájt, amikor az F.O. System-nek is jól ment (1990 körül), csak ők inkább vidéken mozogtak. És saját maximalizmusuk miatt sosem csináltak demót vagy albumot – egész múlt évi újjáéledésükig. Dula Sanci gitáros és Fincza dobos amúgy a Nevergreenből is ismerős lehet, de ez másfajta cucc: jó sok ’80-as évekbeli gót meg alterock van benne (F.O., Mission, Cult, stb.), meg egy egész kevés olyasmi, amit mondjuk a korai Tankcsapdához tudok hasonlítani. Elég nyers zene, remek Dula szólókkal, könnyen megfogó nótákkal. Bár a Depeche Mode feldolgozás (Never Let Me Down Again) ráébresztett, hogy túl sok Variola számban vész el a verzék alatt a lendület, a dinamika.

A
Gire-ben most egy darabig megint Hermann Balázs basszusgitározik, aki raszták nélkül is döbbenetes átéléssel és mozgással tud muzsikálni, s hozzá még jól is. Ő volt középen, tőle balra vagy jobbra üvöltött és zúzta BC Rich-ét Kónya Zoltán, míg a másik szélen Kátai Tamás gyilkolta a szintit. A program a február táján megjelent első album zúzósabbik fele volt + Az őzek futása, és ha nem is jutott nekik tökéletes hangzás, legalább nem folyt össze minden. Ráadásul a közönség kimondottan ráérzett a Gire zenéjére, így az első pillanattól forró volt a hangulat – meg persze őszi is, amikor Tamás szintidallamai épp felülkerekedtek a dobgép-riff robajon. Szép volt és megindító, annyit mondhatok. És remélem, míg Balázs itthon van, összeraknak egy rakás új dalt.

Az ausztrál The Eternalról eddig mit sem tudtam. Valaki azt mondta, amolyan Anathema/Katatonia keverék, és ez kb. meg is állta a helyét. Hogy ausztrálok, az talán csak pár poénos konferanszból derült ki, amúgy jó doom-osan/setéten, s néha meg egész fogós dallamokkal tolták a dark-gót metalt. Alapvetően egész jó volt, csak nekem ekkortájt már kezdett túl sok lenni aznapra (a Kultiban még a Moon and the Nightspirit-et is képesek fülsiketítő hangerőre keverni, szóval ez már fájt), úgyhogy az utolsó pár nótát kihagytam.

A
De Facto-t ellenben végignéztem megmég. Az új, Karizma c. lemeznek az első felét meg a Szárnyak és karmok-at tolták, plusz kisebb best of-ot a régiekből, és bár más volt ez a koncert, mint az A38-on februárban, nagyon élveztem.

A Gothica fesztiválon tapasztaltak alapján kicsit tartottam pedig tőle. Mert jó és dicső, hogy rátaláltak a szellős dalszerkezetek és hiperfogós dallamok titkára, amint azt a Karizma bizonyítja, ám a PeCsában a régi nóták ereje elvészni tűnt. És arra gondoltam, OK, kell nekik még pár év, hogy még tovább érjenek, és ráébredjenek, hogy igenám, de a rockos témáknak meg kell dörrenniük, azokat oda kell tenni, finomkodás nélkül. De az a jó, hogy ezen a koncerten talán ha egyetlen dalnál éreztem úgy, hogy ez azér’ régebben állatabb volt, amúgy Geőcze Zoli gitáros és Tóth Gyula énekes is azt és úgy hozta, ahogy kell. Én meg szeretem, ha Gyula üvölt, hehe.

De az új dalok is imádniavalóak, pedig nem sok zenekartól viselném el ezt a fajta pop-os slágerességet, sőt. Az Angyalszívvel nyitottak, aminek jó kis klipje immáron a Viva-n is szépen pörög, és a közönség onnantól meg is volt véve. Lehet, hogy Gyula hangja itt-ott nem volt 100%-os formában, de a népek kipótolták, ha kellett. Óriási hangulat uralkodott mindvégig, na.

Nekem személy szerint a Kereszt és a 999 c. örökbecsűek mellett a Szentháromság jött be most a legjobban, ami bárki mástól pofátlan Cult nyúlás lenne, de ahogy Gyuláék tolják, úgy nem érdekel ez. Nem, hogy léggitár, de légcsörgő, meg széles terpesz, meg minden. Akkora nóta, hogy az kész, maga a szenvedély! De mondjuk a Violett is gyönyörűszép volt.

