Walter M. Miller, Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (második kiadás)
Fordította: Békés András
Eredeti cím: A Canticle for Leibowitz
Oldalszám: 376
Ára: 1498 Ft
Kategória: szépirodalom, sci-fi

A Maecenas kiadó múlt évben indította el „A sci-fi klasszikusai” c. sorozatát, Theodore Sturgeon Több mint emberi c. remekművével. A második kötet is megjelent már magyarul, a Galaktika fantasztikus könyvek sorozatban 1988-ban, s ez is három kisregényből épül fel.

Eredetileg 1959-60-ban jelent meg a regény, és írója, akárcsak Kurt Vonnegut, II. világháborús élményeit igyekezett vele feldolgozni. Miller számos olaszországi légi bevetésen vett részt, többek között egy VI. században épült Benedek-rendi apátság lebombázásában is, ami egész életére rányomta bélyegét, és nem kizárt, hogy öngyilkosságában (1996) is közrejátszott. Mindenesetre több regény nem maradt utána: számos (köztük még Hugo díjat is nyert) novelláját a Hozsánna... előtt írta, a folytatást pedig (Saint Leibowitz and the Wild Horse Woman), Miller útmutatásai alapján már Terry Bisson fejezte be.

Az 1961-ben az év legjobb regényének járó Hugo-díjjal kitüntetett mű első része (Fiat Homo) a 26. században játszódik, kb. 600 évvel a Tűzözön után. Ebben a jövőben csupán néhány elszigetelt kolostor próbálja megőrizni az atomháború előtti korok tudását, írásos emlékeit (a Memorabíliákat). Közvetlenül az atombombák pusztítása után, az Egyszerűsítés idején a csőcselék igyekezett kiirtani minden tudást és minden tudóst, mivel úgy vélték, hogy az emberiség nagy fene tudása, technikája volt a pusztulás kiváltó oka. Csupán az elszórt római katolikus apátságokban találni már e letűnt kor tudásának töredékeit – amiket maguk a szerzetesek sem értenek. Lelkiismeretes, önfeláldozó munkájuk egy boldoggá (ám szentté még nem) avatott mérnök, Leibowitz nyomdokait követi, aki a Tűzözön után könyvcsempészettel és magolással igyekezett átörökíteni a tudást. Egyébként minden tekintetben kora-középkori állapotok uralkodnak abban a Texarkanához közeli apátságban is, ami végig a regény helyszínéül szolgál.
Egy fiatal novícius, Francis testvér talál rá, mintegy véletlenül (vagy talán a reménybeli Szent Leibowitz közbenjárására?) a sivatag homokja alá temetett atombunkerre, ahol valószínűleg Leibowitz személyes tárgyaira bukkannak. Bár képtelenek megfejteni az ott lelt tervrajzot, azt mégis vallásos tisztelettel őrzik és másolják, s közben reménykednek, hogy rendjük névadóját végül szentté avatják majd.

A második rész (Fiat Lux) újabb 600 évvel későbbi eseményekről szól: ez már a lassú felvilágosodás kora, amikor a szerzetesek által megőrzött ismeretek segítségével világi tudósok igyekeznek (újra)felfedezni a technika megannyi csodáját. Korának egyik kiemelkedő tudósa érkezik a texarkanai apátságba, ahol egy ügyes kezű és jó eszű barát kifejlesztett egy kezdetleges, ám működő elektromos lámpást. Új kor hajnala ez, melyben az emberi elme előtt káprázatos távlatok nyílnak – s újra felmerülnek azok az ősi kérdések erkölcs, hit és tudás kapcsolatáról ill. ellentéteiről... S közben a kinti világban a legkülönfélébb törzsek és kisebb államok által uralt, számos apróbb-nagyobb részre szabdalt Észak-Amerikát egy erőszakos és fortélyos polgármester-féle akarja egyesíteni és saját uralma alá hajtani...

Újabb 600 év elteltével (Fiat Voluntas Tua) mintegy újra megérkezünk jelenünkbe: két roppant államközösség, egy ázsiai és egy nyugati uralja a Földet, s apránként a világűrt is, s mindkettő rendelkezik atomfegyverekkel – amiket aztán be is vetnek... Leibowitz rendje még mindig létezik, s még mindig őrzik a Memorabíliákat, amik, úgy fest, mégsem emlékeztetik a nagyhatalmakat arra, hogy ez az egész hova vezet...

Megrázó erejű regény ez, rengeteg iszonyat súlyos mondanivalóval. Talán fura is, mennyi humort szőtt bele Miller, pl. Francis testvér szerencsétlenkedései ill. a Nyavajás Titkárgép (egy rendetlenkedő fordítómasina) útján. Ráadásul ez nem olyan fekete humor, mint Vonnegutnál vagy Sturgeonnél, sem olyan morbid, mint Philip K. Dicknél – inkább mintha rávilágítana: mind emberek vagyunk, esendők, idétlenek. Igen, minden szereplőjét emberinek mutatja be, és ettől válik oly’ hitelessé a történet.

Ám ezen emberek sorsán keresztül mégiscsak az egész emberiségéről mesél, s arra a következtésre jut, hogy a mi fajtánk nem tanul a történelemből, arra van kárhoztatva, hogy újra meg újra lefussa ugyanazokat a köröket. Elinduljon a nulláról, egyre fejlődjön, erősödjön, de addig, hogy már ne tudjon gátat szabni saját erejének, s elpusztítsa önmagát. Miller a hidegháború korszakában írta regényét, az ’50-es évek atombomba-parája tehát nagyon is benne van, ám nem is az a lényeg, hogy mivel irtjuk ki magunkat, hanem a hatalom, a tudás megfékezhetetlensége, a régi értékek veszendőbe menetele.

Bámulatosan rajzolja fel mind az apátság (és szerepe) változását, mind azt, hogy egy-egy esemény és annak megítélése mint változik az évszázadok folyamán. Pl. az egykori csetlő-botló, csökött agyú, ám elkötelezett Francis testvérre még 1200 év múltán is emlékeznek, mint afféle legendás, szent-szerű alakra, aki megtalálta egy másik szent relikviáit. Leibowitz rendje kezdetben afféle underground és tudatlan értékmentő akciócsoport, később hatalommal bíró, meghatározó erejű szervezet, míg végül valami fölös sallang, elhallgattatni való kárálás a két óriáshatalom fülében, olyasmi, amit háborús időkben jobb szőnyeg alá söpörni, akár a lelkiismeretet... Mert igen, végeredményben a vallást állítja be Miller az emberiség emlékezetének és lelkiismeretének, aminek a „modern időkben” már oly’ kevés a szava, hogy szinte már csak azért tud tenni valamit, hogy a pusztulás és szenvedés emberhez méltó formát öltsön...

Vaskos, nehéz témák ezek, és még mennyi minden van itt! A mélységek, az emberség, a humor és a szépség mellett még valamiféle misztikus-vallásos szál is található a regényben. Ott van először is a különféle neveken minden részben felbukkanó bolygó zsidó figurája, no meg a befejezés káoszán átragyogó... no, ezt csak nem írom le.

Annyit még, hogy a sok filozofálás és minden egyéb sem megy az olvashatóság kárára. Miller elképesztően sok mindent sűrített bele ebbe a könyvbe, s váratlan és különféle húzásai áramütésként hatnak az olvasóra, de hosszú távon is sok gondolkodnivalót adnak. S meglehet, egy s más, vagy akár minden alakulhat még máshogy, mint ahogy e regény „jósolja”, amíg ember lesz, érdemes megtartania és újra meg újra elővennie ezt a könyvet. Mert azon kevesek egyike, amik tükröt tartanak az emberiség s a történelem elé, rajtuk keresztül mi is, és eljövendő korok is megnézhetik magukat, és borzongva gondolhatnak rá, hogy így is alakulhatnak a dolgok, s jó érzéssel, hogy ha más nem is, egy elképzelt apátság szerzetesei azért imádkoznak, hogy minden korok emberei tanuljanak a régiek hibáiból.

Ken Follett: Az idők végezetéig

Kiadó: Gabo Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: World Without End
Oldalszám: 1064
Ára: 4590 Ft
Kategória: szépirodalom / Háborús / történelmi

Az angol Ken Follett számos bestsellert írt, melyek között az első, a Tű a szénakazalban filmen is nagy siker volt. Ám minden könyve között épp az lett a legsikeresebb, ami a leginkább kilógott a sorból. Az 1989-ben kiadott A katedrális (Pillars of the Earth) ugyanis nem thriller volt, hanem történelmi regény, méghozzá olyan, ami igazi kultuszművé vált az évek folyamán. Maga Follett is azt tartja a legjobbjának, és a rajongók folyamatos nyaggatása vette végül rá, hogy megírja a folytatást.

Bár Az idők végezetéig nem kimondottan folytatás. Ugyanabban az elképzelt angol városban, Kingsbridge-ben játszódik, mint elődje, ám 200 évvel később, s noha a szereplők közül többen is A katedrális-ban megismert figurák leszármazottai, ami néha jellemükön is érződik, túl sok kapcsolódási pont nincs. Így önállóan is megállja a helyét – én mégis azt javasolnám mindenkinek, hogy A katedrális-sal kezdje. Igaz, mindkét kötet túllépi az 1000 oldalt, de mindkettőben van annyi izgalom és érdekesség, hogy érdemes legyen végigolvasni.

A könyv abban a kingsbridge-i katedrálisban kezdődik, amelynek építéséről a 18-19 évvel ezelőtti, nagy előd szólt. Az 1327-ben játszódó első részben megismerjük a regény négy – akkor még gyermek – főszereplőjét. Társadalmi hovatartozásuk és személyiségük tekintetében is óriási különbségek vannak közöttük, ám ekkor átélnek valamit, ami egész életükre kihat, és összeköti őket. Tanúi (és így-úgy résztvevői) lesznek, amint egy lovag megöli a királyné őt üldöző két katonáját az erdőben, majd elrejt egy súlyos titkot tartalmazó levelet, aminek II. Edward király különös, pletykákkal, találgatásokkal övezett halálához van köze.

Tíz évvel később, már a felnőttkor kapujában találkozunk velük újra. A jó fejű és ügyes kezű Merthin inasnak áll egy építőmesternél, öccse, a nálánál magasabb, erőszakos hajlamú Ralph fegyvernök lesz a gróf udvarában. A nyomorgó, lopásból élő családból származó Gwenda egy olyan, fess fiatalemberbe szeret bele, akinél semmi esélye nincs, míg barátnője, a módos kereskedő apjával élő, az ő szabadelvűségét, éles eszét és bátorságát öröklő Caris viszont nagyon is jóban van Merthinnel.

Bár mindez csupán a történet kezdete, nem szeretnék róla sokkal többet elárulni, mert a bő 1000 oldalon hol komótosabban, hol nagyon is pörgősen zajló cselekmény számos izgalmas fordulatot rejt. Ez sem Follett, sem A katedrális, sem úgy általában a szórakoztató irodalom kedvelői számára nem lehet meglepetés, sőt, sok olyasmi történik, amit egy tapasztaltabb olvasó előre ki tud találni. Viszont a sok szálon futó, számos szereplőt felvonultató regény így is csaknem folyamatosan fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését, és akármilyen elrettentően vaskos is a könyv, jól lehet vele haladni. Persze, oda kell figyelni, hogy ki kivel van, de ennyi azért belefér. Egymást érik a szerelmek (sok erotikával fűszerezve), intrikák, tragédiák, gyilkosságok. Helyenként egészen ügyesen csavarja Follett a sztori különféle szálait, és sokszor szinte felbosszantja az olvasót egyes szereplői égbekiáltó gonoszságával, sunyiságával, butaságával vagy épp szerencsétlenségével. De ez már az első részre is jellemző volt: az ember együtt él, izgul, szenved a szereplőkkel.

Olyan központi szál ugyan nincs a történetben, mint az előző könyvnél a katedrális építése, ám végigvonul a regényen a harc a régi, a begyöpösödött ill. az új, a változás között. Hiszen míg A katedrális-ban a Philip/Fülöp prior (itt már az angol neveket használta a fordító, nem magyarított) által vezetett kolostor igyekezett útmutatást, segítséget, oktatást nyújtani a népnek, addig a folytatásban épp a szerzetesrend a haladás, a fejlődés kerékkötője, amely addig nem hajlandó belátni egy új torony vagy híd építésének, javításának szükségességét, amíg az össze nem omlik...

