300

Eredeti cím: 300
Amerikai kalandfilm
Gyártás éve: 2007
Hossz: 117 perc
Rendező: Zack Snyder
Operatőr: Larry Fong
Forgatókönyv: Kurt Johnstad, Zack Snyder, Michael Gordon
Eredeti történet: Frank Miller, Lynn Varley
Zene: Tyler Bates
Főszereplők: Gerard Butler, Lena Headey, David Wenham, Dominic West, Rodrigo Santoro
Gyártó: Warner Bros. Pictures/ Hollywood Gang Productions/ Atmosphere Entertainment MM/ Legendary Pictures/ Virtual Studios
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2007. március 22.

Aki nem volt teljesen tufa már olyan korán, még emlékezhet az általános iskolából arra a csatára, ami a 300 sztoriját is adja. I.e. 480-ban a perzsa hódító, a filmben dekadens homokosként ábrázolt Xerxész gigászi serege váratlanul érte a görög városállamokat, s hogy hadaiknak legyen idejük rendezni soraikat, maroknyi (egyes legenda verziók szerint 300) spártai állta az útját a keletről jövő veszedelemnek a thermopülei szorosnál. Odavesztek mind, ám hősiességük emléke máig él. Az akkori spártai felfogás szerint pedig ez egyenlő az ő győzelmükkel. És persze az sem mellékes, hogy az európai, s pláne a görög kultúrára micsoda csapást mért volna, ha a perzsák győznek.

A Sin City-t is jegyző Frank Miller – a napokban magyarul is megjelent – képregényéből készült a 300, így nem kell meglepődni azon, hogy a történelmi hűségre, vagy egyáltalán a realitásra nem sokat ad a film. Itt a látványon van a hangsúly, ami, amellett, hogy számtalan brutális részt tartalmaz, nagyon is sajátos és megragadó.

Ahogy a Sin City, a 300 is kékvászon előtt készült, a háttereket számítógép alkotta, és az egésznek van egy sajátos, festményszerű hatása. A rengeteg vágás és trükk miatt olyan, mint egy hosszúra nyújtott videóklip, ráadásul a (moziban fülsiketítően dübörgő) zene is ütős keveréke a metalnak és a nagyívű filmzenéknek (igen, a 300 Metal! :). Akárhogy is, nem könnyű elfordítani a tekintetünket a vászonról. És ez akkor is igaz, ha a történet sablonos (milyen legyen egy alapvető, ókori sztori?!), a színészek meg max. jól néznek ki, de a Gorgó királynőt alakító Lena Headey-n kívül nem sok játékot követel meg tőlük a film. Jellemző, hogy a stáb legismertebbje a 300 harcos történetét elmesélő David Wenham, a Gyűrűk Ura Faramirja. Amúgy akárha a Gladiátor legvéresebb csatajeleneteit meg a Trója legizgalmasabb pillanatait vennénk a köbön.

Olvastam olyan kritikát a filmről, mely szerint a 300 az erőszak felmagasztosítása, de ezzel nem értek egyet. A Sin City-t pl. sokkal brutálisabbnak éreztem, a maga értelmetlen, elmebeteg agresszivitásával. A 300, legyen bármily mélyreható is a gyilkolás ábrázolásában, miközben a valós történelmi eseményektől elrugaszkodik, olyan harcról, olyan világról és törvényekről szól, amik sokkal tisztábbak és átláthatóbbak, mint amiben élünk. Egyszerű a képlet: jönnek a perzsák, hogy elvegyék a spártaiak földjét és szabadságát, azok meg nem adják. Az egyik hódítani akar, a másik megvédeni, ami az övé. Az egész emberi történelem erről szól, és a legtöbbünk alighanem épp úgy reagálna egy ilyen helyzetben, ahogy Leonidasz király és bajtársai. Vagy legalábbis még mindig emberibb volna így tenni… Még akkor is, ha ez egyszerűen csak „az erősebb marad életben” törvénye, ami a természet egyik legfőbb rendező elve.

Nem akarok most jobban belemászni ebbe a ’mai világból kihaltak az igazi hősök’ témába, mert túl messzire vezet, és túl sokáig lehetne boncolgatni, de nem ebben a cikkben. Ebbe már csak annyi maradt, hogy leírjam: a 300 egy roppant látványos, és túlzásokkal teli film, egy ősi történet mai feldolgozása.

Az erdélyi Rockpolis Media-tól Sebesi Attila készített velem egy interjút nem rég, itt a link .
Az igazat megvallva fura volt, és tényleg megtisztelő, és még jól is esett.
De így visszaolvasva eléggé lejön, hogy jó napom volt, amikor válaszoltam (írásban, e-mailben).
Általában véve azért nem vagyok én ennyire pozitív csávó... :)

Koncert / MetalMania, 2007. márc. 23., Bp. Almássy

Förtelem egy hetem volt, és a koncert napján az időjárás egyszerre hozta a finn sötétet és a masszív angol esőzést – a San Francisco-i jó meleg helyett. Cudar alap egy monstre fesztiválhoz. De nem rossz hely ám az Almássy téri Szabadidőközpont, fura is, hogy ritkán vannak ott nagyobb metal koncertek (örök emlék a kb. ’99-es VoiVod/Neurosis), s most a MetalMania fesztiválon elég szépen meg is telt a nagyterem. A felhalmozódott csúszás ellenben egyáltalán nem volt szép, és meg is sínylette a kisebb bandák fellépti ideje.

Mi a Watch My Dying-nál kapcsolódtunk be, akik kb. 5 dalt tudtak így eljátszani (Fényérzékeny, Nicht vor dem Kind, stb). Látnivalóan idegesek voltak a csúszás és a rövidítés miatt, ráadásul a színpadon a technika ördöge királykodott, szóval Gaobrék nem hozták a szokásos formát – avagy mire beindult volna a buli, vége is lett. Ezzel együtt nekem jól esett.

A Korpiklaani nem nagyon rég iszonyat teltházas koncertet adott a Kék Yukban, és most is sokan várták őket. Felállásukban hegedűs-dudás ill. tangóharmonikás is szerepel, és régies ruházatuk meg a mikrofonállványra szerelt szarvasagancs is sokat sejtetett. Már azoknak, akik nem tudták, hogy egy mulatós finn folk metal bandára számítsanak. Jonne Järvelä énekes-gitáros és középkori társai széles vigyorral arcukon vágtak bele a mókába, és az első felhangzó sorral kinyilatkoztatták: „Erdő mélyén születtem én”! (Mert ez egy angol nyelvű dal volt, finnül sajna nem tudok.) A népi (helyenkint kimondottan lagzis) témákra, sörtés riffekre és Jonne nyers énekére épülő dalokat hosszú távon kissé unalmasnak éreztem, de tény, hogy hatalmas partyzás alakult ki rájuk. Valahogy olyan nekem a Korpiklaani, mint a korai Skyclad (sokkal inkább hasonlítanak is rájuk, Finntroll párhuzamok ide vagy oda), amikor még a brit folk metal banda nem írt igazi slágereket, de a feeling már megvolt.

A brit My Dying Bride harmadszor járt nálunk, s akárcsak a két Sziget-es fellépésen, most is tökéletesen átadták, amiről zenéjük és szövegeik szólnak. Az Almássy falai eltűntek, a zene az örök éjre nyitott kaput, amiben minden emberi lélek jelentéktelenül apró és múlékony. A halál, a gyász, a tragédia és fájdalom esszenciáját adja az MDB, oly’ roppant súllyal, hogy az az elviselhetőség határait feszegeti. Nálam történetesen át is lépte, mondom, szutyok hetem volt. Gyönyörű és igazi metal egyszerre ez a muzsika, de ha nem olyankor szól, amikor az ember rá van hangolódva, akkor életveszélyes. Úgyhogy nem is néztük végig. De annyi azért lejött, hogy az új ritmusszekcióval felálló csapat amolyan best of programot játszott, melybe még első lemezes dal is fért. És tényleg minden tiszteletem az övék, akkora erővel és mélységgel zenélnek.

Hanem hát nekem a Testament-re volt szükségem. Arra a hihetetlen energiára, ami még annyi év után is árad klasszikussá vált thrash himnuszaikból. Pedig némi szkepszissel álltam a dologhoz. Eddigi két magyar koncertjük annyira jó volt, hogy féltem ettől az eredeti felállásos bulitól – ám két perc alatt meggyőztek. Mondjuk nem Louie Clemente dobolt, hanem a Nick Barker néven ismert tarkopasz hentes, aki többek között a Cradle of Filth és a Dimmu Borgir zenéjét is erőteljesebbé, izgalmasabbá és zúzósabbá tette játékával. És itt is hengerelt.

Az is hamar kiderült, hogy Alex Skolnick még mindig egyéni stílussal bíró, virtuóz szólógitáros (megkockáztatom, az egész thrash irányzat legjobbja). Az aszkéta külsejű régi basszer, Greg Christian is jól hozta, amit kellett, Eric Peterson és Chuck Billy meg pláne. Ellenben a hangosítás, akárcsak a Szigeten, megint bemutatta azt a trükköt, hogy csak az alapok szóltak, azaz a banda fönt reszelt, mi meg nem sokat hallottunk belőle… Ez szörnyen idegesítő dolog, de szerencsére „csak” úgy másfél nótáig tartott, és aztán ugyanolyan magas hőfokon folytatódott a zúzda.

A program természetesen a klasszikusokból épült fel, egytől-egyig zseniális thrash himnuszokból, amikbe remek dallamokat is raktak (Alone In The Dark, Over The Wall, Trial By Fire, Into The Pit, Disciples Of The Watch, Practice What You Preach, stb.), de előszedték a ’99-es, mindezidáig utolsó stúdióalbumról (The Gathering) a D.N.R. című iszonyatot is. Annak is örültem, hogy a sokak által leszólt, relatíve könnyedebb ’92-es The Ritual albumot is megidézték az Electric Crown erejéig.

A hangulat végig fantasztikusan jó volt, annyi pozitív energia áradt oda és vissza, banda és közönség között. Persze, nem is lehet a kisebb hegynyi Chuck Billy-re anélkül nézni, hogy eszünkbe ne jutna, hogy ez a félig indián üvöltőgép legyőzte a rákot is, és még mindig hogy árad belőle az erő. Meg az egész Testament-ből, ezért aztán azt kell, hogy mondjam, ők még mindig hitelesek. És Chuck-nak elhiszem, amikor azt mondja, hogy Heavy Metal Forever!

A remek doom/stoner-t nyomó Obiat-ot meg a komplex, Dimmu-rokon black/deathben ügyes Sin Of Kain-t is jó lett volna látni, de nem ilyen mocsok fáradtan.

Könyv / Dan Simmons: Káli dala

Kiadó: DeltaVision
Kiadás éve: 2007
Fordította: Békési József
Eredeti cím: Song of Kali
Oldalszám: 280
Ára: 2250 Ft
Kategória: sci-fi/fantasy/horror

A Hyperion sorozatáról is ismert Dan Simmons első regénye volt ez, s rögvest el is nyerte vele 1986-ban a legjobb regénynek járó World Fantasy díjat – noha sokkal inkább horror vagy thriller, mint fantasy.

Egy amerikai irodalmár, Robert Luczak a főszereplő, aki kicsiny családjával (feleség és féléves gyermek) Kalkuttába utazik, hogy egy évek óta halottnak hitt indiai költő hirtelen felbukkant, új kéziratát megszerezze. Ott azonban a szörnyűséges Káli istennővel kapcsolatos kultusszal találkozik, és veszélybe kerül mindhármuk élete.

Simmons a legősibb emberi félelmek húrjain játszik ebben a regényében. Írása hangulata sokkal erőteljesebben hat az olvasóra, mint a leírt borzalmak, noha azokban sincs hiány. Amellett, hogy a haláltól, a veszteségtől való rettegést is megpiszkálja, a Káli dalának lényegét és súlyát az ismeretlentől való zsigeri félelem megjelenítése adja. Azt, ahogy Luczak a számára vadidegen városra, kultúrára reagál, tökéletesen jeleníti meg az író, s így az olvasó, aki alighanem szintén nem sokat tud Indiáról, könnyen tud azonosulni a főszereplő érzéseivel. Mert a megannyi film, meg jógakör, meg tanulható és elolvasható dolgok ellenére sem gondolhatja senki komolyan, hogy bármit is tudunk Indiáról mi, akik sosem jártunk ott.

