Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordító: Pék Zoltán
Kategória: szépirodalom
Eredeti cím: Society of Others
Oldalszám: 261
Ára: 2000 Ft
William Nicholson az Amaranth titka c. ifjúsági trilógia szerzője, egyben olyan filmek forgatókönyveit is ő írta, mint a Gladiátor (2000), Az első lovag (1995), a Nell, a remetelány (1994) vagy az Árnyékország (1993). Van neki több könyve is, de eddig összesen ez a négy jelent meg magyarul, nálam meg épp a Rokon lelkek társasága az első, amit potom ezresért vettem pár hava az Alexandrában. És micsoda kincsre találtam!
Az első kb. 50 oldal olyan volt, mintha a Zabhegyező és Nick Hornby könyveinek metszéspontját olvasnám, vagy a köztes mezsgyét, mivel a főszereplő-mesélő a huszas évei elején jár. Egy londoni fiatalember ő, elvált szülők gyermeke, akinek a nevét nem tudjuk meg és aki nem rég diplomázott. Apja jól keres, mint forgatókönyvíró, így hősünknek nincsenek anyagi gondjai. Másfélékben azonban bővelkedik, bár ezekről, amint idővel ráébred, azért ő is tehet. Merthogy a koma utálja az embereket, jobb szeret elvonulni a szobájába, és elvárja, hogy mindenki békén hagyja őt. A hülye húga, az álmait vesztett anyja, annak nővére, aki szakmailag sikeres, ám nincs senkije, így szeretetét az arra kevéssé kíváncsi mesélőre ömleszti, az apja, akinek kívánatos új nőjétől épp most születik kisbabája (aki utálja hősünket, legalábbis szerinte), és így tovább. Nem igen tud mit kezdeni az életével, nem lát benne semmi értelmet, és úgy gondolja, hogy akkor ez azt jelenti, hogy nincs is. „Az élet kemény, aztán meghalunk.”
Így aztán hirtelen elhatározással arra használja az apjától kimondottan diplomázás utáni kalandokra kapott 1000 fontját, hogy elmenjen otthonról, méghozzá az alábbi elv mentén: „…nem muszáj nekem úti cél. Úgy is elmehetek, hogy nem megyek sehová.” Úgy hozza a sors vagy mi, hogy egy kamionos veszi fel emberünket, aki egy meg nem nevezett kelet-európai országba szállít ezt-azt, de legfőképp egy olyan könyv példányait, amikért aztán az országban uralkodó elnyomó hatalom nehézfiúi megölik a sofőrt… A könyv címe Rokon lelkek társasága. Eredetiben The Society of Others, azaz Mások Társasága, és ez történetesen közelebb visz a megfejtéshez, bár a magyar címnek is van létjogosultsága.
Szóval hősünk ott marad a nagy semmiben, azt sem tudván, hol, de az világos, hogy amíg nála a könyv egy példánya (mert egyet kiment a tűzből), addig az ő élete is veszélyben van. Aztán az események döbbenetes hullámvasútja következik, terrorista eszközöket is alkalmazó ellenállókkal, titkosügynökökkel, rendőrökkel, meg azzal az elnyomott értelmiségi réteggel, amelyik nem hisz abban, hogy erőszakkal meg lehet változtatni bármit, ellenben hisz a szavakban, költészetben, filozófiában, zenében, és hogy mindezeket békésen is meg lehet védeni ill. át lehet örökíteni (s ebben is látják önnön feladatukat). És így tovább. A regény a felszínén tulajdonképpen thriller, ami egy olyan, elcseszett országban játszódik, amilyen a miénk tán csak ’56 tájékán volt (bár az író azt mondja, 1986-os budapesti dokumentumfilm forgatása is hathatott a regényre), max. Románia lehetett ilyen a securitate idejében, netán Jugoszlávia a háborús időkben, vagy tudom is én, de elképzelhetőnek tartom, hogy a szerző saját ifjúkori afrikai élményeit is beleszőtte ebbe. Az 1984, vagy akár Bradbury Fahrenheit 451-e is eszébe juthat egyeseknek. És, amint a könyv fülszövege nem mulasztja el megjegyezni (és ez volt az, ami miatt annak idején 2006-ban nem vettem meg…), „Végül egy hatalmas kastélyban egy nagyszabású hangversenyen bukkan fel minden szereplő egy szörnyűséges fináléban.”