A történelem, akárcsak A katedrális esetében, jobbára inkább csak háttér, adalék, de néha főszereplővé lép elő. Különösen a III. Edward angol király által a francia trónért indított százéves háború, valamint a pestisjárványok kapnak nagy hangsúlyt. Ralph megjárja a híres crécy-i csatát (egyes hadtörténészek szerint ezzel vette kezdetét a lovagság, mint haderő hanyatlása), a pestis pedig Kingsbridge-et is megtizedeli, és épp a katedrálishoz kapcsolódó Benedek-rendi kolostor ispotálya lesz a betegek végső menedéke.

Emellett számos hosszabb-rövidebb leírással színesíti Follett a regényt, bemutatván a középkor megannyi különféle aspektusát. Ahogy az előző műben, itt is sok érdekeset tudhatunk meg az építészet mellett pl. az alábbiakról: a vidéki és városi élet, az igazságszolgáltatás, a hatalmasok ill. a jobbágyok és szabadok, céhek (avagy gildák, ahogy a fordításban szerepel), kereskedők, katonák, apácák és szerzetesek, vagy épp a gasztronómia, a nők helyzete, netán a posztófestés fogásai – ezekről mindről s még megannyi másról szó van érdekfeszítő, olvasmányos formában.

Hogy mennyi hiba van a szövegben a hivatalos történelemhez mérten, azt én meg nem mondhatom. Egy elírást találtam: aligha ment a pápához bárki Rómába akkortájt, hiszen az (ahogy másutt helyesen írja a könyv) a regény idején Avignon-ban tartotta udvarát. Esetleg megkérdőjelezhető Caris és Gwenda, a két erős akaratú női főszereplő viselkedésének korhű mivolta. A maguk szintjén mindketten oly’ mértékben lázadnak a rájuk kényszerített normák ellen (a felvilágosult Caris tulajdonképpen feminista elveket vall), hogy az bizonyára az elképzelhetetlennel volt határos akkoriban. De ki tudná bebizonyítani, hogy nem lehetett akár így is? És miért tenne meg Follett főszereplőnek egy teljesen átlagos, a férfiak akaratának és a szokásjognak mindenben behódoló nőt?! Meglehet, legjobb esetben is vakmerő szavakra ill. cselekedetekre sarkallja írónk e kettőt, de kategórikusan kijelenteni, hogy mindez nem történhetett meg, nem hangozhatott el, azért egy kicsit erős. Túl azon, hogy a történelmet ugye a győztesek írják, és hogy a legnagyobb történetírók sem lehettek teljesen objektívak, és nem láthattak és tudhattak mindent ők sem, számomra azért is megkérdőjelezhető, fenntartásokkal kezelendő tudományág ez, mert az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember általában arra sem emlékszik, egy nappal korábban mi történt vele. Hogy tudhatnánk hát évszázadokkal korábban történt eseményekről mindent, vagy akár csak eleget?! Mindenesetre a hírhedt középkori sötétség és ostobaság nagyon is érzékletesen jelenik meg a regényben, és Follett nem szépít abban sem, ahogy leírja, hogy a „tanult” papok, a kor egyedüli „hivatalos” gyógyítói milyen nagy szerepet játszottak a pestis terjedésében...

Azt már inkább tartom hibának, hogy a cselekmény, a szereplőkből kiindulva sokszor kiszámítható. Vagy még inkább, hogy hiába mozgat számos szereplőt és történetszálat, legtöbbjük bizony eléggé egysíkú. Aki gonosz, az gonosz, aki meg jó, az jó, és kész. Egyszer-egyszer belepillanthatunk eme karakterek elméjébe, motivációiba is, de csupán Merthin és Caris nevezhető komplexebb személyiségnek. De még az ő furcsa, vívódásokkal, elválásokkal és összeborulásokkal teli kapcsolatuk is előre sejthető végkifejlet felé halad, meg amúgy is ők a pozitív szereplők, elsősorban értük lehet izgulni.

Ezzel együtt is zömében az a fajta könyv ez, amit letehetetlennek szokás titulálni. Ha nagyon szigorúan nézem, egy-két mellékszál, pár leírás talán kimaradhatott volna, de ezektől sem lenne számottevően rövidebb a regény. A vége előtt kissé megtorpan ugyan, és maga az amúgy jóra sikeredett befejezés mintha kissé kapkodós volna, de összességében nagyon is megéri elolvasni annak, aki tartalmas kikapcsolódásra vágyik.

Anne Rice: Blackwood Farm

Sorozat: Vámpírkrónikák
Kiadó: Dáin 2000 Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Blackwood Farm
Oldalszám: 525
Ára: 4400 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Az Interjú a vámpírral első megjelenésekor (1976-ban) még aligha sejtette bárki, hogy egy döbbenetesen terjedelmes (10 részes) és sikeres sorozat, a Vámpírkrónikák első része lesz belőle. Manapság a vámpírok divatosabbak, mint valaha, már a mainstream ill. popkultúrában is ott vannak, és ez nagyban köszönhető Anne Rice-nak.

S milyen fura az élet, az 1941-ben született írónő 1996-ban visszatért gyermekkora római katolikus vallásához, és a X. Vámpírkrónika megjelenése után bejelentette, hogy ezentúl nem ír vámpírokról, s csak az Urat dicsőítő művek várhatóak tőle. S valóban, belefogott a Jézus gyermek/ifjúkorát feldolgozó Christ the Lord trilógiába, amiből eddig két rész jelent meg angolul.

Magyar kiadásban most jutottunk el a Krónikák IX. részéig, és már ezen az eredeti nyelven 2002-ben (az írónő férje, Stan Rice halálának évében) megjelent Blackwood Farm-on is erősen érződik a vallásos befolyás. Ami számos érdekes kérdést, nézőpontot vet fel, hogy hogy is lehet a vámpírokat és a katolikus értékrendet összeegyeztetni meg ilyenek. De mindez szinte mellékes - sokkal fontosabb, hogy ez újra egy jó regény.

Nem először írom le, hogy szerintem a Vámpírkrónikák első három része (II.: Lestat a vámpír, III.: A Kárhozottak királynője) ill. az V. (Memnoch a Sátán) voltak igazán kimagaslóak, helyenként zseniálisak a maguk műfajában. Meg persze a Mayfair-boszorkányok élete trilógia első két része is. Ezekhez a Blackwood Farm nem ér fel, de mindenképpen jobb, mint az előző kötet, a meglehetőst fölösleges Vér és arany, és azt hiszem, az azt megelőző Armand a vámpír ill. Merrick c. részeknél is jobban tetszett.

A vallásos színezettől eltekintve (ami amúgy mindig is megvolt valamilyen formában Anne Rice világában) most sem hoz semmi újat. Ezalkalommal is megvannak a tipikus rice-i jegyek: a monumentalitásra törekvés, a sötét romantika, a merész (vagy legalábbis jobbára nem általános) erotikus jelenetek, a vonzódás a széphez, különlegeshez és magasztoshoz, ill. a túlírás (ami nem csak barokkos megfogalmazású leírásokban jelentkezik) és túlfinomultság, ha úgy tetszik, a sznobizmus. Ezek olyan tulajdonságok, amiket a rajongói rég elfogadtak. Ahogy arra is fel vannak készülve, hogy írónőnk bármikor képes gyomorforgató jelenetekkel előállni.

Maga a történet azért izgalmas, mert egyesíti a Mayfair-boszorkányok és a vérivók szálait. Eddig is volt, hogy a két faj találkozott (különösen Merrick esetében, aki a kiterjedt, ágas-bogas Mayfair-családfa egyik vad oldalhajtása, egyszersmind boszorkány, akiből aztán vámpír lett), de ezalkalommal mindkét "fél" fontos szerepet kap, hovatovább összekapcsolódik sorsuk. Mi több, Rice megismertet minket egy másik nagy New Orleans-i családdal, a Blackwood-okkal, akiknek ifjú sarja, Tarquin, azaz Quinn a regény főszereplője és mesélője. (És nem kevésbé fontos szereplő maga a Blackwood birtok, ami ugyanolyan kidolgozott és élő, mint a Mayfair-ek nagy háza.)

Az már a könyv elején kiderül, hogy a huszas évei elején járó Quinn vámpír, s aztán el is meséli (méghozzá kedvenc Lestat-unknak), hogy hogy is lett azzá. Ám történetének ez szinte mellékszála, sokkal fontosabb ennél az, hogy Quinnek van egy saját, külön bejáratú szelleme, Lidérc, egy ugyanúgy kinéző dopplergänger, aki hősünkkel kicsi kora óta együtt nő, változik és tanul. Legalábbis egy darabig. Egy idő után ugyanis önállósodni kezd, és bár sokáig nagyon jó a kapcsolatuk, s a szellem védelmezi is Quinn-t, idővel, részint féltékenységből, önállósodni kezd. A regény jelenében pedig már kimondottan ellenségesen lép fel régi társával szemben. Ezért is keresi meg Quinn Lestat-ot: a híres-hírhedt vámpír segítségét kéri.

Mindezek mellett apránként tudomást szerezhetünk a Blackwood család hosszú, titkokkal teli történetéről, ill. arról is, hogyan szeret bele Quinn a Mayfair-boszorkányok élete trilógiából már ismert, elbűvölő Mona Mayfair-be. Apránként mindenre fény derül, kibogozódnak a szálak, és bár nagy meglepetések talán nem érik az edzett olvasót, mégis elégedetten teheti le a könyvet, mert érdekes történetet kapott.

Ám számomra mindezeknél is többet jelent a könyv két másik vetülete. Az egyik az, ahogy Rice bemutatja a családi titkok, az elfojtott ill. nyílt gyűlölködések működését. Ebben semmi természetfeletti nincs, sőt, megkockáztatom, ritkán írt ilyen szépirodalmi igényességgel és mélységgel, mint ahogy ezeket a mérgező, borzalmas dolgokat elénk tárja. Azt, hogy micsoda rombolást, mennyi fájdalmat és tragédiát tudnak okozni a tagadás és elhallgatás sötétjébe zártan rákos szövet módjára egyre burjánzó titkok.
A másik, ami nagyon tetszik, az a könyv szellemi-lelki tartalma, egész pontosan néhány sora. Régebben a szépség, költőiség ill. a filozófiai és vallási kérdések koncentráltabban, erőteljesebben voltak jelen Anne Rice műveiben, s olyan fűszert adtak a regényekhez, amik nélkül nem is tudom, mit értek volna. Most persze a katolikus elemek kerültek a helyükre, amik még leginkább olyanok, amilyenek. Engem nem zavarnak, de nem is érzem teljesen hitelesnek őket, ahogy maga Quinn is eléggé ellentmondásos figura (bár a Blackwood család összetartó szeretete és nyitottsága megindító). Viszont ő teszi fel a kérdést egy ősöreg, hatalmas vérvadásznak: "Több mint kétezer évet éltél, inkább hármat. (...) Mit adtál cserébe a világnak?"
S bár a kapott válasz eléggé semmilyen, Quinn lelkiismerete, tisztessége ott van abban, amit végül ő mond: "Úgy érzem, ha örökké fogok élni, akkor ezt viszonoznom kell valamivel." És ez egy olyan gondolat, egy olyan kérdés, ami a többi önző, szofisztikált, kisstílű vagy nagy hatalmú vámpírnál úgy istenigazából még fel sem merült.

Emellett pedig a befejezés, az utolsó 50 oldal sok izgalma is csak azt szolgálják, hogy újra és nagyon várjam az utolsó részt, a Vérhozsánnát.

Takizava Szeihó: Tűzharcos és A sötétség mélyén

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2007
Fordította: Bayer Antal
Eredeti cím: Who Fighter / Heart of Darkness
Oldalszám: 208
Ára: 1990 Ft
Kategória: képregény / manga

Sokan nem is tudják, micsoda változatosságban jelennek meg Japánban a mangák. Nagyjából mindenféle témában ill. irányzatból találni japán képregényeket, bár nálunk eddig jobbára csak fiatalabb korosztályokat megcélzó, könnyedebb vagy legalábbis kitalált történeteket elmesélő kiadványok jelentek meg. Ez a Takizava Szeihó két művét tartalmazó kötet azonban komolyabb anyag, ami nem való gyerekeknek, s nem holmi meredekebb tartalom miatt – egyszerűen nem értenék.

Mindkét történet a II. Világháborúban játszódik, s már azért is érdekesek lehetnek a téma iránt érdeklődők számára, mert a távol-keleti hadszínterek eseményeiről errefelé kevesebbet tudunk. Emellett azonban mindkét sztoriban vannak a fiktív elemek.

