Erlend Loe: Doppler

Kiadó: Scolar Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz
Eredeti cím: Doppler
Oldalszám: 192
Ára: 1950 Ft
Kategória: szépirodalom

Ez volt Erlend Loe ötödik regénye, ezidőszerint a második, ami magyarul is megjelent, merthogy a targoncás Kurtról szóló három kötet mégiscsak mese. A ’69-es születésű kopasz napjaink egyik legnépszerűbb norvég írója, és az alábbi cikk is további népszerűsítését célozza.

Különben már csak azért is érdemes megvenni a könyvet, mert mókás arckifejezéseket lehet vele aratni – „dikk mán, ez a csávó egy tejesdoboszt olvas”. A borító különben cím- és főszereplőnk, Andreas Doppler a soványtej iránti elkötelezettségére utal, és egy tejgyártó és –forgalmazó cég is támogatta. Mú.

A Doppler témája sokban hasonlít a Naiv.Szuper.-ére (az volt az első magyarul is kiadott regénye). Csak míg annak 25 éves, alig felnőtt főszereplője javarészt még nem tud mit kezdeni az életével vagy –ben, addig a negyvenes Doppler már nem. Történik ugyanis, hogy meghal Doppler apja, és hogy kiszellőztesse a fejét, „hősünk” kerékpározni megy az Oslo környéki erdőbe, ahol aztán sikerül egy figyelemre méltó esést produkálnia. Aztán, ahogy frissen szerzett zúzódásokkal borítva, mozdulni alig képesen fekszik a napsütötte talajon, egyszerre mintegy megvilágosodik. Olyan béke és csönd szállja meg elméjét, amihez foghatót felnőtt léte során aligha érzett – és ekkor dönti el, hogy kiköltözik az erdőbe, és gyűjtögető, vadászó valamint tolvaj életmódot élve tartja el magát. Egyszersmind hátrahagyja szép feleségét, Gyűrűk Ura-mániás, okos nagylányát és a napi rendszerességgel hallgatott-nézett, betegesen butuska gyermekdalok és rajzfilmek ellenére szintén jól fejlődő kisfiát, jól fizető állását, és mindazt, amivel ez így együtt jár. Amit normális életként épp úgy felfoghatunk, mint kiüresedett, globalizált, nyárspolgári, beprogramozott fogyasztói létként. Doppler szerint az utóbbit.

Mikor véget ér az áfonya-szezon, Doppler kénytelen megölni egy jávorszarvast, aminek húsát nem csupán saját éhsége csillapítására, de a cserekereskedelem újraindítására is használja. Nem mellesleg társául szegődik a legyilkolt szarvas borja, aki megindító ragaszkodással viseltetik anyja likvidálója iránt, s nem is viszonzatlanul. Doppler ugyanis még mindig jobban érzi magát egy oktondi rénszarvascsemete társaságában, mint az emberekében, mert azokat aztán szívből rühelli. Csak hát még a norvég erdőségek sem adnak módot a civilizációtól való totális elzárkózásra (nem beszélve a folyton újratöltendő készletekről), s idővel Doppler újabb embereket ismer meg. Van, aki mintegy tanítót, mestert lát benne, más szimplán csak rokonlélekként értékeli világtól elvonult mivoltában. Ami a feleségét és gyermekeit illeti, ők viszont nem örülnek annak, hogy a családfő lelécelt, velük együtt a felelősséget is otthon felejtve...

A Doppler kíméletlen társadalomkritika, ami szégyentelenül mutat rá mindarra a sekélységre és agybomlasztásra, ami a mai nyugati civilizációt jellemzi. Tudok olyan norvégról, aki túlzónak tartja, de mások úgy vélik, Loe éleslátása olyan, ahogy jobbára csak kívülállók láthatják ennek a különleges, gazdag országnak a társadalmi-pszichés problémáit. Mindezt azonban nem kinyilatkoztatások és megfejtések formájában találja Doppler, öniróniája bámulatos, ahogy farkának mérete is, amit viszont inkább átokként fog fel. Jobb szeretné, ha más, számára fontosabb értékeit is értékelnék az emberek.

A regény ugyanakkor elmélkedés életről és halálról is. Doppler bevallja, hogy igazából nem is ismerte az apját, ám nem azt firtatja, hogy ki volt ebben a hibás, hanem hogy hogyan tudna mégis emléket állítani neki, hogyan kerülhetne, utólag és megkésve, közelebb az őt nemző idősb Dopplerhez.

A norvég történelemről is megtudunk ezt-azt, pl. hogy a II. Világháború idején a náci megszállás alatt voltak nők, akik teherbe estek német katonáktól, magukra és gyerekeikre vonva ezzel a nép haragját és megvetését. Ez a téma amúgy Jostein Gaardernél is felbukkan (úgy rémlik, A kártya titka c. regényben). Az pedig különösen tetszik, hogy a norvég anyaföldről minden pátosztól, melldöngetéstől és túlzástól mentesen ír, mégis tisztelettel, az általam valódinak tartott hazaszeretet hangján, ugyanakkor Doppler egész kivonulása anarchista elvekre épül. Bár... valójában „hősünk” is tisztában van azzal, hogy amit ő tesz, az csak önmaga számára megváltás, vagy inkább menekülés, és hogy ettől még a világ nem lesz jobb, és nem is követendő példa. Viszont amilyen sokan emelnek hangot a modern civilizáció nyavajái ellen, olyan kevesen tesznek is valamit, s így Doppler kivonulása mégiscsak példaértékű. Mondhatni: ő legalább megpróbálta (relatíve sikerrel). Nem mintha igazi alternatíva lenne, sokkal inkább naiv próbálkozás, ami egy embernek tán összejöhet, de tömegeknek biztosan nem. És ezt épp maga Doppler ismeri el elsőként.

Loe stílusában Vonnegut, Salinger (Zabhegyező) és Roddy Doyle is visszaköszön (s a témában Thoreau Walden-je), de, már csak norvég mivolta okán is, megvan a saját hangja. Rengeteget lehet rajta nevetni, ugyanakkor amit leír, az sokszor annyira ott van, hogy még a legvastagabb arcbőrű burzsujokra és leginkább lebutított tévénézőkre is pofonként hatna. Persze az a veszély nem fenyeget, hogy ők elolvassák, így marad egy gondolkodó, részint idealista, részint kiábrándult kisebbség kultuszkönyve.

Kij Johnson: Kicune

Kiadó: Torii Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: The Fox Woman
Fordította: Ambrus Kata
Oldalszám: 403
Ár: 3200 Ft
Kategória: fantasy / szépirodalom

Ez a könyv már külsejében is különleges – halvány lila háttéren fehér virágminták, és sötétlilával az írónő neve és a regény címe. S ha belelapozunk, nem csak a szokatlan tördelés szúr szemet, de a fejezetenként változó, egész oldalt betöltő, világos szürkével nyomott japán írásjelek ill. növényi (bambusz?) ágak és levelek. Jó kezdet.

Kicune japánul rókát jelent, és egy így hívott rókalány a regény egyik főszereplője. A történet egy japán tündérmesén alapul, amiből az amerikai írónő előbb (1994-ben) Asimov-díjjal elismert kisregényt írt – majd 1999 végére elkészült a regény is. Hét éven át íródott, rengeteg utánajárás, kutatás előzte meg, és kisebb csoda az is, hogy magyarul megjelenhetett egy ilyen, kuriózum-számba menő könyv.

A történet a Heian korszakban (794-1185) járó, XI. századi Japánban játszódik. Kaja no Josifudzsi hazaköltözik vidéki birtokára, miután sokadszorra is hiába várta, hogy a császári udvarban előkelőbb kinevezést, magasabb beosztást kapjon. Vele tart felesége, Sikudzsó, valamint fia és népes szolgahada is. A régi, elhanyagolt birtokon bőven van mit megjavítani, átépíteni, ám ebből a nemesek nem veszik ki részüket – ők elvannak a maguk belső tépelődéseivel. Minderről Josifudzsi feljegyzéseiből, Sikudzsó párnakönyvéből – és Kicune naplójából értesülünk. Ők tehát a három főszereplő. Merthogy Kicune és családja (anyja, nagyapja és bátyja) beköltöztek a birtok kertjébe, és szörnyű megrázkódtatás számukra az emberek visszatérte. S ha ez nem lenne elég, Kicune beleszeret Josifudzsiba. A japán mítoszok és legendák varázslatos, ám nem feltétlenül jó akaratú, veszélyes lényekként tartják számon a rókákat, és Kicune is ráébred, hogy benne is megvan a kellő mágia, hogy emberré váljon és elcsavarja a férfi fejét.

