P.R.Morrison: Szélszelidítő

Kiadó: Orlando Stúdió
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Borbás Mária
Eredeti cím: The Wind Tamer
Oldalszám: 282
Ára: 1990 Ft
Kategória: gyermek / ifjúsági

A skót Orkney szigetekről származó írónő első regényét jelölték a brit Carnegie medálra, melyet az angol nyelven íródott, elsőként Nagy-Britanniában megjelent gyermekirodalom legjobb művei között osztanak ki. S bár nem nyerte el, a jelölés mindenképp jogos volt.

A történet helyszíne is a skóciai szigetvilág, pontosabban a Westervoe nevű halászfalu. Itt, a Szeles Gerinc nevű házban él Archie Stringweed, az épp tizedik születésnapjára készülő fiú, akivel egyszerében fura dolgok kezdenek történni. Úgy érzi, a szél beszél hozzá (méghozzá fenyegetően), különös, mozgó zöld fényeket és még különösebb, óriási fehér madarakat lát, valamit titkoló szülei elrejtik előle a postán érkezett ajándékát, ráadásul váratlanul betoppan nagybátyja, Rufus, akit 9 éve nem látott a család. Valami készül...

Ez a valami pedig a Stringweedek elsőszülött fiait sújtó átokkal van kapcsolatban: közeleg Huigor, a hurrikán, hogy egy életre elvegye Archie bátorságát – híven a hagyományokhoz akkor, amikor betölti a tizedik életévét. Csakhogy Rufus és mások úgy vélik, Archie talán megtörhetné ezt az átkot, ám ehhez nem „csupán” a pusztító erejű, természetfeletti viharral kell szembenéznie, de önmagával, sőt aggodalmaskodó szüleivel is.

Bátorságról (mely megannyi különféle formát felvehet), kitartásról szóló, izgalmas és szép történet ez. Tiszta nyelvezetű, ugyanakkor sok-sok fontos kalandregényi elemet felvonultató sztori. Meglehet, Rowling dupla ilyen hosszan írta volna meg - nem mintha a Potter sorozathoz sok köze lenne, bár biztos vagyok benne, hogy annak sikere nélkül ez a könyv nem íródott volna meg, és ezt nem rosszból mondom. Hibát én maximum annyit tudok benne felfedezni, és ez nagyon is szubjektív, hogy valahogy nem érzem benne az igazi skót ízt. Nem sztereotípiákat hiányolok belőle, hanem valami hangulati pluszt, amitől eltéveszthetetlenül skótok lennének a regényben felvonultatott sziklás tájak, a szelek és a hideg, meg a szereplők és az események. Persze, hogy nem kell minden ifjúsági regénynek annak a kultúrának a mélyéből táplálkoznia, amelyben megíródik, mégis, ennek a könyvnek az atmoszféráját érzem a leginkább hiányosnak.

De ezzel együtt is kellemes olvasmány, kalandokról álmodozó 10 év körüli fiúknak pedig (no és azon nőnemű kortársaiknak, akik nem kérnek a számukra kitalált, Barbie-jellegű habos, rózsaszínű és cukormázas fantazmagóriákból) a Szélszelidítő egyenest kedvencük lesz. És remélhetőleg a The Wave Traveller (kb. Hullámutazó) c. folytatás is hamarosan megjelenik magyarul.

Erato (antológia)

Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Oldalszám: 315
Ára: 2090 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Ez egy novellaválogatás, melyben a Delta Vision kiadó által kiírt pályázat győztesei szerepelnek. A cél ez volt: bizonyítani, hogy a képzelet irodalmában (legyen bár klasszikus vagy modern fantasy netán sci-fi) is be lehet színvonalasan mutatni az erotikát, a szexualitást. Mondván, e stílusirányzatokban ez ritkán fordul elő. Vagy szépelgés, álszemérmeskedés megy, vagy durva, tapló módon jelenítik meg létünk eme enyhén szólva is fontos (sokak által mindenek közt a legjobbnak és leggyönyörűségesebbnek tartott) aspektusát.

És ezt remek ötletnek tartottam, de őszintén szólva mikor elolvastam a kiírást, nem értettem tisztán, hogy mit is akarnak. Elolvastam/belenéztem az „ajánlott irodalomba” (egy Gaiman novella, egy Farmer regény, stb.), aztán írtam én is kettő novellát, és nem gondolom úgy, hogy olyan fene jók voltak, hogy be kellett volna kerülniük e kötetbe. De azt reméltem, ha megjelenik az antológia, akkor majd megvilágosodok – és ez nem egészen történt meg.

Mivel a 12 írást 3 alkategóriába osztották, s mind más és más, lentebb egyenként röviden leírom, nekem mi hogy – de itt hatványozottan igaz, hogy a megítélés szubjektív. Általánosságban azt mondhatom, hogy rossz novella nincs a kötetben, de igazán kiemelkedő sem sok. A legtöbb jó átlagos; nem bántam meg egyik elolvasását sem, de maradandónak csak egyik-másik tűnt. Ami meg a szex részét illeti, olyan túl nagy szerep nem is jut neki, sok írásban inkább csak színesít, s nem a cselekmény központi, meghatározó része. Mindegyikben fontos, de végül is nem arról szólt a pályázati kiírás, hogy a szex legyen a főszereplő. Mindenesetre aki azt remélte, hogy valami jó zaftosat olvasgathat, az nyugodtan menjen vissza a kedvenc pornóoldalaira, itt nem pornográfia van, hanem tényleg igényesen megfogalmazott, de nem kendőzött erotika (bár ez is relatív). Aki pedig tündéket/kis zöld embereket/Kthulhukat megerőszakoló orkokra/űrhajósokra/elméjük épségét kockáztató nyomozókra (vagy fordítva) számított, az keservesen csalódik majd.

K. Varga Beáta: Esővágy
Egy elképzelt fantasy vagy ókori világban játszódó sztori. Az Istennő papnőinek egyike, egy vak lány a főszereplő, aki a nagy ünnepre készül, amikor a ceremoniális egyesülés sikere biztosíthatja az elkövetkezendő öt évre elegendő esőt. Némileg patetikus, különösebb extráktól mentes, nem rossz, sem kiemelkedő novella.

Molnár B. Gábor: Kaland a szerelemmel
Akár az előző Delta Vision pályázatra (77) is íródhatott volna, hiszen a magyar népmesék egyik ismert hőse, Árgyélus királyfi a főszereplője, aki, mondjuk így, szexéhes tündérek (boszorkányok, ilyesmik) csapdájába esik. Az értékelendő, hogy Gábor nem szégyenlősködött leírni a két nő + egy férfi felállást, meg stílus, hangulat tekintetében is OK. Ennyi.

Kollár Annamária: Mielőtt a nap felkel
Feudális, királyi környezetben játszódó, intrikákkal teli történet, némi női szerelemmel, arról, hogy mi mindent kell feladni a hatalomért cserébe. Az erotika csupán egy összetevője, és ez is megteszi, de ez minden.

Farkas Balázs: Rókacsapda
Egy kalandozópáros egyik tagja, a címbéli Róka a főszereplő, aki nagyon meg akar kapni egy lányt egy falusi vásáron, csakhogy annak már van fiúja. Bár feldíszítgette az író, alapvetően eléggé egyenes vonalú, szimpla írás ez, a végén egy pici csavarral.

Vértessy Tamás: Dalvarázs
A háttér a mai Magyarország, főleg Budapest és Debrecen, az alapötlet pedig nagyszerű. A főszereplő, András ugyanis dalok segítségével tud varázsolni: felismeri a másik ember által ismert, hallott dalokat (főleg magyar popdalokat idéz az író, bár a Lord részletért jó pont jár), s lényegében azok szövegén keresztül tudja manipulálni a valóságot. András, aki nincs egyedül a tehetségével, bosszúra vágyik mestere megöléséért, ill. beleszeret annak lányába. Minderről idősíkok váltogatásával mesél Vértessy Tamás, és szerintem a befejezés gáz. Viszont a kitalált világba még írhat remek sztorikat.

Tóth Csilla: Az átok
Csilla az egyik a könyvben szereplők közül, akinek már megjelent regénye, és mindkettejükön érződik a tapasztalat. Főszereplője egy negyvenes, lestrapált feleség, igazi trampli, aki a Dallaszból veszi a becenevét, viszont az átkai igen hatásosak. Márta nagy bánata, hogy nincs gyereke, mert alkesz roncs férje nem képes neki nemzeni, úgyhogy végül felkérik „az ember” egyik ifjú munkatársát, hogy ejtse teherbe a nőt. Ezt a kétségbeesett, megalázó helyzetet és szocreál hátterét iszonyú erőteljesen és érzékletesen jeleníti meg a Körbe ég szerzője, szóval mint írás, a kötet egyik legjobbja. De én azt várom már nagyon, hogy valami szépről és jóról írjon Csilla, hogy végre ne csak arra használja a tehetségét, hogy kiakasszon, meg elgondolkodtatjon, de adjon valami enyhülést, valami pozitívat is. Tőle ugyanis az is ilyen valóságos és erős lesz.

Kolozsvári Zsófia: Testközelben
Egész jó kis sztori arról, hogy egy fiatal lány ismerőse, régi titkos hódolója a csajszi illatává válik. Az alapötlet remek, az Ági és seggfej pasija közti üres, értelmetlen kapcsolat ábrázolása is valóságos. Azt viszont nem hagyhatom szó nélkül, hogy a lány minden különösebb megrökönyödés, és az okok, hogyanok és miértek keresése nélkül elfogadja, hogy Gábi lett az őt mindenhova elkísérő, figyelmes és kedves illata. Tudom, hogy ez itt fantasztikus irodalom, de ez vajon azt is jelenti, hogy az emberi természethez tartozó, alapvető logikai lépcsőket át lehet ugrani?

Jakab R. József: Kallódó élvezetek
Rövid novella egy éjjeli őrről, aki egy jövőbeli áruházban fura dolgokra lesz figyelmes. Szegény Vilmosnak senki nem hiszi el, hogy szeretkező, pajzán alakokat lát éjszakáról éjszakára, akiket hiába is üldöz, nem tud elkapni – mígnem... Ez sem egy megrázó alkotás, de értékelem a humorát.

K. Varga Beáta: Nyolc négyzetméter a világ
Beáta két írása közül ez a futurisztikus jellegű jobban tetszik. Egy olyan fürdőkád a főszereplője, „aki” érzékeli a benne tisztálkodó ember hangulatait, reakcióit, s aszerint mozgatja a vizet, áraszt különböző illatokat, és így tovább. És aki beleszeret a gazdájába, majd féltékeny lesz annak barátnőjére, majd... Sikamlós, némi humorral fűszerezett sztori ez, egy pénzzel és képzelőerővel felfegyverzett pornórendező akár filmre is vihetné.