A Tűzharcos leginkább olyan, mint egy világháborús X-Akták rész, és a foo fighter néven elhíresült „valamik” legendáin alapul. Merthogy ellentétes oldalakon állók, és a világ több pontján is észleltek a II. Világháborúban olyan repülő tárgyakat, amiket azóta sem sikerült egyértelműen azonosítani. Sokan úgy vélik, ezek bizony UFO-k voltak, és Takizava is ezen a vonalon indult el. Még az atomtámadások előtti japán-amerikai harcok közepette Kitajama hadnagy lelő egy fényes, furcsán mozgó valamit, amit a japánok az új amerikai csodafegyvernek vélnek – míg a különös objektumot szintén észlelő amerikaiak a japánok mesterkedésének vélik. Csakhogy Kitajama hamarosan egy szigorúan titkos kutatóbázison találja magát, és aztán egymást érik a különös, ijesztő események. Vajon tényleg földönkívüliek rabolják el őt és több társát?...

A sötétség mélyén című történetben nincs semmi sci-fibe illő, viszont Joseph Conrad azonos című kisregényén alapul (ami egyebek mellett Coppola Apokalipszis most c. filmjét is ihlette). Egy különlegesen kiképzett tisztet a burmai dzsungelbe küldenek, hogy felkutasson egy dezertőr ezredet. Sikerül is megtalálnia a saját külön kis birodalmat felépítő Kurucu ezredest és csapatát, ám küldetése további sikerére kihat, hogy szembesül a dezertálás okaival is...

Emellett egy rövidke, Tankok című képsort is rejt a könyv, ami a maga elvont módján a múlttól a jövőig veszi át a páncélosok történetét.

Érzésem szerint Takizava eme műveinek legnagyobb erőssége az atmoszférateremtés. Nem találom kiemelkedőnek sem a rajzokat, sem a szöveget – a mögöttes tartalom, az üzenet mégis ott van. Nem feltétlenül könnyen érthetően, pláne, hogy a két sztori arcai sokszor túlságosan is hasonlítanak, nagyon kell figyelni, hogy követni tudjuk, épp mi történik (ráadásul egy-két hiba is került a magyar szövegbe). Mégis, szinte az első képkockától az utolsóig rabulejt a történet és a tartalma. Nincsenek kiírva, sem lerajzolva a szereplőket marcangoló erkölcsi kérdések, lelki bizonytalanságok, mégis jelen vannak, és megragadják az olvasót. Emiatt gondolom úgy, hogy Takizava Szeihó remekműveket alkotott.

Alexander McCall Smith: Álom Angus

Kiadó: Új Palatinus Könyvesház Kft.
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: Dream Angus – The Celtic God of Dreams
Fordította: Lázás Júlia
Oldalszám: 140
Ár: 2100 Ft
Kategória: szépirodalom

A rodéziai születésű, skót Alexander McCall Smith-t a krimikedvelők ismerhetik Az Első Női Detektíviroda sorozat néhány évvel ezelőtt megjelent könyvei kapcsán (Az E.N.D., Zsiráfkönnyek, Erkölcstan széplányoknak, Kalahári gépíróiskola férfiak részére), amiknek főszereplője Mma Ramotswe, az afrikai (botswanai) Miss Marple. Jelen könyve azonban nem krimi, viszont remekül illik az Új Palatinus Könyvesház Mítosz-sorozatába.

Angus sajátos figurája a kelta-ír-skót panteonnak. Kedves, barátságos isten, dacára annak, hogy apja a hatalmas és könnyen haragra gerjedő Dagda. Az álmok és a szerelem az ő területe (utóbbi miatt a kelta Érosznak is nevezhetjük), de játékossága nem csap át huncutságba – kivéve, ha édesapját kell megleckéztetnie.

A könyvnek azonban csak egyik felét adják az Angus-ról szóló mítikus történetek, amik épp olyan egyszerűbb nyelvezetűek, mint általában az efféle írások. Mert az elsőtől eltekintve minden egyes Angus-os fejezetet egy olyan követ, ami valamely apró részletében kapcsolódik a megelőző sztorihoz. A kapocs mindig maga Angus, ill. valamely tulajdonság, cselekedet, amit neki tulajdonítanak, viszont mintegy álombéli szabad asszociációval írónk mindig valami mait (vagy legfeljebb ’30-as évekbelit) költ hozzá. És ezek a szépen megírt történetek az emberi életről szólnak. Gyakran egészen hétköznapiak, de legalábbis semmiképpen nem mutatnak túl fontosságukban azon, amit az adott „mese” szereplőinek jelentenek. Egy fialatasszony nászútján férje múltján, titkain tépelődik. Egy vidéki skót fiú a XX. század harmadik évtizedének éhínségekkel, nélkülözésekkel terhes korszakában attól tart, bátyja elhagyja őt, hogy munkát keressen a városban. Egy másik ifjú nő egyre arról álmodozik, hogy hűtlen szerelme a bocsánatát kéri. És így tovább. Mindezekhez a háttér jobbára Skócia vagy Kanada, és jószerével nem történik semmi olyan, amit egy átlagos élet tipikus nehézségeit, drámáit megélő ember ne találna így vagy úgy ismerősnek.

McCall Smith/Angus varázsa abban rejlik, ahogy ezeket a mindennapos, mégis sorsfordító pillanatokat, eseményeket, akár apró gesztusokat megragadja, elmeséli. Hogy észreveszi s láttatja bennük azt, ami mítikus, ami köthető Angushoz. Rövidke, szép kis könyv ez, régesrégi történetek és mai sztorik láncolata, egy rendkívül éleslátó, emberséges írótól, rólunk.

Agave 100

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Gálla Nóra, Heinisch Mónika, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina, Varga Bálint
Oldalszám: 225
Ár: 1500 Ft
Kategória: szépirodalom, krimi / thriller, sci-fi / fantasy / horror

Az Agave Könyvek kiadó 5 éve indult, és 100. kiadványukként egy barátságos árú, alaposan telepakolt antológiát jelentettek meg, benne 14 írójuk rövidebb írásával. Nem nagyon rémlik, hogy magyar kiadó csinált volna ilyet, kivéve az Ötvenedik című Galaktika kötetet, a régi szép időkből (konkrétan 1977) – ami amúgy nyilvánvalóan sok tekintetben hatással volt az Agave-re. Azt is és ezt is olyan emberek viszik, akik szeretik és tisztelik az általuk kiadott műveket és irodalmi irányzatokat, emellett képesek mindezt igényes és profi formában, ráadásul hatékonyan tenni.

Hatékonyan, mondom, mert merem állítani, hogy ez a kiadó nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy ma új reneszánszát éli a krimi és a sci-fi műfaj idehaza (is). Nyilván nem csak az ő érdemük, de tény, hogy remek műveket válogattak össze, amiket jó fordítással, egyéni, megkülönböztethető borítódesign-nal adnak kézre, nem szerény marketinggel megtámogatva, s amik közül jó pár megjárja a hazai eladási sikerlistákat. Mindezt úgy, hogy legfontosabb szerzőik sokkal inkább kultikus írók, de legalábbis semmiképp sem akkora sztárok, mint egy Dan Brown vagy J.K.Rowling.

Agavéék hozták vissza a köztudatba a sci-fi/cyberpunk-guru Philip K. Dick-et, és nélkülük nem lenne magyar rajongótábora az ókori Rómában játszódó krimiket író Steven Saylornak, az erotikát, horrort és csajosabb vonalat vegyítő vámpírsorozatot jegyző Laurell K. Hamiltonnak, vagy a modern krimi egyik nagyágyújának, Lawrence Block-nak.

Jelen kötetben Saylor-t kivéve mindőjüktől olvasható valami – és sok az olyan író, akitől csak ezután fognak bármit is megjelentetni. Természetesen nem tetszik mindegyik írás, sokkal változatosabb annál a felhozatal (pedig magyar ill. ifjúsági szerző műve nem is került bele, noha akad néhány ilyen is az agavés kiadványok közt). De mindegyik esetében meg tudom érteni, hogy miért döntöttek a kiadásuk mellett. És „beetetésként” sem utolsó ez a kompiláció – a magam részéről valószínű, hogy Blocktól és Dennis Lehane-től (ld. Titokzatos folyó) az itt olvasottak miatt fogok mást is.
És sok sikert, kitartást és remeknél remekebb könyveket az Agavénak (s így nekünk is)!

Végül röviden mindegyik írásról:
Lawrence Block humoros novellájában Bernie, a furfangos betörő Elvis Presley otthonának elzárt szobáiba tesz kirándulást.
Dashiel Hammett A máltai sólyommal örökre beírta magát a krimi nagykönyvébe, és jelen novelláján is átjön az az összetéveszthetetlen noir hangulat, ám a fordítással nem vagyok kibékülve. Például lehet, hogy azt írta az eredetiben, hogy „A kutya ránézett, majd két-három centire oldalra, és hátra húzta a farkát.”, de attól még ez egy baromság, amit értelmesre is lehetett volna magyarítani...
Charles Willeford novellája kevésbé krimi, inkább az alkoholizmus (és azon át a társadalom lecsúszottabb rétegeinek) kőkemény realizmussal történő, ütős ábrázolása. Nem kellemes, de ott van.
Dennis Lehane egyes szám második személyben írt novellája elég beteg, de még inkább hat attól, hogy annyira jól ír.
Donald E. Westlake rövid szösszenete szintén rendben van, bár nem több, mint egy ütős, „rossz vicc”.
Jim Thompson novellája a beteg, egyszerre nyers és rafinált krimi-szerűségek közé tartozik, sivársága és ereje Willefordéhoz hasonló.
Susanna Clarke írása novellának is alig nevezhető, mégis csemege: díjnyertes nagy művének, a Hollókirálynak két főhőse, Jonathan Strange és Mr. Norrell nyilatkozik benne a regényről ill. az írónőről, a rájuk jellemző stílusban.
Naomi Novik Tremeraire sorozatából Peter Jackson (A Gyűrű Ura trilógia) fog filmet rendezni. E kellemes kis novella alapján csak még inkább várom a napóleoni háborúk idején játszódó könyveket, melyek főszereplője egy sárkány, akit a brit hadsereg alkalmaz.
Laurell K. Hamilton legkülönfélébb testnedvektől és szélsőséges, mítikus lények közötti szextől zaftos írásai nekem eddig kimaradtak, de ezen novellája alapján megértem, hogy miért sikeres. Nem tudom, az X-Akták által elindított természetfölötti vonal sikere vagy Anne Rice Vámpírkrónikái nélkül hol lenne, mindenesetre ez a paranormális képességekkel foglalkozó, igen beteges novella a maga nemében ott van.
Neil Gaiman ’86-os keltezésű Cthulhu paródiája számomra a kötet legszórakoztatóbbika, amire még a Nagy Öregek is csak jóízűen fthagn-oznának. Aki nem olvasott Lovecraft-ot, egy szavát nem fogja érteni, de aki az összeset, annak a csápja is kinő majd a kacagástól.
Ray Bradbury egyszerűen csak jó, mint mindig, úgy fest hátborzongató jövőképet, hogy közben végig az emberire helyezi a hangsúlyt.
Ph.K. Dick is hozza a szokott szintet, Gaiman mellett ez a dimenziókon átívelő írás a kedvencem a könyvből.
Roger Zelazny egy mítoszt dolgoz fel, részint modern környezetbe helyezve, remekül.
S végül Iain M. Banks roppant Kultúra regényeihez írt némi magyarázatot. Meg-megcsillan az író remek humora, de amúgy olyan aprólékos, kockafejű sci-finek tűnik, s akkora böhöm féltéglák ezek a könyvek, hogy a magam részéről továbbra is tartózkodom...

Joanne Harris: Urak és játékosok

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Eredeti cím: Gentlemen and Players
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 466
Ár: 2780 Ft
Kategória: szépirodalom / krimi, thriller

Aki egy picit is odafigyel Joanne Harris munkásságára, tudja, hogy tévedés őt beskatulyázni a Csokoládé miatt, mint a franciás-romantikus gasztroregények anyját. Arról nem is beszélve, hogy a nagy sikerű, Csokoládé c. film alapját adó történet messze-messze komorabb, sötétebb és mélyrehatóbb, bár a moziverzió is jó.

Az Urak és játékosok magyarul sem a legutóbbi könyve, eredeti nyelven 2005-ben jelent meg, még a fent említett regény folytatása (Csokoládécipő) előtt. És, akárcsak a Jigs & Reels c. novellaválogatás, alaposan megdöbbentette mindazokat, akik Harris műveitől ugyanazt az ínycsiklandó-varázsos-rusztikus kollekciót várják.