Hogy sikerrel jár, ahhoz persze Josifudzsira és feleségére is szükség van. Előbbi napjait leginkább önmarcangolással tölti. Emellett belül, de egyre inkább kívül is lázad a végtelenül mesterkélt, megannyi tabut állító japán kultúra és viselkedési normák ellen, és szívesebben sétálgat a kertben és bámulja akár az önfeledten játszó rókákat, minthogy birtoka ügyeire vagy karrierjére koncentráljon. Feleségével, a minden tekintetben tökéletesnek tűnő Sikudzsóval a felszínes érintkezésen túl nem igen értik meg egymást (köszönhetően az élhetetlenségig szabályozott illemrendszernek is), ám a nőnek sem könnyű az élete. S nem csupán azért, mert a pezsgő fővárosi élet után belefullad a vidéki unalomba – ifjú házasokként már laktak itt, és bizony van mit rejtegetnie a múltjában.

A lassú folyású, egyszerre szokatlan és lenyűgöző történet így rendkívül rétegzett. Egyfelől gyönyörű, részint tragikus, részint varázslatos mese, a nem csekély erotika miatt inkább 16-18 éven felülieknek. Másfelől viszont egy olyan szerelmi háromszög, egy olyan családi dráma, ami mai nyugati kultúránk és életvitelünkben is kínosan ismerős. Az érzések, gondolatok elhallgatásából, félreértéséből fakadó megannyi fájdalom és bánat olyasmi, amivel sokunk találkozott már. Ezzel szemben jobbára idegen számunkra a korabeli Japán világa, amit kevés magyarázattal, ám annál inkább átható erővel és hitelességgel jelenít meg Kij Johnson. Emellett elbájolóan írja le a könyv elején a rókák életét és azt, ahogy ők láthatják az embereket, és nem csupán a számos vers teszi költőivé és még inkább különlegessé a regényt.

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy főleg a kötet elején, sokszor éreztem a fordítást magyartalannak, furának. Utóbb ez az érzés elmúlt, ahogy világossá váltak a szerepek, ill. a három főszereplő különböző stílusa, ám elvétve egy-egy mondat, kifejezés még így is mintha csak az angol eredeti nyers fordítása lett volna. Persze, Kicune esetében ez a fogalmazás védhető, hiszen ő rókából lett emberré, hogy is tudhatna úgy írni és beszélni, mint az, aki eleve akként nő fel. És beleolvasva az angol szövegbe, úgy láttam, ott is ilyen kissé helytelenül összerakott, egyszerű mondatokban kommunikálnak a rókák. Másutt az volt a bajom, hogy lehetett volna a szöveg költőibb, árnyaltabb. A fordító viszont azt mondja, olvasott eredeti párnakönyveket, és megdöbbenve tapasztalta, hogy sokszor szinte modernnek hatott a fogalmazásmódjuk ill. amit leírtak.

Akárhogy is, ha az olvasó képes hozzászokni e minden ízében különleges könyv sajátos nyelvezetéhez, miliőjéhez, akkor szintén különleges olvasmányélményben lesz része, ami tele van szépséggel, bölcsességgel, drámával. És ami olyan befejezéssel szolgál, amiért mindenképp érdemes mindvégig kitartani.

A Kicune egyébként a Love/War/Death (Szerelem/Háború/Halál) trilógia első része, a második, Fudoki címmel már megjelent Amerikában, de a harmadiknak még a címét sem tudni, csak annyit, hogy már készül.
S végül egy jótanács: érdemes bekötni a könyvet, mielőtt nekilátnánk az olvasásnak, mert a borító sajnos hajlamos betörni, megsérülni.

To-Mera

A 2008. márciusi (202-es) Hammerben olvasható To-Mera interjúból az alábbi részek maradtak ki.

Mit kell tudni a borítóról?
„Egy sárguló portré fotó látható rajta amint épp széttépődik, kibeleződik vagy ki tudja... Azt próbálja szimbolizálni, hogy néha le kell döntenünk a régi, elavult ideológiákat ahhoz, hogy helyet csináljunk az újaknak. Vagy... lehet, hogy csak egy nagy cafat húst ábrázol, amint kiveti magát egy felhőkarcoló ablakából, ha-ha! Legalábbis Bruce Dickinson szerint az! Nem vitatkozunk vele: ha ő szerinte az, akkor az!”
Merthogy ő hol látta, minek kapcsán mondta ezt?
“Van egy rádóiműsora BBC-n, ahol már a Transcendental óta játszik minket, és nagyon bejön neki a zene. Legutóbb mint 'progressive metal monsters'-t jelentett be minket. :) Sőt meg is hívott minket egy beszélgetésre, de ez a Maiden turné miatt most elhalasztódott.”

Említetted, hogy a szövegekre sokat hatott A.C.Grayling kortárs filozófus munkássága. Röviden össze tudnád foglalni a tanításait?
“Huhh… nem egyszerű feladat. Ő igazából nem tanít, csupán megtárgyal dolgokat. Ő maga írja, hogy az esszéi nem útitervként, inkább térképként foghatóak fel. Nagyon reálisan, de hatalmas lendülettel és pozitívummal ír az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Akármikor rossz a kedvem, csak felkapom az egyik könyvét, és megnyugszom.”

A Fallen from Grace c. dalra pedig Richard Dawkins hatott, az Isteni téveszme (God Delusion) szerzője, aki nagy hatással volt Douglas Adams-re is (bevallottan), de nekem mindig ott marad a kérdés, hogy jó, de mi volt azelőtt? Érdekes ez az ősrobbanás meg nincsisten duma, de akkor sem ad senki magyarázatot arra, hogy a nagy mindenféle bummok előtt mi a kórság volt... Szerinted? :)
“Te olvastad a God Delusion-t? Olvasd el. :) ...szerintem, valószínű, hogy milliónyi dolog van, amihez kicsik és kevesek vagyunk, hogy megértsük és felfogjuk. Jelenleg a tudomány jár a legközelebb ahhoz, hogy megértse és kibogozza a miérteket. Azt viszont nem látom megoldásnak, hogy kijelentjük, hogy vannak dolgok amikre úgyse fogunk soha rájönni, és a természetfelettivel tömködjük be a hiányzó részeket…”

Ezalkalommal is van irodalmi átirat a lemezen?
“Nem, nincsen. Elég sokat változtak a szövegek az eddig írtakhoz képest. Mindenképp őszinte lemezt akartam írni már ami a szövegeket illeti és ez csak úgy volt lehetséges, ha minden dalhoz személyesen kötődöm valamilyen módon. Rájöttem, hogy egy dal csak akkor lehet igazi, ha az ember beleadja szívét-lelkét. Egy dalban nem lehetnek titkok.”
Magyar szöveg most nincs. Miért?
“Egyszerűen így alakult… Valahogy nem illett a szövegekbe, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lesz.”

Az Inside the Hourglass-ben ki énekel? András, régi társad a Without Face-ből?
“Nekem is feltűnt, hogy baromira rá emlékeztet! Valójában Hugo és Tom alkották a kórus férfi részét.”
A The Lie-ban fúvósok vannak, vagy szinti?
„Szinti. A következő lemezen viszont nagyon szeretnénk több valódi hangszert használni. Azért egy szaxofonost meg egy kongást sikerült befűzni erre is!”
Melyik dalra lesz klip?
„Nem tudom lesz-e még, de ha igen, akkor gondolom, hogy az Inside the Hourglass-ra, mivel az a leghozzáférhetőbb és összevághatóbb dal a lemezen.”