Fehér László: Betanított
A kötet legjobbja. Eddig nem ismertem Fehér László (alias Marvin) írásait, pedig az rpg.hu-n fellelhetőkből külön kötetet lehetne kiadni. Ez a novellája kb. olyan, mintha mondjuk Kelly Link vagy Palahniuk egy sztoriját Philip K. Dick valamelyik beteges, futurisztikus világába helyeznénk. Hangulatilag iszonyú erős, noha nem egykönnyen érthető, részint költői, posztmodern novella. Egy kísérletről ill. egy megépítendő gépezetről van szó, melybe bele akarják táplálni az összes fellelhető szexuális elhajlást. Minderről egy olyan ürge mesél, aki olyan videókat gyűjt, melyeken rejtett kamerák által felvett emberi megszégyenülések, szerencsétlenségek láthatók... De az asszisztense is épp elég perverz, és ez mind semmi ahhoz képest, ami akkor történik, amikor a fejlesztett program... Nem mesélem el. És azt sem mondom, hogy ez tetszett a legjobban, ugyanis ez is az a fajta írás, ami azzal hat, hogy milyen szinten morbid, kifordult és ütős. De azzal aztán nagyon durván.

László Zoltán: Mélyebb rétegek
Több regény (pl. Nagate) szerzője hozza a tőle szokott precíz mondatokkal megírt, jól odatett sztorit. Méghozzá egy jövőbeli Budapesten, ahol az emberi kapcsolatok ürességét csak mélyítik a szkinek, a letölthető külsők. Mindenki szép, mindenki kívánatos, de ha szeretkezel valakivel, ugyan kivel teszed valójában?! Igen, itt van filozófiai mélység, és ez egy jó írás.

Horváth Éva: Szerezz energiát!
A sci-fi négyes közül a legkönnyedebb, lényegében akár Star Wars is lehetne. Egy csempészhajó szeli a mélyűrt, míg különféle okokból el nem fogy az energiája. A legénységre a biztos halál vár, kivéve, ha rá tudják venni utasaikat, három különös lényt, hogy szeretkezzenek – ugyanis ha azt teszik, akkor azzal energiát fejlesztenek. Csakhogy úgy alakul, hogy az egyik embernek kell alávetnie magát a pángalaktikus szexuális aktusnak, aminek végkimenetele előre kiszámíthatatlan.

John Howe fantasy műhelye

Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Unger Imola és Unger Anikó
Eredeti cím: John Howe Fantasy Art Workshop
Oldalszám: 124
Ára: 4950 Ft

Ha azt mondom, John Howe, a többség azt mondja rá: Gyűrűk Ura. Legalábbis a legtöbben a Gyűrűk Ura filmtrilógia kapcsán hallottak először erről a kiváló festőművészről. Peter Jackson filmjei képivilágának viszont épp amiatt lett Howe az egyik kialakítója (a páratlan Alan Lee mellett), mert már rég ismert volt remek Tolkien-illusztrációiról. Pl. nálunk is megjelent olyan Szilmarilok, amit az ő festményei díszítenek. De számtalan más témát feldolgozott már, s pl. az összes Conan történetet magában foglaló két vaskos kötet is az ő borítófestményeivel jelent meg magyarul.

De ennél is sokkal-sokkal több különféle illusztrációt és festményt alkotott már, zömükben fantasy ill. mitológiai témájú képeket, amikből alapos áttekintést nyújt ez a kötet. John Howe-nak megvan a maga jól felismerhető stílusa. Tisztán látszik, hogy nem esne nehezére Vallejo-szerű fitness fantáziákat festeni (csupaizom harcos + nagymellű címlapbaby + förtelem csúf szörny), ám ritkán folyamodik ilyesmihez. Ha stílusa nem is oly’ költői és finom, mint Alan Lee-é, ahogy színhasználatban is sokkal sűrűbben használ harsányabb, erősebb színeket, nála is roppant fontos a hangulat és az üzenet közvetítése. Tájai csodálatosan kidolgozottak, a kép szereplőinek elhelyezése, a választott nézőpont pedig ugyanúgy beszédes, mesélő, mint az, amit a kép ábrázol. A szinte fotografikus realizmus és a fantasztikum szemet kápráztató, lenyűgöző egységet alkot számos művén.

Ám ahogy a cím sejteti, többről van itt szó, mint egy újabb képzőművészeti albumról. Az írói vénával is megáldott Howe ugyanis számos gyakorlati tanáccsal látja el a festői babérokra vágyó olvasót. Amik között az első és legfontosabb, hogy nincs semmi, ami pótolhatná vagy létrehozhatná a tehetséget. Nem is tankönyv ez, nem Hogyan-legyél-festőművész ABC – viszont nem csak a festőműhely kulisszatitkaiba nyújt bepillantást. A kimondott technikai részletek, egyes festmények elkészültének lépésről-lépésre való bemutatása, vagy a kellékek összeszedegetésének és rendben tartásának módszerei mellett szól olyan témákról is, mint az ihlet, a felkészülés műveid bemutatására, az önmenedzselés, vagy hogy miféle válogatott módokon szúrhat ki egy kiadó vagy megrendelő egy festővel. S persze a Gyűrűk Ura filmek ill. több könyvborító kapcsán is van mit mesélnie.

De nem csak festőpalántáknak lehet érdekes és izgalmas olvasmány ez a szépséges kötet. Howe ugyanis hol filozófikusan, hol humorral, hol pedig kéretlenül őszintén ír, úgy és olyat, hogy azt bárki számára érdemes elolvasni, aki egy picit is kíváncsi arra, hogy mivel jár egy-egy remekbeszabott festmény megalkotása, ill. egy ilyen művészi lét felépítése. És közben maga Howe is közelebb kerül az olvasóhoz. Ez a modern kori lovag ugyanis önmagáról is elárul egy s mást. Kiderül, mennyire vonzódik a középkorhoz, s ez nála nem merül ki vonatkozó könyvek olvasgatásában – a fél világot bejárta, hogy képzeletbeli, mitológiai és történelmi tárgyú képeihez valóságos helyek látványából, hangulatából merítsen (ugyanakkor külön fejezet szól a mágikus, elképzelt lények ábrázolásáról). Foglalkozik középkori páncélok, fegyverek gyűjtésével, viselésével és használatával, sőt megannyi képének saját maga állt modellt – talpig páncélban.
Emellett John Howe elkötelezett védelmezője a valódi festésnek. Ő maga is használja a technika adta lehetőségeket, a számítógépes megoldásokat, ám nem rejti véka alá azon véleményét, hogy az a kompjutergrafikus, aki nem tanulta ki a szabadkézi rajzolás és festés csínját-bínját, az valami roppant fontosnak van híján.

Csodálatos vizuális élmény, érdekfeszítő olvasmány, és egy szigorú, ám igazságos és emberséges mester tanácsainak gyűjteménye ez a szépséges kötet. Az meg, hogy az előszót Terry Gilliam, az utószót Alan Lee írta, már tényleg csak extra plusz. Bár a karácsonyi könyvpiac bizonyos tekintetben elég kiábrándító tud lenni, ez a „vegyél-meg-mindent”-dolog, de erre a könyvre nem tudok mást mondani, mint hogy ennél jobb karácsonyi ajándékot az ilyesmire érzékeny népek számára keresve sem találni.

Daniel Wallace: Mr. Sebastian és a Fekete Mágus

Kiadó: Jaffa Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Szécsi Noémi
Eredeti cím: Mr. Sebastian and the Negro Magician
Oldalszám: 296
Ára: 2790 Ft
Kategória: szépirodalom, fantasy / horror

Daniel Wallace nevét a Nagy hal (Big Fish) c. csodás Tim Burton film kapcsán ismertem meg. Az volt az 1959-ben az Alabama állambeli Birmingham-ben született író első megjelent regénye (1998), s az 5 évvel később belőle készült mozit még Oscarra is jelölték – ami az egyik legnagyobb kedvencem. Sajnos a Nagy hal azóta sem jelent meg magyarul, ám a Jaffa Kiadó kihozta a legutóbbi, negyedik Wallace regényt.

Sok minden emlékeztet a Mr. Sebastian...-ban a Big Fish világára – és sok a különbség is. A mágikus elemek itt is megvannak, a cirkuszi népek, az amerikai Dél, a hirtelen, meglepő fordulatok, a csavaros meseszövés szintén. Viszont derű és vidámság helyett többnyire tragédiát, félreértést, emberi kegyetlenséget, fájdalmat és gyászt hordoz a történet.

A regény főszereplője a Fekete Mágus, Henry Walker, egy rendkívül fura, tragikus figura. A múlt század ’50-es éveiben kezdődik a könyv, de nem a történet. Ekkoriban Henry Jeremiah Mosgrove Kínai Cirkuszának mágusaként tengeti napjait. A turnéján egy poros déli kisvárosba érkező társulat sokat hibázó bűvészére felfigyel három rasszista fiatal. És bár meglehet, a rabszolgatartás már a múlté, ők a „niggereket” továbbra sem tekintik teljes értékű embernek. Úgyhogy a Klu-Klux-Klánba illő ifjak nem nézik jó szemmel, hogy egy néger végez szemfényvesztést a színpadon – pláne, hogy még szerencsétlenkedik is...

Csakhogy mágusunk valójában nem néger... Ezzel elárultam a könyv egyik titkát, ám maradt ott még elég. Mert miután Henry eltűnik, a cirkuszból, kollégái közül többen is megpróbálnak rájönni, hogy mi történhetett vele, miért jutott oda, ahova, s miért veszett aztán nyoma. Mindezt az egyes szereplők (az Erős Ember, az igazgató, a kikiáltó, a Csontlány, stb.) saját szemszögéből meséli el Wallace, akár valami nyomozást (s végül is arról is van szó). Azt pedig már a Nagy hal-ból tudjuk, hogy a tényszerű valóságnál sokszor az elmesélt változat az igazabb. Hát, itt kapunk elég verziót, s közben halad is a történet, előre és hátra, meg széltében is. És jelent némi kihívást a megfejtése, mert ha nem is krimi, elég szövevényes. Van benne egy család, amit a nagy gazdasági válság tönkretett, az anya meghalt, az apa lecsúszott, a kislány titokzatos körülmények között eltűnt – és a fiú, Henry, egész életében oly’ sok veszteséget szenvedett el... Bűvész pedig úgy lett belőle, hogy gyermekkorában összetalálkozott az ördöggel (ez volna a címbéli Mr. Sebastian) egy hotelszobában, és szövetséget kötött vele. Így igazi, hatalmas mágussá vált, aki...
Nem mesélek el többet. Fejtse meg ki-ki a maga módján, hogy mi illúzió, mi valóság.