Sok mindent szeretek Harris írásaiban, s ezek egyike az, hogy hajlamos saját ill. közeli rokonai élményeit, tapasztalatait beleszőni a történeteibe. Jelen könyvének alapját tanítással töltött tizenöt éve adta, így, bár maga a sztori a fantázia szüleménye, mindvégig hiteles, minden ízében olyasmi a táptalaja, ami így vagy úgy valóságos vagy az is lehetne.

A két mesélő mellett a cselekmény észak-angliai helyszíne, a St. Oswald Fiúgimnázium is főszereplő. Ez egy régi hagyományokkal bíró, jó nevű elit iskola, ahova jobbára tehetős szülők fiai járnak – és ez az a pont, ahol a regény gonosza megszületik. Ő ugyanis a „kapus kölyke”, a St. Oswald portásáé, a darabos, ivásra hajlamos John Snyde-é, akit elhagyott a felesége, és szerény fizetéséből nem telik egy ilyen iskolára. Így az éles elmével, erőteljes képzelettel és gyengébb fizikummal megáldott-megvert gyermeke kénytelen a prolik, leendő bűnözők és lecsúszottak iskolájába járni, ahol hamar megtanulja, hogyan legyen láthatatlan, elkerülendő a mindennapos megszégyenítéseket és veréseket. Ez aztán jól is jön neki, mikor egy nap beszökik a St. Oswald-ba, ahova pedig tilos számára a belépés. Innentől szinte mániájává lesz az iskola, titokban, ismeretlenül, álnév mögé rejtőzve jár oda, ha csak teheti, s idővel barátja is akad ott, a ragyogó lázadó, Leon személyében. Szinte bálványozni kezdi az idősebb fiút, és kölyökcsínjeik egyre durvább, egyre meredekebb irányt vesznek...

Ez azonban a múlt. A regény jelene egy 15 évvel későbbi iskolaév kezdete. Megismerjük másik mesélőnket, Roy Straitley-t, a 100. trimeszterére készülő, 33 éve tanító veterán klasszika-filológia tanárt. Jó humorú, ám magának való, a tanításért élő-haló, ütött-kopott figura ő, remek megfigyelőképességgel és emlékezettel, akit sokként ér, hogy régi, jól belakott tantermét a német szak (az eredetiben: a Teutonok) kapja, és egyébként is csökkentik az óraszámát. Mintha csak azt várná a vezetőség, hogy végre nyugdíjba vonuljon; mintha a latinra semmi szükség nem volna... (Pedig volna, ahogy arra is, hogy a kiadó megtisztelje az egyszeri olvasót azzal, hogy a latin, francia, egyéb idegennyelvű idézetek fordítását odabiggyeszti a lap aljára lábjegyzetben, mert igen, a többség nem járt elit gimnáziumba... Bár ez az oldal sokat segíthet az ilyen apróságok kibogarászásában, ha történetesen angolul tud az ember.)

Straitley bemutatja nekünk a tanári kart (sokan vannak, érdemes memorizálni azt a pár oldalt, megkönnyíti az események követését), a régi motorosokat és az újoncokat is, fanyar humorú besorolásával (ő maga természetesen a Tweedzakósok közé tartozik). De bármily éles is a szeme, neki sem tűnik fel, hogy a frissen érkezett tanerők között ott van az is, akit egy 15 évvel ezelőtti, tragikus eseménykor egyedül ő látott...

A kilétét ügyesen rejtegető „Tégla” aztán nekilát bosszúja beteljesítésének. Azt már a könyv elején megtudjuk, hogy haragszik a St. Oswald-ra, ahova sosem járhatott, a fennhéjázó tradíciókra, az „iskola-mindenek-felett” mentalitást megtestesítő tanárokra, és azért is, mert ezek miatt vesztette el drága barátját. Sakkjátszmaként is felfogható, szinte zseniálisan kidolgozott revansa apránként felborítja az iskola életét, alapjaiban rázva meg hírnevét, tanárai és nem egy diákja életét. A kegyetlen és számító sötét játékos (bár a könyv címe egy régi krikett hagyományra utal, amelyben az urak, azaz amatőrök, és a játékosok, profi krikettesek mérkőztek meg) senkit és semmit nem kímél, bármely áldozatot szükségszerűként fogad el – és a gyilkosságtól sem riad vissza. Titokban végzett felforgató tevékenysége nyomán tanárokat függesztenek fel – ám az egyre gyanakvóbb Straitley-t a végére tartogatja...
Nem mellesleg alapos társadalomkritika rejlik abban, ahogy Harris az újságokban megjelenő, kiszivárogtatott féligazságok és hazugságok hatásmechanizmusát ábrázolja, azaz, hogy az emberek zöme képes ilyen vagy ennél is kevésbé hitelt érdemlő pletykák alapján meg- és elítélni valakit, akiről mit sem tud, és aki akár ártatlan is lehet.

Meglehet, hogy egy igazi krimi rajongó képes megsejteni a csavart, ami a 400. oldal környékén érkezik, de engem sikerült alaposan megdöbbentenie Harris-nek. Addig is jó volt a regény, izgalmas, érdekes, mély és végtelenül hangulatos, de az a húzás... szintén közelít a zseniálishoz. És akkor még a 466., utolsó oldalig mennyi minden történik! Valóban pszichothriller ez a könyv, de még milyen!

Szinte félelmetes, hogy Harris mily’ meggyőzően képes elénk tárni a bűnöző gondolatait, de a többieket is remekül ábrázolja, még ha olykor csak pár találó mondattal, vonással is. Mindenki hiteles, megvannak az indítékok, és senki sem makulátlan és kikezdhetetlen. Ilyen formán tehát az életet is valóságosan ábrázolja, még a jó öreg Straitley lelkiismerete sem lehet 100%-osan nyugodt. Ahogy a könyv vége sem tiszta happy end – de ezt különben is megszoktuk már az írónőtől. Ahogy azt is, hogy rendkívüli erővel képes atmoszférát teremteni. Más regényeiben az ember szájában érzi a mennyei étkek ízét, bőrén a vidéki Franciaország napsütését-szelét-esőjét – itt pedig az ódon épületóriás áporodott, krétaporos levegőjét lélegezzük be, s lelki szemeinkkel a St. Oswald tornyainak magasába pillantunk. Még úgy is, hogy Joanne kevésbé barokkos, a rá jellemzőnél javarészt lényegre törőbb leírásokat írt.

Az pedig egészen sajátos ízt ad a regénynek, hogy Harris/Straitley szemén át nem csak a tanárokat, de a nebulókat is láthatjuk. Mert valóban, aki iskolába jár, hajlamos megfeledkezni arról, hogy a tanár is ember, akiknek megvan a tanórák előtti és utáni, mindennapi élete – vagy annyira mégsem. Mert Harris-nél valahogy azok a tanárok a legszimpatikusabbak és legjobbak (akik valóban életre szóló értékeket adnak át „fiaiknak”), akiknek az iskola tölti ki az életét, akár önnön hétköznapi létük rovására is. Nem kertel, nem szépít, leírja ahogy van: nehéz, nem mindenkinek való pálya ez, számtalan buktatóval – és szépséggel, örömmel is. Úgyhogy mindenkinek ajánlani tudom ezt a könyvet, aki valaha járt iskolába, de tanároknak vagy tanári pályára készülőknek különösen.

Erlend Loe: Doppler

Kiadó: Scolar Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz
Eredeti cím: Doppler
Oldalszám: 192
Ára: 1950 Ft
Kategória: szépirodalom

Ez volt Erlend Loe ötödik regénye, ezidőszerint a második, ami magyarul is megjelent, merthogy a targoncás Kurtról szóló három kötet mégiscsak mese. A ’69-es születésű kopasz napjaink egyik legnépszerűbb norvég írója, és az alábbi cikk is további népszerűsítését célozza.

Különben már csak azért is érdemes megvenni a könyvet, mert mókás arckifejezéseket lehet vele aratni – „dikk mán, ez a csávó egy tejesdoboszt olvas”. A borító különben cím- és főszereplőnk, Andreas Doppler a soványtej iránti elkötelezettségére utal, és egy tejgyártó és –forgalmazó cég is támogatta. Mú.

A Doppler témája sokban hasonlít a Naiv.Szuper.-ére (az volt az első magyarul is kiadott regénye). Csak míg annak 25 éves, alig felnőtt főszereplője javarészt még nem tud mit kezdeni az életével vagy –ben, addig a negyvenes Doppler már nem. Történik ugyanis, hogy meghal Doppler apja, és hogy kiszellőztesse a fejét, „hősünk” kerékpározni megy az Oslo környéki erdőbe, ahol aztán sikerül egy figyelemre méltó esést produkálnia. Aztán, ahogy frissen szerzett zúzódásokkal borítva, mozdulni alig képesen fekszik a napsütötte talajon, egyszerre mintegy megvilágosodik. Olyan béke és csönd szállja meg elméjét, amihez foghatót felnőtt léte során aligha érzett – és ekkor dönti el, hogy kiköltözik az erdőbe, és gyűjtögető, vadászó valamint tolvaj életmódot élve tartja el magát. Egyszersmind hátrahagyja szép feleségét, Gyűrűk Ura-mániás, okos nagylányát és a napi rendszerességgel hallgatott-nézett, betegesen butuska gyermekdalok és rajzfilmek ellenére szintén jól fejlődő kisfiát, jól fizető állását, és mindazt, amivel ez így együtt jár. Amit normális életként épp úgy felfoghatunk, mint kiüresedett, globalizált, nyárspolgári, beprogramozott fogyasztói létként. Doppler szerint az utóbbit.

Mikor véget ér az áfonya-szezon, Doppler kénytelen megölni egy jávorszarvast, aminek húsát nem csupán saját éhsége csillapítására, de a cserekereskedelem újraindítására is használja. Nem mellesleg társául szegődik a legyilkolt szarvas borja, aki megindító ragaszkodással viseltetik anyja likvidálója iránt, s nem is viszonzatlanul. Doppler ugyanis még mindig jobban érzi magát egy oktondi rénszarvascsemete társaságában, mint az emberekében, mert azokat aztán szívből rühelli. Csak hát még a norvég erdőségek sem adnak módot a civilizációtól való totális elzárkózásra (nem beszélve a folyton újratöltendő készletekről), s idővel Doppler újabb embereket ismer meg. Van, aki mintegy tanítót, mestert lát benne, más szimplán csak rokonlélekként értékeli világtól elvonult mivoltában. Ami a feleségét és gyermekeit illeti, ők viszont nem örülnek annak, hogy a családfő lelécelt, velük együtt a felelősséget is otthon felejtve...

A Doppler kíméletlen társadalomkritika, ami szégyentelenül mutat rá mindarra a sekélységre és agybomlasztásra, ami a mai nyugati civilizációt jellemzi. Tudok olyan norvégról, aki túlzónak tartja, de mások úgy vélik, Loe éleslátása olyan, ahogy jobbára csak kívülállók láthatják ennek a különleges, gazdag országnak a társadalmi-pszichés problémáit. Mindezt azonban nem kinyilatkoztatások és megfejtések formájában találja Doppler, öniróniája bámulatos, ahogy farkának mérete is, amit viszont inkább átokként fog fel. Jobb szeretné, ha más, számára fontosabb értékeit is értékelnék az emberek.

A regény ugyanakkor elmélkedés életről és halálról is. Doppler bevallja, hogy igazából nem is ismerte az apját, ám nem azt firtatja, hogy ki volt ebben a hibás, hanem hogy hogyan tudna mégis emléket állítani neki, hogyan kerülhetne, utólag és megkésve, közelebb az őt nemző idősb Dopplerhez.

A norvég történelemről is megtudunk ezt-azt, pl. hogy a II. Világháború idején a náci megszállás alatt voltak nők, akik teherbe estek német katonáktól, magukra és gyerekeikre vonva ezzel a nép haragját és megvetését. Ez a téma amúgy Jostein Gaardernél is felbukkan (úgy rémlik, A kártya titka c. regényben). Az pedig különösen tetszik, hogy a norvég anyaföldről minden pátosztól, melldöngetéstől és túlzástól mentesen ír, mégis tisztelettel, az általam valódinak tartott hazaszeretet hangján, ugyanakkor Doppler egész kivonulása anarchista elvekre épül. Bár... valójában „hősünk” is tisztában van azzal, hogy amit ő tesz, az csak önmaga számára megváltás, vagy inkább menekülés, és hogy ettől még a világ nem lesz jobb, és nem is követendő példa. Viszont amilyen sokan emelnek hangot a modern civilizáció nyavajái ellen, olyan kevesen tesznek is valamit, s így Doppler kivonulása mégiscsak példaértékű. Mondhatni: ő legalább megpróbálta (relatíve sikerrel). Nem mintha igazi alternatíva lenne, sokkal inkább naiv próbálkozás, ami egy embernek tán összejöhet, de tömegeknek biztosan nem. És ezt épp maga Doppler ismeri el elsőként.