Mikor legutóbb interjúztunk, még csak egy koncerten voltatok túl, ezért újra felteszem a kérdést: egy ilyen bonyolult zene hogy működik koncerten?
„Az új dalok sokkal könnyebben. A Transcendental-osokkal megszenvedtünk, hogy őszinte legyek, de az újak írásánál nagyon figyeltünk rá, hogy élőben is rendesen működjenek és nekünk se legyen túl sok problémánk az eljátszásukkal. Ez persze, mint hallhattad nem azt jeleti, hogy az új dalok egyszerűbbek, de a pedál és egyéb váltások igen, és a dalok sokkal jobban ’folynak’ hogy úgy mondjam.”
Olyanokkal játszottatok már együtt, mint az Emperor, a Dream Theater vagy a Fates Warning. Milyen tapasztalatokat szereztetek?
„Főként arra jöttünk rá, hogy sokkal többet kell koncerteznünk, amit ebben az évben szeretnénk is megtenni. Egyébként nyilván fantasztikus érzés volt ilyen legendákkal megosztani a színpadot... én Dream Theater-t hallgatva nőttem fel. Szóhoz sem jutottam, amikor egyrészt Portnoy minket választott, másrészt amikor találkoztunk velük. Életreszóló élmények voltak ezek, az biztos.”

To-Mera @ myspace

J.K. Rowling: Harry Potter és a Halál Ereklyéi

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: Harry Potter and the Deathly Hallows
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Oldalszám: 624
Ár: 4690 Ft
Kategória: gyermek, ifjúsági / kaland / fantasy / szépirodalom

Mindig fura érzés, amikor véget ér egy olyan sorozat, amit az ember megszeretett, ami éveken át biztos pontot jelentett az életében. A Harry Potter sorozat pedig kétségkívül legsikeresebbike, s most elérkezett 7., utolsó részéhez. S micsoda méltó befejezés ez!

Emlékszem, mikor először láttam az első rész első kiadását, még ’99-ben, aminek még egészen másmilyen, puhafedeles borítója volt, és senki nem számított rá, hogy akkora felfordulást okoz majd a könyves világban. Nem vettem meg, mert nem tudtam, mire számítsak, és aztán nem sokára már boldog-boldogtalan Potter-t olvasott, és olyan őrület kerekedett körülötte, ami taszított, de aztán egy jó barátnőm rábeszélt, hogy mégiscsak adjak egy esélyt a szemüveges-baglyos figurának, és bizony engem is elvarázsolt.

Kezdetben széles körök vallották azt a nézetet, hogy J.K. Rowling könyvei jótékony hatásúak, s újra rávették a gyerekeket az olvasásra. Aztán, ahogy a történet haladt előre, és egyre több sötét és borzalmas esemény került a sztoriba, az írónő meg betegre kereste vele magát, jöttek a támadások is, ám a sorozat sikere töretlen maradt. Közben eltelt egy évtized, és az utolsó részre már méltán írták rá: 12 éven felülieknek. S számomra nem is az volt a fő kérdés: meghal-e a főszereplő, hanem hogy képes lesz-e Rowling igazán jó befejezést alkotni. Nem mintha különösebb bajom lett volna az eddigi részekkel, de szerintem igazi sziporkázó ötletparádét csak az első 3 könyvben tapasztalhattunk, s az azóta megjelent féltéglányi folytatásokban bizony nagyon sok volt az „alapozás”, és kevesebb az üdítő újdonság, a finom kis bölcsességek, a szépség, és a megkapó hangulat. Mert akármilyen izgalmas is a Potter széria, számomra ezek adták a savát-borsát – miközben persze a körmömet is lerágtam.

Nos, a 7. részből nem telik el 100 oldal, s máris meghal két kedves szereplő... És azután is ügyesen váltogatja az írónő a pörgős, akciódús részeket a visszafogottabbakkal. Helyenként olyan érzésem támadt, mintha a Csillagok Háborúja egy olyan verzióját olvasnám, ahol lézersugarak helyett átkok cikáznak...
A történetről, poénok lelövése nélkül nehéz írni, de hát mindenki tudja, hogy ha a sorozat véget ér, az vagy Harry, vagy Voldemort halálával kell, hogy záruljon. Egyébként a regény újra csak a Privet Drive-on kezdődik, hősünk elbúcsúzik Dursley-éktől, és nem megy már vissza a Roxfortba, hanem nekilát a Dumbledore-tól kapott feladatnak, azaz folytatja a horcruxok felkutatását. Ahogy az szintén előre sejthető, Hermione és Ron is vele tart, és azzal sem árulok el titkot, ha azt mondom, igen nehéz a dolguk. Közben megismerjük a Halál Ereklyéinek meséjét, ami újabb célt ad mind Harry-nek, mind legfőbb ellenségének. S természetesen a végső, nagy összecsapás sem marad el, bár Rowlingnak sikerült alaposan megkavarnia, szóval a fantasztikus végkifejlet korántsem előre borítékolható.

A regény egyik legerősebb szála Dumbledore-hoz kötődik. A Roxfort igazgatójának múltját eddig érintőlegesen sem nagyon hozta fel Rowling, ám most sok mindenre fény derül, és Harry-nek ez is okoz némi gondolkodni, tépelődni valót. Ugyanakkor szép lassan azt is megérti az olvasó, hogy a hosszú szakállú, jóságos professzor épp annyira főszereplője az egész sorozatnak, mint Potter. De nem ő az egyetlen, akiről olyasmik derülnek ki, amiket senki nem várt.

Emellett sok gyász, bánat, borzalom, és szemernyi szépség meg bölcsesség is van a regényben. Ezektől válik igazán tartalmassá. Legnagyobb pozitívuma azonban az, hogy az olvasó ráébred Rowling írói munkájának leglényegére. Meglehet, az immáron mesésen gazdag írónő sokat merített ősi mítoszokból és a XX. század fantasy és meseirodalmából (Diana Wynne Jones nevét mindenképp meg kell említenem, noha ’77-ben indult Chrestomanci-krónikáinak magyar kiadása 3 rész után abbamaradt...), de ezzel nagyjából bárki, aki mesés, kalandos történet írására adja fejét, így van, egyszerűen azért, mert már nagyon-nagyon nehéz bármi újat alkotni. Viszont lenyűgöző, mennyi munkát fektetett az írónő a Potter sorozatba – és ez csak most, az utolsó részben válik nyilvánvalóvá. Minden összeáll, minden helyére kerül, nagyjából az utolsó apró részletig. Nem tudom, mennyi zsenialitás kellett hozzá, de hogy rengeteg munkára volt szükség, az biztos. Mert az olvasó ráébred, hogy Rowling nem írhatta meg másként ezt a roppant regényfolyamot, csak úgy, ha már a legelején tudta, mi lesz a végkifejlet. És így, teljes egészében látni az ezernyi apró darabkából összeálló történetet, az bizony nagy élmény!

Bár Rowling azt nyilatkozta, nem lesz több Potter könyv, ez a remekül felépített világ rengeteget további történetnek adhat adhat még helyet. De ha egy sem születik már, az sem baj: ez a sorozat így, ahogy van, tökéletes és befejezett egész. Lehet, hogy mindent egybevetve irodalmilag nem annyira fontos és kiemelkedő, s nem ez lenne az első olyan bestseller, amire 50 év múlva senki nem emlékszik, de úgy gondolom, az ifjúsági és a fantasztikus irodalomban még jó ideig fontos lesz.

Rejtő Jenő – Korcsmáros Pál: Az előretolt helyőrség

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2007
Az eredeti képregényt átdolgozta: Garisa H. Zsolt, színezte: Varga „Zerge” Zoltán
Oldalszám: 84
Ára: 2990 Ft

A hányatott sorsú Rejtő Jenőt (1905. március 29.–1943. január 1.) ma már magasabb irodalmi körök is elismerik, megannyi könyve, írása, színdarabja számít immáron klasszikusnak. Ezek közé tartozik Az előretolt helyőrség is, légiós regényeinek egyike.

Rejtő művei közül rengetegnek készült képregényes feldolgozása is, zömükben a ’60-as években. Ezek túlnyomó része a Fülesben jelent meg először, és a javukat Korcsmáros Pál (1916. május 22.–1975. május 24.) rajzolta.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.

Kurt Vonnegut: Hókuszpókusz

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (harmadik kiadás)
Eredeti cím: Hocus Pocus
Fordította: Molnár István
Oldalszám: 352

A múlt évben elhunyt Kurt Vonnegut utolsó előtti regénye volt a Hókuszpókusz. 1990-ben jelent meg eredetileg, és minden ízében tipikusnak mondható – kivéve, hogy talán a legkomorabb, legkiábrándultabb minden könyve közül. Pedig hát 1 írása sem kislányoknak való, habkönnyű tündérmese.