Mert valójában, akárcsak Luczak-nak, elképzelésünk sincs arról a fizikai és szellemi szinten mindent elborító zajról és koszról, ami ott van. Egy ismerősöm járt Indiában, és azt mondta, az ott tapasztaltak fényében (sötétjében) már érti, miért, mi ellen alakult ki a jóga, mi vitte rá Sziddhártát, hogy Buddhává váljon, és a többi. Ugyanolyan dolgokat mesélt, amilyeneket Simmons is leír a Kalkuttában uralkodó állapotokról. Ám ő is csak a felszínt kapargatta – és pontosan ez az a szál, amivel Simmons díjnyertes művet tudott írni. Kalkutta az ismeretlen, az idegen világ, és az író nem magyarázza meg. Ami a hinduizmusról, a gigászi bengáli városról, egyáltalán bármi indiairól kiderül, azt ugyanúgy tanulja meg Luczak, ahogy bármelyikünk tenné, aki odacsöppen abba a másik világba. Főszereplő-mesélőnk nem mindentudó narrátor, hanem értetlen szemlélő, aki kultúrsokkot kap, és azzal sem igen tud mit kezdeni, ami vele történik. Márpedig az valóban iszonyatos.

És igen, a sötétség, a barbárság, a fájdalom és kín és agresszió mindig is az emberiség sajátja volt. A Káli dala arra emlékeztet, hogy ez most is így van. Mondják, hogy korunk a Káli Yuga, azaz a pusztulás időszaka, és Luczak is ezt a következtetést vonja le – persze, hogy elég szétnézni a világban, hogy igazolva lássuk ezt a félelmetes tételt. Mindazonáltal azt is téves lenne gondolni, hogy a Káli dala alapján már valamit megtanultunk Indiáról. Ez nem így működik.

De a regény maga jó, és meg tudom érteni, hogy megkapta azt a fontos World Fantasy díjat. Javaslom Stephen King ill. Leslie L. Lawrence rajongók figyelmébe is. Előbbieknek azért, mert King-hez hasonlóan Simmons is a zsigereinél kapja el és vonszolja az olvasót, utóbbiaknak meg a távol-keleti, egzotikus környezet és téma miatt.

Film / A Faun labirintusa

Eredeti cím: El Laberinto del Fauno/ Pan's Labyrinth
Mexikói-spanyol-amerikai fantasy-thriller (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 119 perc
Rendező: Guillermo del Toro
Operatőr: Guillermo Navarro
Forgatókönyv: Guillermo del Toro
Zene: Javier Navarrete
Főszereplők: Ariadna Gil, Ivana Baquero, Sergi López, Maribel Verdú, Doug Jones
Gyártó: Warner Bros. Pictures/ Tequila Gang/ Esperanto Filmoj/ Estudios Picasso/ OMM/ Sententia Entertainment/ Telecinco
Magyarországi forgalmazó: Best Hollywood
Magyarországi bemutató: 2007. 03. 08.

Mindenekelőtt: GYEREK NE LÁSSA EZT A FILMET! Túl brutális, túl sokkoló ahhoz.

Őrzök odahaza egy homokkőből való tárgyat, amit Spanyolországból hozott nekem egy régi jó barátnőm. Olyasmi, mint egy hamutálca, de nem az; oldalába a kelta végtelen fonathoz hasonlatos ill. labirintus jeleket égettek. Ennyit arról, él-e még Spanyolhonban mindaz a hagyomány, amiből részint ez a film is táplálkozik.

A történet a 11 éves Ofeliáról (Ivana Baquero) szól, aki 1944-ben, a polgárháború utáni időszakban utazik terhes édesanyjával annak új férjéhez. A hegyek közé tartanak, ahol a kislány „második apja”, a kegyetlen Vidal kapitány (Sergi López) vezeti Franco fasiszta csapatait a területen bújkáló gerillák ellen. A városhoz szokott lányt érő megpróbáltatások közül az új, vidéki környezet tehát még a legkevesebb – a háborús állapotok, veszélyeztetett terhes anyja, a mostohai szeretetet hírből sem ismerő új apa, ezek mind iszonyatos súllyal nehezednek Ofelia lelkére. Nem csoda, hogy az élénk képzeletű, sokat - jellemzően szomorú tündérmeséket - olvasó, sápatag kislány mindezt a maga módján próbálja meg feldolgozni.

A néző számára ezernyi apróságot rejt A Faun labirintusa, megfejtésre váró szimbólumokat, rejtélyeket, amiket megannyi szempontból lehet megvizsgálni. Ofelia nem tesz különbséget képzelet és valóság között, de aki a nézőtéren ül, az elgondolkodhat rajta, vajon valóban létezik-e a Faun, akivel az ősi labirintusban találkozik a lány? Vajon Ofelia tényleg egy a halandók számára láthatatlan világ hercegnője-e, akinek három nehéz és vérfagyasztó próbát kell teljesítenie, hogy visszatérhessen birodalmába? És míg borzongva, undorodva, félve és sírással küszködve nézzük a filmet, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy a való világ szörnyűségei tükröződnek a kislány képzeletében?

Undorodva, mondom, mert a film sötét, komor látványvilága egyszerűen tökéletesen adja vissza a háború iszonyatát és brutális kegyetlenségét épp úgy, mint Ofelia lidércnyomásos agyszüleményeit. Nem is csoda, hogy a legjobb smink, a legjobb látványtervezés és a legjobb operatőr (Guillermo Navarro) Oscar-díját is megkapták érte. A gyermekfaló Sápadt Ember akár a Tool klipjeiből is előléphetett volna, maga a Faun pedig egész egyszerűen hihető, és ennél jobbat nem tudok mondani. Ha csak azt nem, hogy még színészi játék szempontjából is ott van: hol barátságos, hol félelmetes, és fa módra recsegő teste és hangja is pont olyan, amilyennek lennie kell. Meg egyébként is: olyan ez a film, hogy a néző szinte érzi a föld szagát, szinte maga is elázik az esőtől, ami katonákra és holtakra zuhog, szinte neki is fájnak az ütések, a szúrások, a becsapódó puskagolyók...

A mindent uraló hangulathoz azonban nem csak ez járul hozzá. Meglehet, a háborút épp oly’ naturalista, horrorba illő módon ábrázolja e film, mint az éjszaka szörnyeit. De a lélek sötét mélységeit is hasonló erővel mutatja be. A film számos értelmezési szintje között az egyik pl. az, hogy Ofelia már a felnőtt nővé cseperedés küszöbén áll. Az a párbeszéd, amit Mercedes-szel (Maribel Verdú), a szolgálóval folytat, miután látta a várandós anyjából előtörő vérfolyamot, szédítően mélyre vezető néhány mondatból áll. És itt kell megemlítenem, hogy a színészek egytől-egyig mélyen emberi és hiteles alakításokat nyújtanak.

Már csak egy dolgot emelnék ki, s a többi értelmezést és mélyre ásást a vállalkozó kedvű nézőkre hagyom, akiknek valóban bátorságra lesz szükségük, ha úgy istenigazából szeretnék ezt a filmet megnézni, befogadni és értelmezni. Ez pedig a mitológikus háttér aspektusa. Amihez nem értek annyira, mint szeretnék, de tisztán átjön, hogy milyen irtózatosan ősi témákhoz nyúlt a forgatókönyvet (s így magát a történetet) is jegyző mexikói rendező, Guillermo del Toro. Már azoknál a filmeleji képsoroknál, amikor az új lakhelyre tartó anya és lánya megállnak valahol az erdőben, s Ofelia egy ősrégi kőszobrot talál, megjelenik ez. Del Toro nem magyarázza a mítoszokat, nem ad nevet a Faunnak vagy a többi teremtménynek (az angol cím picit félrevezető is, itt nem a görög mítoszok faun-szerű Pánjáról van szó). De, ahogy alighanem mindannyiunkban, benne is ott élnek ezek az ősi, archetipikus minták, lények és történetek. Az Ofeliára váró három próbát még eredeztethetjük „szimplán” a tündérmesékből, de azok is a régi mítoszokból és legendákból születtek. És számomra a film egyik legmegkapóbb vonása az, hogy nyers, ősi valójukban alkotja újra a mítoszok hangulatát, mélységét A Faun labirintusa. Nincsenek benne legenda-béli hősök, nem hangzik el egyetlen mítikus név sem (hacsak Ofeliáét nem vesszük annak), de pont az az emberi elme által alig felfogható, mérhetetlen sötétség, mélység és erő árad ebből a filmből is, ami az emberiség hajnala óta létező mitológiák sajátja. Önmagában a vér, a szenvedés látványa is feléleszti ezt a nézőben, de Del Toro még ennél is sokkal, de sokkal mélyebbre ás. (Nem mellesleg felfedve az európai kultúra legsötétebb, legijesztőbb gyökerei közül nem egyet…)

Igazából csak azt csodálom, hogy egy ilyen félelmetes film, ami ennyire távol áll a kommersz, szórakoztatónak szánt horroroktól (vagy fantasy-ktől), ilyen sikeres lehet (bár a stáblista elindultakor a teremben tartózkodók 90%-a kis túlzással hanyatt-homlok menekült kifelé). De talán pont azért, mert akár felfogja a néző, akár nem, ez a mozi oly’ rengeteggel többet jelent és ad a legtöbb filmnél.

És mindezek fényében már igaznak találom, amivel hirdették: tündérmese felnőtteknek. Mert igen, van némi párhuzam a Narnia, a Híd Terabithia földjére, a Chihiro Szellemországban, de még A Gyűrűk Ura, tehát a szintén a képzelet fontosságát és erejét hangsúlyozó filmekkel. Ám gyerekeknek nem való. Nekik elég a Terabithia tragédiája – A Faun labirintusának kiúttalanságát túl korán nem szabad megtapasztalniuk. Még akkor sem, ha én magam pozitívnak érzem a film katartikus befejezését.

Film / Híd Terabithia földjére

Eredeti cím: Bridge to Terabithia
Amerikai kalandfilm (szinkronizált)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 95 perc
Rendező: Csupó Gábor
Operatőr: Michael Chapman
Forgatókönyv: Jeff Stockwell, David Paterson
Eredeti történet: Katherine Paterson
Zene: Aaron Zigman
Főszereplők: Josh Hutcherson, AnnaSophia Robb
Gyártó: Hal Lieberman Company/ Lauren Levine Productions Inc./ Walden Media/ Walt Disney Pictures
Magyarországi forgalmazó: SPI International
Magyarországi bemutató: 2007. 02. 22.

Ha tetszik egy film, szeretek utánanézni a hátterének, sőt ha kiderül, hogy eredetileg könyv volt, nem átallok azt is elolvasni (bár ez jelen esetben még nem történt meg, pedig nem rég megjelent magyarul is). És előfordul, hogy nem csak érdekes, de meglepő vagy szívet melengető dolgokra is fény derül ilyenkor.
A Híd Terabithia földjére pl. állítólag Amerikában az általános iskolai kötelező olvasmányok között van, Katherine Paterson pedig a fiának írta vigasztalásul, amikor az 8 éves korában elveszítette egy barátját. Továbbá Csupó Gábor rendező egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a két kis főszereplő a forgatás során egymásba szeretett. Ja, és a szőke, életvidám Leslie-t játszó AnnaSophia Robb (aki a Charlie és a Csokigyár-ban is szerepelt), amikor meghallotta, hogy filmet készítenek kedvenc könyvéből, szívhez szóló levelet írt Gábornak, hogy hagy játssza ő ezt a szerepet, mert annyira hasonlónak érzi magát a könyvbéli Leslie-hez.

Mindezek után, s pláne a filmplakátot látva, talán meglepő, ha azt mondom, ez a film nem egy tündérmese. Való igaz, szerepelnek benne két gyermek fantáziájának teremtményei, meg egy egész meseország, Terabithia, és ezek filmrevitelében sokat segített az a WETA Digital, amelyik a Gyűrűk Ura trilógia elkészítéséből is óriási részt vállalt – ez mégsem mese vagy fantasy. A valós életről szól, hova tovább élni tanít, és aki ezt a filmet nyálasnak tartja, az talán inkább szánalomra méltó...