Loe stílusában Vonnegut, Salinger (Zabhegyező) és Roddy Doyle is visszaköszön (s a témában Thoreau Walden-je), de, már csak norvég mivolta okán is, megvan a saját hangja. Rengeteget lehet rajta nevetni, ugyanakkor amit leír, az sokszor annyira ott van, hogy még a legvastagabb arcbőrű burzsujokra és leginkább lebutított tévénézőkre is pofonként hatna. Persze az a veszély nem fenyeget, hogy ők elolvassák, így marad egy gondolkodó, részint idealista, részint kiábrándult kisebbség kultuszkönyve.

Kij Johnson: Kicune

Kiadó: Torii Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: The Fox Woman
Fordította: Ambrus Kata
Oldalszám: 403
Ár: 3200 Ft
Kategória: fantasy / szépirodalom

Ez a könyv már külsejében is különleges – halvány lila háttéren fehér virágminták, és sötétlilával az írónő neve és a regény címe. S ha belelapozunk, nem csak a szokatlan tördelés szúr szemet, de a fejezetenként változó, egész oldalt betöltő, világos szürkével nyomott japán írásjelek ill. növényi (bambusz?) ágak és levelek. Jó kezdet.

Kicune japánul rókát jelent, és egy így hívott rókalány a regény egyik főszereplője. A történet egy japán tündérmesén alapul, amiből az amerikai írónő előbb (1994-ben) Asimov-díjjal elismert kisregényt írt – majd 1999 végére elkészült a regény is. Hét éven át íródott, rengeteg utánajárás, kutatás előzte meg, és kisebb csoda az is, hogy magyarul megjelenhetett egy ilyen, kuriózum-számba menő könyv.

A történet a Heian korszakban (794-1185) járó, XI. századi Japánban játszódik. Kaja no Josifudzsi hazaköltözik vidéki birtokára, miután sokadszorra is hiába várta, hogy a császári udvarban előkelőbb kinevezést, magasabb beosztást kapjon. Vele tart felesége, Sikudzsó, valamint fia és népes szolgahada is. A régi, elhanyagolt birtokon bőven van mit megjavítani, átépíteni, ám ebből a nemesek nem veszik ki részüket – ők elvannak a maguk belső tépelődéseivel. Minderről Josifudzsi feljegyzéseiből, Sikudzsó párnakönyvéből – és Kicune naplójából értesülünk. Ők tehát a három főszereplő. Merthogy Kicune és családja (anyja, nagyapja és bátyja) beköltöztek a birtok kertjébe, és szörnyű megrázkódtatás számukra az emberek visszatérte. S ha ez nem lenne elég, Kicune beleszeret Josifudzsiba. A japán mítoszok és legendák varázslatos, ám nem feltétlenül jó akaratú, veszélyes lényekként tartják számon a rókákat, és Kicune is ráébred, hogy benne is megvan a kellő mágia, hogy emberré váljon és elcsavarja a férfi fejét.

Hogy sikerrel jár, ahhoz persze Josifudzsira és feleségére is szükség van. Előbbi napjait leginkább önmarcangolással tölti. Emellett belül, de egyre inkább kívül is lázad a végtelenül mesterkélt, megannyi tabut állító japán kultúra és viselkedési normák ellen, és szívesebben sétálgat a kertben és bámulja akár az önfeledten játszó rókákat, minthogy birtoka ügyeire vagy karrierjére koncentráljon. Feleségével, a minden tekintetben tökéletesnek tűnő Sikudzsóval a felszínes érintkezésen túl nem igen értik meg egymást (köszönhetően az élhetetlenségig szabályozott illemrendszernek is), ám a nőnek sem könnyű az élete. S nem csupán azért, mert a pezsgő fővárosi élet után belefullad a vidéki unalomba – ifjú házasokként már laktak itt, és bizony van mit rejtegetnie a múltjában.

A lassú folyású, egyszerre szokatlan és lenyűgöző történet így rendkívül rétegzett. Egyfelől gyönyörű, részint tragikus, részint varázslatos mese, a nem csekély erotika miatt inkább 16-18 éven felülieknek. Másfelől viszont egy olyan szerelmi háromszög, egy olyan családi dráma, ami mai nyugati kultúránk és életvitelünkben is kínosan ismerős. Az érzések, gondolatok elhallgatásából, félreértéséből fakadó megannyi fájdalom és bánat olyasmi, amivel sokunk találkozott már. Ezzel szemben jobbára idegen számunkra a korabeli Japán világa, amit kevés magyarázattal, ám annál inkább átható erővel és hitelességgel jelenít meg Kij Johnson. Emellett elbájolóan írja le a könyv elején a rókák életét és azt, ahogy ők láthatják az embereket, és nem csupán a számos vers teszi költőivé és még inkább különlegessé a regényt.

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy főleg a kötet elején, sokszor éreztem a fordítást magyartalannak, furának. Utóbb ez az érzés elmúlt, ahogy világossá váltak a szerepek, ill. a három főszereplő különböző stílusa, ám elvétve egy-egy mondat, kifejezés még így is mintha csak az angol eredeti nyers fordítása lett volna. Persze, Kicune esetében ez a fogalmazás védhető, hiszen ő rókából lett emberré, hogy is tudhatna úgy írni és beszélni, mint az, aki eleve akként nő fel. És beleolvasva az angol szövegbe, úgy láttam, ott is ilyen kissé helytelenül összerakott, egyszerű mondatokban kommunikálnak a rókák. Másutt az volt a bajom, hogy lehetett volna a szöveg költőibb, árnyaltabb. A fordító viszont azt mondja, olvasott eredeti párnakönyveket, és megdöbbenve tapasztalta, hogy sokszor szinte modernnek hatott a fogalmazásmódjuk ill. amit leírtak.

Akárhogy is, ha az olvasó képes hozzászokni e minden ízében különleges könyv sajátos nyelvezetéhez, miliőjéhez, akkor szintén különleges olvasmányélményben lesz része, ami tele van szépséggel, bölcsességgel, drámával. És ami olyan befejezéssel szolgál, amiért mindenképp érdemes mindvégig kitartani.

A Kicune egyébként a Love/War/Death (Szerelem/Háború/Halál) trilógia első része, a második, Fudoki címmel már megjelent Amerikában, de a harmadiknak még a címét sem tudni, csak annyit, hogy már készül.
S végül egy jótanács: érdemes bekötni a könyvet, mielőtt nekilátnánk az olvasásnak, mert a borító sajnos hajlamos betörni, megsérülni.

To-Mera

A 2008. márciusi (202-es) Hammerben olvasható To-Mera interjúból az alábbi részek maradtak ki.

Mit kell tudni a borítóról?
„Egy sárguló portré fotó látható rajta amint épp széttépődik, kibeleződik vagy ki tudja... Azt próbálja szimbolizálni, hogy néha le kell döntenünk a régi, elavult ideológiákat ahhoz, hogy helyet csináljunk az újaknak. Vagy... lehet, hogy csak egy nagy cafat húst ábrázol, amint kiveti magát egy felhőkarcoló ablakából, ha-ha! Legalábbis Bruce Dickinson szerint az! Nem vitatkozunk vele: ha ő szerinte az, akkor az!”
Merthogy ő hol látta, minek kapcsán mondta ezt?
“Van egy rádóiműsora BBC-n, ahol már a Transcendental óta játszik minket, és nagyon bejön neki a zene. Legutóbb mint 'progressive metal monsters'-t jelentett be minket. :) Sőt meg is hívott minket egy beszélgetésre, de ez a Maiden turné miatt most elhalasztódott.”

Említetted, hogy a szövegekre sokat hatott A.C.Grayling kortárs filozófus munkássága. Röviden össze tudnád foglalni a tanításait?
“Huhh… nem egyszerű feladat. Ő igazából nem tanít, csupán megtárgyal dolgokat. Ő maga írja, hogy az esszéi nem útitervként, inkább térképként foghatóak fel. Nagyon reálisan, de hatalmas lendülettel és pozitívummal ír az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Akármikor rossz a kedvem, csak felkapom az egyik könyvét, és megnyugszom.”

A Fallen from Grace c. dalra pedig Richard Dawkins hatott, az Isteni téveszme (God Delusion) szerzője, aki nagy hatással volt Douglas Adams-re is (bevallottan), de nekem mindig ott marad a kérdés, hogy jó, de mi volt azelőtt? Érdekes ez az ősrobbanás meg nincsisten duma, de akkor sem ad senki magyarázatot arra, hogy a nagy mindenféle bummok előtt mi a kórság volt... Szerinted? :)
“Te olvastad a God Delusion-t? Olvasd el. :) ...szerintem, valószínű, hogy milliónyi dolog van, amihez kicsik és kevesek vagyunk, hogy megértsük és felfogjuk. Jelenleg a tudomány jár a legközelebb ahhoz, hogy megértse és kibogozza a miérteket. Azt viszont nem látom megoldásnak, hogy kijelentjük, hogy vannak dolgok amikre úgyse fogunk soha rájönni, és a természetfelettivel tömködjük be a hiányzó részeket…”

Ezalkalommal is van irodalmi átirat a lemezen?
“Nem, nincsen. Elég sokat változtak a szövegek az eddig írtakhoz képest. Mindenképp őszinte lemezt akartam írni már ami a szövegeket illeti és ez csak úgy volt lehetséges, ha minden dalhoz személyesen kötődöm valamilyen módon. Rájöttem, hogy egy dal csak akkor lehet igazi, ha az ember beleadja szívét-lelkét. Egy dalban nem lehetnek titkok.”
Magyar szöveg most nincs. Miért?
“Egyszerűen így alakult… Valahogy nem illett a szövegekbe, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lesz.”

Az Inside the Hourglass-ben ki énekel? András, régi társad a Without Face-ből?
“Nekem is feltűnt, hogy baromira rá emlékeztet! Valójában Hugo és Tom alkották a kórus férfi részét.”
A The Lie-ban fúvósok vannak, vagy szinti?
„Szinti. A következő lemezen viszont nagyon szeretnénk több valódi hangszert használni. Azért egy szaxofonost meg egy kongást sikerült befűzni erre is!”
Melyik dalra lesz klip?
„Nem tudom lesz-e még, de ha igen, akkor gondolom, hogy az Inside the Hourglass-ra, mivel az a leghozzáférhetőbb és összevághatóbb dal a lemezen.”

Mikor legutóbb interjúztunk, még csak egy koncerten voltatok túl, ezért újra felteszem a kérdést: egy ilyen bonyolult zene hogy működik koncerten?
„Az új dalok sokkal könnyebben. A Transcendental-osokkal megszenvedtünk, hogy őszinte legyek, de az újak írásánál nagyon figyeltünk rá, hogy élőben is rendesen működjenek és nekünk se legyen túl sok problémánk az eljátszásukkal. Ez persze, mint hallhattad nem azt jeleti, hogy az új dalok egyszerűbbek, de a pedál és egyéb váltások igen, és a dalok sokkal jobban ’folynak’ hogy úgy mondjam.”
Olyanokkal játszottatok már együtt, mint az Emperor, a Dream Theater vagy a Fates Warning. Milyen tapasztalatokat szereztetek?
„Főként arra jöttünk rá, hogy sokkal többet kell koncerteznünk, amit ebben az évben szeretnénk is megtenni. Egyébként nyilván fantasztikus érzés volt ilyen legendákkal megosztani a színpadot... én Dream Theater-t hallgatva nőttem fel. Szóhoz sem jutottam, amikor egyrészt Portnoy minket választott, másrészt amikor találkoztunk velük. Életreszóló élmények voltak ezek, az biztos.”

To-Mera @ myspace

J.K. Rowling: Harry Potter és a Halál Ereklyéi

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: Harry Potter and the Deathly Hallows
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Oldalszám: 624
Ár: 4690 Ft
Kategória: gyermek, ifjúsági / kaland / fantasy / szépirodalom

Mindig fura érzés, amikor véget ér egy olyan sorozat, amit az ember megszeretett, ami éveken át biztos pontot jelentett az életében. A Harry Potter sorozat pedig kétségkívül legsikeresebbike, s most elérkezett 7., utolsó részéhez. S micsoda méltó befejezés ez!