A történet mesélő-főszereplője Eugene Debs Hartke, aki nevét részben 1 hajdani nagy amerikai szocialistáról kapta, nagyapja kívánságára. Hartke megjárta a vietnámi háborút, majd tanár lett belőle: előbb 1 tanulási nehézségekkel küzdő, ám anyagilag az élbolyba tartozó ifjak számára létesített egyetemen, majd pedig 1 olyan börtönben, ahol mindenki legalább 1-szer ölt már embert. E 2 létesítmény 1azon völgyben, 1 tó átellenes partjain található. A regény jelene pedig 2001, a ’90-ben még csak elképzelt jövő, és ha pusztán az alapján ítélnénk meg a könyvet, hogy mekkora százalékban sikerült megjósolnia a valós 2001-et, azt is mondhatnánk, Vonnegut elkúrta. Még hogy a japánok vásárolták fel ½ Amerikát! Persze, a valós 2001-ben ott volt a szeptember 11.-i terrortámadás – hát nem olyan az, mintha ő maga írta volna meg?! Hiszen ő már mikor megmondta, hogy a tűzoltók hősök?!

Azám, de persze Hartke igazi vonneguti antihős, aki a mestertől megszokott módon megannyi furfangos csavar folytán embernek nem igen való helyzetekbe kerül. Már azt is épp elég bonyolult leírni, hogy 2001-ben, midőn különféle fecnikre írja történetét, pontosan hogy is áll a szénája. Addigra már túl van Vietnám poklán, alighanem legjobb éveinek számító egyetemi tanítói pályáján (melynek szexuális kicsapongásai és felforgató nézetei miatti, csúfos kirúgás vetett véget), a börtönben szintén nem átlagos nebulók fejének tágításával töltött éveken, a fegyencek megannyi emberéletet követelő kitörésén, a börtönlázadás leverését követő, rövid tábornoki pályáján – és épp bírósági tárgyalására vár. Hogy miért? 1 újabb kérdés, amire választ ad ez a regény.

Hírhedt fekete humorát itt is elő-előveszi írónk, ám soraiból így is süt a tömény kiábrándultság. Talán azt hitte, hogy túl a II. Világháborún és az abban szerzett személyes élményeit feldolgozó, Az 5-ös számú vágóhíd c. klasszikussá vált regényén, csak jobbra fordul majd 1 s más, de nem így történt. A vietnámi háborúról pedig nem csak azt írja le, milyen totálisan értelmetlen volt, és mennyi ártatlan ember vesztét okozta, hanem azt is, hogy azokat a szerencsétlenek katonákat, akik túlélték mindezt és visszatértek az Államokba, milyen szörnyen fogadták. Mintha ugyan ők tehettek volna erről az egészről, nem pedig a parancsokat osztogató felsőbb hatalmak...

A regénybe 1 kimondatlanul is nyilvánvalóan Kilgore Trout által írott sci-fi novellát (Tralfamador Bölcseinek Jegyzőkönyve) is beleszőtt Vonnegut, és a GRIOT nevű, emberi sorsokat matematikai valószínűség szerint megtippelő számítógép is olyasmi ötlet, ami több más írására is emlékeztet. Meg amúgy is számos utalás akad a kötetben régebbi dolgaira. Maga az alaphelyzet (a főhős börtönben) pl. az Éj anyánk-at és a Börtöntöltelék-et idézi. És így tovább.

De túl azon, hogy most is emberinek mutatja be az embereket, igazából minden korábbinál (és ami azt illeti, későbbinél) lesújtóbb képet fest az emberiségről, visszamenőleg és a jövőre vonatkozólag. Mint említettem, prófétikus kinyilatkoztatásokat nem rejt a regény, összevetve a valós 2001-gyel, ám attól még túlságosan is sokban hasonlít a valósághoz. És amíg nem válik számottevően jobbá a Föld helyzete, addig Vonnegut írásai alapművek lesznek. Kiutat, vigaszt itt-ott próbál ugyan nyújtani, de a Hókuszpókusz-ban pont nem.

Bill Bryson: Jegyzetek egy kis szigetről

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2002 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Notes from a Small Island
Oldalszám: 302
Ára: 1900 Ft
Kategória: útikönyv / szépirodalom

Az amerikai Bill Bryson-t alighanem a Majdnem minden rövid története kapcsán ismerik a legtöbben, bár én pont nem. A Jegyzetek egy kis szigetről c. művét először 1995-ben adták ki Amerikában, 2002-ben nálunk, és történetesen most olvastam el, szóval akinek az alábbiak alapján kedve szottyanna ugyanígy tenni, az antikváriumi kutatásokra kárhoztatott. Ez van.

Az Iowa államból származó Bryson kb. 20 évnyi angliai lét után, 1995-ben, mielőtt visszaköltözött volna angol feleségével és gyerekeivel Amerikába, még utoljára körbejárta Nagy-Britanniát, legalábbis Anglia javát, meg Wales és Skócia egyes részeit. Tette mindezt hét hét alatt, jellemzően tömegközlekedési eszközökkel meg gyalog (s csak elvétve bérelt autóval). S minderről igen humoros formában emlékezett meg jelen írásában. Így a Jegyzetek... nem egy tipikus útikönyv, sokkal inkább személyes beszámoló egy embertől, aki máshonnan jött, mégis otthonaként szerette a szigetországot.

Írónk öntörvényű és maximálisan szubjektív formában szól a helyekről, ahol jár, s az emberekről, akikkel találkozik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy menthetetlenül szerelmes Angliába – abba az országba, ami annyi csodálatos találmányt, építményt és személyiséget adományozott a világnak. Nem rejti véka alá, ha bármiben, amit tapasztal, pozitívumot talál – de kíméletlen humorral és éleslátással mutatja be azt is, ami nem jó. Márpedig ’95-ben is volt elég probléma Nagy-Britanniában, s gondolom, amilyen sok minden változott, annyi más meg ugyanúgy maradt.

Londonról csak a könyv legelején szól, nem sokat, pl. hogy mely remekbeszabott épületeket és helyeket vágta tönkre a háború utáni évtizedekben dúló fura újjáépítési-átalakítási láz. Aztán nekivág az angol vidéknek, és a megannyi jól ismert város és látnivaló mellett rengeteg olyasmiről is ír, amikről az egyszeri magyar ember tán az életben nem hallana. Az emberi ostobaságot, szűklátókörűséget fennen ostorozza, bővérű iróniával, ugyanakkor rámutat az angol jellem finomságaira, nagyszerűségére, ahogy eldugott, apró kis csodákra is, hangulatos, festői helyekre, amiket az olvasók zöme nyilván sosem fog látni, mégis jó megtudni, hogy ilyen is van.

Igaz is, bár nem teszi könnyebbé a dolgot, érdemes jegyzetelve, vagy akár internet mellett olvasni Bryson könyvét, mert egy fia illusztráció vagy térkép nem sok, annyi nem került a kötetbe. Márpedig sok olyasmiről ad hírt szakállas írónk, aminek érdemes utánanézni. Viszont a számtalan különféle tévés meg hasonló személyiségre tett utalás már más kérdés. Ezek zöme felénk nem ismert, s a lábjegyzetek sem hozzák őket hozzánk közelebb – de gondolom, mindenkinek van tippje olyan szappanoperára, amitől egy normális ember falra mászik.

Mondjuk az relatív, hogy Bryson maga mennyire normális. OK, hogy van pár nyelvészettel kapcsolatos könyve, meg ugye ehhez hasonló útiregények, és hát a Majdnem minden rövid története sem azért kapott több díjat és elismerést, mert az írónak akkora a szakálla. De azért nekivágni vonattal-busszal annak az esős, fura országnak... És nagyon úgy tűnik, hogy a ’95-ös brit tömegközlekedési viszonyok vetekedtek a mai magyar állapotokkal, szóval ehhez azért kell bizonyos fokú megszállottság. És aztán ott van Bill bá humora, ami helyenként szeretne angolos lenni, de általában fárasztóan szellemeskedő, és sokszor (egy amerikaitól dicséretesen) politikailag inkorrekt. Vannak remek sztorijai, és saját magával sem tesz kivételt: ha lúzerként viselkedett, akkor leírja, ahogy volt. Nekem történetesen bejön ez, tudok rajta jókat nevetgélni, de komolyan azt gondoltam, hogy egy valamire való angol, akiről rosszat írt (és hát így vagy úgy, valami módon, az ország egész nagy részének beszól valami hiányosságáért), megfojtaná egy kanál teában, ha még egyszer betenné oda a lábát. Erre, kapaszkodjanak meg, kiderül, hogy 2003-ban az angol létet és helyzetet legtalálóbban lefestő könyvnek szavazták meg maguk az angolok, és számos brit díjban részesült érte.