A történetről: egy sokgyerekes, szegény család egyik sarja, a 11 éves Jesse az iskola első napján csak második lesz a futóversenyen, amire egész nyáron készült. Ráadásul az új lány, Leslie győzi le. Apránként mégis barátokká válnak. A zárkózott Jesse, aki titkon szívesen rajzolgat, lelki rokonra lel az élénk fantáziájú, a sorból szintén kilógó lányban, s ketten együtt találnak maguknak egy titkos helyet, túl a patakon, ahol azt játszhatják, hogy ők a gyönyörű, képzeletbeli Terabithia urai. Egyfajta menekülés is ez, az otthon és az iskola fájdalmai, keserűségei elől, s amit elképzelnek, abban mindez tükröződik.

Aztán hirtelen tragédia történik, és ekkor derül ki igazán, mi is az a barátság. Meg a család meg a szeretet. Igen, szomorú, könnyfakasztó, akár megrázó is a film, de nem érzem hatásvadásznak. Az élet dolgai így zajlanak, abban pedig, hogy a képzelet segíthet a túlélésben, jó hinni. Jobb, mint a sivár valóság rabigájába hajtani a fejünket. És ki ne vágyott volna gyerekkorában kalandokra, titkos búvóhelyekre, és ilyen barátságra?

És büszke vagyok rá, hogy mindezt egy magyar ember rendezte. Talán csak képzelgés, de úgy érzem, nem akármelyik amerikai lett volna képes ilyen emberien megcsinálni ezt a filmet.
Csupó Gáborról még annyit: a Simpson család első alkotói között volt, de a nevéhez fűződnek olyan, a Nickelodeon-ról jól ismert rajzfilmek is, mint a Fecsegő tipegők és a Thornberry-család. Ez az első élőszereplős mozifilmje, és jelenleg többek között Richard Bach ’Jonathan, a sirály’ (Jonathan Livingston Seagull) c. művének 3D-s filmverzióját készíti elő Andy Vajnával.

Interjú / Gire

Először is: boldog Nőnapot minden Nőnek!

Egyúttal megragadnám az alkalmat, hogy virág helyett a Hammer 2007. márciusi számának Gire interjújából kimaradt cuccal kedveskedjek Nektek, vagy legalábbis, ahogy a klasszikusok mondják: "mindenkinek, aki szereti". :)

A kérdéseimre Kátai Tamás válaszolgatott.

Érdekes lehet, hogy mit jelent, hogy Gire, és hogy kell ejteni... :)
„Á, nem olyan érdekes, nem is jelent semmit, ez csak egy ilyen hülyeség, nincs semmi értelme. Még én akkor nem voltam a zenekarban, akkor még lehetett ilyet, azóta csend van, rend és fegyelem, hehe. Fakultatív a kiejtése, akinek ahogy esik.”

Sok versedben érezni a múlt utáni vágyódást, klipjeidben is gyakran felbukkannak régi fotók. Mi ez végül is?
„Érdekelnek a régi dolgok, az idő maga, és ez a Gire-on kívül is igaz. Ezért kezdtem el fotózni is. De a folyamatos hátranézés kártékony dolog, óvakodom tőle. Csak hétvégi hátranéző vagyok, az íze kedvéért.”
Hogy látod: mit lehet a múltból átmenteni, ebben a mai világban alkalmazni? (Netán megelégszel a múltba révedéssel, az emlékek újra átélésével?)
„A múltat mindig bevonja egyfajta patina, akármilyen színű is, de olyan biztos hogy nem, amilyen akkor volt, ezért csalóka. Fogalmam sincs mi az, ami a mai viszonyok között jól tudna működni a régmúltból, változik minden és azt hiszem, így is van ez rendjén.”

Az őzek futása kapcsán kérdezem: van mód a rég elhunytakkal érintkezni? Volt már, hogy odaátról üzentek, sugalltak, segítettek, vagy csak gondoltak rád? Egyáltalán: miért pont őzek?
„Nem tudom, nekem nem volt ilyen élményem. A klipben a nagymamám és a testvérei gyerekkori fotóját használtam és abban a házban készült, ahol ő lakott, meg most én is, de semmi. Az őzeket szeretem, kedves állatok, az ártatlanságot, a tisztaságot és a múltat szimbolizálják ebben a kis dalban.”

Említetted, hogy az ex-VHK-s Grandpierre Attilától is kaptál dicsérő üzenetet. Túl azon, hogy ez nagy elismerés, lesz más hatása is?
„Egy barátom Iwiw-en átküldte neki a Nádak, erek klipjét és az nagyon megfogta. Elküldte a Vágtázó Csodaszarvas CD-t, cserébe a Gire albumért. Nekünk ez tényleg hatalmas elismerés, a VHK-t minden idők legnagyszerűbb magyar bandájának tartom, fölötte álltak mindennek, az az ősi energia, lendület, életerő megközelíthetetlen. Más hatása nem hiszem hogy lesz, azon kívül hogy utána két hétig csak mosolygtam.”

Úgy hallom, más zenekarnak is készítesz majd klipet...
„Úgy volt, hogy lesz egy klip a Casketgardennek is, de a nyersanyaggal gond volt, most nem is tudnék foglalkozni vele, ezer dolgom van. Közben szerveznek egy fotókiállítást is megint, de az szerencsére még odébb lesz.”
És mit vársz úgy egyébként 2007-től?
„Szép hosszú őszt.”
Szólóalbum, Thy Catafalque, újabb verseskötet: melyik készül, s milyen lesz?
„Nem tudom, ami jön. Kicsit újra a dalírásra kellene koncentrálni, az hiányzik. A többi meg jön vele.”

Koncert / Pain Of Salvation, 2007. febr.22., Bp. A38 hajó

Szépen megtelt a hajó a svéd Pain Of Salvation kedvéért, ami jelzi, hogy akármilyen borult és különös is az új album (Scarsick), sokaknak bejött. Magam az előző BE lemez táján kezdtem sejteni, hogy ha létezik új Queensryche vagy új Pink Floyd (abban az értelemben, hogy valaki hasonló módon úttörő, újító a zenében), akkor azok ők lehetnek, és mostanra ez meggyőződésemmé vált. Viszont a koncert alapján úgy érzem, élőben még nem ők azok.

Pedig rengeteg pozitívumot tudok elmondani a buliról. Jól szólt, remekül zenéltek, mozogtak is, minden albumról válogattak, és akármilyen mély és súlyos a dalaik mondanivalója, nem volt a számok közt prédikálás, csak jó adag poénkodás (amiből még az ügyes új basszer is kivette a részét). A nap poénja (angolul, mert nem igen lefordítható):
Daniel Gildenlöw: „Do we rock?!?”
Közönség: „YEAH!”
Daniel: „Yes, because we’re on a boat.”
És igaza is volt, mert az igazán beindulós nóták alatt érezhetően ringani kezdett a hajó a talpunk alatt!

Íme a setlist:
Scarsick (Scarsick), America (Scarsick), ! (Entropia), Nightmist (Entropia), Handful of Nothing (One Hour By The Concrete Lake), New Year's Eve (One Hour By The Concrete Lake), Ashes (The Perfect Element Part I), Undertow (Remedy Lane), This Heart of Mine/Song for the Innocent (Remedy Lane/The Perfect Element Part I), Chain Sling (Remedy Lane), Diffidentia (Be), Flame to the Moth (Scarsick), Disco Queen (Scarsick), ráadások: Hallelujah (ami egy Leonard Cohen dal), Cribcaged (Scarsick), Used (The Perfect Element Part I).

Jogos a kérdés, hogy akkor mi a fészkes pokol hiányzott nekem?!
Valamelyik ezek közül: dög, metal, rock & roll, lendület. Az, hogy teljes mértékben elvarázsoljon a koncert. És minden dalban volt olyasmi, ami megtette, de összességében a kelleténél kicsit több volt az olyan, maszatolós részből, ami élőben nem hatott. És tudom, tudom, hogy bennem van a hiba. De akkor is úgy éreztem, hogy ezek miatt a leállós vagy akármilyen részek miatt nem ragad magával teljesen a POS. És figyeltem a közönséget: bevallva-bevallatlanul a legtöbben így lehettek vele. Mert amint felcsendült egy olyan refrén, megdörrent egy olyan riff, azonnal beindult az örömködés, de el is ült, ha túl hosszúra nyúlt egy-egy kifejtős téma.

Ennyit arról, ami nem tetszett. Ami meg: hát, ugye, minden dalból a jó részek, hehe. Pl. ahogy a nyitó Scarsick beindult, hát, az félelmetesen nagy volt. Az Ashes-nál futott rajtam először végig a hideg, a This Heart Of Mine, amiből valójában sajnos csak a nyitó, I Pledge c. részt játszották, személyes okokból volt nagy élmény, nagyot ütött a Flame to the Moth, gyönyörű volt a Cohen-feldolgozás (nem mintha addig nem tűnt volna fel, hogy minden tag vokálozik, és hogy így együtt valami angyali kórust adnak ki), de a fénypont számomra a Cribcaged volt.
Ami pedig az musical-es America-t meg a Disco Queen-t illeti (aminek csak a verzéje ilyen tufa diszkó), hát… Nem perdültem táncra tőlük, de nem is fájtak. Ennyi belefér. És igen, összességében ez egy emlékezetes, remek koncert volt.

A 2. SFportal könyvbemutató és -vásár / 2007. február 11.

Az SFportal.hu – A magyar sci-fi és fantasy oldal szerkesztősége és a Kreatív Fantázia és Művészetek Egyesület másodszor szervezte meg a fantasztikus irodalom kedvelőinek találkozóját, legalábbis ez volt olvasható az SFportal oldalán. Továbbá, hogy a február 11-i irodalmi rendezvényen a scifi és fantasy kiadók szerkesztői, írói, műfordítói és grafikusai adnak találkát olvasóiknak. A rendezvény helyszíne pedig az Arany János utcai Aranytíz Művelődési Központ.

A hotel-szerű Aranytízbe érve előbb egy fia lézengőt sem láttam, majd kiderítettem, hogy az első emeleten kell keresnem a rendezvényt. 11 órakor még igen gyéren voltunk, és 13 óráig sem lettünk nagyon sokan, és azt gondolom, hogy ezzel rá is világítottam a dolog egyetlen igazán nagy hibájára. Mert szép környezetben, igényes kivitelezésben találkozhatott az science-fiction/fantasy szakma apraja-nagyja (bár közülük sem volt itt mindenki), épp csak az olvasók nem tudtak a “buliról”, eltekintve attól a maroknyi megveszekedett fanatikustól, akik nyilván puszipajtásai valamelyik írónak és/vagy könyvkiadónak. És ezt azért sajnálom igazán, mert valóban színvonalas rendezvényről maradt le az olvasótábor, ahol az előadások-beszélgetések mellett számos kiadó is felvonult a könyveivel, így nem csak nézni-hallgatni, de vásárolni is lett volna mit. És igazán ráférne a honi SF/F színtérre, hogy többen tudjanak a létezéséről s a benne zajló eseményekről. Annál is inkább, mivel a Gyűrűk Ura és hasonlók nyomán új reneszánszát éli a stílusirányzat nem egy hajtása.

De nem akarom bírálni az SFportalt, mert úgy sejtem, komolyabb támogatók hiányában szervezték meg ezt a fontos rendezvényt. Ami egyébként a résztvevők összetételének ilyetén alakulása folytán erősen szakmai jellegű lett, bár a program gerincét egyébként is az adta, hogy a különféle magyar kiadók ismertették 2007-es kiadási terveiket.

Szélesi Sándor, az SFportal szerkesztője, aki egyszersmind Anthony Sheenard álnéven jól ismert honi SF/F író nyitotta meg a rendezvényt, melyen az első műsorváltozást az okozta, hogy az Alexandra kiadó azon munkatársa, aki a cég ezévi terveit ismertette volna, két napja felmondott a könyvbirodalomnál, így ők mégsem jelentek meg… Ezért elsőként Dr. Berke Szilárd (Eric Muldoom) író-szerkesztő beszélt a Cherubion várható kiadványairól: továbbra is igyekeznek a feltörekvő magyar írókat támogatni, de közkedvelt sorozataikat is folytatják (a Terry Pratchett könyveket pedig eztán a DeltaVision gondozza, ami immáron a Cherubion tulajdonosa is egyben).