Emlékszem, mikor először láttam az első rész első kiadását, még ’99-ben, aminek még egészen másmilyen, puhafedeles borítója volt, és senki nem számított rá, hogy akkora felfordulást okoz majd a könyves világban. Nem vettem meg, mert nem tudtam, mire számítsak, és aztán nem sokára már boldog-boldogtalan Potter-t olvasott, és olyan őrület kerekedett körülötte, ami taszított, de aztán egy jó barátnőm rábeszélt, hogy mégiscsak adjak egy esélyt a szemüveges-baglyos figurának, és bizony engem is elvarázsolt.

Kezdetben széles körök vallották azt a nézetet, hogy J.K. Rowling könyvei jótékony hatásúak, s újra rávették a gyerekeket az olvasásra. Aztán, ahogy a történet haladt előre, és egyre több sötét és borzalmas esemény került a sztoriba, az írónő meg betegre kereste vele magát, jöttek a támadások is, ám a sorozat sikere töretlen maradt. Közben eltelt egy évtized, és az utolsó részre már méltán írták rá: 12 éven felülieknek. S számomra nem is az volt a fő kérdés: meghal-e a főszereplő, hanem hogy képes lesz-e Rowling igazán jó befejezést alkotni. Nem mintha különösebb bajom lett volna az eddigi részekkel, de szerintem igazi sziporkázó ötletparádét csak az első 3 könyvben tapasztalhattunk, s az azóta megjelent féltéglányi folytatásokban bizony nagyon sok volt az „alapozás”, és kevesebb az üdítő újdonság, a finom kis bölcsességek, a szépség, és a megkapó hangulat. Mert akármilyen izgalmas is a Potter széria, számomra ezek adták a savát-borsát – miközben persze a körmömet is lerágtam.

Nos, a 7. részből nem telik el 100 oldal, s máris meghal két kedves szereplő... És azután is ügyesen váltogatja az írónő a pörgős, akciódús részeket a visszafogottabbakkal. Helyenként olyan érzésem támadt, mintha a Csillagok Háborúja egy olyan verzióját olvasnám, ahol lézersugarak helyett átkok cikáznak...
A történetről, poénok lelövése nélkül nehéz írni, de hát mindenki tudja, hogy ha a sorozat véget ér, az vagy Harry, vagy Voldemort halálával kell, hogy záruljon. Egyébként a regény újra csak a Privet Drive-on kezdődik, hősünk elbúcsúzik Dursley-éktől, és nem megy már vissza a Roxfortba, hanem nekilát a Dumbledore-tól kapott feladatnak, azaz folytatja a horcruxok felkutatását. Ahogy az szintén előre sejthető, Hermione és Ron is vele tart, és azzal sem árulok el titkot, ha azt mondom, igen nehéz a dolguk. Közben megismerjük a Halál Ereklyéinek meséjét, ami újabb célt ad mind Harry-nek, mind legfőbb ellenségének. S természetesen a végső, nagy összecsapás sem marad el, bár Rowlingnak sikerült alaposan megkavarnia, szóval a fantasztikus végkifejlet korántsem előre borítékolható.

A regény egyik legerősebb szála Dumbledore-hoz kötődik. A Roxfort igazgatójának múltját eddig érintőlegesen sem nagyon hozta fel Rowling, ám most sok mindenre fény derül, és Harry-nek ez is okoz némi gondolkodni, tépelődni valót. Ugyanakkor szép lassan azt is megérti az olvasó, hogy a hosszú szakállú, jóságos professzor épp annyira főszereplője az egész sorozatnak, mint Potter. De nem ő az egyetlen, akiről olyasmik derülnek ki, amiket senki nem várt.

Emellett sok gyász, bánat, borzalom, és szemernyi szépség meg bölcsesség is van a regényben. Ezektől válik igazán tartalmassá. Legnagyobb pozitívuma azonban az, hogy az olvasó ráébred Rowling írói munkájának leglényegére. Meglehet, az immáron mesésen gazdag írónő sokat merített ősi mítoszokból és a XX. század fantasy és meseirodalmából (Diana Wynne Jones nevét mindenképp meg kell említenem, noha ’77-ben indult Chrestomanci-krónikáinak magyar kiadása 3 rész után abbamaradt...), de ezzel nagyjából bárki, aki mesés, kalandos történet írására adja fejét, így van, egyszerűen azért, mert már nagyon-nagyon nehéz bármi újat alkotni. Viszont lenyűgöző, mennyi munkát fektetett az írónő a Potter sorozatba – és ez csak most, az utolsó részben válik nyilvánvalóvá. Minden összeáll, minden helyére kerül, nagyjából az utolsó apró részletig. Nem tudom, mennyi zsenialitás kellett hozzá, de hogy rengeteg munkára volt szükség, az biztos. Mert az olvasó ráébred, hogy Rowling nem írhatta meg másként ezt a roppant regényfolyamot, csak úgy, ha már a legelején tudta, mi lesz a végkifejlet. És így, teljes egészében látni az ezernyi apró darabkából összeálló történetet, az bizony nagy élmény!

Bár Rowling azt nyilatkozta, nem lesz több Potter könyv, ez a remekül felépített világ rengeteget további történetnek adhat adhat még helyet. De ha egy sem születik már, az sem baj: ez a sorozat így, ahogy van, tökéletes és befejezett egész. Lehet, hogy mindent egybevetve irodalmilag nem annyira fontos és kiemelkedő, s nem ez lenne az első olyan bestseller, amire 50 év múlva senki nem emlékszik, de úgy gondolom, az ifjúsági és a fantasztikus irodalomban még jó ideig fontos lesz.

Rejtő Jenő – Korcsmáros Pál: Az előretolt helyőrség

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2007
Az eredeti képregényt átdolgozta: Garisa H. Zsolt, színezte: Varga „Zerge” Zoltán
Oldalszám: 84
Ára: 2990 Ft

A hányatott sorsú Rejtő Jenőt (1905. március 29.–1943. január 1.) ma már magasabb irodalmi körök is elismerik, megannyi könyve, írása, színdarabja számít immáron klasszikusnak. Ezek közé tartozik Az előretolt helyőrség is, légiós regényeinek egyike.

Rejtő művei közül rengetegnek készült képregényes feldolgozása is, zömükben a ’60-as években. Ezek túlnyomó része a Fülesben jelent meg először, és a javukat Korcsmáros Pál (1916. május 22.–1975. május 24.) rajzolta.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.

Kurt Vonnegut: Hókuszpókusz

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (harmadik kiadás)
Eredeti cím: Hocus Pocus
Fordította: Molnár István
Oldalszám: 352

A múlt évben elhunyt Kurt Vonnegut utolsó előtti regénye volt a Hókuszpókusz. 1990-ben jelent meg eredetileg, és minden ízében tipikusnak mondható – kivéve, hogy talán a legkomorabb, legkiábrándultabb minden könyve közül. Pedig hát 1 írása sem kislányoknak való, habkönnyű tündérmese.

A történet mesélő-főszereplője Eugene Debs Hartke, aki nevét részben 1 hajdani nagy amerikai szocialistáról kapta, nagyapja kívánságára. Hartke megjárta a vietnámi háborút, majd tanár lett belőle: előbb 1 tanulási nehézségekkel küzdő, ám anyagilag az élbolyba tartozó ifjak számára létesített egyetemen, majd pedig 1 olyan börtönben, ahol mindenki legalább 1-szer ölt már embert. E 2 létesítmény 1azon völgyben, 1 tó átellenes partjain található. A regény jelene pedig 2001, a ’90-ben még csak elképzelt jövő, és ha pusztán az alapján ítélnénk meg a könyvet, hogy mekkora százalékban sikerült megjósolnia a valós 2001-et, azt is mondhatnánk, Vonnegut elkúrta. Még hogy a japánok vásárolták fel ½ Amerikát! Persze, a valós 2001-ben ott volt a szeptember 11.-i terrortámadás – hát nem olyan az, mintha ő maga írta volna meg?! Hiszen ő már mikor megmondta, hogy a tűzoltók hősök?!

Azám, de persze Hartke igazi vonneguti antihős, aki a mestertől megszokott módon megannyi furfangos csavar folytán embernek nem igen való helyzetekbe kerül. Már azt is épp elég bonyolult leírni, hogy 2001-ben, midőn különféle fecnikre írja történetét, pontosan hogy is áll a szénája. Addigra már túl van Vietnám poklán, alighanem legjobb éveinek számító egyetemi tanítói pályáján (melynek szexuális kicsapongásai és felforgató nézetei miatti, csúfos kirúgás vetett véget), a börtönben szintén nem átlagos nebulók fejének tágításával töltött éveken, a fegyencek megannyi emberéletet követelő kitörésén, a börtönlázadás leverését követő, rövid tábornoki pályáján – és épp bírósági tárgyalására vár. Hogy miért? 1 újabb kérdés, amire választ ad ez a regény.

Hírhedt fekete humorát itt is elő-előveszi írónk, ám soraiból így is süt a tömény kiábrándultság. Talán azt hitte, hogy túl a II. Világháborún és az abban szerzett személyes élményeit feldolgozó, Az 5-ös számú vágóhíd c. klasszikussá vált regényén, csak jobbra fordul majd 1 s más, de nem így történt. A vietnámi háborúról pedig nem csak azt írja le, milyen totálisan értelmetlen volt, és mennyi ártatlan ember vesztét okozta, hanem azt is, hogy azokat a szerencsétlenek katonákat, akik túlélték mindezt és visszatértek az Államokba, milyen szörnyen fogadták. Mintha ugyan ők tehettek volna erről az egészről, nem pedig a parancsokat osztogató felsőbb hatalmak...

A regénybe 1 kimondatlanul is nyilvánvalóan Kilgore Trout által írott sci-fi novellát (Tralfamador Bölcseinek Jegyzőkönyve) is beleszőtt Vonnegut, és a GRIOT nevű, emberi sorsokat matematikai valószínűség szerint megtippelő számítógép is olyasmi ötlet, ami több más írására is emlékeztet. Meg amúgy is számos utalás akad a kötetben régebbi dolgaira. Maga az alaphelyzet (a főhős börtönben) pl. az Éj anyánk-at és a Börtöntöltelék-et idézi. És így tovább.

De túl azon, hogy most is emberinek mutatja be az embereket, igazából minden korábbinál (és ami azt illeti, későbbinél) lesújtóbb képet fest az emberiségről, visszamenőleg és a jövőre vonatkozólag. Mint említettem, prófétikus kinyilatkoztatásokat nem rejt a regény, összevetve a valós 2001-gyel, ám attól még túlságosan is sokban hasonlít a valósághoz. És amíg nem válik számottevően jobbá a Föld helyzete, addig Vonnegut írásai alapművek lesznek. Kiutat, vigaszt itt-ott próbál ugyan nyújtani, de a Hókuszpókusz-ban pont nem.

Bill Bryson: Jegyzetek egy kis szigetről

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2002 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Notes from a Small Island
Oldalszám: 302
Ára: 1900 Ft
Kategória: útikönyv / szépirodalom

Az amerikai Bill Bryson-t alighanem a Majdnem minden rövid története kapcsán ismerik a legtöbben, bár én pont nem. A Jegyzetek egy kis szigetről c. művét először 1995-ben adták ki Amerikában, 2002-ben nálunk, és történetesen most olvastam el, szóval akinek az alábbiak alapján kedve szottyanna ugyanígy tenni, az antikváriumi kutatásokra kárhoztatott. Ez van.

Az Iowa államból származó Bryson kb. 20 évnyi angliai lét után, 1995-ben, mielőtt visszaköltözött volna angol feleségével és gyerekeivel Amerikába, még utoljára körbejárta Nagy-Britanniát, legalábbis Anglia javát, meg Wales és Skócia egyes részeit. Tette mindezt hét hét alatt, jellemzően tömegközlekedési eszközökkel meg gyalog (s csak elvétve bérelt autóval). S minderről igen humoros formában emlékezett meg jelen írásában. Így a Jegyzetek... nem egy tipikus útikönyv, sokkal inkább személyes beszámoló egy embertől, aki máshonnan jött, mégis otthonaként szerette a szigetországot.

Írónk öntörvényű és maximálisan szubjektív formában szól a helyekről, ahol jár, s az emberekről, akikkel találkozik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy menthetetlenül szerelmes Angliába – abba az országba, ami annyi csodálatos találmányt, építményt és személyiséget adományozott a világnak. Nem rejti véka alá, ha bármiben, amit tapasztal, pozitívumot talál – de kíméletlen humorral és éleslátással mutatja be azt is, ami nem jó. Márpedig ’95-ben is volt elég probléma Nagy-Britanniában, s gondolom, amilyen sok minden változott, annyi más meg ugyanúgy maradt.