És ez még mind semmi! Bryson ugyanis nem csak, hogy leírta, hogy mely helyeken mely épületek teszik tönkre az elképesztően gazdag és gyönyörűséges brit örökséget, de azóta egyik vezére egy olyan szervezetnek, ami épp azt tűzte ki céljául, hogy mindezeket megmentse (plusz újra Angliában él). Ezt mondjuk már a wikipedia-ról szedtem, de azért jó látni, hogy nem csak abban jeleskedik emberünk, hogy hogyan tegye nevetség és lesajnálás tárgyává egynémely települések vezetőit és randa építményeit, hanem abban is, hogy mindazt a rosszat, amit a háború után ízlés és ítélőképesség nélküli, pokolbéli tervezők és honatyák elkövettek, valahogy kijavítsák.

Persze a végére az olvasó is beleszeret Nagy-Britanniába, vágyik oda, hogy láthassa az elmúlt évszázadok és évezredek temérdek emlékét, a György- meg Viktória-korabeli épületeket, a kopár hegyeket, zöld mezőket és a háborgó tengert, ihasson egy jó pofa sört valamelyik hangulatos pubban, miután bőrig ázott, s közben bedobhassa a kérdést, amit sosem szabad feltenni a helybélieknek: hogy juthatna el a legkönnyebben innen egy olyan másik helyre, ami a Föld bármely más országában közelinek számítana.

Saiko Takaki: D, a vámpírvadász 1.

Kiadó: Könyvek Goodinvest Kft. / Fumax
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Kálovics Dalma
Eredeti cím: Hideyuki Kikuchi’s Vampire Hunter D, Volume 1
Az eredeti történetet átdolgozta és megrajzolta: Saiko Takaki
Oldalszám: 230
Ára: 2200 Ft

Kategória: képregény – manga / sci-fi, fantasy, horror

A világpremierrel egy időben, 2007. novemberében jelent meg magyarul is a D, a vámpírvadász manga első kötete, és ez a honi manga-kiadás történetében akár mérföldkőként is felfogható.

A 16 éven felülieknek ajánlott, kívül-belül igényes kivitelezésű kötet egy sajátos világba viszi az olvasót.
12090-ben járunk, egy nagyon távoli jövőben, túl az atomháborún, ami nem csupán megtizedelte a Föld lakosságát, de félelmetes mutánsokat is szült. Sok helyen a Nemesség uralkodik - így hívják magukat az akár évezredeket is megélt, roppant hatalommal bíró vámpírok.

Ám ellenfeleik is akadnak, elsősorban a vámpírvadászok, akik megelégelték, hogy ezek a legendás szörnyetegek sanyargatják az emberiség maradékát. Közöttük a legnagyobb D.
A teljes cikk az ekultura.hu-n olvasható.

Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Now Wait for Last Year
Oldalszám: 205
Ára: 2480 Ft
Kategória: sci-fi, fantasy / szépirodalom

Philip K. Dick 1963-ban írta, aztán átdolgozta, s végül ’66-ban jelentette meg ezen regényét, mondhatni, írói pályája delelőjén. Ekkor már túlvolt több fontos művén, sőt, a Várjuk a tavalyi évet épp a The Man In the High Castle (Az ember a Fellegvárban) Hugo-díja utáni rövid hipertermékeny időszakban született. Azon írásai egyike, amin erősen rajta hagyta nyomát második, csúful alakult házassága.

A „felszínen”, akár csak a szintén az otthoni gondoktól befolyásolt Az Alfa hold klánjai esetében, ez is egy speciálisan PKD-s sci-fi, ám gerincét mégiscsak a főszereplő, Dr. Eric Sweetscent feleségéhez, Kathy-hez kapcsolódó, roppant bonyolult viszonya adja. Amibe számos önéletrajzi elemet beleszőtt az író.

2055-öt írunk, és Sweetscent doktor a gazdag iparmágnás, Virgil Ackerman személyi orvosa. Munkája abból áll, hogy szükség esetén kicseréli természetellenesen magas kort megélő páciense épp tönkre menő szervét. Hamarosan azonban nála is nagyobb ember, az egész Földet kormányzó Gino Molinari veszi magához – aki viszont kiköti, hogy mindent tehetnek vele, kivéve a szervcserét. Márpedig a Girmo-ként is emlegetett főtitkár alighanem a legbetegesebb a világon – olyan borzalmas súly nyomja ugyanis a vállát, amivel szó szerint pusztító stressz jár.

Ebben a jövőben ugyanis az emberiség a Lilicsillag oldalán háborúban áll a nagyméretű rovarokkal, a rígekkel. Idővel azonban az olvasó számára is megkérdőjeleződik e szövetség értelme, tarthatósága. Hiszen hiába hasonlítanak oly’ nagy mértékben ránk a ’csillagiak (elvégre a terraiak az ő leszármazottaik), meglehetősen embertelenül, már-már náci-módra bánnak a földiekkel. Ráadásul rosszul áll a humanoidok szénája, a remélt gyors győzelem helyett a lassú vereség felé sodródnak. És Molinari volt az, aki belement ebbe a háborúba, övé a felelősség, s az a feladat is, hogy valahogy kihúzza a Terrát a slamasztikából. Ennyi mindent talán senki egyszeri emberfia nem tudna elviselni.

A regény másik fontos eleme a JJ-180 nevű drog. Sokáig nem világos, ki volt a kifejlesztője, miért is tette, és pontosan mi is a kábítószer hatása. De annyi bizonyos, hogy használóját azonnali és borzalmas függőségbe taszítja, ill. hogy véletlenszerű időugrással jár. S épp Kathy az egyike az elsőknek, akik beveszik...

Mindezen szálakból, a jól ismert PKD-i témákkal és elemekkel vegyítve egy részéről tipikusnak mondható regényt sző az író. Mondhatnám, hogy az időugrások miatt nehezen követhető a sztori, de ennél sokkal elborultabb dolgokat is írt. A kábítószerek, a párhuzamos világok, a pszichés zavarok, az emberiség és emberiesség problémaköre, és kíméletlen, paranoid önelemzése, sőt önreflexiója számos másik írásában is megjelenik. Ugyanakkor, amennyire tipikus, annyira egyéni is ez a könyve – hiszen minden művének valami egyedi gondolat, ötlet adja a kiindulópontját.

A Várjuk... sajátosságát azonban nem is az időutazás és az így elérhető mi-lett-volna/mi-lenne-ha világok adják, hanem a házasságról, s ennek kapcsán az erkölcsről és tisztességről leírt gondolatai. És bár saját élete és a könyv java nagyon is lesújtó képet fest erről az „intézményről”, a regény vége mégis valahogy pozitív üzenetet hordoz. Igaz, ezt is PKD-módra, szóval felér egy arculcsapással vagy hidegzuhannyal. Nem hiszem, hogy valaha is elhangzanak majd a kötet záró bekezdései egy házasságkötő teremben a házastársi lét magasztalásaként, mégis többet mondanak, mint sok sablonszöveg, ami esküvőkön elhangzik.

Nomad / Screen, 2008. febr. 7., Bp. Merlin

A Screen olyannyira kivételes, hogy még a szabályt sem erősíti. Nyilván a Douglas Adams-féle Galaxis útikalauz stopposoknak-ból ismert Valószínűtlenségi Hajtómű hozta őket létre. Szinte bármi, ami erre a zenekarra igaz, a lehetetlenhez közelít. Hogy Sajószentpéteren létrejöhetett egy ilyen banda, ilyen zenével. Hogy ’93-ban, a kor félkaotikus viszonyai között lemezt adhattak ki a Hungaroton Szarka Joseph-féle labeljénél. Hogy a nagy remények odavesztét és Hernyó, a magyar Morrison kiválását is ávészelték, s ’88 óta léteznek, és egyes mélytengeri állatokról is többen tudnak, mint róluk – és mégis olyan nótákat írnak, amik a Rolling Stones-tól és a Led Zeptől a Guns N’ Roses-on és a The Cult-on át a Pearl Jam-ig és a Screaming Trees-ig bármely bandának újabb milliós lemezeladásokat jelentenének.