Az említett DeltaVision következett eztán, Kleinheincz Csilla író-szerkesztő ill. Yardain Csaba foglalták össze, mire számíthatunk a kiadótól ezévben. Örömmel hallottam, hogy az SF/F régi és új mestereitől válogató sorozatuk egyre bővül majd (legközelebb Dan Simmons-tól egy díjnyertes horror, a Káli dala érkezik, ám Simmons Hyperion ciklusát a Cherubion viszi tovább).
Folytatják a Delta Műhely keretében a fiatal, tehetséges magyar írók műveinek kiadását is, s közülük Markovics Botond (Brandon Hackett) meg is szólalt a pódiumon. Őszintén szólva találok valami sajátos bájt abban, ahogy írók próbálnak a saját műveikről beszélni, pláne, ha pályájuk elején járó, vagy legalábbis közszerepléshez nem szokott emberkékről van szó. Félre ne értsetek, nem nevetségesek vagy ilyesmi, csak megmosolyogtató, ahogy belebonyolódnak abba, hogy összefoglalják, hogy az épp aktuális, kiadás előtt álló könyvük végül is miről fog szólni, meg hogy mennyit érdemes elárulni belőle. És hogy mindezekkel együtt is valahogy felkeltik az ember érdeklődését.

Az Animare kiadó egyszem írója, Amoni Tamás esetében is megvolt ez. Ő ráadásul szoftverfejlesztő – mi más is lehetne egy igazi sci-fi író, nem igaz?! Ennyit a sztereotípiákról. Tamásunknak még van mit tanulnia önmenedzselés terén (képes volt megjelenni úgy a rendezvényen, hogy nem hozott magával eladó példányokat a trilógiája eddig megjelent két részéből), ám olyan nyilvánvaló szeretettel és lelkesedéssel beszélt az általa írott szövevényes történetről, hogy az minden marketing trükknél többet ér.

A Galaktika magazint Németh Attila szerkesztő képviselte. A közönség hallhatóan örült a hírnek, hogy újra lesz MetaGalaktika (több témával, mindegyikhez kapcsolódó tudományos cikkel és novellával). A könyvkiadás terén is várhatunk tőlük finomságokat ezévben (pl. Robert Charles Wilson-tól a Spin-t!), de nem csak külföldi szerzőktől. Két magyar író egy-egy műve is kiadásra vár, s mindketten szót kaptak.
A korosodó Kasztovszky Béla végtelenül szimpatikusan beszélt élete első sci-fi regényének megszületéséről. A tudós külsejű, finom humorú úriember évtizedeken át érlelte a sztorit, és az alapján, amit elmesélt belőle, érdemes lesz megvásárolni.
A nála jóval fiatalabb László Zoltán viszont már nem egy könyv kiadásán túl van (a Nagate-t olvastam is, és tetszett is), s ezalkalommal újra sci-fi jellegű, az emberiség felelősségének fajsúlyos témakörét boncolgató regény várható tőle.

Magam eddig maradtam, ill. még megnéztem a Tuan, a Graal, az Animare, a Galaktika és az Agave kiadók standjait (utóbbinál kaptam egy “Fuck Reality – Philip K. Dick” feliratú kitűzőt, mivel az előzőt a Szigeten lenyúlta valami jóízlésű), vettem magamnak két Vertigo képregényt a Magyar Képregénykiadók Szövetségének asztalánál, összeszedtem a három eddigi Roham számot (ellensúlyozandó a vásárolt cuccok leértékelten is magas árát, mivel az “agresszív fantasztikus magazint” ingyen adták) – és ezzel azt is elmondtam, hogy ki mindenki jutott még szóhoz a rendezvény további részében.
És ott volt még egy nagy rakás honi író, akik közül sajnos csak relatíve keveseket ismerek személyesen, de örömömre szolgál, hogy találkozhattam Hegedűs Ilona író- és költőnővel, akinek Unearthly Companion c. verseskötete angol nyelvterületen ismertté és elismertté tette a nevét (a benne szereplő versek közül a Haunted House címűt Muses Prize-ra jelölték a 2005. év legjobb verse kategóriában, míg a Clarissa címűt a James B. Baker Award-ra). Igazán itt az ideje, hogy végre a honi nagyközönség is megismerje, mert csodajó dolgokat ír.

És remélem, általában véve is sokkal nagyobb sikereket és hatványozódó számú olvasót könyvelhet majd el a közeljövőben a honi SF/F színtér. Mert ez a rendezvény fényesen bebizonyította, hogy a magyar kiadók keményen dolgoznak, hogy a külföldi gyöngyszemek és a honi kiválóságok is megjelenéshez juthassanak végre.

(Minden fotó: U.N.)

Interjú / Watch My Dying

Vannak olyan interjúim, amiknek csak egy része fér be a Hammerbe, egyszerűen terjedelmi korlátok miatt. És a kimaradó dolgok közt sokszor akad olyan, amiért igazán kár, hogy nem olvashatjátok (már szerintem). Ezért úgy döntöttem, az ilyeneket ide fogom tenni.

Ennek a Watch My Dying interjúnak a veleje a 2007 februári (No. 191) Hammerben olvasható. Egyes részeit az érthetőség kedvéért ide is betettem, de alapvetően ez itt a kiollózott rész. Mint látni fogjátok, vannak benne mókás dolgok.
A=Kovács „Nihilak” Attila gitáros, I=Eszenyi Imre basszer, G=Veres Gábor énekes, E=m·c²

Hogy esett az ABC tehetségkutató bécsi döntője?
A „A Planet Music-ban volt a dolog, szóval a körülmények alapvetően mások voltak, mint idehaza. De a közönség sem hallott még rólunk soha. Ehhez képest azért egész jó kis körmöst sikerült csapnunk, ha-ha! A zsűri elsőnek is hozott ki minket, de mivel kevés beépített embert vittünk magunkkal, a kevesebb közönségszavazat miatt végül nem jutottunk tovább a nagy döntőbe. De az sokkal többet jelentett, hogy a konkurencia a koncertünk után csókolgatta a lábunk nyomát, ha-ha!”
Angolul énekeltetek vagy magyarul?
G „Nálunk úgysem számít, ha-ha! A számcímek németül voltak, Fleischmagnet meg ilyenek, ha-ha! Főleg angolul mentek amúgy.”

Régen voltak a színpadon különféle próbababák...
I „Nem próbababák!”
Jó-jó, de szóval már jószerével csak Attila szeges csuklószorítója maradt plusz látványelemnek. Miért?
I „Ennek több oka van. Meguntuk cibálni a szobrokat. Régebben volt idő megcsinálni, autó elvinni, de rájöttünk, hogy a klubokban viszont nincs hely hova tenni. És szépen lassan elmaradtak. De ha lenne időm, most is csinálnék ilyeneket, ha illik a zenéhez, ha nem, ha-ha! Amúgy ha lettél volna WMD Napokon, láttad volna, hogy ki voltak téve a bejárathoz, mint a két szobor a Gyűrűk Urában. Meg a Tankcsapda és Opeth koncerten is ott voltak. Néha rémálomként fel-feltűnnek.”

Egyéb fontos tudnivaló a WMD Napokról?
I „Lesz megint. Nagyon jó volt, de még jobb lesz. Többen lesznek, érdekesebbek lesznek a játékok, Gábor is ott lesz elejétől a végéig, ha nem késik el... Bár Gábor sosem késik, és korán sem jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar. Nagyon jó zenekarok lesznek, Attila megint hagymás babot főz, vagy nem. Különben mikor felvetődött az ötlet, én elleneztem a legjobban, hogy hagyjuk már, mert nagyon gagyi, mindenki tábort csinál, ökörség az egész. Aztán azt sikerült elérni, hogy ne WMD Tábor legyen, hanem Napok, ha-ha! A végeredmény meg annyira zseniálisan meglepő volt, hogy el sem tudom mondani. Olyan fura hangulat, olyan közösségi érzés volt, amilyet még nem is éreztem. Voltak különféle programok, csapatversenyek, kvízjáték, közös főzés, meg ilyenek.”
A „Megtanítottam nekik, hogy kell hagymát pucolni 360-nal, és a főzés végére úgy megszerettek, mint a saját apjukat.”
I „Szóval arra építettünk, hogy csak kis családiasan leszünk, és végül több, mint 300-an voltunk!”

Milyenek a WMD rajongók?
A „Olyanok, mint mi. De gondolom, ez minden zenekarral így van. Jól szituált, fegyelmezett, nem iszik sokat, ha-ha! Amilyen emberek mi vagyunk, pontosan olyanok is hallgatnak minket. Van, aki olyan old school arc, mint Gábor, tehát azért követi a dolgokat, de már annyira nem, és csak egy-két zenekarra jár el, ugye a vidéki papucsférj, ha-ha! Meg vannak olyan igazi zenészek, mint Zoli. Vannak kicsit művészlelkek, mint Sanyi, és ilyen alkoholista barmok is, mint én!”
I „Csak olyan nincs, mint én!”
Neked viszont van metal boltod...
I „Nem, már nincs, mert a rockerek nem vásároltak eleget.”
G „Letöltötték az internetről a pólókat, ha-ha!”
I „Amúgy hogy milyenek a WMD rajongók, azt onnan lehet jobban leszűrni, hogy kik azok, akik utálnak minket.”

De ha ebből indulsz ki, minden nő utál, hiszen egy lány sincs a zenekarban.
I „A francba, ezt észre sem vettük! De már dolgozunk azon a műtéten, ha-ha! Amúgy rájöttem, hogy a divat WMD-rajongótól abban különbözik a true WMD-rajongótól, hogy a divat WMD-sek elvárnak valami hülyeséget, hogy majd így biztos ilyen lesz, meg olyan lesz, amilyennek én szeretném. Az a lényeg, hogy a WMD-től nem szabad semmit elvárni. Az olyan lesz, amilyen lesz. Tök jó lesz, de nem biztos, hogy olyan, amilyet ő elképzel. Mostanában annyi ilyen nagy megfejtés jön, egy bizonyos rétegnek már divat lett utálni minket. De ezt pozitívumnak vesszük, mert ez már egy következő lépcsőfok.”
De milyen réteg az? Ki ér rá ilyesmire?
I „Akik a mozibuzi.com-ot olvassák, ha-ha!”
Megvan a lista?
I „Persze, írjuk a listát, és már van locsolókannánk is, ha-ha!”
Van köztük pap?
I „Igen, és az üzletembereknek sincs kegyelem!”
A „Pláne, hogy megírtam az Ezékiel 24:42-t a honlapunkra, úgyhogy biztos a pokolra kerülök.”
Kéne még beszélni a lemezről...
I „Kínaiul beszéljünk a lemezről?!?”
A „Zenész vagy? – Tessék?! Római katolikus.”

Például hogy a Clawfinger-szintis Jocke Skog keverte...
G „Ha felraksz egy nagyon jó magyar anyagot, és fejhallgatóval meghallgatod, akkor itt van az arcod előtt egy rettenetesen erős betonfal és veri be az orrodat meg hasonlók. De ha beraksz egy kinti lemezt, akkor azt hallod, hogy rettenetesen széles, nagyos szellős, és az ének tök jól be van téve térbe. Egyébként nagyon jó magyar lemezek vannak, olyan megdöbbentő dolgok jönnek ki, hogy az nem igaz! De az utolsó előtti Ektomorf lemeznél esett le ez, ami már egy dán stúdióban készült. Ugyanaz a zenekar, ugyanazok a zenészek, a zene sem változott radikálisan, de mégis annyira máshogy jön ki a hangszóróból.”
A „Az a furcsa, hogy kaptunk a hangzásra elég sok kritikát, szóval úgy tűnik, nem tudják hova tenni. Biztos az is benne van, hogy már van mihez hasonlítani. A Klausztrofónia előtt csak a két EP volt, most viszont már elvárások vannak. A zeneanyag is bizonyos szempontból jóval tüskésebb, mint a Klausztrofónia, ezért lehet, hogy valakinek elsőre nem jön be. De már találkoztam olyannal is, hogy 10-ből 10 pontos kritikát írt ugyanaz az ember, aki három héttel előtte azt írta egy fórumon, hogy nem jön be neki az anyag. Szóval kell idő a lemezhez.”
I „Igen, ez egy olyan anyag, hogy ha elkezded hallgatni, van egy-két nóta, mint a Szájzár, vagy miazisten ez? Ja, Fényérzékeny, ha-ha!”
G „A zenekarból egyedül én tudom a számcímeket, viszont soha nem mondják meg előre a számsorrendet, ha-ha!”
I „Szóval vannak nóták, amik egyből bejövősek, de vannak olyanok, amik mondjuk csak a tizedikre jönnek majd be.”
A „És most az iszonyat mélyre hangolt gitárok is sokkal jobban átjönnek. D-re van hangolva, egy oktávval lejjebb, mint a normál D-s hangzás. A bálnák megőrülnek, ha-ha!”