Az élet tele van történetekkel, félreértéssel, szenvedéllyel és szenvedéssel, és ezt közhelyként is felfoghatjuk, de nem akkor, ha Daniel Wallace mesél. A legősibb motíumokat is képes üdítően tálalni, oly’ sajátos és különös mind stílusában, mind hangulatában, mind pedig az elmondott sztori tekintetében. Ezt a regényt egyaránt tudom ajánlani azoknak, akik García Márquez-t és a mágikus realizmust, akik Edgar Allan Poe-t és más klasszikus krimi- ill. fantasztikus szerzőket, akik a David Lynch-féle filmeket, vagy akár akik az amerikai Dél atmoszféráját kedvelik. Vagy Twain-t, vagy Vonnegut-ot, vagy Beagle-t. Mindegyikőjüknek adhat valamit ez a regény. Varázslatos és súlyos szépirodalom, talán épp nem divatos, de jó nagyon. És különösképp érdemes megnézni az író honlapját.

Kiki - A boszorkányfutár

Eredeti cím: Majo no Takkyubin
Japán anime
Gyártás éve: 1992
Hossz: 103 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyv: Hayao Miyazaki
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Studio Ghibli / Hakuhodo / Tokuma Shoten
Hazai DVD megjelenés: 2007. október 24.
Forgalmazó: Best Hollywood

Hayao Miyazaki ’92-es filmje nem saját történetéből készült. Sőt, kezdetben ő csak producer lett volna, s a Ghibli stúdió ifjú tehetségeire bízták volna a Kiki – A boszorkányfutár elkészítését, ám a mester elégedetlen volt a forgatókönyvvel, s inkább átvette, ahogy aztán a rendezést is.

Az eredeti történet Eiko Kadono műve, s az írónő a film sikere után készítette el a folytatását, aminek azonban (híven Miyazaki tradícióihoz) nem készült el a mozgóképes verziója. Kadono egyébként nem volt túl lelkes, mikor először hallott Miyazaki változtatásairól, de úgy hiszem, csak hasznára vált a sztorinak, hogy tettek bele némi csavart, olyasmit, amitől több lett tinilányoknak szóló egyszerű és kedves mesénél.

A főszereplő Kiki, a 13 éves boszorkány. Úgy szokás, hogy ebben a korban a kis boszik elhagyják a szülői házat, hogy egy olyan várost keressenek, ahol nincs másik boszorka, és ott kell eltölteniük egy évet tanulással. És ez persze az élet iskolája: hogy a kis tanonc képes-e (és hogyan) beilleszkedni, megtalálni a helyét, kivívni, elérni az emberek megbecsülését és szeretetét. Márpedig a kissé zabolátlan leányzó nem ért sem a jósláshoz, sem a rontáslevételhez, de még ahhoz sem, amiben édesanyja oly’ ügyes: a különféle gyógy- és bájitalok készítéséhez. Viszont ügyesen repül. Így mikor – az anyjától kapott seprűn, az apjától kapott rádióval, és régi társával, Jiji-vel, a mókás fekete macsekkal együtt – elhagyja otthonát, és rátalál Korico tengerparti városára, úgy dönt, a repülésből igyekszik megélni: futárszolgálatot indít. Egy pékséget vezető kedves házaspár fogadja be őt, ez lesz a bázis, ahova a felkérések befutnak.

Az üzlet jól indul, azonban Kikinek meg kell küzdenie önmagával is: hiszen repülés ide vagy oda, ő is csak egy lány, aki egyre közelebb kerül a felnőttkorhoz, aki szeretne néha szép ruhákban járni, nem csak a kötelező feketében, aki vágyik más emberek ismeretségére, és így tovább. Persze ott van neki Jiji, akivel szó szerint remekül megértik egymást – de aztán történik valami. (Vigyázat! Spoiler jön!) Eltörik a seprű, a rádióban már más nyelven mondják az időjárásjelentést, és Jiji szavát sem érti már a kis boszorkány.

Igen, a felnőttéválásról szól ez a film, arról, hogy mit jelent úgy istenigazából elkerülni otthonról, úgy lelkileg, mint fizikailag. És arról, hogy lehet ezt is helyesen, jól, hogy miközben az ember elveszít ezt-azt a múló gyerekkorral, közben nyerjen helyette mást. Kikinek ez, kell-e mondanom, végül sikerül, és ez a legfontosabb üzenete a filmnek, mindenki, de elsősorban a tinik számára: hogy a gyermekkor magunk mögött hagyása nem valami jó dolog (akármint állítsa is be a média), de lehet így is, ahogy Kiki. És ez valami nagyon szép és jó, ami bárcsak minden „rászorulóhoz” eljutna.

Egy keveset még a film hátteréről: Korico sajátos keveréke a mediterrán partvidéki városoknak és néhány északi (főleg svéd) településnek, de akad benne San Francisco-ból vett elem is. S ahogy a Ghiblitől megszokhattuk, számos egyéb apró részlet, poén van a filmben. Arra mondjuk nem vennék mérget, hogy a DVD borítón látható Kiki portrét Deák Ébner Lajos tüneményes Fifine c. festményéről mintázták (pláne, hogy az eredeti regény is illusztrált volt, és javarészt arra épült a film képivilága is), mindenesetre a hasonlóság megdöbbentő. A film pedig igazán pompás élmény.

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár...

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Eredeti cím: How I Live Now
Oldalszám: 198
Ára: 2290 Ft
Kategória: szépirodalom / gyermek / ifjúsági

Nem vagyok oda a csilivili könyvborítókért, alapból gyanús minden, amin fényes kiemelések vannak, de Meg Rosoff könyve már a külalakjával megfogott. Varázst és titkokat sugallt, s mikor elolvastam a hátulján a szöveget, nem maradt bennem kétség, hogy nekem ez kell. Merthogy általában bejönnek az olyan könyvek, amikben valami városi gyerek vagy fiatal a vidéki Angliába szabadul (jellemzően nyáron), ahol minden vén és titokzatos és szép. Legutóbb Peter S. Beagle Tamsin-ja is hasonló alapötletből indult ki, és imádtam.

Persze, volt ott a hátsó oldali ajánlóban egy mondat, az utolsó, ami figyelmeztetett, hogy ez valami más lesz: „Közben a világban is minden felborul...”, de még reménykedtem, hogy valami könnyed, kedélyes és szép történetben lesz részem. Tévedtem, de nem bánom. Így is nagy élmény volt a bostoni születésű, ám ma Észak-Londonban élő írónő első regénye.

Daisy a mesélő-főszereplő, a 15 éves, ízig-vérig New York-i lány, akit apja és mostohaanyja nyaralni küld Angliába, a vidéki rokonokhoz. Három fiú és egy lány unokatestvér vár ott Daisy-re, s közös nyaruk valóban idilli módon indul. Sőt, Daisy-t eléri a szerelem is, még ha nem is épp átlagos formában. Merthogy az egyik unokatesójával szeretnek egymásba. Rosoff bírálói (akik nem adták volna e könyvnek 2004-ben a Guardian-féle gyermekirodalmi díjat) ezt vélik a legfőbb támadási felületnek, ami, ha úgy nézzük, képmutatás, mert hát az ember gyermekkorában nem igen foglalkozik holmi szabályokkal, erkölcsökkel és hasonlókkal, egyszerűen csak él – és épp ez az, amit az írónő olyan bámulatosan képes bemutatni, átadni. Amikor az első hírek érkeznek Daisy-ékhez arról, hogy Londonban terrormerényletek történnek, és ezrek halnak meg, arra is pont úgy reagálnak a gyerekek, ahogy hozzájuk illik. Mit számít nekik bármennyi ember, akit nem is ismernek?! Mit tudnak ők ezrekről?

Csakhogy a terrortámadásokból háború lesz, olyasmi, amit nem is annyira nehéz elképzelni 9/11 után, noha bevallottan sokkal inkább a volt Jugoszláviában zajló háború hatott a könyvre. És minderről úgy ír Meg Rosoff, ahogy egy 15 éves írna, könnyed stílusban, különösebb cirkalmazás nélkül, s mégis megrázó erővel, érzékletesen (picit a Zabhegyezőre emlékeztetően). Mert hamarosan egész Angliát leigázza egy meg sem nevezett hatalom, és egy idő után már azt sem tudni, ki az igazi ellenség, és Daisy-éket is szétválasztja a sors, s borzalmak közepette, embertelen körülmények között kell valahogy túlélniük, és újra egymásra találniuk. Mert ennek vágya mozgatja mindkét felet...

Kurt Vonnegut: Isten hozott a majomházban!

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2007 (második* kiadás)
Fordította: Borbás Mária, Göncz Árpád, Lorschy Katalin, M. Nagy Miklós, Szántó György Tibor, Szilágyi Tibor
Eredeti cím: Welcome to the Monkeyhouse
Oldalszám: 426
Ára: 1950 Ft
Kategória: szépirodalom

Kurt Vonnegut (1922-2007) amerikai író korai novelláinak gyűjteménye ez. Egyszer már megjelent magyarul, a Totem kiadónál ’95-ben, Kőrös László fordításában, és amikor azt olvastam, javarészt nem voltam oda érte. Persze lehet, hogy nem megfelelő hangulatban vettem kézbe. Van ilyen. Mindenesetre ez az új kiadás más fordításokat tartalmaz, még ha nem is mind új, hiszen pl. a címadó írás Göncz Árpád magyarításában már 1979-ben, a 36-os Galaktikában megjelent, és így tovább. Amúgy a korai, rövid írásoknak létezik egy másik válogatáskötete is, a Hamvaskék sárkány, ami legutóbb 2006-ban jelent meg magyarul.

A kötet 26 írása között szerepel az író első nyomtatásban megjelent műve, a Jelentés a Barnhouse-effektusról (Report on the Barnhouse Effect, 1950) is. Ez egy sci-fi jellegű alapötletre épülő novella: mi lenne, ha egy ember rájönne, hogy az elme erejét hogyan lehet szinte bármire használni – s ráadásul egy olyan ember, akinek van lelkiismerete, és semmi kedve tudását hadászati célok szolgálatába állítani. Szóval Vonnegut valóban az első írásától kezdve a háború ellen tette le voksát.