’92-ben voltam először koncertjükön, és a 2003-as Sziget óta nem játszottak Pesten, szóval ezt a koncertet nem hagyhattam ki. A Merlin barátságos, tetszetős hely, nem rockerkocsma, de nem is sznobpalota. Igaz, a koncert/színházterem helyett a kávézóba szorult ki a buli, de a hangosítás OK volt.

Dudás Tom, a banda lelke relatíve vékonyabb-magasabb de szerethető hanggal bír, és Billy Duffy (The Cult) számos pózát sajátjaként hozza. Ugyanaz a tűz ég benne, mint a kezdetekkor, egyesül benne az ösztönös tehetség, a nemérdekel-rock & roll mentalitás és a gyermeki nyitottság. Minden hangjában, mozdulatában ott van a Feeling. Husi (Nagy László), a szólógitáros egyre jobban hasonlít valami régi vágású mesteremberre, abból a fajtából, amelyik nem csesz át senkit, de közben meg olyan érzéssel játszik, ami szintén csak kivételes kevesekre jellemző. Cserba Szabolcs dobos mit sem változott, sem a játéka. Remek díszítések és erőteljes alapozás, durvább témáknál vicsorgás. Szabó Peti basszer szintén ügyes zenész, plusz régi Bay Area thrasher, ami látszik is rajta. Jól eldumálgattunk a Forbidden, a Death Angel és a Carcass örömteli újraösszeállásáról, és arról, hogy mennyi esély van rá, hogy ide is eljöjjenek ezek.

A koncertet a klasszikus Begin the Season! albumot is nyitó Nowhere Else-zel kezdték, s arról még volt House Without Windows, It’s So Little és Another Somebody Inside Me. Újabb szürreális élmény: ezeket élőben hallani. De a későbbi nóták is jók voltak (pl. Save My Soul, God is on Holiday, Stay Here, Like the Sea, Amsterdam, stb.). Hogy ezek milyenek? Hát, kb. mint az említettek összekeverve. Mintha a VH1-t nézném, amikor épp csak jó rockot adnak. Egyszerűen kib...ott jó rockzene.

Hasonló jókat mondhatok el a Nomad-ról is. Ott is régi arcok zenélnek, már ami Fodit és Cicót illeti, akik a Sajószentpéterhez közeli Kazincbarcikáról indult The Bedlam alapemberei voltak. Ez már ugyan nem metal, de a Chilitől a Pearl Jam-ig elég sok mindenféle rock hatása megvan benne. Végál.om.. c. debütalbumukról egy híján minden dalt eljátszottak nekünk, és hát jó volt.

Fodi a Bedlam-os időkben csak legjobb napjain énekelt ilyen jól, mint manapság, Cicó pedig mindig is a legfeelingesebb gitárosok közé tartozott. De a társaik is baromi jók. Gátos Bálint helyett Drapos Gergő basszerkodott, nagy átéléssel és ügyességgel, a Kispálban és a Kisangyalban is doboló Mihalik Ábel meg közel zseni. Nem csak, hogy bármit eldobol, erővel és érzéssel, de amikor én már rég pörgetnék meg zúznék mint állat, olyankor Ábel sokszor inkább visszavesz, amivel bődületes húzást ad a zenének. E ritmusszekció játéka tele van élettel, s totálisan hiányzik belőle a gépiesség. Ettől annyira húzós, lüktető, élő még a leglassabb, legvisszafogottabb rész is a Nomad zenéjében.

Bejött az összes nóta, meg OK a 35-re készült klip, jó, hogy van humoruk, de a legeslegjobban most az Egy ember a világgal szemben tetszett. Ez egy líraibb, csöndesebb, aztán nekikeseredő, magával rántó nóta, ezzel zártak, és nagyot ütött.

A koncertnek külön ízt adott, hogy mögöttünk felsorakozott pár japán vagy hasonló csajszi, történetesen egyikük Fodi gyermekének édesanyja, és valami bámulatos bulizást vágtak le. Azt a zsivajt csakis a Miyazaki filmek azon jeleneteihez tudom hasonlítani, amikor egy rakás kislány kiabál és visong japánul. Úgyhogy a Miyao Hayazaki Sisterz nevet adtam nekik, és csuda mókásak voltak. Az Ally McBeal sorozat egyik részében volt valami ilyen baromság, hogy a pszichológusa azt javasolta Ally-nek, hogy amikor nehéz helyzetben van, fontos dolog előtt áll, és bátorításra van szüksége, akkor képzeljen maga mögé egy kórust, amint a kedvenc dalát éneklik, és az majd segít. Na, akinek a Miyao Hayazaki nővérek danolnak, az tuti vigyorog. :)

Geoff Ryman: Levegő

Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Héjj Katalin
Eredeti cím: Air
Sorozat: A képzelet mesterei
Oldalszám: 514
Ára: 2490 Ft
Kategória: szépirodalom / sci-fi, fantasy

Szívem szerint egy az egyben bemásolnám ide a kötet előszavát, mert annál jobban aligha fogom tudni leírni, miért kellene ezt a könyvet sokaknak elolvasnia. Arról szól, hogy az 1951-ben Kanadában született Geoff Ryman a mundane, azaz evilági sci-fi mozgalom elindítója. Ennek a lényege az, hogy a valószínűsíthető jövőt próbálja megragadni, s olyan kérdéseket boncolgat, melyekkel hamarosan szembe kell néznie az emberiségnek: az erőforrások kiapadása, a túlnépesedés – vagy épp az internet egy újabb szintje. Ezutóbbiról szól a British Science Fiction, James Tiptree, Jr. és Arthur C. Clarke díjakat elnyert Levegő.

A Levegő a net új formája 2020-ban, mely már nem számítógépekhez meg digitális tévékhez kapcsolódik, hanem egyenest az emberek fejében működik. Egy ilyen alapra számtalan különféle sztorit lehetne kitalálni, de Ryman olyan szélsőség felé ment el, ami aligha jutna eszébe bárkinek, aki sok könyvet szeretne eladni: azt mutatja be, milyen hatással jár a Levegő tesztje egy isten háta mögötti, világtól elzárt kis hegyi faluban. És nem holmi antropológiai-szociográfiai tanulmány született így – bár annak sem utolsó…

Kizuldah a falu neve (a leginkább Kazahsztánhoz hasonlító, kitalált Karzisztánban), és Csung Mae a főszereplőé. Ő a helyi divatszakértő, azon kevesek egyike, akik le-lejárogatnak a hegyvidékről a városba. Mae anyagbeszerző körútjain azonban nem csak divattippeket és sminktrükköket les el, de odafigyel arra is, mi történik a világban. Ez önmagában még nem tenné őt a haladás úttörőjévé, ám amikor lezajlik a Levegő bevezetés előtti, rövid tesztje, valami roppant furcsa történik vele. Pont akkor, amikor a hirtelen rájuk törő Levegő nekifog a formázásnak, azaz az emberi elme és a mai netes levelezéshez és böngészéshez nagyon is hasonló rendszer közötti összehangolásnak, Mae összekapcsolódik a nem várt esemény által okozott balesetben épp meghaló idős Tung asszonnyal. Aminek az lesz a következménye, hogy az öreg hölgy összes emléke, sőt lényének valamiféle lenyomata megmarad Mae-ben. S nem csak megmarad, de alkalmanként aktivizálja is magát. És ami még ezen is túlmutat: Mae néha a múltba ill. a jövőbe lát.

A Levegő megtapasztalása ráébreszti Mae-t: az ő világuknak vége, el fog múlni, s ha nem tesznek meg mindent, hogy a Levegő egy évvel később esedékes bevezetéséig minél többet megtanuljanak erről az új technikáról, és hogy mivel jár, akkor ők maguk is el fognak pusztulni. Csakhogy nem mindenki áll a haladás pártján, s Mae, akinek amúgy is volt irigye elég, hirtelen új ellenségeket szerez. Már a Levegő által benne előidézett változások miatt is közel jár ahhoz, hogy bomlott elméjűnek bélyegezzék és kiközösítsék, de az erős akaratú nő ráadásul szerelmi viszonyba bonyolódik az egyik falujabéli férfivel. Mindez csak visszaveti önként vállalt, óriási munkájában, hogy a falu egyetlen tévéje segítségével maga is minél többet tanuljon, majd tudását átadja a többieknek.