Viszont a felvételek zöme az Audioplanet-ben zajlott.
A „Volt olyan, hogy lementem a stúdióba, meghallgatni az elkészült Ohm-ot, amit még ének nélkül, félkészen hallottam, és konkrétan az történt, hogy kirúgtam magam alól a széket, és elkezdtem üvölteni, hogy ’Áááá, nem hiszem el!!! Bazmeg, ilyen lemezen játszom!!!’, ha-ha! A Háttal álmodó-nál meg az egész zenekar elkezdett sírni. Csak Peti mondta, hogy ’én nem éreztem semmit’, ha-ha! Ilyen epizódokkal volt tele a stúdiómunka. Nagyon sokat nevettünk. Nem csináltunk semmi olyat, ami nem jön belőlünk természetesen. Jaya hozzáállásáról meg példát vehetne bárki, nem erőltetett ránk semmit, amit nem akartunk, de voltak olyan meglátásai, már az ő spirituális megközelítéséből fakadóan is, amik nagyon sokat segítettek. Voltam már egy párszor stúdióban, de mind közül ez volt a legkötetlenebb, tényleg mintha elmentem volna egy játszótérre homokozni, ha-ha!”
G „Nem volt az az érzése az embernek, hogy bemész, és ott ül a hangmérnök, és megfejti a potmétereket, hanem konkrétan a haveromhoz mentem. Nem volt feszülés.”

Beszéljünk magáról a lemezanyagról!
A „Ahogy készült a lemez, mi is vele változtunk. Nem lila köd meg hasonlók, csak így alakult. Rengeteget tanultam közben saját magamról meg az emberi kapcsolatokról. A dalok megszületéséről tudni kell, hogy a Klausztrofónia megjelenése óta majdnem mindegyik tagnak volt valami magánéleti problémája. És ha az ember kicsit is érzékenyebb lélek, mint amilyen szentimentális hülyék mi vagyunk, akkor ezek kemény dolgok tudnak lenni. És valahogy az egész lemez ezt az érzést tükrözi, ettől lettek ilyen zaklatottak a nóták.”

És nem ártalmas ez, vagy nem egyfajta pervezió, hogy ilyenekből írtok dalokat, aztán meg ezeket újra meg újra eljátszátok?
G „Hú, de igen! Sanyival ezen nagyon sokat gondolkoztunk. Komoly lelkiismereti problémáink vannak ebből. Ez egy nagyon szemét dolog, mert egyrészt az ember így kizsákmányolja a saját nyomorúságát, másrészt ráönti mások fejére, akiknek semmi köze hozzá, vagy nem tehetnek róla. De szerintem ők azért vannak ott, mert találnak a zenénkben valami olyasmit, ami rímel arra, ami velük van.”
A „És ezáltal lesz köze hozzá. Szerintem pont ez a kulcsa az egésznek.”
G „Meg főleg akkor vagyunk termékenyek, amikor rosszabb kedvünk van. De koncerteken ezt elég jól sikerül ellensúlyozni, mert akkora vigyorgás meg röhögés megy végig, hogy iszonyat nagy pozitív energiák vannak, és a legtöbbször az emberek ezt veszik is. jó kedvűen bulizunk a nyomorult zenére...”
A „Közhely ez a méregtelenítés, de igaz. Hogy kiadod magadból, és onnantól kezdve már örömet okoz, amikor játszod. Ez tényleg valami perverz dolog lehet.”
G "Szerintem ez tipikus magyar mentalitás.”

Jó, de akkor mi van a többi metal bandával, ami szintén nyomorult zenét játszik, pedig nem magyar?
A „Oh, fuck yeah, it’s bullshit, ha-ha!”
OK, de pl. az angol My Dying Bride-nak nem magyar a mentalitása...
A „Ők angolok, ott mindig szar idő van, ha-ha! Meg már Benny Hill sem él...”

Gábor, mesélj kérlek a szövegekről!
G „Az a szokásom, hogy amikor eszembe jut valami, bárhol legyek is épp, azt leírom egy jegyzetfüzetbe, vagy SMS-be. És amikor megvan a kész zene, akkor ezekből íródnak a szövegek. De most nem voltak ilyen előre gyártott elemek. Nem sok előzetes ötlet volt, és gyorsan kellett megírni a dolgot, mert már közelgett az énekfelvétel, ha-ha! De akkor már megvolt az egyik nóta szövege, és jött az ötlet, hogy azt lehetne folytatni is, meg előzményt is írni hozzá, és aztán már magát írta az anyag. Nem sok ráhatásom volt, és van rajta egy-két szöveg, amiről fogalmam sincs, hogy készült el. Olvastam nem rég egy könyvet, amiben volt egy hasonlat: úgy éreztem magam, mint egy üres cső, amit megszólaltat valami, mint egy sípot. Igazából egy csomó mindenről nem tudom így utólag, hogy honnan jött, mert nem törtem rajta a fejemet, hogy ez most erről vagy arról fog szólni. Egyszerűen elkezdtem, és éreztem, hogy hülyeség vagy sem.”
És mi a koncepció?
G „Egy nagyon laza kohézióval rendelkező sztori, egy fickóról szól, aki minden átmenet nélkül zuhan bele egyfajta túladminisztrált, lelketlen, civilizációs gépezetbe vagy folyamatba. Mindenféle idegen emberek törnek be nagyon durván az ő kis személyes szférájába, és egyre jobban elvész a részletekben, meg a mindenféle külső támadások között. Olyan könnyű a rövidebbet húzni, főleg ebben a kisemberek-országában. Szóval amíg meghurcolnak, vallatnak, kikérdeznek, kábítanak, táncoltatnak, csak egyetlen pillanatba kerül, hogy összedőljön az, amit az ember hosszú évek alatt épített és biztosnak hitt. A Háttal álmodó szól arról, hogy amíg vívja az ember a kisebb-nagyobb hétköznapi csetapatéit, annyira bele tud fáradni és fásulni, hogy a szerettei is kezdenek rá furcsán nézni. És hogy a lemez végén egyáltalán van konklúzió, abban nagyon sokat segített Jaya. Egyébként elég pesszimista vagyok, és ő mondta, hogy a régi szövegeimmel az a problémája, hogy egy csomó dolgot nagyon jól elkaptam, de igazából nem vezetnek sehová. Nincs bennük kiút.”
És ebben van?
G „Igen, most először sikerült olyat csinálni, hogy vezet valahová. A lemeznek az a vége, hogy az illető rájön, hogy ha felülemelkedik a hercehurcán, ami vele történik, és egy lépéssel hátrébbről tudja nézni, akkor rájön, hogy nem az a probléma, hogy körülötte mi történik, hanem hogy a probléma és a megoldása is ő maga. Nagyon nehéz erről beszélni, meg a dalszövegek is azért olyan kuszák, mert ez egy nagyon kötött forma, ahol néhány szóban kell leírnod egészen bonyolult dolgokat.”

Kijelenthető, hogy valamelyest megvilágosodtál?
G „Nem. Minél öregebb vagyok, annál hülyébbnek érzem magam a bölcsességhez, vagy a megértéshez. Inkább csak az elfogadással próbálkozom. Meg, hogy tudjak különbséget tenni a megváltoztatható és az irreverzibilis dolgok közt. Annyira nehéz, de annyira... hogy legtöbbször kénytelen vagyok AC/DC-vel, meg Motörheaddel levezetni a feszültséget, ha-ha! Meg aztán egész véletlenül sem tanító-nevelő-megmondó jellegűnek szántam az egész szutykot, egyszerűen csak ez foglalkozatott. Nem vagyok okos hozzá, még annyira sem, hogy akár a saját kulcsomat észrevehetném, pedig biztos, hogy kéznél van.”

Koncert / De Facto, Garden Of Eden, Sanguis In Nocte, 2007. febr. 3., Bp. A38

A Sanguis In Nocte-t még az életben nem hallottam, de nem tettek rám olyan benyomást, hogy a Dunába vessem magam a hajóról. Pedig nem vagyok egy megveszekedett industrial fan, márpedig az ő zenéjük javát gépies ütemek és kőegyszerű riffek adják (a gitáros és a dobos a Ravenshades-ben is játszik), amihez Major és W.L. Rabenaas nem túl változatos üvöltései sem kevernek sok színt. Nem úgy W.L. skótdudája! Az Ihajla táncházak óta nem volt szerencsém élőben dudát hallani, de most is felvillanyozott. Mondjuk a népzenei dallamok sem voltak túl komplikáltak, de működtek. Ha jól vettem ki, németül, angolul és latinul is énekeltek, és voltak egészen megkapó hangulataik, és még erő is akadt a zenében (jó hely az A38, tudják, hogy kell használni a keverőpultot).

A Garden of Eden alatt is jól szórakoztam. Ők a korai orthodox dark rocktól a ma jól menő, jellemzően finnek által tolt irányba fordultak, a készülő lemezről elhúzott nóták is ezt mutatják. Az angol nyelvet mondjuk nem értem (mármint hogy minek váltottak arra, pláne, hogy akad magyar szövegű is az új számok közt), de semmi vészes, Nyúzó „Binci” Imre, Andrew Eldritch ecsegfalvi unokaöccse tudja, mi fán terem az angol kiejtés. Szóval To/Die/For meg The 69 Eyes rajongóknak itt a magyar kedvenc (pláne, hogy utóbbiak Lost Boys c. himnuszát elő is adták Binciék, amivel elérték, hogy a közönség még annál is jobban szeresse őket, mint addig, pedig abban is volt már némi perverz, hehe). Fogós dallamok, némi kis rock & roll, de azért jó adag dark-os bánat és sirám jól működő keveréke a Gardenroll (még ha az új, második gitáros helyenkint túl is pörögte a dolgot). És bár utóbb Gyula beszólásain is hangosan kellett nevetgélnem, Binci kapja az est beszólása díjat. Két nóta között meg találta állapítani, hogy milyen sötét van a nézőtéren (értitek: egy dark koncerten...), majd kijelentette, hogy „Szabad a csók!”

A De Facto pedig hengerelt. Pedig a jó sok új lemezes nóta (április táján jelenik majd meg a Karizma c. album) nem sok metalt tartalmaz. Viszont olyan, azonnal ható sláger minden dala, hogy egy jobb érzésű átlagzenész, aki végig gürcölte a fél életét, hogy egyetlen valamire való dallamot összeeszkábáljon, minimum elsírja magát, ha ezt mind hallja, de tán még önmaga folyóba veszejtésén is elmereng. Viccen kívül, elképesztő, micsoda dalszerzői véna dolgozik a Tóth Gyula énekes-gitáros által vezetett bandában! A számok szerkezete, felépítése, maguk a témák és dallamok egyszerűen tökéletesek, nem tudok rá jobb szót. És nem csak a már a Szigeten is azonnal kedvencemmé előlépett Cult-os nóta, de mind ilyen.

Benne van ebben az istenadta tehetségen kívül az is, hogy a csapat tagjai igen jól (és a zene iránti alázattal) muzsikálnak, Gyula pedig egyike azon igen csekély számban előforduló magyar énekeseknek, akik tudnak is énekelni. Emellett karizmatikus, és remek humorú frontember, különösen amikor az alkoholszintje nem éri el azt a stádiumot, ahol beleköt a hangosítókba (mondom, hogy jó hely az A38). Tényleg olyan beszólásai vannak, hogy fel kellene mindet jegyezni, bár félek, így elmesélve nem az igazi. Ahogy pl. észrevette valami haverját, aki a bárpultot támasztotta (ami különösen éles szemről árulkodik), és odaszólt neki, hogy tényleg ő-e az, és mikor az bólogatott, akkor ott örvendett és bazmegolt, hogy de jó, nem is számított rá, hogy ő is itt lesz (tudtok követni?), vagy ahogy az utolsó előtti nótánál kiszólt, hogy itt vannak-e még a tokaji hölgyek, mire azok, hogy „ajjaj”! Na, íme a családias légkörű koncertek varázsa (amúgy sokan voltunk, nem kevesen).