Londonról csak a könyv legelején szól, nem sokat, pl. hogy mely remekbeszabott épületeket és helyeket vágta tönkre a háború utáni évtizedekben dúló fura újjáépítési-átalakítási láz. Aztán nekivág az angol vidéknek, és a megannyi jól ismert város és látnivaló mellett rengeteg olyasmiről is ír, amikről az egyszeri magyar ember tán az életben nem hallana. Az emberi ostobaságot, szűklátókörűséget fennen ostorozza, bővérű iróniával, ugyanakkor rámutat az angol jellem finomságaira, nagyszerűségére, ahogy eldugott, apró kis csodákra is, hangulatos, festői helyekre, amiket az olvasók zöme nyilván sosem fog látni, mégis jó megtudni, hogy ilyen is van.

Igaz is, bár nem teszi könnyebbé a dolgot, érdemes jegyzetelve, vagy akár internet mellett olvasni Bryson könyvét, mert egy fia illusztráció vagy térkép nem sok, annyi nem került a kötetbe. Márpedig sok olyasmiről ad hírt szakállas írónk, aminek érdemes utánanézni. Viszont a számtalan különféle tévés meg hasonló személyiségre tett utalás már más kérdés. Ezek zöme felénk nem ismert, s a lábjegyzetek sem hozzák őket hozzánk közelebb – de gondolom, mindenkinek van tippje olyan szappanoperára, amitől egy normális ember falra mászik.

Mondjuk az relatív, hogy Bryson maga mennyire normális. OK, hogy van pár nyelvészettel kapcsolatos könyve, meg ugye ehhez hasonló útiregények, és hát a Majdnem minden rövid története sem azért kapott több díjat és elismerést, mert az írónak akkora a szakálla. De azért nekivágni vonattal-busszal annak az esős, fura országnak... És nagyon úgy tűnik, hogy a ’95-ös brit tömegközlekedési viszonyok vetekedtek a mai magyar állapotokkal, szóval ehhez azért kell bizonyos fokú megszállottság. És aztán ott van Bill bá humora, ami helyenként szeretne angolos lenni, de általában fárasztóan szellemeskedő, és sokszor (egy amerikaitól dicséretesen) politikailag inkorrekt. Vannak remek sztorijai, és saját magával sem tesz kivételt: ha lúzerként viselkedett, akkor leírja, ahogy volt. Nekem történetesen bejön ez, tudok rajta jókat nevetgélni, de komolyan azt gondoltam, hogy egy valamire való angol, akiről rosszat írt (és hát így vagy úgy, valami módon, az ország egész nagy részének beszól valami hiányosságáért), megfojtaná egy kanál teában, ha még egyszer betenné oda a lábát. Erre, kapaszkodjanak meg, kiderül, hogy 2003-ban az angol létet és helyzetet legtalálóbban lefestő könyvnek szavazták meg maguk az angolok, és számos brit díjban részesült érte.

És ez még mind semmi! Bryson ugyanis nem csak, hogy leírta, hogy mely helyeken mely épületek teszik tönkre az elképesztően gazdag és gyönyörűséges brit örökséget, de azóta egyik vezére egy olyan szervezetnek, ami épp azt tűzte ki céljául, hogy mindezeket megmentse (plusz újra Angliában él). Ezt mondjuk már a wikipedia-ról szedtem, de azért jó látni, hogy nem csak abban jeleskedik emberünk, hogy hogyan tegye nevetség és lesajnálás tárgyává egynémely települések vezetőit és randa építményeit, hanem abban is, hogy mindazt a rosszat, amit a háború után ízlés és ítélőképesség nélküli, pokolbéli tervezők és honatyák elkövettek, valahogy kijavítsák.

Persze a végére az olvasó is beleszeret Nagy-Britanniába, vágyik oda, hogy láthassa az elmúlt évszázadok és évezredek temérdek emlékét, a György- meg Viktória-korabeli épületeket, a kopár hegyeket, zöld mezőket és a háborgó tengert, ihasson egy jó pofa sört valamelyik hangulatos pubban, miután bőrig ázott, s közben bedobhassa a kérdést, amit sosem szabad feltenni a helybélieknek: hogy juthatna el a legkönnyebben innen egy olyan másik helyre, ami a Föld bármely más országában közelinek számítana.

Saiko Takaki: D, a vámpírvadász 1.

Kiadó: Könyvek Goodinvest Kft. / Fumax
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Kálovics Dalma
Eredeti cím: Hideyuki Kikuchi’s Vampire Hunter D, Volume 1
Az eredeti történetet átdolgozta és megrajzolta: Saiko Takaki
Oldalszám: 230
Ára: 2200 Ft

Kategória: képregény – manga / sci-fi, fantasy, horror

A világpremierrel egy időben, 2007. novemberében jelent meg magyarul is a D, a vámpírvadász manga első kötete, és ez a honi manga-kiadás történetében akár mérföldkőként is felfogható.

A 16 éven felülieknek ajánlott, kívül-belül igényes kivitelezésű kötet egy sajátos világba viszi az olvasót.
12090-ben járunk, egy nagyon távoli jövőben, túl az atomháborún, ami nem csupán megtizedelte a Föld lakosságát, de félelmetes mutánsokat is szült. Sok helyen a Nemesség uralkodik - így hívják magukat az akár évezredeket is megélt, roppant hatalommal bíró vámpírok.

Ám ellenfeleik is akadnak, elsősorban a vámpírvadászok, akik megelégelték, hogy ezek a legendás szörnyetegek sanyargatják az emberiség maradékát. Közöttük a legnagyobb D.
A teljes cikk az ekultura.hu-n olvasható.

Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Now Wait for Last Year
Oldalszám: 205
Ára: 2480 Ft
Kategória: sci-fi, fantasy / szépirodalom

Philip K. Dick 1963-ban írta, aztán átdolgozta, s végül ’66-ban jelentette meg ezen regényét, mondhatni, írói pályája delelőjén. Ekkor már túlvolt több fontos művén, sőt, a Várjuk a tavalyi évet épp a The Man In the High Castle (Az ember a Fellegvárban) Hugo-díja utáni rövid hipertermékeny időszakban született. Azon írásai egyike, amin erősen rajta hagyta nyomát második, csúful alakult házassága.

A „felszínen”, akár csak a szintén az otthoni gondoktól befolyásolt Az Alfa hold klánjai esetében, ez is egy speciálisan PKD-s sci-fi, ám gerincét mégiscsak a főszereplő, Dr. Eric Sweetscent feleségéhez, Kathy-hez kapcsolódó, roppant bonyolult viszonya adja. Amibe számos önéletrajzi elemet beleszőtt az író.

2055-öt írunk, és Sweetscent doktor a gazdag iparmágnás, Virgil Ackerman személyi orvosa. Munkája abból áll, hogy szükség esetén kicseréli természetellenesen magas kort megélő páciense épp tönkre menő szervét. Hamarosan azonban nála is nagyobb ember, az egész Földet kormányzó Gino Molinari veszi magához – aki viszont kiköti, hogy mindent tehetnek vele, kivéve a szervcserét. Márpedig a Girmo-ként is emlegetett főtitkár alighanem a legbetegesebb a világon – olyan borzalmas súly nyomja ugyanis a vállát, amivel szó szerint pusztító stressz jár.

Ebben a jövőben ugyanis az emberiség a Lilicsillag oldalán háborúban áll a nagyméretű rovarokkal, a rígekkel. Idővel azonban az olvasó számára is megkérdőjeleződik e szövetség értelme, tarthatósága. Hiszen hiába hasonlítanak oly’ nagy mértékben ránk a ’csillagiak (elvégre a terraiak az ő leszármazottaik), meglehetősen embertelenül, már-már náci-módra bánnak a földiekkel. Ráadásul rosszul áll a humanoidok szénája, a remélt gyors győzelem helyett a lassú vereség felé sodródnak. És Molinari volt az, aki belement ebbe a háborúba, övé a felelősség, s az a feladat is, hogy valahogy kihúzza a Terrát a slamasztikából. Ennyi mindent talán senki egyszeri emberfia nem tudna elviselni.

A regény másik fontos eleme a JJ-180 nevű drog. Sokáig nem világos, ki volt a kifejlesztője, miért is tette, és pontosan mi is a kábítószer hatása. De annyi bizonyos, hogy használóját azonnali és borzalmas függőségbe taszítja, ill. hogy véletlenszerű időugrással jár. S épp Kathy az egyike az elsőknek, akik beveszik...

Mindezen szálakból, a jól ismert PKD-i témákkal és elemekkel vegyítve egy részéről tipikusnak mondható regényt sző az író. Mondhatnám, hogy az időugrások miatt nehezen követhető a sztori, de ennél sokkal elborultabb dolgokat is írt. A kábítószerek, a párhuzamos világok, a pszichés zavarok, az emberiség és emberiesség problémaköre, és kíméletlen, paranoid önelemzése, sőt önreflexiója számos másik írásában is megjelenik. Ugyanakkor, amennyire tipikus, annyira egyéni is ez a könyve – hiszen minden művének valami egyedi gondolat, ötlet adja a kiindulópontját.

A Várjuk... sajátosságát azonban nem is az időutazás és az így elérhető mi-lett-volna/mi-lenne-ha világok adják, hanem a házasságról, s ennek kapcsán az erkölcsről és tisztességről leírt gondolatai. És bár saját élete és a könyv java nagyon is lesújtó képet fest erről az „intézményről”, a regény vége mégis valahogy pozitív üzenetet hordoz. Igaz, ezt is PKD-módra, szóval felér egy arculcsapással vagy hidegzuhannyal. Nem hiszem, hogy valaha is elhangzanak majd a kötet záró bekezdései egy házasságkötő teremben a házastársi lét magasztalásaként, mégis többet mondanak, mint sok sablonszöveg, ami esküvőkön elhangzik.

Nomad / Screen, 2008. febr. 7., Bp. Merlin

A Screen olyannyira kivételes, hogy még a szabályt sem erősíti. Nyilván a Douglas Adams-féle Galaxis útikalauz stopposoknak-ból ismert Valószínűtlenségi Hajtómű hozta őket létre. Szinte bármi, ami erre a zenekarra igaz, a lehetetlenhez közelít. Hogy Sajószentpéteren létrejöhetett egy ilyen banda, ilyen zenével. Hogy ’93-ban, a kor félkaotikus viszonyai között lemezt adhattak ki a Hungaroton Szarka Joseph-féle labeljénél. Hogy a nagy remények odavesztét és Hernyó, a magyar Morrison kiválását is ávészelték, s ’88 óta léteznek, és egyes mélytengeri állatokról is többen tudnak, mint róluk – és mégis olyan nótákat írnak, amik a Rolling Stones-tól és a Led Zeptől a Guns N’ Roses-on és a The Cult-on át a Pearl Jam-ig és a Screaming Trees-ig bármely bandának újabb milliós lemezeladásokat jelentenének.

’92-ben voltam először koncertjükön, és a 2003-as Sziget óta nem játszottak Pesten, szóval ezt a koncertet nem hagyhattam ki. A Merlin barátságos, tetszetős hely, nem rockerkocsma, de nem is sznobpalota. Igaz, a koncert/színházterem helyett a kávézóba szorult ki a buli, de a hangosítás OK volt.

Dudás Tom, a banda lelke relatíve vékonyabb-magasabb de szerethető hanggal bír, és Billy Duffy (The Cult) számos pózát sajátjaként hozza. Ugyanaz a tűz ég benne, mint a kezdetekkor, egyesül benne az ösztönös tehetség, a nemérdekel-rock & roll mentalitás és a gyermeki nyitottság. Minden hangjában, mozdulatában ott van a Feeling. Husi (Nagy László), a szólógitáros egyre jobban hasonlít valami régi vágású mesteremberre, abból a fajtából, amelyik nem csesz át senkit, de közben meg olyan érzéssel játszik, ami szintén csak kivételes kevesekre jellemző. Cserba Szabolcs dobos mit sem változott, sem a játéka. Remek díszítések és erőteljes alapozás, durvább témáknál vicsorgás. Szabó Peti basszer szintén ügyes zenész, plusz régi Bay Area thrasher, ami látszik is rajta. Jól eldumálgattunk a Forbidden, a Death Angel és a Carcass örömteli újraösszeállásáról, és arról, hogy mennyi esély van rá, hogy ide is eljöjjenek ezek.