Bár a kötet írásai igen változatosak, és messze nem mind nevezhető sci-finek, ahogy az író később oly’ jellegzetessé vált stílusa sem mindegyikben felismerhető, egyvalamiben megegyeznek. Egytől-egyig mind arra koncentrál, hogy az ember (akár a jellemzően inkább antihős főszereplő, akár úgy általában az emberiség) miként reagál az adott helyzetre. Vagy még inkább: mi mozgatja, mi rejlik reakciói hátterében. Még a legfurább jövőképben is azt keresi, hogy az ember milyenné válik, ha ez vagy az történik vele, ha ez vagy az változik az életében. Mindezt nem pszichologizálva vagy moralizálva teszi, hanem mint valaki, aki ismeri az embert, az emberi lelket és létet. A későbbi humanizmus és elnéző humor csak nyomokban bukkan fel, de így is olyasmikre mutat rá, amikre talán más nem, vagy nem így. És néha elég kényelmetlen gondolatokat ébreszt.

De képzeljék, még szerelmes történet is van a novellák között, nem is egy! Ilyen az És most ki vagyok?, a Kísértés kisasszony meg a Hosszú út az örökkévalóságba is. És most jöjjön a legmegdöbbentőbb: utóbbi nem is különösebben megtekert love story! Igen, ez egyike azon írásoknak, amiken a leginkább érződik, hogy a megélhetésért írta a Barnhouse... megjelenése után szabadúszó írói pályára lépett Vonnegut.

Mi van még? Nem fogom mindet felsorolni. Csak címszavakban néhányról: A Foster-vagyon ravasz példázat arról, hogy a pénz nem boldogít; az Adj, király, katonát! egy különösen kegyetlen sakkjátszma háborús időkből; a Tom Edison loncsos kutyája az egyetlen írás, ami nem az emberekről szól, ellenben a legjobb, legmókásabb kutyás sztorik egyike; az Új szótár egy értelmező szótár kritikája (ténylegesen az); az Előkelőbb házak szatírikus látnoki kinyilatkoztatás az agymosott fogyasztói társadalomról; A hontalan egy szomorú II. világháborús mese; a Szarvas a kombinátban azt a nagyvállalati létet mutatja be, amit Vonnegut az írás kedvéért hagyott maga mögött; és így tovább, tovább.

Nem vagyok benne biztos, hogy ha ifj. Kurt csak ezeket a novellákat írta volna, ma is emlékeznénk a nevére. Néhány vájtfülű, kinyúlt kardigánú ínyenc biztos máig bálványozná, de amúgy valóban a regényei tették őt naggyá és feledhetetlenné (az ’52-es első, a Gépzongora még hasonló színvonalat képvisel, mint e kötet írásai). És hát még alig ment el, máris hiányzik. Valahogy olyan megnyugtató volt a tudat, hogy, ha nem is ír már, de még köztünk van ez a remek fickó, ez a szellemi óriás, akit nem egyszer hasonlítottam már Istenhez, még ha ezzel nem is a tradícionális ábrázolásokra céloztam. De hát ő „már az égben jár”. Most mi lesz.

Totoro - A varázserdő titka

Eredeti cím: Tonari no Totoro
Japán anime
Gyártás éve: 1988
Hossz: 86 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyv: Hayao Miyazaki
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Studio Ghibli / Hakuhodo / Tokuma Shoten
Hazai DVD megjelenés: 2007. október 2.
Forgalmazó: Best Hollywood

Az eddig általam látott Hayao Miyazaki ill. Ghibli stúdiós filmek közül ez a leginkább gyerekeknek való, egyszersmind a legbékésebb.

A történet az ’50-es években egy japán faluban játszódik. Erre a gyönyörű vidékre, egy öreg, sötét zugokkal és apró szellemekkel teli házba költözik Kusakabe úr és két kislánya Satsuki és Mei. Édesanyjuk kórházban van, s a lányok már nagyon várják, hogy végre, oly’ hosszú idő után, visszatérjen közéjük. Ahogy elkezdődik az iskola, Mei félig-meddig egyedül marad otthon – így ő lesz az, aki felfedezi a totoro-k rejtekhelyét, de később Satsuki is találkozik velük. Ezek mókás, szőrmók lények, hárman vannak, S, M és XXL méretben. Bár elsőre talán félelmetesnek tűnik a legnagyobbik, óriási szájával, amivel úgy tud üvölteni, mint a szélvihar, valójában barátságos lények mind. S mikor egy nap az édesanyját hiányoló, elkeseredett Mei elkóborol, s hiába keresi a falu apraja-nagyja, ők s még egy másik sajátos figura, az Alíz Csodaországban rajzfilm macskáját (avagy Fakutyáját) idéző vigyorú „macskabusz” segítenek a két lánykának egymást megtalálni.

Hogy ez nem nagy sztori? Ó, dehogy is nem! Az életről szól, és arról, hogy jó és helyénvaló a természettel békében és harmóniában élni, mert ha kellő tisztelettel és szeretettel viszonyul hozzá az ember, akkor megsegíti, és így tovább. A totoro-k erdei szellemek, megannyi apró momentum és jelenet utal a japánok híres természetvallására, a sintóra, és persze egyébként is sok olyan finomságot rejtett Miyazaki a filmbe (az első képkockától az utolsóig), amik tudatalatt és tudatosan is nagyban gazdagítják az élményt.
A falu pl. létezik, Tokió vonzáskörzetébe tartozik, Tokorozawa a neve, Miyazaki is ott él, és lelkes segítője annak a Totoro Otthona nevű mozgalomnak, mely ezt a csodálatos környezetet igyekszik megóvni attól, hogy az egyre terjeszkedő főváros bekebelezze, ill. annak nappal kihalt alvótelepülése legyen csupán. De további önéletrajzi elemek is akadnak a filmben. És hát a totoro-k alighanem a legaranyosabb és legemlékezetesebb Miyazaki-teremtmények (noha jó pár varázslatos lényt agyalt már ki a mester), nem véletlen, hogy a Ghibli Stúdió emblémáját is ők adják.

Már csak azt szeretném tudni, hogy ki és miért tett 12-es karikát erre a DVD-re... Nem mintha zavaró lenne, de ha egy ilyen békés, kedves kis rajzfilmet csak nagykorú felügyelete mellett nézhetnek meg a 12 év alattiak, akkor igazán nem értem, hogy hogy adhatnak főműsoridőben meg matinéidőpontokban öldöklős meg miegyéb, nemgyereknekvaló dolgokat a tévék...

Neil Gaiman: Csillagpor

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Stardust
Oldalszám: 213
Ára: 2480 Ft
Kategória: szépirodalom / ifjúsági / fantasy / horror

A mozifilmmel egyidőben került a boltokba a Stardust magyar fordítása. Sajnos nem a Charles Vess által káprázatosan illusztrált verzió, de így is nagy öröm, hogy végre! Hiszen 1998-ban jelent meg eredetileg.

Tündérmese felnőtteknek, így hirdetik mindenütt, és van is benne valami, s ha a könyvről beszélünk, hát még inkább. Mégis, úgy 14-től felfelé bárki élvezettel olvashatja és nézheti, aki egy kicsit is nyitott a mesékre. Gaiman persze mindent jól megkavar, de hát ő ilyen, ettől is lett naggyá.

A főszereplő Tristran Thorn, aki a viktoriánus kor Angliájának egy isten háta megetti csücskében, Falva falvában (az egyébként remek és hangulatos magyar fordítás egyik hibája – eredetileg Wall a falu neve, és ez, hogy Falva falva, hülyén hangzik) él, és nem tudja magáról, hogy az anyja egy tünde (avagy tündér, ugye) volt, és nem pedig az, akit annak hisz. Viszont a napjait bolti segédként tengető fiú egy éjszakán megígéri szíve hölgyének, aki nem igen viszonozza az ő érzelmeit, hogy elhozza neki a hullócsillagot, amit a falu nevét adó Fal mögötti területre látnak lezuhanni – mert a lány azt ígéri nyikhaj hősünknek cserébe, hogy bármit megtesz neki. Tristran a tiltások ellenére átjut a Falon, ami Tündeországot a mi világunktól elválasztja, és elindul megkeresni a csillagot. Amiről aztán kiderül, hogy nem ami, hanem aki, merthogy valójában egy szőke hajú lány.

A történet fontos szereplője még a Lilim nevű, három „részes” boszorkány-csoport egyike, akit a filmben Lamiának hívnak, és aki meg akarja találni a csillagot, hogy kivágja és megegye a szívét, mert attól visszakapja a fiatalságát; valamint Viharvára királyának még életben lévő, egyre fogyatkozó számú gyermekei, akik mind a trónra vágynak, amihez azonban meg kell szerezniük az ősi ékszert, ami viszont egy fatális véletlen (vagy mi) folytán épp a hullócsillaghoz kerül. S persze további számos csodás és mágikus teremtmény bukkan fel a könyv lapjain, ill. a film kockáin.

Az a jó mindkét verzióban, hogy egyszerre ismerős és újszerű, egyszerre szórakoztató és mély. Ismert mesei elemekkel operál a Stardust, ám egyiket sem, de még a szerelmet sem feltétlenül a szokásos klisék mentén mutatja be. Mi több, ha az ember indíttatást érez rá, utánaáshat a mélyebb jelentéseknek a szimbólumok és nevek kapcsán, és megdöbbentő dolgokat találhat. Hogy pl. a Lilim, Lilith lányai, apokrif iratokban szereplő különös, félelmetes teremtményeiből eredeztethető, vagy hogy pl. a könyvbéli beszélő fát Tori Amos-ról mintázta Gaiman, aki meg a Horses c. dalában utal ugyanerre.

Könyv és film között amúgy sok és jelentős különbségek vannak, lehetne sorolni, mik, beleértve a befejezést is, de a lényeg az, hogy a filmet érdemes megnézni, a könyvet érdemes elolvasni, mindkettő nagy élmény, igazi ínyencség. De pl. Gaiman furfangos történetszövése és vásott humora egyaránt megvan mindkét verzióban, ahogy a varázslatos hangulat is. Viszont Shakespeare kapitány csak a filmben szerepel, Robert De Niro szenzációs, még a Csak egy kis pánik c. filmben nyújtottnál is mókásabb alakításában – a könyvbéli éghajós rész sokkal szerényebb. De pl. az unikornis vs. oroszlán meccsre nem volt pénze a filmeseknek, így az előbbi elég hirtelenül bukkan fel a moziverzióban. S ha már szóba jött az egyszarvú: igen, Peter S. Beagle műveivel könnyű párhuzamot vonni a Stardust kapcsán, mert ő is mindig megkeveri a jól ismert elemeket, ő is sok-sok humorral, szeretettel és emberséggel ábrázolja hőseit, és rá sem jellemzőek a sablonos happy end-ek.