Márpedig Mae tényleg mindent megtesz: a Levegőben egy gurutól marketinget tanul, elindítja saját vállalkozását, segít az országában elnyomott kisebbségnek számító néphez tartozó barátnőjének kultúrájuk, örökségük átörökítésében – és egy látomása nyomán megpróbálja meggyőzni a falu lakóit, hogy újra eljöhet az árvíz, és mindenük odaveszhet. Csakhogy minél inkább erősködik, annál jobban és többen fordulnak el tőle… Pedig még meteorológiai szoftvert is beszerez, és a mérések egyre inkább a félelmeit látszanak igazolni…

A sztoriba Ryman vitt némi bizarrt is: Mae különös, gyomorbéli terhessége, valamint a kísérleti telepen megismert beszélő kutya elég elborult ötletek. De megvan a maguk helye ebben az óriási regényben. Ugyanis ez a könyv döbbenetesen sok mindenről szól, és ehhez Rymannek valóban elő kellett vennie extrém dolgokat is. Igen, földközeli sci-fi ez, de hogy is mutathatná be jobban az internet hatásait, ha nem így? Izgalmas ötlet pl., hogy New York-ban a Levegőben járók együtt alkotnak zenéket akár a világ legtávolabbi zugából összeszedett zene-mintákból (ezt hívják Kollabo mozgalomnak), de a legelmaradottabb apró településen, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol az emberek vérrel-verejtékkel öntözik a rizsföldeket, ott van csak igazán megrázó hatása mindennek! És nem ez az egyetlen momentuma a Levegő-nek, ami itt és most is igaz, létező.

Így a Levegő a múlt siratása is, és Ryman mélyen meghatóan ír arról, mit veszítünk s veszítettünk el. De nem egyoldalú, a Levegő előnyeiről is szól, arról a remélt, igazi összeköttetésről, ami segíthet akár egy ilyen szegény falucska lakóin is. Egyszersmind intés a vezető nagyhatalmak és mamutcégek felé, egyben emlékeztet a Föld elmaradott területeire, arra, hogy ott is emberek élnek.
Ugyanakkor szépirodalmi szintű a mű a jellemábrázolás tekintetében (is). Jellemzően Mae szemén keresztül látjuk a történéseket, s az ő szenvedélyessége, lelkiereje és zavarodottsága rendkívüli hatásfokkal jön át Ryman sorain. De csaknem az összes többi szereplőt is hitelesen jeleníti meg (persze, aki beszélő kutyát “alkot”, az önmagában is kissé nehezen elképzelhető…). Úgy tűnik, az író képben van mind a falusi viszonyok, mind a női lét, mind pedig úgy általában az emberi sors és lélek terén. Írónk bevallottan homoszexuális, amire könyvében nem sok jel utal, és nem is hiszem, hogy erőteljes empátiája merőben ennek a ténynek köszönhető. De az biztos, hogy nem mindennapi író.

Beszélgettem a kiadó jelen, A képzelet mesterei c. sorozatának szerkesztőjével, Kleinheincz Csillával az ide tartozó könyvek fogadtatásáról. És a helyzet siralmas, olyannyira, hogy nem tudni, meddig lesznek még képesek folytatni a sorozatot. Nem vagyok benne biztos, hogy arról van szó, hogy a magyar olvasóközönség nem érett még a képzelet irodalmának eme súlyosabb, mélyebb alkotásaira. Meglehet, arányaiban máshol is ugyanennyien olvassák pl. a Levegő-t, csak Amerikában vagy Németországban az a töredék százalék is elegendő embert jelent ahhoz, hogy megérje írni és kiadni ilyen könyveket. A magyar underground örök problémája, ugye. Bár ebben az is benne van, hogy idehaza a közvélemény még mindig alulértékeli a sci-fi/fantasy irányzatot, miközben a mágikus realizmust fennen dicséri boldog-boldogtalan. Meglehet, ha más kiadó, más körítéssel és marketinggel hozná ki pl. a Levegő-t vagy Kelly Link novelláit, sokkal jobban fogynának. De ez merő találgatás. És nyilván az sem vigasz a kiadó számára, hogy 5-10 év múlva sokan kultikus regényekként fogják majd számontartani a sorozatban megjelenő műveket.

De hogy így lesz, legalábbis a Levegő esetében, abban csaknem biztos vagyok. Ám az igazi az lenne, ha minél többen elolvasnák már most. Mert a net itt van, és már eddig is hatalmas változásokat hozott, és a Levegő, vagy valami hasonló el fog jönni, ha tetszik, ha nem. Rajtunk áll, mit és hogyan menekítünk át a régi világból, és hogyan fogadjuk az újat. Olyan árvízként, ami mindent elönt és elpusztít, vagy olyanként, amire fel lehet készülni, amit túl lehet élni, és a vele járó változásokhoz alkalmazkodni. Ha egy végletesen elmaradott helyen élő parasztasszony sorsán keresztül mutatja is be Ryman, attól még ez vár ránk.

Van egy kidolgozatlan teóriám, s különben is, aligha teljesen az enyém. De úgy látom, minden új technikai forradalom és vívmány valamit elvesz abból, amit maga az ember tud. Már nem tudunk úgy emlékezni, írni vagy számolni, mint azok, akiknek nem álltak rendelkezésükre különféle ábécék és írásformák, nyomtatott könyvek, számoló- ill. számítógépek. Viszont a mobiltelefonok és a net kapcsán sokan megtapasztaltuk már (magam is), hogy valaki épp akkor hívott fel vagy írt, amikor arra a valakire gondoltunk. Ebből kiindulva a Levegő nem légből kapott elképzelés (bocs), de talán olyasmi, amit talán mindent manipuláló kormányok és cégek nélkül is (újra?) létrehozhatunk és megtanulhatunk.

FreshFabrik / Oláh Szabolcs

A mostani (2008/02-es, nr. 201) Hammerben megjelent FreshFabrik interjú kimondottan és csakis Oláh Szabira vonatkozó részei nem kerültek be a lapba, de elég érdekesek, úgyhogy itt elolvashatók.

Szabi, Te rengeteg különféle projectben részt veszel, szerepelsz a Macskafogó musical-ben, megasztárosoknak írsz zenét, stúdiózol, producerkedsz, grafikus munkáid vannak. Hogy fér ennyi minden az idődbe?
„Mivel a FreshFabrik a lényeg, és azzal is csak nő a tennivaló, egyre nehezebben… Úgy 7-8 éve rock-metal - mi más :) - zenekarok demo-, majd lemezfelvételeivel kezdtem (az Eclipse “Ageless” EP-je volt az első!), de mára már teljes crossover zenei őrületté vált a Nordic Music, amit még a Freezer-es Stofival közösen alapítottunk anno. A grind-core-tól a Macskafogó musicalig (nem az új rajzfilm!) az autentikus cigány népzenén át szinte mindent csináltam / csináltunk már más-más szerepkörökben. Hol hangmérnök, hol zenei producer, hol dalszerző, vagy éppen hangszerelő, illetve session-zenész. Nagyon sokat lehet így tanulni, tapasztalatot szerezni, hogy még érettebb, kiforrottabb és eredetibb dolgokat tudjon az ember hozni a saját produkciójába, a FreshFabrik-ba. Ma már egyébként produkciós stúdióvá illetve céggé nőtte ki magát a dolog, a webdesign, grafika mellett főleg dalszerzés, hangszerelés és zenei produceri munka a fő profil, amit 2 éve már Leventével és Bécivel is együtt nyomunk. Legutóbb Rúzsa Magdi lemezére írtunk dalt, és Puskás Petit sikerült megnyerni a "progresszív rock 'n' roll-nak". (nevet)
Rengeteg olyan dolgot készítünk külön-külön, sőt most már legtöbbször együtt, amiről az emberek álmukban sem gondolnák, hogy mi vagyunk mögötte, de jobb is ez így, mi ebben a minőségünkben nem törünk pillanatnyi bulvár babérokra. Bárkinek írunk dalokat, de a legfontosabb szempont amellett, hogy számunkra vállalhatóak legyenek, hogy az előadó is magáénak érezze.”