Nos, igen. A végkifejlet valóban borzalmas. És egyébként ezen a szintjén nézve is izgalmas meg jó ez a regény. És néha olyan abszurd dolgok történnek benne, hogy nagyokat nevettem rajta, pedig nem is vicces. Csakhogy a lényeg a benne foglalt gondolatokban rejlik, meg abban a számos csavarban, szimbólumban, utalásban, amiket korántsem könnyű megfejteni, de nem is az a lényeg, hogy az író mit miért írt (pl. elárulja a honlapján, hogy ahol csak felbukkan a vörös, az egy a londoni National Gallery-ben látható festményre utal, azt jeleníti meg), hanem hogy az olvasónak mit mond.
A könyv, amiről a könyv szól, egy Leon Vicino nevű író-gondolkodó műve, és Nicholson leginkább rajta keresztül filozofál, olyanokról, mint az élhető, élvezhető (vagyis jól élt) élet, Isten, meg hasonlók – de a főszereplő az, aki megéli mindezeket. Megéli, is itt van a hangsúly. Számomra ugyanis a könyv egyik fő üzenete az, hogy egy halom felismeréshez csak akkor jut el az ember, ha megéli őket. És azt kívánom, bár olvastam volna ezt a könyvet annyi idősen, mint a főhőse. Nem mintha biztos lennék benne, hogy könyvekből, filmekből, zenékből ténylegesen lehet olyasmiket tanulni, amik által valójában fejlődünk, ezek inkább revelációk lehetnek, amikor felragyog, hogy valami, amit már tudunk, pontosan mit is jelent. Nem maguk a lépcsőfokok, hanem mondjuk napsugár, ami megvilágítja őket, hogy igazán meglássuk, mik is azok. Vagy valami ilyesmi. Na, ezt most nem tudom tovább vinni, inkább csak annyi, hogy nekem ez a könyv is ilyen élmény volt.
Pl. arról is szól, hogy fel kell nőni, és észre kell venni, hogy rajtunk kívül vannak mások is a világon, és meg kell tanulni észrevenni őket, és élvezni, értékelni, hogy vannak. És ehhez önmagunkat kell legyőzni, és persze, hogy meghal az ember egy része, mikor felnő, de hát végtére is minden nappal meghalunk, és így tovább.
Ez most biztos nem tűnik túl értelmesnek, ezért is jó, hogy nem azért írok róla, mert kell. Az ekultra már került róla cikk, itt meg hadoválhatok kedvemre. De voltam én is ilyesmi nihilista, mint ez az arc. OK, több a különbség, mint a hasonlóság, de akkor is tudok vele valamelyest azonosulni, megértem, min megy keresztül, és az az érzésem, hogy egy halom huszonéves ugyanígy lenne vele. 34 évesen azonban azt is látom, hogy mi van aztán, meg hogy mennyi nagyon jót és szépet és igazat írt össze Nicholson. Ez a könyv az élet igenlése, ünneplése is egyben, akármi történjék is benne a felszínen (különben valahol a Gladiátor c. film is az volt, teljesen másként). Meg a költészeté és zenéé is.
Kicsit, hát, nem túl jó párhuzam, de a Holt Költők Társasága is valahol hasonló élmény volt számomra. És annyira trükkös, és annyi minden van benne, hogy el kell majd olvasnom újra.
Richard Bach az volt a ’90-es évek elején, mint aki/ami ma Paulo Coelho, Müller Péter, vagy épp Rhonda Byrne The Secret - A titok című könyve. Akkoriban viszont még nem volt akkora felhajtás a bestsellerek körül, és a – mondjuk azt, hogy – ezoterikus irodalom is valahogy „undergroundabbnak” számított, sokkal kevésbé volt jelen a mainstream médiában.