A filmről még annyit, hogy nagyon tetszett, hogy jószerével az egy Lamia kivételével nem azok a kimondott címlapsztár szuperszép emberek szerepelnek benne. Szinte régi vágású, vagy ha úgy tetszik, átlagos külsejű népek vonulnak fel a filmben, és így csak még jobban átjön minden tulajdonságuk. Pl. Claire Danes, aki Yvaine-t, a csillagot alakítja remek mimikával, szerintem nem az a nő, aki bárkinek eszébe jut, ha a top 10 filmcsillagot kell összeszedni, mégis bele lehet szeretni, mert úgy játszik. És Charlie Cox is ügyesen közvetíti Tristran felnőttéválását, ahogy az ügyefogyott, kajla poszt-kamaszból igazi jó lelkű hős lesz. Ami meg Lamia-t illeti, Michelle Pfeiffer még mindig gyönyörű, már legalábbis egy előző csillag szívének maradványa által fiatalított formájában, mert amikor előjön ősöreg boszi arca, akkor tényleg förtelmesen félelmetes, és ezzel színészi játékát is minősítettem. És az is klassz, hogy annyi, többé-kevésbé ismert színész felbukkan még egy-egy rövidebb szerep erejéig. A (többnyire) magyar nyelvű hivatalos honlapot is érdemes ám megnézni – már ha izmos gépe van az embernek.

Bármilyen értelemben vett cudar időkben jót tesz az embernek a Csillagpor.

Nauszika – A szél harcosai

Eredeti cím: Kaze no tani no Naushika
Japán anime
Gyártás éve: 1984
Hossz: 116 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyv: Hayao Miyazaki
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Studio Ghibli / Hakuhodo / Tokuma Shoten
Hazai DVD megjelenés: 2007. 08. 23.
Forgalmazó: Best Hollywood

1984-ben került a japán mozikba a Nauszika – A szél harcosai, mely akkora sikert hozott készítőinek, hogy azontúl, már Ghibli Studio néven számos csodás további filmet alkottak. A rendező és forgatókönyvíró Hayao Miyazaki már a korábbiakban is nevet szerzett magának mangák és tévés rajzfilmek kapcsán, de ez volt az első mozifilmje. Ami amúgy szintén mangán alapul, sőt, az eredeti képregény sorozat jóval hosszabb annál, mint ami filmre került.

A történet egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, ezer évvel a Hétnapos Tűz után, melyben elpusztult az emberiség legjava, s alig maradt lakható rész a Földön. Az évek folyamán a Természet visszafoglalta a területek nagy részét, de a mérgező spórák miatt csak néhány helyen maradt belélegezhető a levegő. Ilyen pl. a Szél Völgye is, ahol Nausicaä, a fiatal, ám hősies hercegnő uralkodik. (Már a név is beszédes, hiszen az Odüsszeiából származik, ahol egy természetszerető hercegnőt hívnak így.) A különleges képességekkel bíró lány ért a Természet nyelvén. Az emberek többségétől eltérően nem retteg az óriási rovaroktól, amik az óriási, egyre terjeszkedő erdőben lakoznak. Sőt, a film elején ő az, aki lecsillapít egy kisebb dombnyi ohmu-t, egy gigantikus páncélos ízeltlábút, aki épp népének egy barátját támadja meg.

Hamar kiderül persze, hogy nem minden emberi csoport törekszik harmóniára szomszédaival és a természettel, s nem sokára már a Szél Völgyét is hódítók háborgatják toldozott-foldozott repülő monstrumaikon. Nauszika mindig a békés megoldást keresi, pláne, ahogy egyre világosabbá válik számára a terjeszkedő erdő és savas tenger szerepe, ill. hogy mi történik valójában a háttérben. Persze a gonoszok (akik Miyazakinál sosem tisztán azok) nem hallgatnak rá, és egyre inkább úgy fest, elkerülhetetlen a katasztrófa, a végső pusztulás.

Tehát ez a film is a Természet védelmére és a szeretet mindenhatóságára irányítja rá a figyelmet. S mivel Miyazaki mester és csapata készítette, nem csupán végtelenül hangulatos, szép, egyéni és megható – de hiteles, hihető is.

Anne Rice: Vér és arany

Kiadó: Dáin 2000 Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Sorozat: Vámpírkrónikák, VIII. rész
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Blood and Gold
Oldalszám: 457
Ára: 3890 Ft
Kategória: fantasy / horror

Anne Rice (sz.: 1947. okt. 4.) 1976-ban indította el a Vámpírkrónikákat, bár az első (Interjú a vámpírral) és a második (Lestat, a vámpír) rész megjelenése között 9 év telt. A 10 részt megért sorozat 4 éve maradt abba, mikor Anne Rice felhagyott a vámpír- meg egyéb horror regények írásával, s visszatért katolikus hitéhez, amit utoljára 18 éves korában gyakorolt. Azóta csak az Úrról/-nak ír. De ez már egy másik történet. Most csak a magyarul kiadott legfrissebb epizódról lesz szó.

A Vér és arany főszereplője Marius de Romanus. Különös fontosságú alak ő a Vámpírkrónikákban, akiről Lestat-on kívül egykori szerelme, Pandora, ill. egykori „fiókája”, Armand is írt már. A kifinomult, művelt vámpír, aki már Jézus születése előtt is élt (és halt), kb. 2000 éven át őrizte a vámpírok ősanyját és ősapját, Akasát és Enkilt. Marius, a Millenium gyermeke mentette ki a szülőket Egyiptomból, miután egy bomlott elméjű vén kitette őket a Napra, számos vámpírnak borzalmas égési sebeket, sokaknak pedig végleges halált okozva ezzel (bár magát Marius-t az incidens után teremtették, így őt nem érte a csapás). Ahogy ezt is, a könyv számos részletét ismerheti már a Krónikák rajongója. Hiszen mesélőnk már Lestat-nak is elmondta, hogyan teremtették őt, Pandorától tudunk heves szerelmükről, a férfi konokságáról, s Armand is elregélte már velencei éveik legfontosabb momentumait. Marius, a maga kimért, részletes stílusában azért ad mindezekhez pár érdekes további információt, és persze sok olyasmit is megtudunk, aminek csak ő maga volt a tanúja (pl. Marius római éveiről, vagy az Alpokban töltött, rejtőzködő évek egy vámpírnővel, s Azokkal, Akiket Őrizni Kell).

Mindezt egy „jelenkori” keretbe foglalja Rice. Marius ugyanis összetalálkozik egy viking vagy normann vámpírral, aki évszázadokat aludt át a jégbe zárva, s csupán azért jött újra elő, mert szendergésében hallotta, hogy a Kárhozottak királynője meghalt, és az ő teremtője, az ikrek egyike, Maharet újra színre lépett. Thorne különös figura, olyannyira, hogy egyszerre érthetetlen és üdítő a viselkedése. Üdítő, mert sajnos azt kell, hogy mondjam, Marius 400 oldalon át tartó hosszas leírásai, sokszor eléggé férfiatlan tipródásai egy idő után unalomba fulladnak. Történelmi, filozófiai szinten sem tesz hozzá sok újat a Vér és arany ahhoz, amit Anne Rice eddigi regényeiben lefektetett, s bár szépen ír, voltak sokkal jobb pillanatai. Egyszerűen túl kevés olyasmi történik a könyvben, ami miatt bátran tudnám ajánlani azoknak, akik nem rajongói a sorozatnak. Aki persze fan, az úgyis megveszi. A többieknek azt tudom mondani, hogy az első három és az V. rész igazi gyöngyszem, erotikával, költőiséggel, filozófiával és izgalmakkal telített regény mind, egy megdöbbentően okosan és alaposan felépített világban, amihez több más írás is kapcsolódik (s a Mayfair boszorkányok élete c. trilógia szintén kiemelkedő).

A Vér és arany kötetébe bekerült egy korai, ’82-es keltezésű novella is, a Rampling Gate ura. Bár nyilvánvalóan illik a Krónikák világába, nem kapcsolódik hozzájuk. Egy 1888-ban játszódó, klasszikus ízű vámpírsztori, ősi várral a vidéki Angliában, barokkos mondatokkal, de csaknem erősebb hangulattal, mint ami a regényt jellemzi.

Deadsoul Tribe

Itt következik a Deadsoul Tribe interjúm azon része, ami már nem fért bele a 2007. októberi (HW 198) Hammerbe. A lényegi rész megjelent nyomtatásban, de úgy gondolom, kár lenne, ha elvesznének Devon Graves alábbi szavai.

Mind zeneileg, mind szövegileg sötétebbnek és súlyosabbnak tűnik az új anyag…
„Ezt mondják minden újabb albumom megjelenésekor, ha-ha! Az viszont tény, hogy most sok a gyorsabb téma a lemezen, amiket amúgy nem egyszerű élőben is előadni, ha-ha! Régebben is voltak súlyosabb dalok, de azokat nem volt annyira nehéz eljátszani.”
Eléggé szuicid gondolatok vannak a Here Come the Pigs meg a Lost in You c. dalokban…
„Mindkét dal különféle dolgokról szól, de egyik sem önéletrajzi.”
Jó ezt hallani.
„A Lost in You arról szól, amikor olyannyira elveszel egy másvalaki iránti érzelmeidben, hogy elveszíted önmagadat. Nem is annyira mondanám öngyilkos hangulatúnak, inkább csak kétségbeesett. Ez talán olyasmi, amivel sokan tudnak azonosulni. A Here Come the Pigs más tészta. Ott elsősorban a zenére, a hangzásra érdemes figyelni, mert azon már alapból átjön, hogy miről van szó. Egy képet, egy tájat ír le a szöveg, és nincs benne semmi csavar, szó szerint kell értelmezni.”

Mit jelent az instrumentális Gosamer Strand címe?
„Nem tudom biztosan, talán valami növény magja a gosamer, ami úgy úszik a levegőben, mint a pókfonál. Csak viszi a szél. És ez a dal olyan, mint ennek a fonálnak az útja a szelek szárnyán. Felkapja a szél, viszi, s közben, ahogy hallgatod, látsz valamiféle tájat a lelki szemeiddel. Közben változik az út, először békés, aztán felrepül, aztán jön némi dráma, ha-ha! De ez olyasmi, amit mindenkinek magának kell átélnie.”
Az Any Sign at All egyes sorai a Shattered Sky c. Psychotic Waltz dalt juttatták eszembe…
„Igen. Vannak emberek, akik csak várnak, hogy kapjanak valamit, amit valójában már megkaptak. Mert ha nem így lenne, akkor lenne rá erejük, hogy megszerezzék.”