Az új dalokból kettőben és egy régiben vendégszerepelt Napsugár, Gyula unokahuga, akire nyilvánvalóan igen büszke emberünk, s lehet is, mert a csajszi elég jól énekelt (a lemezen is vokálozik), bár látszott még a színpadi rutin hiánya meg hogy néha túlsikoltozza magát (vagy musical iskolába jár, mittomén, de szóval még nem egy rocker frontasszony). Róla nincs kép, mert a fényképezőm addigra lemerült. Így megy ez.

Egyébként meg nem csak az új számok jók, sőt. A Tűzég-A Pokolból kettőse pl. sosem tapasztalt módon lett még mágikusabb, tüzesebb és keletiesebb, alighanem az „új” gitárosnak, Geőcze Zolinak köszönhetően. Ő ugyanis a ’90-es években a Skanzen tagja volt, ami majdnem olyan jó folk rockot játszott, mint a Barbaro, épp csak alig ismerte őket valaki. Meg az összes többi Evangeliom- meg Empíreum lemezes dal sütött (és a metalos részek is!), meg az örökzöld Csak egy szó is az Antique EP-ről, és azt hiszem, akármilyen magas is a mérce, ez az egyik legjobb De Facto buli volt, amin valaha jártam. És ha a Karizma nem lesz sikeres, és nem ismeri meg általa annyi ember ezt a bandát, amennyinek már eddig is kellett volna, akkor nincs igazság, és kijelenthetjük, hogy aki azt mondja, hogy de pedig van, az hazug bitang, és monnyonle. Szóval szedjétek össze magatokat, népek, mert a De Facto messze jobb, mint bármi, amit magyar formációktól a slágerlistákon viszonthallani!

Könyv / Peter S. Beagle: Tamsin története

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2006
Fordította: Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: Tamsin (1999)
Oldalszám: 368
Ára: 2350 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Amellett, hogy van egy rakás még mindig élő író, akiket félistenként tisztelek és szeretek, és még sokkal-sokkal több olyan, aki írt már olyat, amitől odáig voltam meg vissza, azért egy ideje már azt mondom, a ma is létezők között Peter S. Beagle a legnagyobb mesélő. Ő az az író, aki bármely művének első mondatával képes megfogni, és aztán nem ereszt az utolsóig. Más írók is sziporkáznak egyéni ötletekkel, mások is képesek különleges hangulatot varázsolni, s messze nem ő az egyetlen, akinek akár egyetlen mondat alapján felismerhető saját stílusa van. De immáron ötödik magyarul megjelent könyvével ér el nálam olyan hatást, amire ilyen mélységben és mennyiségben csak kivételesen kevesek képesek.

Beagle történeteinek egyik fő közös vonása, hogy az író valami szédületes módon képes az adott főszereplő bőrébe bújni. Nem mindig mesél egyes szám első személyben, de minden alkalommal olyan mélységekig megy a jellemábrázolásban, hogy az olvasó minden szavát elhiszi. És azt hiszem, az összes magyarul is olvasható műve között a Tamsin története a legmeglepőbb ilyen szempontból. Itt ugyanis egy 17 éves lány mesél arról, mi történt vele 13 és kb. 15 éves kora között. És hogy ez nem csak szerintem nagyszerű, azt bizonyítja, hogy 2000-ben World Fantasy díjra jelölték a regényt, és a Mythopoetic-díjat meg is kapta.

Az első majd’ 100 oldalon pediglen nem is történik semmi különösebben fantasztikus, bár már itt is lejön, hogy ez a hatvanas férfiember (1939-ben született) megdöbbentően hitelesen írja le Jenny Gluckstein, a pattanásos, gátlásait némi lázadással kompenzáló tinédzser lelki problémáit. Merthogy Jenny zongora- és énektanár anyja újra férjhez megy, ami azzal jár, hogy New York-ból a vidéki Angliába, Dorsetbe költöznek, s ha ez nem lenne elég, ott van az új férj két fia, Jenny leendő mostohatestvérei, na meg a 6 hónapos karantén, ami Jenny éjfekete macskájára, Kand úrra vár. Ez is jóval több, mint amit egy bakfis könnyedén fel tud dolgozni, de a könyv messze nem csak erről szól.

Merthogy Dorset és környéke telis tele van az angol ill. kelta folklór különféle tündérnépeivel (tölgymanók, bodza anyó, pukka, a Vad Hajsza, stb.), akikkel néha meggyűlik a baja a több évszázados Stourhead majorba költöző családnak. Ám Tamsin Willoughby-t, a háromszáz éves szellemlányt csak Jenny látja. Tamsin, a Stourhead farm alapítójának lánya azért „állt meg” 1685 körül (a Monmouth-felkelés idejében), mert valami szörnyűség történt vele , és Jenny az egyetlen, aki segíthet neki, hogy békére találjon a lelke. És Beagle nem lenne Beagle, ha mindezt valami lapos és unalomig ismert kliséket felvonultató módon vinné véghez (függetlenül attól, hogy Tamsin története nagyon is hasonlít megannyi szigetországi balladára). Annyit mondhatok, hogy izgalmakban épp úgy nincs hiány, mint elgondolkodtató és megható (de nem nyálas!) pillanatokban.

Beagle könyveire épp úgy jellemzőek a végtelenül bájos meg humoros momentumok, mint az, hogy valamiféle szomorúság is körüllengi őket. Nála sosincs tisztán happy end, és ez is egy olyan jellegzetessége, ami hitelessé teszi. Emellett a Tamsin a felnőtté válásról is szól, a maga elbűvölő, kedves és félelmetes módján. Arról is mesél, hogy a mostohatestvérek és -szülők is lehetnek jók és alkothatnak igazi családot, és hogy a barátság néha egészen különös áldozatokat kíván. Egyébként pedig külön ajánlom minden macskarajongónak! Szavamra, csuda árté ez a könyv!

Koncert / Gire, 2007. jan. 19., Bp. A38

Ez alapvetően a Németországban módfelett sikeres Ektomorf hosszú idő óta első magyar koncertje volt, de az élet úgy hozta, hogy csak a Gire-t néztük meg, meg a Cadaveres-féle tornaóra első pár számát (és a Replika is fellépett). As’szem, a Hammerben meg pár webzine-en majd csak írnak a többiről is. (Itt például.)

A makói trió első albuma még mindig nem jelent meg, nem kimondottan az ő hibájukból, mindenesetre koncertjük az anyag súlyosabb oldalára épült. És bár a számok alatt nem indult be különösebb zúzás és pogó a nézőtéren, a közönség jól vette a különös hangulatú dalokat (legalábbis kötve hiszem, hogy az ektomorfosok udvariasságból tapsoltak). Volt Zöld zivatar, Aranyhajnal, Törjön testünk!, Bábel, Eocén Expressz, valamint félig kakukktojásnak Az őzek futása. A többi elhangzott dalban is vannak szép és megindító részek, de ezutóbbinak a szavalós refrénjétől mindig sírhatnékom támad. Elhunyt szeretteim jutnak róla eszembe, és először mindig a dédimamám, aki pont a koncert napján lett volna 100 éves. (Kicsikacsa a blogján továbbadott nekem valami „játékot”, hogy az embernek írnia kellene magáról öt titkot, vagy mi a rosseb, és ez alapból sem érdekelne, mert akinek el akarok mondani bármit, annak elmondok, a többieknek meg ugyan mi köze hozzá, de ráadásul ez itten mégiscsak egy félblog, úgyhogy tessék, ez van a titkok helyett: vannak (vagyis már nincsenek itt) bizonyos emberek – meg kutyák és macskák, ami azt illeti –, akiket szeretek és hiányolok, és remélem, hogy ha egyszer kilépek ebből az életből, akkor velük lehetek.)

Visszatérve a koncertre, elég jó volt a hangzás, így a Gire zenéjének atmoszférikus része is átjött, meg a riffek és a gépdob aprítása is kellő erővel tudtak megszólalni. Nem mondom, hogy feldobták a népeket, de valahol belül biztosan mindenki megérezte, hogy ez a Gire valami speciális.

Film / Arthur és a villangók

Eredeti cím: Perfume: Arthur and the Minimoys
Amerikai-francia rajzfilm (szinkronizált)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 100 perc
Rendező: Luc Besson
Operatőr: Thierry Arbogast
Forgatókönyv: Luc Besson, Céline Garcia (ötlet)
Eredeti történet: Luc Besson (könyvek)
Zene: Eric Serra
Főszereplők: Mia Farrow, Freddie Highmore
Gyártó: Europa Corp./ Avalanche Productions/ Apipoulaï/ Sofica Europacorp/ Weinstein Company, The/ Metro-Goldwyn-Mayer (MGM)
Magyarországi forgalmazó: Fórum Hungary
Magyarországi bemutató: 2006. 12. 28.

Luc Besson elég sajátos figurája a mozivilágnak. Öntörvényű, azt csinál, amit akar, akkor is, ha az sokaknak nem tetszik, de akármibe fog, az felismerhetően besson-os lesz. Ő rendezte többek között A nagy kékség, a Leon a profi és Az ötödik elem c. filmeket, producerkedett a Taxi mindhárom részénél, és így tovább, tovább. Most pedig csinált egy félanimációs filmet, ami azon gyerekkönyveken alapul, amiket maga Besson írt, bár az alapötlet a Garcia házaspártól (Céline és Patrice) származik. És kb. öt évbe telt megcsinálniuk a filmet.

Magam először a könyvvel találkoztam. Látván az árát meg hogy folytatásos, inkább ott hagytam a boltban. Meg a címoldalon látható tündér szerű lény sem volt túl szimpatikus. Azokra a műanyag kis idétlenségekre emlékeztetett, amiket a múlt évezredben zajlott gyermekkoromban láttam falusi búcsúkban, és sosem jöttek be. De aztán a filmre csak beültem (egy Parfüm meg egy Mennyei teremtmények után kell valami az embernek, ami ellazítja a filmekre szakosodott agysejtjeit…), és roppant jól szórakoztam.

Arthur egy 10 éves kissrác (Freddie Highmore már az Én, Pán Péter-ben, a Charlie és a Csokigyár-ban és a Bor, mámor, Provance-ban is bizonyította, hogy elsőrangú és csuda aranyos kölyökszínész), akit a szülei elhanyagolnak, így a nagyanyjánál tölti a nyári szünetet (1960akárhányban). Már az is érdekes alap, hogy Mia Farrow játsza a nagymamit, de nem ebből lesz a sztori, hanem abból, hogy Arthur rátalál felfedező nagyapja afrikai naplóira. És ott olvas a villangóknak nevezett aprónépről. Másrészt meg a nagymama házára egy zsíros és kisstílű kapitalista feni a fogát, és ha nem kerül elő a nagypapi (aki évekkel ezelőtt eltűnt), valamint az általa Afrikából hozott kincs, akkor aztán minden odalesz.

Arthur pedig teszi, amit egy jó unokának kell, és ez azzal jár, hogy varázslatos módon maga is villangóvá változik, és a piciny tündérnép királyának lányával és fiával együtt nekivág, hogy visszaszerezze a gonosz M-től a kincset, és a többi. Mindezt a mai akciófilmekhez hasonló pörgés, számtalan poén és izgalom közepette viszik véghez, az ember nem győz figyelni, meg befogadni a szemkápráztató mikroszkópikus világot (mely technikailag azért is érdekes, mert míg a figurák animáltak, a hátterek jó része fizikai modellekből áll).

Bessonnak ebben a filmben sikerült valami olyasmi, ami összességében nagyon keveseknek. A klasszikus mesék világát (mint a Pán Péter vagy a Mary Poppins) úgy ötvözi össze a modern dolgokkal és tempóval és szövegekkel, hogy sehol sem horzsoló a keveredés. Határozottan az az érzésem, hogy a mai gyerekek nyelvén tud szólni, megérinteni őket, avíttság és túlzásba vitt ízléstelenkedés nélkül. Lehet nyavajogni azon, hogy Holdviola hercegnő milyen szexis egy 10 éves fiúcskához (mert persze, hogy egymásba szeretnek), de akármibe lefogadom, hogy a filmet megnéző felnőtt hímneműek 99%-a egyet ért velem abban, hogy ha ma lenne 10 éves, ott virítana a falán a firkalány posztere. Ami meg Max-et illeti (akinek eredeti hangja a rapper Snoop Dogg volt), a füvezős, iszonyú laza rasta kocsmárost, aki segíti Arthurékat, nos, egyrészt Besson egyik visszatérő karaktere, másrészt meg mi értelme emiatt felháborodni, amikor a kábszer mindenütt ott van?! Bizonyára vannak a megelőzésnek és elhárításnak más módjai is, mint az álszent orrfelhúzás.