Ezalkalommal is szerepelt pár nótában Gyula unokahúga, a Karizmán is énekelgető Napsugár. Amikor felment, és elkezdte, hogy „nagyon örülök, hogy itt lehetek...”, akkor azért megrémültem, de mikor bekiabált valaki, hogy „éljen a melle!”, és ő meg azt válaszolta, hogy „kettő van”, akkor azért kapott tőlem pár respekt-pontot, hehe. És különben jól is énekelt, bár az olyan helyzeteket, mint mikor az unokabratyója gondolt egyet, leugrott a színpadról, majd egy csörgővel a kezében tért vissza, szóval amikor ott kellett egyedül állnia, még nem kezeli valami jól, de talán ezt nem is várhatjuk el tőle. Gyula amúgy is mindig kész meglepetéseket okozni, még ha az „ecsegfalvi parasztgyerek vagyok” dumák előre borítékolhatóak is. Tök mindegy, minek kapcsán, de előbb-utóbb úgyis előjön velük. Isten bocsássa meg nekem, de még ezt se bánom, hehe.

Amúgy viszont azt vettem észre, hogy az új De Facto dalok csajoknak jobban bejönnek, mint krapekoknak. Talán azért lehet ez, mert annyi érzés, lélek és ösztön van bennük, még ha a dalok felépítése baromi átgondolt munka eredménye is. Persze nem én voltam az egyetlen kivétel, de akkor is úgy látom, hogy aki mindenáron ésszel felfogni, értelmezni akarja a De Facto zenéjét, az rossz oldalról közelít. Ezt érezni kell, és hogy lehet, arra rajtam kívül egy halom ember a bizonyíték, és azt remélem, hogy egyre többen és többen lesznek. Mert minden borús meg sötét meg bánatos szöveg dacára is van valami pozitív, valami erőt adó ebben a zenében. Valami olyasmi, amire nagy szüksége van a mi világunknak.

hétfő, május 14, 2007

Ray Bradbury: Az öröm masinériái

Ray Bradbury nevét hallva a legtöbbeknek persze a Marsbéli krónikák meg a Fahrenheit 451 ugrik be. Ám az Agave Könyvkiadó azt ígéri, ezeket is újrakiadja majd Bradbury-életmű sorozatában. Úgy legyen! Amit Philip K. Dick dolgaival műveltek az eddigiekben, az alapján csakis jóra számítok.

Tehát ennek a sorozatnak a nyitódarabja Az öröm masinériái, benne 21 remekbe szabott novellával, ami eredetileg 1964-ben jelent meg. Jószerével bármelyik másikkal is kezdhették volna, de annyiból mindenképp jó választás volt, hogy szinte nincs benne két szorosabban értelmezve hasonló irányzatba tartozó írás sem. És bár az egyéni ízlés szerint változó lehet, hogy kinek melyik tetszik leginkább, mindegyik darabja mestermű. A teljes cikk pedig imhol, az endless-en.

vasárnap, május 13, 2007

Anne Rice: Merrick

Sorozatcím: Vámpírkrónikák, VII. rész
Kiadó: Dáin Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 298
Ára: 2990 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror


A Vámpírkrónikák VII. részében Anne Rice új szereplővel ismerteti meg rajongóit. Ő Merrick Mayfair, a New Orleans-ban felnőtt Talamasca-s boszorkány. A mesélő azonban ezalkalommal is David Talbot, több Rice-féle vámpír regény lejegyzője, akit még a Talamasca főnökeként ismertünk meg a IV. részben (A testrabló meséje), és akiből aztán Lestat csinált vámpírt.
A teljes cikk az ekulturán olvasható.

kedd, május 01, 2007

Peter S. Beagle: Tükörbirodalmak

Sorozatcím: Beagle sorozat
Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Kleinheincz Csilla
Oldalszám: 448
Ára: 2550 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Ez a hatodik magyarul megjelenő Beagle kötet, és a második novellaválogatás. Ami annyiban speciális, hogy ilyen formában még soha sehol nem jelent meg. Egyes részei itt, mások ott kerültek nyomtatásba (van, ami önálló könyvként, más meg ilyen-olyan kollekciók részeként), ám ilyeténképpeni összeválogatásuk egyedülálló. Ez történik, ha egy kiadó-fordító a szokásosnál elmélyültebb kapcsolatot ápol egy íróval. Van okunk örülni, olvasók! És van okotok tovább olvasni a cikket az ekulturán. :)