James Redfield a Mennyei prófécia c. könyvében ír a kritikus tömeg elvéről. Szerinte ha a világon elér egy bizonyos határt azon emberek száma, akik valami pozitívat gondolnak, akkor az mintegy valóra, vagy legalábbis mindenki számára tudatossá válik. Mintegy megváltozik a világ. Mit gondolsz erről?
„Jó könyv. És úgy gondolom, nincs erőteljesebb dolog az univerzumban, mint az emberi gondolat ereje. Ugyanarról van szó, amiről az előbb beszéltem: az egyensúlyról. Most a dolgok kiegyensúlyozatlanok, és az egész társadalmi rendszerünk egyetlen negatív gondolaton alapul. Nem mondom, hogy sötét gondolaton, mert az ellentétek alkotnak minden életet, azok működtetnek minden. Tehát létezik egyensúly sötét és világos, férfi és nő, tűz és víz, föld és szél között. És ahol egyensúly, ott harmónia. Az a kritikus tömeg pedig nem valami misztikusan sok embert jelent. Úgy értem, a világon élő emberek legtöbbje nem gonosz, sokkal inkább jó. Nagyon kevés valóban gonosz ember létezik, és ők valahogy pont azok, akik irányítják a dolgokat. És ha néhány rosszfiú irányíthat, befolyásolhat egy halom jó embert, akkor nyilvánvalóan néhány jó ember is megváltoztathatja a dolgokat. Csak a megfelelő gondolat kell hozzá a megfelelő pillanatban. Egyetlen gondolat megváltoztathatja a történelem menetét.”

Még mindig a Bécstől egy órányira lévő házban laksz?
„Igen.”
És milyen?
„Ó, nagyon szép itt. Épp a stúdiómban vagyok, amit egy vaskos ajtó választ el a ház többi részétől, kizárva a kiáltozó-játszó gyerekeim zaját, hogy tudjak veled beszélgetni, ha-ha! Van egy gyönyörű kert a ház körül, vannak gyümölcsfák is, és mostanában sokat esik az eső.”

A gyerekeidnek bejön a zenéd?
„Nem tudom. Nem igen mutattam nekik. Van egy 3 éves fiam és egy 5 éves lányom. A fiamnak mutattam az egyik dalomat, és bejött neki, szereti a rockot. De amúgy nem igen beszélünk a zenémről idehaza, ha-ha!”
De gondolom, altatót énekeltél már nekik?

„Inkább a feleségem szokott. Tanult klasszikus éneket, és amikor lefekteti a gyerekeket, orosz altatókat énekel nekik. Én nem igen, nem vagyok az a tábortűz melletti dalnok típus, ha-ha! De szoktam nekik felolvasni, meg játszom és nevetek és beszélgetek velük, de az éneklést a feleségemre hagyom. Párszor énekeltem nekik én is, hogy mégis megmutassam, mivel foglalkozom, de hamar ráuntak és ott hagytak, ha-ha!”

Theodore Sturgeon: Több mint emberi

(Maecenas Kiadó)

Theodore Sturgeon (1918-1985) amerikai írónak igen kevés műve jelent meg magyarul. 1953-as keltezésű, legfontosabb regénye, a Több mint emberi is csupán a Galaktika Baráti Kör (és a szorgalmas antikvárium-bányászok) kincse lehetett ’90-től. Azon kívül maréknyi novelláját olvashattuk régi Galaktikákban, Metagalaktikákban, és a Gyilkos idő c. antológiában. Szóval ideje (újra) felfedezni azt az írót, akiről Kurt Vonnegut azt nyilatkozta, hogy róla mintázta a több regényében is felbukkanó, kissé dilis sci-fi írót, Kilgore Trout-ot.

Amúgy Sturgeon nem volt csavargó, de tény, hogy elképesztő ötletekkel teli novellák sokaságát írta meg, amiket aztán vagy értett a kortárs olvasóközönség, vagy nem. Igazi zaklatott életvitelű (3 feleség, 2 élettárs, nagy rakás különféle munka), látomásos író volt, aki sokban megelőzte korát. Könnyű Philip K. Dick-hez hasonlítani, bár ő nem volt olyan szinten pszichiátriai eset, és – még ha ez paradoxonnak tűnik is – pont a Több mint emberi az ékes bizonyítéka, hogy mennyire humánus is volt. Ilyen szempontból inkább rokona Bradbury-nek, aki el is ismeri, hogy Sturgeon hatott rá. Meg a nyelvi szépség miatt is jogos a párhuzam: megkapóan költői, ihletett szépségű sorokat tudott írni. És épp ilyen hatásos és ütős volt az is, amikor valami borzalmasról vagy ijesztőről szólott...

A Több mint emberi Sturgeon főműve, mely megkapta az International Fantasy Award-ot, tehát életében is jutott neki egy kevéske elismerés, még ha nem is volt sztár meg ilyenek, de igazán a hálás utókor tartja őt nagyra (ld. a Kansas-i Egyetem által ’87 óta minden évben a legjobb novellák íróinak adományozott Theodore Sturgeon Memorial Award). A könyv három kisregényből áll, amik ugyanazt a sztorit gombolyítják, ám az egyes részeket évek választják el egymástól.

Röviden arról szól a regény, hogy néhány ember (a sztori elején még egyet kivéve gyerekek), akik a társadalomba ezért vagy azért ugyan képtelenek beilleszkedni, ám különös, mondhatni természetfeletti képességekkel rendelkeznek, együtt valami sokkal hatalmasabbat alkotnak. Közösségük nem pusztán az ő képességeik és tudásuk összessége, hanem egy magasabb szint – az emberi létezés következő lépcsőfoka, a homo gestalt. Az egészet a 25 éves bolond, Egyed indítja el, aki ugyan félig vademberként tengeti napjait, ám különös íriszű szemével képes másokat irányítani. Belőle lesz aztán a gestalt feje – de nem az agya. Az ugyanis egy mongoloid idióta kisbaba (Baba) lesz, a testileg tovább nem fejlődő, ám elméjét szuperszámítógépként használó lény. És így tovább.

Az első nagy fejezet (A mesébe illő idióta) szól eme különleges entitás létrejöttéről. A második résznek (Baba három) az Egyed utódjává váló, pszichésen zavart, csupa gyűlölet árva fiú a főszereplője, akinek történetét egy pszichoterápián keresztül ismerjük meg. A harmadik rész (Morál) pedig lényegében azt feszegeti, hogy egy ilyen több, mint emberi lényre miféle erkölcsi normák vonatkozhatnak.

Bármily’ fura, a történet végkicsengése pozitív. Viszont nem viszi tovább a koncepciót, nem vetíti elénk a homo gestalt által belakott és irányított szép új világot. Sturgeon nem a jövőt firtatja, hanem rákényszeríti az olvasót a gondolkodásra. Akkor is, amikor hideg logikával ír, és akkor is, amikor lenyűgöz azokkal a mágikus mondatokkal, amik egyszerre gyönyörűek és a lényegre rávilágítóak. Az, hogy a sztori sokszor nagyon is izgalmas, szinte mellékes, mert a legkülönfélébb aspektusokat és elbeszélői pozíciókat váltogató író mintha végig hozzánk beszélne, de nem monologizálva. Párbeszédet folytat az olvasóval, akinek az elméje, és néha még a szíve is, válaszol. Így lehetséges, hogy egyszerre félelmetes és felvillanyozó a regény.

Meglehet, egy s más részlet már idejétmúltnak számít, és legalábbis nem tudunk hasonló, emberfeletti élőlényekről, a Több mint emberi ma is nagyon sokat ad az olvasónak. Mást, mint ’53-ban, vagy mint a ’60-as évek végén, amikor a hippikorszak egyik kultikus könyve volt, és pl. a pszichedelikus rock egyik legnagyobbja, a Grateful Dead zenekar szó szerint értelmezve a regényt, egy önmaguk egészénél nagyobb valamit igyekezett létrehozni. (Mondják, hogy koncertjeiken nem volt előre rögzített program, hanem átszellemülten-átlényegülten improvizáltak, dalaikra alapozva, és a közönséget is e magasabb entitás részeként értelmezve. Klassz lehetett.)
Igen, 1953 óta sokat változott a világ, de számos kérdés és probléma, amire Sturgeon rámutat, vagy ami árnyékát vetette az író művészetére, máig is fennáll. És talán épp ebben mutatkozik meg az igazán nagy írók ill. a ponyvairodalmat művelők közötti különbség. Mert Sturgeon szavai ma is bölcsek és elgondolkodtatóak, ma is sokat jelentenek, s talán még utat is mutatnak, bő 50 évvel, sok keserű tapasztalattal később is.

Remélem, nem kell sokat várnunk további műveinek magyar kiadására!

Wall Of Sleep: …And Hell Followed With Him

I Hate Records / Hammer Music

A Mood volt énekese és gitárosa által alapított Wall Of Sleep a harmadik albumát adta ki pár hete. A Black Sabbath-i hagyományokat követő csapat friss anyaga egyszerre dallamosabb és komorabb, mint valaha.

És írtam róla egy cikket, ami nyomtatásban rövidebb verzióban jött ki, de emitt a hosszú változat.

Viszont a pontszám valójában 10-es!

Pearl Jam: Immagine in Cornice DVD

RHINO/WARNER

A Pearl Jam Ten c. első albuma zsenge ifjúkorom egyik meghatározó lemeze volt. De aztán alaposan kikerültek a képből. Még a Vs lemez úgy-ahogy bejött, de aztán elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. És bár valamelyest eljutottak hozzám a soralbumaik, igazán csak a 2003-as amerikai turnéjukról kiadott fél-bootleg-sorozat néhány CD-je (meg talán a Flop koncertjei) miatt kezdtem el újra őket hallgatni. De azóta kb. nem bírnak hibázni. Pályájuk egyik legjobbja volt a múlt évi Pearl Jam c. korong, és ha nem lenne elég a pár hava kijött, 7 CD-s Live at the Gorge 05/06 koncertcucc, akkor még itt ez az új, baromi klassz kiállítású DVD is. Ami egész egyszerűen fantasztikus!

A koncertfilmet (mert tényleg az, nem szimplán egy buli felvétele) a 2006-os európai kör öt olasz állomásán (Bologna, Verona, Milano, Torino, Pistoia) vették fel, és a 13+3 szám mellett rengeteg apró finomság van benne. Már ahogy indul, az is baromi hangulatos: olasz életképek, a stáblista is olaszul, és aztán Eddie Vedder is sokszor konferál azon a nyelven. A World Wide Suicide-ot mind az öt helyszín felvételeiből vágták össze (bár amúgy Bologna-ból nagyon kevés van). Aztán hogy mennyire eredeti a hangsáv, nem tudom, de mondjuk a bootleg sorozat meg a Gorge box alapján nem kételkedek én semmiben.