Szóval Arthur és a többiek mind szerethetőek, és Besson külön érdeme, hogy itt a gonoszok sem tisztán rosszak. Mindegyikben van valami olyan esetlenség, ami őket is „emberibbé” teszi, ráadásul hatalmasakat lehet rajtuk nevetni. A 100 perces film egy pillanatig sem ül le, és még a nagy fene összeborulós happy end is mókás, pedig bárki mástól nyálas lenne.

Hosszasan lehetne elemezni, Bessonék honnan nyúltak, az Arthur mondakörtől kezdve a pixie manókon át az üldözéses meg repkedős akciófilmekig, de akár a Harry Potternél, ez a sok behatás itt is csak gazdagítja, s nem rontja az összképet. Vidám szórakozás ez a film felnőttnek, gyereknek egyaránt. Jöhet a folytatás!
Hivatalos honlap

Könyv / Susanna Clarke: A Hollókirály

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2006
Fordította: Heinisch Mónika
Eredeti cím: Jonathan Strange & Mr. Norrell
Oldalszám: 768
Ára: 3980 Ft

Úgy mondják, Tolkien professzor azért kezdett el történeteket írni, mert szeretett volna valamiféle őstörténetet, valami mitológiát kitalálni Anglia számára. Végül ezt olyan mesék és regények képében tette meg, amik összességében nem a brit szigetvilágban játszódnak. És azt hiszem, Susanna Clarke első regényének óriási sikere az angol nyelvterületeken (többek között elnyerte a legjobb regénynek járó Hugo és World Fantasy díjat, valamint a legjobb első regény Locus díját, s megannyi nagy újság választotta az év könyvének 2004-ben ill. 2005-ben) talán annak is köszönhető, hogy az írónő valami hasonlót csinált – épp csak nem a történelem előtti korokkal, hanem a közép- ill. újkorral.

Az alternatív történelmi regényként is felfogható A Hollókirály az 1800-as évek első felében játszódik, zömében Angliában, melyen olyan túl sokat (eltekintve a két főszereplő mágus ténykedésétől) nem is változtatott Clarke. Még a mágiával foglalkozó társaságok sem az ő fejéből pattantak ki – bár fontos részlet, hogy a regénybeli varázslásnak nem sok köze van a többé-kevésbé kortárs alkimisták, mágusok, teozófusok által űzött okkult praktikákhoz (már amennyire én azt tudhatom). Ami viszont az angol középkort illeti, ahhoz egy végtelen alapossággal kidolgozott külön kis világot adott – melynek központi alakja a Hollókirály, egy a tündérek által elrabolt embergyerekből egy földi, s két másvilági ország uralkodójává vált, titokzatos figura volt. Az ő legendás alakja az egyik legfőbb mozgatórugója ennek a vaskos regénynek.

A Hollókirály ugyanis, évszázadokkal a regény jelene előtt, 300 évnyi uralkodása után egyszerűen eltűnt. Az akkor hanyatlásnak indult Angol Mágia az 1800-as évekre teljesen kiveszett, már csak „elméleti mágusok”, sok idővel és pénzzel rendelkező nemesurak szórakozása, akik maguk nem varázsolnak, s nem is tudnak, épp csak úri kedvtelésből kutatják a mágia történetét. Egy ilyen emberekből álló york-i csoportosulásba érkezik a regény elején Mr. Segundus, aki felteszi a pimasz, egyszersmind égető kérdést: hová lett a mágia Angliából.

Hamarjában kiderül, hogy nincs minden veszve: a világ zajától távol eső Hurtfew Apátságban (mely a John Uskglass néven is ismert Hollókirály egykori királyságának, Észak-Angliának a területén fekszik) él a különc, emberkerülő Mr. Norrell, aki bizony nem csak beszélni tud a mágiáról (bár azt is nagyon, amennyiben a mennyiség a fontos, s nem a szórakoztatás), hanem gyakorolja is azt. Nem sokkal utóbb Mr. Norrell úgy érzi, megérett az idő az Angol Mágia feltámasztására, ezért Londonba költözik, s felajánlja segítségét a kormánynak. Amire azonban (épp a mágia kuruzslóknak és csalóknak köszönhető, szörnyen negatív megítélése miatt) nem tartanak igényt. Hanem miután Norrell feltámasztja az egyik miniszter feleségét, minden megváltozik. És nem csak a mágus és a haláltól visszakövetelt Lady Pole számára. Norrell ugyanis egy tündér segítségét veszi igénybe, aki nem adja ingyen azt. Ellenben hatalmas bonyodalmakat okoz. És Clarke tündérei pont olyan bajkeverők, kiismerhetetlenek, veszélyesek és félelmetesek, mint az ősi ír, skót, kelta mítoszok és legendák tündérei.

Nem sokkal utóbb, a meglehetősen kicsinyes és önző, ám egyre sikeresebb Norrell megrökönyödésére, felbukkan egy másik mágus, Jonathan Strange, akiből aztán az előbbi tanítványa, s később (főleg különböző vérmérsékletüknek köszönhetően) vetélytársa majd ellensége lesz. Rivalizálásuk ugyan nem vesz olyannyira szélsőséges fordulatokat, mint a Christopher Priest-féle The Prestige főhőseié (a ’95-ös regényből készült 2006-os, nálunk A tökéletes trükk címmel vetített film alapján nem tartom kizártnak, hogy Clarke-ra hatott ez a könyv, noha ő maga ’94-ben kezdte el írni a sajátját), de mindenképp a cselekmény egyik fő szálává lesz. Annál is inkább, mert míg Norrell mindent bevet, hogy a feledés homályába taszítsa a Hollókirályt, az egyre ambíciózusabb Strange annál inkább szeretné őt (kinek árnya mindvégig ott kísért a regény lapjain) felkutatni.

A két mágus mellett számtalan fontos mellékszereplő tűnik fel, akiket az írónő nem kevésbé alaposan és mély érzéssel rajzol meg (néha egy-egy mondatával is rengeteget árulva el, de sokszor hosszú oldalakon át kitartva az adott karakter vagy mellékszál mellett) – már amennyiben az ő teremtményei. Hiszen számos valóban élt személyiség is felbukkan a lapokon. Strange pl. Lord Wellington oldalán vesz részt a napóleoni háborúkban, úgy a portugál és spanyol csatatereken, mint Waterloo-nál; Svájcban ill. Velencében találkozik a dekadens költőfejedelem Lord Byronnal és köreivel; egy jelenetben felbukkan a bomlott elméjű III. György király; sőt még a könyvkiadó John Murray is valós személy volt. Az ő szerepeltetésük csak erősíti a hitelességet.

Furcsa módon a mágia is hihető, noha valójában Clarke nem árulja el, miként működik. Amit az olvasó lát belőle, az viszont nagyon is valósághűnek tetszik: a mágia e könyvben mindenképpen szokatlan, furcsa, sokszor ijesztő és veszedelmes valami, és semmiképp sem holmi szemfényvesztő, teátrális bűvészkedés. Olyasmi, amit valóban csak kevesek képesek alkalmazni, annál is inkább, mivel mindig ára van. Meglehet, Susanna Clarke kifinomult humora, élvezetes, a korabeli angol regényeket – elsősorban Jane Austen-t, de hosszas kibontakozása okán Charles Dickens-t is – idéző, elegáns stílusa lenyűgözi, magával ragadja az embert (s így válik a mágiáról szóló könyv irodalmilag mágikus kötetté), ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre sötétebbé, borzongatóbbá a regény. Olcsó gótikus kliséknek ugyan nyomuk sincs, ám eléri azt a lelki mélységet, hogy hasonló mértékben hasson egy mai olvasóra, mint mondjuk Polidori A vámpír-ja a maga idejében.

Legfőbb pozitívuma a könyvnek azonban nem is ez, hanem Clarke csodás stílusa, a káprázatosan erős párbeszédek, a mélységes emberismeretről árulkodó, tökéletesen felépített karakterek (John Childermass!). Meglehet, nehéz feladat ezt a majd’ 800 oldalt elolvasni (már csak a kötet súlyából kifolyólag is, meg a számos apró betűs, ám sokszor pompás külön kis történeteket rejtő jegyzet miatt is), de aki értékeli a szépirodalmi igényű szövegeket, a kidolgozott hátteret és szereplőket, az erős és megkapó hangulatot, valamint azt, ha egy regénynek mondanivalója is van (még ha számos kérdést hagy is nyitva), akkor kevés ehhez fogható remekművet talál a mai könyvpiacon. Ha pedig ráérez az ízére, ha magával ragadja a viktoriánus kor atmoszférája, nem fog tudni ellenállni neki! És le a kalappal a fordító Heinisch Mónika, valamint a hangulatot erősítő, sajátos illusztrációkat megalkotó Portia Rosenberg előtt!

Nem mellékesen A Hollókirály egyben himnusz Angliához, még ha a legkevésbé sem holmi kritikátlan dicsőítés formájában, de mély és megélt hazaszeretet és –ismeret hangján. Így aztán nem tudom, nálunk egy ennyire kiművelt, különleges és hosszú könyv lehet-e igazán sikeres (az anglisztikára járó népek körén kívül, akiknek persze kötelező). Szeretném, ha az lenne ez a gyönyörű kivitelű féltégla, egyrészt mert megérdemli, másrészt meg mert alighanem ez a záloga a további Susanna Clarke könyvek honi megjelenésének. Márpedig angolul már olvasható a The Ladies of Grace Adieu című, rövidebb, A Hollókirályhoz kötődő írásokat magában rejtő, szintén szépséges könyv, így Clarke magyar rajongóinak (akikből már akad annyi, hogy kultikus figuraként kezelhessük idehaza az írónőt) van mit várniuk.

A többiek meg majd, gondolom, akkor eszmélnek, ha megjön a mozikba a film (2008-ra ígérik, és biztos teljesen más oldalát domborítja majd ki a történetnek, mint a regény, de hogy látványos lesz, arra bárki mérget vehet). Ja, és hogy ez volna a felnőtteknek szóló Harry Potter? Annyi igaz, hogy felnőtteknek való, és a kidolgozottság és a mágusok jelenléte valóban okot ad némi párhuzam feltételezésére, de igazából... egyszerűen csak más. Az egyik így jó, a másik úgy. Remélem, nagyon sokan felfedezik majd, hogy A Hollókirály miért is olyan jó.

A könyv magyar honlapja

Film / Parfüm: Egy gyilkos története

Eredeti cím: Perfume: The Story of a Murderer
Német-francia-spanyol krimi (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 147 perc
Rendező: Tom Tykwer
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Andrew Birkin, Bernd Eichinger, Tom Tykwer
Eredeti történet: Patrick Süskind
Zene: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer
Főszereplők: Ben Whishaw, Dustin Hoffman, Alan Rickman, Rachel Hurd-Wood, Corinna Harfouch
Gyártó: Constantin Film Produktion GmbH/ Davis-Films/ VIP 4 Medienfonds
Magyarországi forgalmazó: SPI International
Magyarországi bemutató: 2007. 01. 11.

Bár már ott figyel a polcon, még nem olvastam a könyvet, csak az első fejezetet (meg Patrick Süskind egy másik, rövid regénykéjét: Sommer úr története), és az azonnal elvarázsolt, olyan stílusa van. Ám csak emiatt nem hagyhattam ki, hogy moziban lássam a filmet. Ott kell, olyan.

A film, azt hinnénk, a végén indul: a dél-francia Grasse város főtere, 1766, a tömeg magából kikelve követeli Jean-Baptiste Grenouille (Ben Whishaw) minél több kínnal kísért kivégzését. Majd váltás, és születésétől fogva megismerhetjük Grenouille élettörténetét. Párizsban jött a világra, annak legbűzösebb részén, a halpiacon. Már akkor megvolt az az emberfölötti szaglása, ami sok évvel később kiemelte és mássá tette őt. Az árvaház évei, az azt követő, megalázó munka a bőrcserzőknél, majd a nagy lehetőség: megismerkedése a jobb napokat megélt parfüm készítővel, Giuseppe Baldini-vel (Dustin Hoffman jutalomjátéka), aki megtanítja a hihetetlen szaglóérzékkel bíró, különös fiút mestersége minden fogására, s aki, mikor kifogy a tudásból, elküldi őt Grasse-ba. Ahol aztán megtalálja azt a módszert, amivel elérheti célját.