A koncertet a klasszikus Begin the Season! albumot is nyitó Nowhere Else-zel kezdték, s arról még volt House Without Windows, It’s So Little és Another Somebody Inside Me. Újabb szürreális élmény: ezeket élőben hallani. De a későbbi nóták is jók voltak (pl. Save My Soul, God is on Holiday, Stay Here, Like the Sea, Amsterdam, stb.). Hogy ezek milyenek? Hát, kb. mint az említettek összekeverve. Mintha a VH1-t nézném, amikor épp csak jó rockot adnak. Egyszerűen kib...ott jó rockzene.

Hasonló jókat mondhatok el a Nomad-ról is. Ott is régi arcok zenélnek, már ami Fodit és Cicót illeti, akik a Sajószentpéterhez közeli Kazincbarcikáról indult The Bedlam alapemberei voltak. Ez már ugyan nem metal, de a Chilitől a Pearl Jam-ig elég sok mindenféle rock hatása megvan benne. Végál.om.. c. debütalbumukról egy híján minden dalt eljátszottak nekünk, és hát jó volt.

Fodi a Bedlam-os időkben csak legjobb napjain énekelt ilyen jól, mint manapság, Cicó pedig mindig is a legfeelingesebb gitárosok közé tartozott. De a társaik is baromi jók. Gátos Bálint helyett Drapos Gergő basszerkodott, nagy átéléssel és ügyességgel, a Kispálban és a Kisangyalban is doboló Mihalik Ábel meg közel zseni. Nem csak, hogy bármit eldobol, erővel és érzéssel, de amikor én már rég pörgetnék meg zúznék mint állat, olyankor Ábel sokszor inkább visszavesz, amivel bődületes húzást ad a zenének. E ritmusszekció játéka tele van élettel, s totálisan hiányzik belőle a gépiesség. Ettől annyira húzós, lüktető, élő még a leglassabb, legvisszafogottabb rész is a Nomad zenéjében.

Bejött az összes nóta, meg OK a 35-re készült klip, jó, hogy van humoruk, de a legeslegjobban most az Egy ember a világgal szemben tetszett. Ez egy líraibb, csöndesebb, aztán nekikeseredő, magával rántó nóta, ezzel zártak, és nagyot ütött.

A koncertnek külön ízt adott, hogy mögöttünk felsorakozott pár japán vagy hasonló csajszi, történetesen egyikük Fodi gyermekének édesanyja, és valami bámulatos bulizást vágtak le. Azt a zsivajt csakis a Miyazaki filmek azon jeleneteihez tudom hasonlítani, amikor egy rakás kislány kiabál és visong japánul. Úgyhogy a Miyao Hayazaki Sisterz nevet adtam nekik, és csuda mókásak voltak. Az Ally McBeal sorozat egyik részében volt valami ilyen baromság, hogy a pszichológusa azt javasolta Ally-nek, hogy amikor nehéz helyzetben van, fontos dolog előtt áll, és bátorításra van szüksége, akkor képzeljen maga mögé egy kórust, amint a kedvenc dalát éneklik, és az majd segít. Na, akinek a Miyao Hayazaki nővérek danolnak, az tuti vigyorog. :)

Geoff Ryman: Levegő

Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Héjj Katalin
Eredeti cím: Air
Sorozat: A képzelet mesterei
Oldalszám: 514
Ára: 2490 Ft
Kategória: szépirodalom / sci-fi, fantasy

Szívem szerint egy az egyben bemásolnám ide a kötet előszavát, mert annál jobban aligha fogom tudni leírni, miért kellene ezt a könyvet sokaknak elolvasnia. Arról szól, hogy az 1951-ben Kanadában született Geoff Ryman a mundane, azaz evilági sci-fi mozgalom elindítója. Ennek a lényege az, hogy a valószínűsíthető jövőt próbálja megragadni, s olyan kérdéseket boncolgat, melyekkel hamarosan szembe kell néznie az emberiségnek: az erőforrások kiapadása, a túlnépesedés – vagy épp az internet egy újabb szintje. Ezutóbbiról szól a British Science Fiction, James Tiptree, Jr. és Arthur C. Clarke díjakat elnyert Levegő.

A Levegő a net új formája 2020-ban, mely már nem számítógépekhez meg digitális tévékhez kapcsolódik, hanem egyenest az emberek fejében működik. Egy ilyen alapra számtalan különféle sztorit lehetne kitalálni, de Ryman olyan szélsőség felé ment el, ami aligha jutna eszébe bárkinek, aki sok könyvet szeretne eladni: azt mutatja be, milyen hatással jár a Levegő tesztje egy isten háta mögötti, világtól elzárt kis hegyi faluban. És nem holmi antropológiai-szociográfiai tanulmány született így – bár annak sem utolsó…

Kizuldah a falu neve (a leginkább Kazahsztánhoz hasonlító, kitalált Karzisztánban), és Csung Mae a főszereplőé. Ő a helyi divatszakértő, azon kevesek egyike, akik le-lejárogatnak a hegyvidékről a városba. Mae anyagbeszerző körútjain azonban nem csak divattippeket és sminktrükköket les el, de odafigyel arra is, mi történik a világban. Ez önmagában még nem tenné őt a haladás úttörőjévé, ám amikor lezajlik a Levegő bevezetés előtti, rövid tesztje, valami roppant furcsa történik vele. Pont akkor, amikor a hirtelen rájuk törő Levegő nekifog a formázásnak, azaz az emberi elme és a mai netes levelezéshez és böngészéshez nagyon is hasonló rendszer közötti összehangolásnak, Mae összekapcsolódik a nem várt esemény által okozott balesetben épp meghaló idős Tung asszonnyal. Aminek az lesz a következménye, hogy az öreg hölgy összes emléke, sőt lényének valamiféle lenyomata megmarad Mae-ben. S nem csak megmarad, de alkalmanként aktivizálja is magát. És ami még ezen is túlmutat: Mae néha a múltba ill. a jövőbe lát.

A Levegő megtapasztalása ráébreszti Mae-t: az ő világuknak vége, el fog múlni, s ha nem tesznek meg mindent, hogy a Levegő egy évvel később esedékes bevezetéséig minél többet megtanuljanak erről az új technikáról, és hogy mivel jár, akkor ők maguk is el fognak pusztulni. Csakhogy nem mindenki áll a haladás pártján, s Mae, akinek amúgy is volt irigye elég, hirtelen új ellenségeket szerez. Már a Levegő által benne előidézett változások miatt is közel jár ahhoz, hogy bomlott elméjűnek bélyegezzék és kiközösítsék, de az erős akaratú nő ráadásul szerelmi viszonyba bonyolódik az egyik falujabéli férfivel. Mindez csak visszaveti önként vállalt, óriási munkájában, hogy a falu egyetlen tévéje segítségével maga is minél többet tanuljon, majd tudását átadja a többieknek.

Márpedig Mae tényleg mindent megtesz: a Levegőben egy gurutól marketinget tanul, elindítja saját vállalkozását, segít az országában elnyomott kisebbségnek számító néphez tartozó barátnőjének kultúrájuk, örökségük átörökítésében – és egy látomása nyomán megpróbálja meggyőzni a falu lakóit, hogy újra eljöhet az árvíz, és mindenük odaveszhet. Csakhogy minél inkább erősködik, annál jobban és többen fordulnak el tőle… Pedig még meteorológiai szoftvert is beszerez, és a mérések egyre inkább a félelmeit látszanak igazolni…

A sztoriba Ryman vitt némi bizarrt is: Mae különös, gyomorbéli terhessége, valamint a kísérleti telepen megismert beszélő kutya elég elborult ötletek. De megvan a maguk helye ebben az óriási regényben. Ugyanis ez a könyv döbbenetesen sok mindenről szól, és ehhez Rymannek valóban elő kellett vennie extrém dolgokat is. Igen, földközeli sci-fi ez, de hogy is mutathatná be jobban az internet hatásait, ha nem így? Izgalmas ötlet pl., hogy New York-ban a Levegőben járók együtt alkotnak zenéket akár a világ legtávolabbi zugából összeszedett zene-mintákból (ezt hívják Kollabo mozgalomnak), de a legelmaradottabb apró településen, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol az emberek vérrel-verejtékkel öntözik a rizsföldeket, ott van csak igazán megrázó hatása mindennek! És nem ez az egyetlen momentuma a Levegő-nek, ami itt és most is igaz, létező.

Így a Levegő a múlt siratása is, és Ryman mélyen meghatóan ír arról, mit veszítünk s veszítettünk el. De nem egyoldalú, a Levegő előnyeiről is szól, arról a remélt, igazi összeköttetésről, ami segíthet akár egy ilyen szegény falucska lakóin is. Egyszersmind intés a vezető nagyhatalmak és mamutcégek felé, egyben emlékeztet a Föld elmaradott területeire, arra, hogy ott is emberek élnek.
Ugyanakkor szépirodalmi szintű a mű a jellemábrázolás tekintetében (is). Jellemzően Mae szemén keresztül látjuk a történéseket, s az ő szenvedélyessége, lelkiereje és zavarodottsága rendkívüli hatásfokkal jön át Ryman sorain. De csaknem az összes többi szereplőt is hitelesen jeleníti meg (persze, aki beszélő kutyát “alkot”, az önmagában is kissé nehezen elképzelhető…). Úgy tűnik, az író képben van mind a falusi viszonyok, mind a női lét, mind pedig úgy általában az emberi sors és lélek terén. Írónk bevallottan homoszexuális, amire könyvében nem sok jel utal, és nem is hiszem, hogy erőteljes empátiája merőben ennek a ténynek köszönhető. De az biztos, hogy nem mindennapi író.

Beszélgettem a kiadó jelen, A képzelet mesterei c. sorozatának szerkesztőjével, Kleinheincz Csillával az ide tartozó könyvek fogadtatásáról. És a helyzet siralmas, olyannyira, hogy nem tudni, meddig lesznek még képesek folytatni a sorozatot. Nem vagyok benne biztos, hogy arról van szó, hogy a magyar olvasóközönség nem érett még a képzelet irodalmának eme súlyosabb, mélyebb alkotásaira. Meglehet, arányaiban máshol is ugyanennyien olvassák pl. a Levegő-t, csak Amerikában vagy Németországban az a töredék százalék is elegendő embert jelent ahhoz, hogy megérje írni és kiadni ilyen könyveket. A magyar underground örök problémája, ugye. Bár ebben az is benne van, hogy idehaza a közvélemény még mindig alulértékeli a sci-fi/fantasy irányzatot, miközben a mágikus realizmust fennen dicséri boldog-boldogtalan. Meglehet, ha más kiadó, más körítéssel és marketinggel hozná ki pl. a Levegő-t vagy Kelly Link novelláit, sokkal jobban fogynának. De ez merő találgatás. És nyilván az sem vigasz a kiadó számára, hogy 5-10 év múlva sokan kultikus regényekként fogják majd számontartani a sorozatban megjelenő műveket.

De hogy így lesz, legalábbis a Levegő esetében, abban csaknem biztos vagyok. Ám az igazi az lenne, ha minél többen elolvasnák már most. Mert a net itt van, és már eddig is hatalmas változásokat hozott, és a Levegő, vagy valami hasonló el fog jönni, ha tetszik, ha nem. Rajtunk áll, mit és hogyan menekítünk át a régi világból, és hogyan fogadjuk az újat. Olyan árvízként, ami mindent elönt és elpusztít, vagy olyanként, amire fel lehet készülni, amit túl lehet élni, és a vele járó változásokhoz alkalmazkodni. Ha egy végletesen elmaradott helyen élő parasztasszony sorsán keresztül mutatja is be Ryman, attól még ez vár ránk.

Van egy kidolgozatlan teóriám, s különben is, aligha teljesen az enyém. De úgy látom, minden új technikai forradalom és vívmány valamit elvesz abból, amit maga az ember tud. Már nem tudunk úgy emlékezni, írni vagy számolni, mint azok, akiknek nem álltak rendelkezésükre különféle ábécék és írásformák, nyomtatott könyvek, számoló- ill. számítógépek. Viszont a mobiltelefonok és a net kapcsán sokan megtapasztaltuk már (magam is), hogy valaki épp akkor hívott fel vagy írt, amikor arra a valakire gondoltunk. Ebből kiindulva a Levegő nem légből kapott elképzelés (bocs), de talán olyasmi, amit talán mindent manipuláló kormányok és cégek nélkül is (újra?) létrehozhatunk és megtanulhatunk.