Minden dal között hangulatos bevágások vannak, a legkülönfélébb történésekről: interjúrészletek, turnébuszos meg backstage jelenetek, rajongók (az olaszokon kívül portugálok, mexikóiak, finnek, izraeliek, svédek, stb.), Vedder egyedül a beálláson a veronai ókori arénában, ő és Mike McCready ugyanott akusztikus gitárral tolnak valamit, Ament belóg egy gördeszkapályára gurulni egy kicsit, Eddie kislánya aranyoskodik, a jó fazon billentyűs Boom Gasper a pistoia-i templom híres orgonájánál, Vedder a jegyzetfüzetével, meg ahogy egy templomtoronyban a harangok alatt söpröget, és így tovább... Sok anyagot super 8-as kamerával rögzítettek (maga Vedder is filmezett), amitől az egésznek régies hangulata kerekedik – meg eleve, Olaszország, mit kell még ezen ragozni?! Úgy feeling az egész, ahogy van!

Az olasz közönség meg aztán pláne óriási hangulatot csinál (nem beszélve a csodálatos helyszínek adta alapról), és ez aztán nem az a koncert DVD, ami elmegy a háttérben, végig oda kell figyelni, mert a kamerások hihetetlen képeket meg beállításokat vettek ám fel. A belefeledkezett zenészek, meg ahogy Vedder a gitárján tükröződő reflektorfénnyel pásztázza a népeket, a két ikercsaj, meg minden... Az meg, ahogy Eddie az Alive alatt megbotlik egy kontroll ládában és akkorát esik, mint az ólajtó, az újraértelmezi a nóta szövegét, hehehe. (Mondjuk amúgy is, basszus, a régi Seattle-láz nagyjai közül igazán már csak a Pearl Jam nyomja! Úgy hiányoznak a többiek, még annyi mindent csinálhattak volna! Pont a PJ erre a bizonyíték, arra, hogy másfél évtizeddel a sztárság után is lehet erővel meg hitelesen nyomni. Meg eleve, hogy ezt a padlózást képesek voltak bennehagyni az anyagban. Ááá, nagyon királyok!!!)

Örök kedvencemet, a State of Love and Trust-ot gyorsabban tolják, mint általában, pörög és zúz a Life Wasted, a Corduroy meg a Blood, és így tovább. Persze van Neil Young-tól a Rockin’ in the Free World, és még két feldolgozás a bónuszok között: az előbanda My Morning Jacket-tel Vedder a borult/musical-es A Quick One While He’s Away-t nyomja a ’66-os The Who albumról, a Throw Your Arms Around Me pedig egy eredetileg ’86-ban megjelent nóta az ausztrál Hunters & Collectors-tól. Az utolsó plusz pedig a (Jeremy-maxiról ismert) Yellow Ledbetter, ami tökéletesen tükrözi McCready Hendrix-mániáját: tiszta Little Wing, és még nagy szólózás is van benne.

Magyar Pearl Jam koncertet, de sürgősen!

Christopher Moore: Mocskos meló

Agave Könyvek
Fordító: Pék Zoltán

A Mocskos meló olyan igazi Moore-os agymenés a halál kapcsán, sok apró részlettel és poénnal, és sok olyan húzással, amit talán nem kellett volna, de most már késő... A teljes cikk az endless-en olvasható.

Wall Of Sleep / Sunday Fury, 2007. szept. 22., Bp. Kultiplex

Egy héten két ekkora doom koncert – és még mondják, hogy nincsenek csodák.
De az sem általános, hogy az ember egy héten kétszer hallja élőben a Bury Me In Smoke-ot a Down-tól. Igaz, nem Anselmo torkából, de a helyzet az, hogy Makó Dávid úgyis jobban énekel a jelenkori Philnél. Márpedig a Sunday Fury basszusgitárosát ezalkalommal a Stereochrist-os Megyesi Balázs helyettesítette, Dávid meg nem csak a füstös klasszikusban vendégszerepelt, hanem a Revenge & Glory c. Manowar-doom-sludge mixből is kivette a részét (akárcsak a lemezen), mi több, a Fury-s srácok által vendéglátós hakninak titulált Down-Liferre a Stereo dobosa és Holdampf Gábor is színpadra lépett. Egyébként nem változott a véleményem: a Sunday Fury egy izmos, ütős és feelinges csapat, egyelőre nem túl sok igazán fogós énekdallammal, ami koncerten kevésbé zavar.

Gábor, miután jól kiüvöltözte magát a Lifer alatt, még végigénekelte a Wall Of Sleep koncertet is, és társaival együtt hozta a szokott masszív doom-ot. A hangulat és a közönség is olyan volt, mint általában, előbbi remek, utóbbi csupa ismerős arc, eltekintve nem is kevés ifjú titántól, akik még tán óvodába jártak, mikor a Mood (a WOS elődje) meghonosította hazánkban a sabbathizmust. Sőt, Gábor egyik fia többszöri közönségbe vetődést is produkált, amitől könny szökött a szemembe, mert hát Istenem, milyen ritkán látni ilyen jól nevelt gyerekeket, hehe.

A programba kb. 5 dal fért az új lemezről, a többi meg amolyan best of volt az előző két albumról meg az EP-ről. A frissek közül magam hármat is a koncert fénypontjának éreztem: a szépséges és bánatverte dallamok miatt a Wombocosmic-ot (Mood) idéző November-t, a vaskos Stabat Mater-t, és a ráadásban előadott Signs-t, ami minden idők egyik legjobb Holdampf refrénjét tartalmazza. De amúgy sütött minden nóta, legyen bár őrlő, mint a Time of Goblins, pörgősebb, mint a Far Away from Sunrise, szívbemarkoló, mint a Hands of Dust, vagy ólomsúlyú és überlassú, mint az Ornaments of Heaven és a záró I Sleep. A Kultiplex levegőjének jelentős részét gitározásra használták az egybegyűltek, és jelen sorok írójának is sikerült lefejelnie valakit a nagy beleélésben – aki szintén azzal volt elfoglalva, hogy derékból előre-hátra hajlongva, a felszínes szemlélő számára pokoli kínokról árulkodó arckifejezést öltve élje meg minél mélyebben a doom muzsika eme kicsiny mennyországát.

Egyébként valóban ünnep minden Wall Of Sleep koncert, s most jöjjön a meglepetés: az évi kettő Kultis koncert (esetleg +1 Sziget buli) letudtával még nincs vége a 2007-es pesti WOS koncerteknek. Novemberben a Wigwamban játszanak Füleki Sanyiék. Jelen sorok már említett írója nagy valószínűséggel nem tud majd ott lenni, pedig általában nincs jobb dolga, de mindenkinek, akinek szívét és lábát valaha is megdobogtatta egy király riff, ajánlja, hogy menjen helyette is.

Christopher Priest: A tökéletes trükk

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Békési József, Sándor Zoltán
Eredeti cím: The Prestige
Oldalszám: 376
Ára: 2250 Ft
Kategória: fantasy / sci-fi / horror, szépirodalom

Christopher Priest ezen regénye 1996-ban World Fantasy díjat kapott, ami teljesen megérdemelt. A regény alapján készült, Christopher Nolan-rendezte film is remek volt, de aki még nem látta, az inkább a könyvvel kezdje.

Azért mondom ezt, mert én képtelen voltam úgy olvasni a könyvet, hogy Rupert Angier-t ne Hugh Jackman, Alfred Borden-t ne Christian Bale, a valamilyen szinten mindkettejüket lóvá tevő színpadi asszisztens Olivie-t pedig ne Scarlett Johansson arcával képzeljem el. Így sem rossz, de a két verzió közti különbségek fényében teljesebb élmény lett volna a könyvet prekoncepciók nélkül kézbe venni.

A tökéletes trükk (a könyvkiadó kénytelen volt a film kevéssé kifejező magyar címét átvenni) javarészt a XIX. és XX. század fordulóján játszódik. Van ugyan egy jelenkori kerete is, melyben a két főszereplő leszármazottai együtt próbálják megérteni a múltat, de ez nem több, mint díszítés, és nem is túl jól sikerült. A lényeg az, hogy két angol színpadi bűvész a viktoriánus kor alkonyán egymással versengve egyre hajmeresztőbb trükköket vet be. Mindkettejüknek van egy káprázatos mutatványa – s valami ahhoz kapcsolódó titka, ami túlmegy bizonyos határukon. Az egyiküké talán emberfelettinek nevezhető, a másikuké azonban már természetellenesbe hajlik…

Az egész azzal kezdődik, hogy Borden, aki, igazi bűvészhez méltón, féltőn óvja „varázslatainak” titkait, leleplezi Angier-t, aki bűvésztudományát spiritiszta szeánszokon teszi aprópénzzé, ezzel kiváltva az előbbi mélységes ellenszenvét. Csakhogy mindeközben sajnálatos baleset éri Angier asszisztensét s egyben feleségét – s ezzel kezdetét veszi az egyre durvább, egyszersmind egyre körmönfontabb húzásokat produkáló rivalizálás.

A könyv első fele Borden naplója, aki sosem írja le egyetlen trükkje megoldását sem, s pláne nem legfőbb titkát, mégis utal rá annyit, hogy az olvasó előbb-utóbb rájöjjön, miről is van szó. De legkésőbb a regény második felében, Angier naplójából értesülhet róla. Meg kell hagyni, Priest remek csavarokat tett a sztoriba mindkét bűvésze esetében, a Sherlock Holmes történetek, vagy Edgar Allan Poe írásainak kedvelői sem panaszkodhatnának rá. Ám a regény igazi fűszerét a pszichológiai tartalom jelenti. Az író valami lenyűgöző módon mutatja be a jellemeket, s anélkül, hogy bármit túlhangsúlyozna, szinte tudatalatti szinten vetíti elénk a két, jócskán különböző származású, értékrendű, mentalitású és tehetségű figura pszichéjét. Angier naplója jórészt ugyanazt az időszakot írja le, mint Bordené, de a csak vele megesett történetszál (a Nikola Tesla által feltalált különös gépezet) mellett eme kifinomult jellemábrázolás miatt igazán élvezetes.

S bár a legtöbb bűvésztrükkre valóban egyszerű a magyarázat, a regény egy ponton átfordul fantasztikumba. Ezt is remekül tálalja Priest, hiszen abban a korban az elektromosság még csodaszámba ment, ahogy azt Angier is leírja naplójában, mikor elmeséli Tesla egyik, a nagyközönségnek tartott, londoni tudományos előadását. Egyébként is remek korrajz a regény, noha leírásai a környezetről, a külsőségekről jószerével csak jelzésértékűek. Ám amilyen stílusban és részletességgel a két bűvész elmeséli, ami velük történt, abban ott tükröződik a viktoriánus kor hangulata.