Jean-Baptiste ugyanis, első olyan sétáján Párizsban, amikor túljut a jól ismert nyomornegyedeken és szolgaléte mindennapos színterén, az ezernyi új szag között talál egy olyat, amibe végzetesen belehabarodik. Egy gyönyörű, vörös hajú lány illata az, akit a minden bizonnyal halmozottan pszichiátriai eset fiú véletlenül megöl. Ám illatának emlékét magával viszi, az kísérti, s az minden vágya, hogy azt újra alkothassa, megőrizhesse. S miközben, mintegy mellékesen sikeresebbnél sikeresebb parfümöket alkot Baldini-nek, ill. elnyeri a grasse-i iskola vezetőnőjének elismerését, egyre kísérletezik. És mikor megtalálja a megfelelő technológiát, nekilát, hogy 12 + 1 illatból megkomponálja a maga mesterművét. És minden egyes komponens egy-egy fiatal, szépséges és ártatlan leányból származik, akiket Grenouille a saját kezével öl meg (viszont úgy fest, a könyvben megnyúzza áldozatait, ám a film ennyire nem durva)... Tovább nem mesélem, de a java még úgyis csak ezután jön, döbbenetes, hidegrázós befejező félórával (hosszú, kifejtős film ez, és pont így a jó).

Maga a történet tehát meglehetősen beteg, különös és félelmetes – kevés hozzá fogható művet találni a gótikus irodalomban. Az ismeretlen Ben Whishaw tökéletesen alakítja ezt a furcsa figurát, akitől a néző szinte az első pillanattól undorodik, mégis meglátja benne a szeretetéhséget. Aminek különben Grenouille talán nincs is tudatában, ellenben a vágy, az akarat, hogy valakivé váljon, hogy emlékezzenek rá, nagyon is tudatos nála. Megszállottsága és elvarázsoltsága egyaránt kiolvasható a szeméből. Egyébként is sokkal inkább a képek beszélnek, és a rendező (Tom Tykwer – ld. még A lé meg a Lola) és stábja, akiknek egyik legnagyobb érdeme épp az, hogy egy illatokról szóló történetet ilyen nagyszerűen filmre tudott vinni, pont a látvánnyal ad a legtöbbet. Elsősorban a XVIII. századi Párizst alighanem a legtöbb kosztümös filmnél százszorta valóságosabban, mocskosnak, borzalmasnak bemutató, naturalisztikus képeknek köszönhető a film iszonyatosan erős hangulata, atmoszférája (ami pedig szép benne, az szintén áthatóan az) – de a remek filmzene is fontos tényező.

Amennyire szörnyűséges, annyira költői is A parfüm. Nem mondom, hogy totálisan lehetetlen szabadulni a hatása alól (elég pár idióta a nézőtérre...), de minek jár az ember moziba, ha nem az ilyen filmekért?!

Adalék: a volt Without Face-énekesnőt, Kiss Júliát, avagy Juliette-et is soraiban tudó, angliai To-Mera dalt írt a regény alapján, ami első albumukon, a 2006-os Transcendental-on hallható. Ezzel mondjuk nem ők az elsők, pl. állítólag a Nirvana "Scentless Apprentice" c. száma is A parfüm hatására íródott. De annak nem egy magyar lány írta a szövegét. A To-Mera myspace-es oldalán bele is lehet hallgatni.

Film/ Eragon

Eredeti cím: Eragon
Amerikai fantasy (szinkronizált)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 104 perc
Rendező: Stefen Fangmeier
Operatőr: Hugh Johnson
Forgatókönyv: Peter Buchman, Lawrence Konner, Mark Rosenthal
Eredeti történet: Christopher Paolini
Zene: Patrick Doyle
Főszereplők: Edward Speleers, Jeremy Irons, John Malkovich, Djimon Hounsou, Robert Carlyle, Sienna Guillory
Gyártó: 20th Century Fox /Fox 2000 Pictures/ Ingenious Film Partners Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2006. 12. 14.

Nem olvastam a regényt. Az Európa Kiadó honlapjáról leszedtem az első fejezetet, és ennyiből megállapítottam, hogy elég izgalmasan és jól írta meg a 17 éves Christopher Paolini, hogy az ember együltő helyében végigrágja, ugyanakkor átlagos fantasy-nél semmiképp sem nevezhető többnek. Paolini egyszerűen jó helyen volt jó időben, ráadásul roppant könnyű lehetett egy fiatal kölyökből sztárszerzőt csinálni.

A film jó részét Magyarországon forgatták, amit alkalmasint érez is a néző (nekem pl. az egyik erdei jelenetnél feltűnt, hogy a növényzet mennyire ismerős, stb.), s nem kevés honfitársunk részt is vett a munkában. Az ilyesmi mindig ad egyfajta pluszt a magyar nézőnek, ám ha ezen túlteszi magát, nem sok további valódi pozitívumot fog találni. És ez még akkor is így van, ha az adott néző nem régi fantasy rajongó, hanem csak eljárt néha az elmúlt években moziba. Mert az Eragon, mint film, rengeteg Gyűrűk Ura és Harry Potter utánérzést hordoz. Nem beszélve az Eragon és Luke Skywalker (Csillagok háborúja) közti párhuzamokról…

Ha pedig az irányzat ismerője az ember, akkor már sorolja is, hogy sárkánylovasok már Weis-Hickman féle Sárkánydárda krónikákban is voltak (az eredeti trilógia a fantasy alapművei közé tartozik!), és a Delta Vision által nem régiben elkezdett Anne McCaffery sorozatban sokkal mélyebb, kidolgozottabb és érdekesebb formában találkozhatunk sárkány és ember viszonyával. A mágiarendszert nem lehet nem Ursula K. Le Guin-nyúlásnak nevezni (Szigetvilág sorozat), és így tovább, tovább.

Ha még ennyiből sem állna össze a kép: Eragon egy árva kamaszfiú, aki nagybátyjával és annak fiával éldegél, szánt és vet, mígnem egy éjjelen egy sárkánytojás kerül a birtokába, amiből hamarosan egy Saphira nevű sárkánylány bújik elő. Mindez azért érdekes, mert nem túl régen még sárkánylovasok uralták és vigyázták Alagaësia földjét, mígnem Galbatorix (John Malkovich) mindőjüket elpusztította, s ő maradt az egyetlen sárkánylovas – és immáron a király. Márpedig a jóslat arról szól, hogy eljön majd egy új sárkánylovas, aki a lázadók élére áll, és megdönti e gonosz uralkodó birodalmát. És aztán jönnek az ork-szerű urgalok, a tünde-szerű Arya (akin az anorexiás alkatán kívül nem sok jel utal tündeségére, de vörös hajával valóban egzotikus szépség), a vardnak nevezett ellenállók, a Brom nevű bölcs öreg lovag (Jeremy Irons mindig jó, de sosem készült még vele igazán rendben lévő fantasy…), aki majd kitanítja Eragont, meg a gonosz varázsló, Durza (meglepő Robert Carlyle-t ilyen szerepben látni, dolgoztak is az arcán rendesen a maszkmesterek), a nagy felfedezések, csaták és összeborulások. Mindenki tudja előre, hogy mi lesz, nem?

Ezzel együtt nem rossz film az Eragon. Stefen Fangmeier, aki a Jurassic Park és Ryan közlegény megmentése vizuális effektjeivel lett ismertté, most is odatette a látványt (ó, a kicsi sárkány tényleg csuda aranyos) – kár, hogy Stefen ezalkalommal rendező is volt, annak meg nem elsőrangú. Eragon tényleg tinédzserként viselkedik, ami jó, viszont az is lejön, hogy egy tini írta a párbeszédeket is (helyenként kínosak…). Így ha az ember nem vár Gyűrűk Ura módra mély vagy Star Wars jellegűen izgalmas filmet, hanem megelégszik egy olyannal, ami egyszerűen csak szórakoztat, akkor nem is fog csalódni. Ennyi.

Film / A tökéletes trükk

Eredeti cím: The Prestige
Amerikai-angol sci-fi (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 128 perc
Rendező: Christopher Nolan
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Jonathan Nolan és Christopher Nolan
Eredeti történet: Christopher Priest
Zene: David Julyan
Főszereplők: Hugh Jackman, Christian Bale, Michael Caine, Piper Perabo, Rebecca Hall, Scarlett Johansson, David Bowie, Andy Serkis
Gyártó: Newmarket Productions/ Syncopy/ Touchstone Pictures/ Warner Bros. Pictures
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2007. 01. 04.

Scarlett Johansson és Hugh Jackman újra egy filmben, ráadásul megint bűvészkedés?! De ez nem a Füles 2., és itt nincs Woody Allen. Hanem egy másik varázsló, a Memento-val elhíresült Christopher Nolan, aki Christopher Priest 'The Prestige' c. regényét filmesítette meg.

Anglia, a XIX. század végén, s két bűvész, akik a végletekig mennek az egymással való rivalizálásban. Mindez a Nolan-ra jellemző flashback-ekben, sajátos stílusban elmesélve, remek színészekkel, csodás képekkel – és a legapróbb részletekig tökéletesen felépített sztorival, meg döbbenetes csattanóval (ami sci-fibe illik). Olyannyira, hogy azon sem lepődnék meg, ha Nolan nem csupán a történetet, de a nézőkre gyakorolt hatást is milliméter pontossággal kitervelte volna. (Találtam ugyan benne valamit, és ezért meg fogom újra nézni – de még ez is Nolan malmára hajtja a vizet…)

Hosszú film ez, alaposan kifejtik, mi történik, és nagyon kell figyelni és gondolkodni, és aki pl. szereti a Sherlock Holmes sztorikat (na meg azt a miliőt), az A tökéletes trükkért is odalesz. Mert mindkét főszereplőnek, az alulról felkapaszkodó Alfred Bordennek (Christian Bale) és az előkelő származású Robert Angiernék (Hugh Jackman) van valami óriási világszáma, s így a számos kiábrándító bűvésztrükk között akad olyan is, ami nem egészen az.

Az egyik egy különös gép, amit a különc feltaláló, Nikola Tesla alkot (David Bowie-nak testhez álló szerep, segédjében pedig a Gyűrűk Ura Gollamjaként híressé lett Andy Serkisnek örvendhetünk). És Tesla azt mondja, a tudomány sokszor nem a várt eredményre vezet (ezt különben az ő különös élettörténete is alátámasztja). A másikról pedig nem beszélek – ahogy Borden sem. Pályájuk kezdetén, mikor még csak segédek voltak egy másik bűvésznél, egyikük olyasmit tesz, ami összetöri a másik életét, és onnantól kezdve könyörtelen harcban állnak. És e harcban semmitől sem riadnak vissza – mindketten tudják, hogy az igazi trükkökért áldozatot kell hozni.

Mindkét férfiú rendben lévő színészi alakítást nyújt, az Angier segédjét alakító Michael Caine persze messze jobb náluk, és Scarlett Johanssonra sem lehet panasz, ahogy a többiekre sem - bár tény, hogy olyan túl sok mindent rájuk nem osztottak. A film látványvilága és hangulata pedig nagyon erős. Különösen tetszik, hogy noha a bűvésztrükkök maguk nem sok valódi mágiát tartalmaznak, a megfelelő pontokon a korszak gótikus regényeit idézi az atmoszféra. Számtalan apróság van a filmben, amit fel lehet fedezni, ami gazdagítja az élményt (pl. érdekes párhuzam vonható a filmben csak említés ill. pribékjei szintjén megjelenő Edison és Tesla versengése ill. a két bűvész harca között; a Nolan által alkalmazott pszichológiát is hosszasan lehetne boncolgatni, stb.).

Roppant hatásos, ám a felszínes szórakoztatásnál jóval többet nyújtó film ez – mely azért mégis csak egy science-fiction elemekkel vegyített thriller. S talán egyszer majd magyarul is megjelenik az alapjául szolgált könyv...
Tesláról a Wikipédián