A könyv mindvégig izgalmas, egy kiváló bűvész előadása módjára tartja fenn a feszültséget, a titokzatosságot. Képes elérni, hogy az ember, ha sejti is a megfejtést, sose lehessen benne biztos, s mindig inkább a káprázat varázsát válassza, semmint a sokszor kiábrándító valóságot. Csupán a könyv végével nem vagyok teljesen elégedett. Nem mondom, hogy rossz, csak kissé kurta-furcsa az egészhez képest, és valójában nincs sok teteje. De attól még igazi gyöngyszem A tökéletes trükk, csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek a fenti sorok megmozgatták a fantáziáját.

Candlemass / Stereochrist, 2007. szept. 19., Bp. A38

Valahol megdöbbentő, hogy a svéd Candlemass most először jutott el hozzánk, pedig bő két évtizede nyomják már az epikus doom-ot. Viszont ezévben az egyik legjobb lemezüket adták ki, úgyhogy épp jókor érkeztek.

Előttük a Stereochrist játszott a maroknyi közönségnek (a főbandán is max. 150-en lehettünk), s talán a tömegsűrűség (inkább tömegritkaság) miatt eléggé eleresztették magukat, és sokat poénkodtak számok között. Így aztán az egyik legfeelingesebb Stereo buli volt ez, amit valaha láttam. Pláne, hogy Makó Dávid édesapja helyettesítette Megyesi Balázs basszert. Az öreg cowboy jól tolta, csoda egy fazon, és amikor szakállas fiacskája neki küldte azt a nótát, amit amúgy is mindig, csak ugye most először álltak együtt a színpadon, szóval, az nem holmi nyálas elérzékenyülgetés volt, hanem valami nagyon emberi és igazi dolog. Respekt. Amúgy mini best of volt, brutál meg laza témák is belefértek (nekem épp a Ride Blind jött most be a legjobban), meg a szokott Down-Bury Me In Smoke.

Mármost a Candlemass underground legenda, de volt olyan barátom, aki ősfan, mégsem hallott a buliról egész a délután 4-kor tőlem kapott SMS-ig... És ez gáz, mert nyilván volt még egy halom arc, aki már nem követi az eseményeket, de szívesen kimozdult volna némi jófajta temetőszagú ótvar ősdoom kedvéért. Említett hombre is sokáig hezitált, s még akkor is azt mondta, hogy nem készült, nem tud jönni, mikor Stereochrist után felhívtam – de rá 2 percre csörgött a mobil, hogy egész életében rugdosná saját magát, ha ezt kihagyná, szóval jön, akármilyen morcos is az asszony. És naná, hogy nem bánta meg!

Ugyanő mondta, hogy Robert Lowe, a Solitude Aeturnus-ból kölcsönzött énekes úgy néz ki, mint Théoden király a Gyűrűk Ura filmben, Leif Edling basszer, a Candlemass alapembere pedig, mint Al Pacino az Ördög ügyvédjében. Ez így elég jó gárda, ráadásul a többiekkel együtt mind nagy átéléssel zenéltek. Nekem ugyan egy pillanatig nem hiányzott Messiah Marcolin, a szerzetesi csuhába bújt, szúmós alkatú, fején bokrot viselő kolosszus, azaz a legtöbb Candlemass lemezen éneklő figura. Az ő hangját sosem tudtam hosszú távon elviselni, Robert viszont a legnagyobb kedvenceim egyike, és az összes klasszikus nótát kegyetlen jól énekelte. Ráadásul kétsoros hajókapitányi kabátot viselt, s nem a Solitude koncerteken viselt papi szerelést, de a szemkiakasztós borult mimikát ugyanúgy hozta. Amúgy nekem úgy tűnt, mikor kartávolságból néztem őket, hogy élvezik, de legalábbis nem holmi LGT/Omega jellegű dologról van szó, pedig Edlingék is közelebb vannak már a sírhoz, mint a bölcsőhöz.

Persze nem játszottak marathoni programot, és az amúgy tökéletes 11 nótához még szívesen válogattam volna valamit a méltatlanul hanyagolt Chapter VI-ről is. Az alapvetés Epicus Doomicus Metallicus felét eltolták: Solitude (istenem, hogy ezt végre élőben hallhattam!), Under The Oak, A Sorcerer's Pledge. Ha jól rémlik, a Nightfallról a The Well of Souls, az örök sláger ivolt (első két nóta!), meg zárásként a Samarithan; Mirror Mirror az Ancient Dreams-ről; a 2 évvel ezelőtti visszatérésről a Black Dwarf, a fantasztikus újról (King of the Grey Islands), ami az év 3 legjobb lemezének egyike, pedig az Emperor of the Void, a Devil Seed, valamint az év legjobb dalainak egyike, az Of Stars & Smoke, amire említett koma azt mondta, jobb, mint a régiek. Mats Leven és Edling valóban égbekiáltóan gyönyörű dallamokat írt abba a nótába, de tényleg az egész album méltó az idén 21 éves Epicus Doomicus Metallicus-hoz.

A hangulat remek volt, egyszerre végtelenül lesújtó és felemelő. Maga a zene nyilván éjsötét meg depresszív meg ilyenek, de az összegyűlt népek (akik közt max. a külföldieket nem ismerem min. látásból koncertek sokaságáról) módfelett élvezték, és megvolt a kellő energia áramlás. Szóval aki eljött, az olyan elégedett képet vágott a végén, amilyet utoljára az óvodában. Márpedig aki eljött, az 99%-ban igen rég volt óvodás, hehe. De nem baj, így is jó. A Candlemass megérdemelné, hogy 10x ennyi ember legyen rá kíváncsi, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy aki viszont ténylegesen megnézte őket, az életre szóló élménnyel lett gazdagabb. Az meg már csak hab a tortán, hogy koncert után bárki kezet rázhatott Edlingékkel. Magam Lowe-val váltottam pár szót. Úgy vélte, a Solitude Aeturnus pulcsim szép darab, én meg mondtam neki, hogy az igazán szép az lenne, ha ezzel a zenekarral is eljönnének hozzánk, amire azt válaszolta, hogy talán jövőre. Ennyien akkor is lennénk, és ők is ilyen és ennyire király zenét játszanak. Hé, Kosi, remélem, vállalod ezt az újabb anyagi csődöt, cserébe a masszív élvezetért! (Gy.k.: Kosinszky Gábor az egyik szervezője ennek a koncertnek, és ritkán látom őt ilyen belefeledkezetten léggitározni, mint ezen a Candlemass bulin. Kösz, ember!)

Jónás Zsolt: Túlpart

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Oldalszám: 198361
Ára: 1990 Ft
Kategória: horror

Jónás Zsolt neve ismerős lehet az ekulturáról is, hiszen számos cikk nyitott elméjű szerzője (nem mellesleg sok jó rock/metalt hallgat, szóval testvérem a fémben :).
Emellett két Fangoria novellapályázat győztese, s a Túlpart az első regénye.

A történet egy isten háta mögötti faluban játszódik a Kárpátokban. A Tükör tó partján fekvő Túlparton valami borzalmas baleset történt harminc éve, s csak az a néhány ember őrzi a titkot, akik még ma is élnek a szemtanúk (és alkalmasint okozók) közül. Ide tér vissza hosszú évek után a válófélben lévő Bernát, s magával hozza két gyermekét, akiket még sosem láthatott a nagyanyjuk. Útban a falu felé egy csavargót lát az úton, aki ezen a városi léttől oly’ távol eső vidéken szokatlan látványt nyújt. De aztán hamar kiderül, hogy nem holmi átlagos csavargóról van szó. Ennyit talán elárulhatok: a köpönyeges alak amolyan garabonciás, akinek képében egy rég (harminc éve...) holt lélek tér vissza, hogy beteljesítse bosszúját. Ködöt és vihart hoz Túlpartra, és nem kímél senkit...

Megmondom őszintén, nem vagyok nagy horror rajongó. Van pár kedvencem (élükön Lovecrafttal), de alapvetően holmi hentelés nem tud lekötni. Ilyen szempontból a Túlpart jól is teljesít, hiszen sokkal változatosabb annál. Hamar kiderül, hogy Zsolt tud hangulatot kelteni. Zömében remek alakjai is vannak, különösen az idős embereket ábrázolja jól: finom humorral, de őszintén. Más kérdés, hogy számomra érthetetlen okból túl sok nem átlagos nevet használ, és itt-ott túlzásba esik (pl. Annus, Bernát anyja esetében). Az viszont bejön, hogy az egyik szereplőn keresztül a jógát népszerűsíti :)
Az is nagy pozitívum, hogy írónk ilyen mondatokra képes: „A fiú szinte kortalan volt. Úgy tűnt, nem ebből a világból származott a homok, ami az órájában pergett.” Nem rakta tele ilyenekkel a könyvet, de már ennyi is jelzi, hogy nyelvileg az átlag ponyvairodalomnál többet nyújt.

És kezdetben az is nagyon tetszett, hogy mennyi mindenből merített. Van a regényben Stephen King-rokon modern horror épp úgy, mint a gótikus természetfeletti irodalom hatása. Belezős-vérben tocsogós részek és okkult, misztikus dolgok. Magyar folk elemek (egyáltalán: a magyar környezet) és keresztény ill. keleti vallásos részletek. Gyomorforgató húzások és pszicho-thrilleres megoldások. És ezeket egész sokáig igen ügyesen keveri, ahogy a feszültséggel is jól bánik: képes altatni, hogy aztán a hajunk szála égnek álljon, meg úgy sűríteni egyre az atmoszférát, hogy az ember magáról megfeledkezve olvasson.

A gond az, hogy elérkezik egy pillanat, amin túl viszont már nem képes erre. Nem írom le, mi az, de van a könyv utolsó harmadában egy számomra túlontúl abszurd, a még hiteles fantasztikumot túllépő húzása, ami engem személy szerint csak összezavart. Nem azért, mert annyira furmányos a csavar, hanem mert nem látom értelmét. És a befejezést is elcsépeltnek érzem kissé. Hangsúlyozom: szerintem.

Ezzel együtt azt gondolom, Jónás Zsolt ígéretes horror író, és hallottam már olyan véleményt igazi horror rajongóktól, hogy ez a könyv úgy jó, ahogy van. Szóval akinek van egy kis ideje két King vagy Koontz mű között, vagy csak úgy általában szereti a horrort, az bátran szavazzon bizalmat Jónás úrnak. Ezzel ugyanis nem egy amúgy is milliomos csókát gazdagít tovább, hanem egy ifjú magyar reménységet segít, aki megfelelő arányban érkező anyagi és szellemi támogatás, kritika és dicséret mellett, no meg kellő adagnyi idő és jó ötlet meglétekor még simán túlszárnyalhatja a Túlpartot.