Az is érdekelne, hogy a Haelo-t miért hagytad ott?
"A kérdésedre a válasz akár egy külön kis cikket is megtölthetne :), de röviden talán annyit érdemes az egészről tudni, hogy a zenekart én nem hagytam ott. Ez valamiért így alakult akkor, egy erős (személyi, zenei) átalakuláson ment át a Haelo, az eredeti after@all tagság nagyobb része – Rafi bőgős és Jani szintis, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, zenélgetünk – is azidőtájt távozott véglegesen. Azért sajnáltam a dolgot, mert Krisztiánnal (gitáros) jó volt zenélni, főleg hogy a végén már csak ketten szereztük a dalokat, és úgy éreztem, az én zenei világomat, gondolataimat is hűen tükrözi – mint a produkció énekese, gitárosa, hangmérnöke, producere, mindenese, talán ez nem is volt meglepő. Azt hiszem a Haelo (after@all) zeneiségét, szellemiségét még akaratlanul is viszem tovább. A zenekar neve is örökre hordozza már az enyémet :) (Oláh visszafelé Halo, ami eredetileg lett volna)"

És a Megasztár milyen hatással volt a pályádra?
"Örülök, hogy a részese lehettem, minden csúcspontjával, buktatójával, tanulságával együtt is, még ha sokan nagyon negatívan állnak is hozzá, ami bizonyos szinten érthető. Még jobban örülök, hogy abszolút sikerült a műsorban és főleg az utána következő turnén is önmagamat adni mind zeneileg, mind emberileg, és ahogy az ábra is mutatja, csak megmaradtam a kaptafánál, sőt...
Az egyik poén, hogy Levente először nem is tudta, hogy én a műsorban szereplek, és eleinte aggódott, de aztán látta, hogy nem vagyok az a kifejezett bulvárhuszár... Nálam mindig csak a zenéről szólt minden, egyébként ezért sem nagyon tudtak velem mit kezdeni, vagy akár eladni. Ki akartam próbálni magam, és kapcsolatokat építeni, ami sikerült is. Nagyon sok érdekes, értékes embert, zenészt ismerhettem meg ez időszak alatt. Ami nem sikerült, hogy szerettem volna "keményíteni" a műsoron. :) A ‘80-as évek döntőjén például a Faith No More Epic-jét nyomtam volna, csak hát nem lehetett..."

Julie Hearn: Nell - Egy boszorkány unokája

Kiadó: Orlando Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Kiss Zsuzsa
Eredeti cím: The Merrybegot
Oldalszám: 252
Ára: 2490 Ft
Kategória: szépirodalom / gyermek, ifjúsági / kaland

Julie Hearn a Harry Potter óta bámulatosan megerősödött (vagy legalábbis sokkal több figyelmet kapó) ifjúsági irodalom egyik új ásza. Eddigi négy regénye sokak tetszését elnyerte Angliában és Amerikában (ami több díjat és jelölést is jelent). S most magyarul is megjelent egy könyve, mely amúgy sorrendben a második volt.

A regény javarészt az 1640-es évek vidéki Angliájában játszódik, egy kicsiny faluban, oly’ korban s helyen, amikor s ahol a pogány és a vallásos, a királypártiak és az azok ellen lázadók ütköztek meg. Ám a történelem, az angol polgárháború csupán hátteréül szolgál e történetnek. Felbukkan ugyan a regény lapjain az ifjú II. Károly, valamint Matthew Hopkins fő boszorkány-veszejtő (witchfinder general)*, és Cromwell-t is felemlegetik, de az angol vidék folklórja (manók, azaz piskie-k, meg tündérek), flórája-faunája legalább ilyen fontos szereplők – s egyik sem annyira, mint a központi mondanivaló. Ahogy az is szinte másodlagos, hogy a könyv másik szálát Patience Madden évtizedekkel később, már az amerikai Salem-ben, egy puritán közösségben előadott gyónása adja.

Főszereplőnk Nell, a tizenéves fruska, a javasasszony unokája. A könyv eredeti címe Merrybegot, amit májusgyermeknek fordítottak. A régi angol néphit szerint a május 1.-én fogant gyermek ugyanis különleges hatalommal bír, s a természet sajátjaként védelmezi. Nell is ilyen, s ha csupán annyi dolga volna, hogy rohamosan hanyatló egészségű nagyanyjától mindent megtanuljon, hogy ő lehessen az utódja, akkor is volna épp elég baja – de abból talán nem született volna regény. Csakhogy a falu új, puritán szellemiséget hirdető, a pogány népszokásokat gyűlölő tiszteletese, és két lánya épp elég bajt hoz rá. Utóbbiakon ugyanis egyszerre ijesztő, félelmetes tünetek bukkannak fel, ráadásul mindhárman úgy vélik, boszorkányság áll mindezek hátterében, és nem rejtik véka alá azon véleményüket, hogy Nell vagy a nagyanyja a felelős.

Madden tiszteletes hívja a faluba Hopkins-t, a valóban létezett, számos nőt boszorkánynak nyilvánító, megkínzó és halálba küldő ex-ügyvédet, és mindaz, amit vele kapcsolatban leír Julie Hearn, a mai tudásunkon és a fellelhető dokumentumokon alapul. Bár ez az egész könyvre igaz, megannyi apró, ám sosem túlzásba vitt részlet van benne, amin érződik, hogy utánajárt az írónő. De sok minden az ő fantáziájának szüleménye.

Igaz is, szülemény. Már a regény elején igen alapos (bár nem eltúlzottan naturális) leírást kapunk egy szülésről, szóval gondolom, bizonyos érettségi fok fölött érdemes gyerek kezébe adni a könyvet. Egyébként ez a kendőzetlen, ám nem öncélú vagy brutális valóságábrázolás az egyik nagy erénye a regénynek. Így jön át csak igazán és hitelesen a szexualitással, vagy a nők akkori helyzetével kapcsolatos részek súlya – s különösképpen az a látlelet az emberiségről, ami sajnos messze nem csak az 1600-as évekre, de napjainkra is igaz. Mert mindaz a tragédia, fájdalom és szenvedés, ami ebben a történetben felbukkan, az emberi butaságra, ostobaságra vezethető vissza. Még csak azt sem mondanám, hogy az elvakult vallási fanatizmusra – ez nem egy wicca könyv, legyenek bár oly’ körökben alkalmazottak is a benne fellelhető varázsigék meg receptek. Julie Hearn csak azt mondja ki, hogy aki eltér az átlagtól, az valamelyest mindig is veszélyben volt, meg hogy az ember hajlamos a számára ismeretlenre agresszióval válaszolni.

Ezzel együtt pozitív, helyenként tündérmesés a könyv végkicsengése, legalábbis Nell tekintetében. Izgalmas történet ez, némi csavarral, bár nem tudom, ha nincs Potter, meg Celia Rees két boszorkányos könyve (Bűbájos Mary, Farkasszem), vagy akár egynémely Joanne Harris könyv, valaha is megszületett-e volna. (És akkor még Susanna Clarke Hollókirályához és Búcsúbáj hölgyei c. novelláskötetéhez is lehet hasonlítani, már csak a környezet miatt is.) De így is élvezetes olvasmány, s leginkább az üzenet, valamint az ízes-fűszeres írói stílus - és Kiss Zsuzsa remek fordítása - miatt. Nem hiszem, hogy az 1600-as években így beszéltek a jóravaló vagy épp az éjfélnél is sötétebb vidéki angolok, és Hearn el is ejt egy-két nem ide illő hasonlatot, fordulatot, de így is elbűvölő a könyv nyelvezete. Ahogy az egy ilyen témájú regénytől el is várható.

* A jó öreg Hopkins, aki bizonyára a Pokolban pörkölődik azóta is, több brit metal zenekart megihletett. A NWOBHM egyik legendás bandája, a Witchfinder General egyenest tőle vette a nevét, de a Cathedral is róla írta egyik legjobb nótáját, ahogy az Electric Wizard is írt róla dalt. Szóval trve doom figura :)

Jostein Gaarder: Tükör által homályosan

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Szöllősi Adrienne

Eredeti cím: I et speil, i en gåte
Oldalszám: 143
Ára: 1980 Ft
Kategória: szépirodalom / gyermek, ifjúsági

Jostein Gaarder, a filozófikus hajlamú norvég író 1991-ben írta meg a Sofie világa c. regényt, ami aztán világsikert hozott a számára. A nyugati filozófia történetét közérthető, részint regényes formában feldolgozó köteten kívül számos más írása jelent meg. Egy részük magyarul is, bár elég lassan, apránként jönnek csak ki idehaza a könyvei.

Ez a rövid regénykéje 1993-ban jelent meg eredetileg, 2 évvel a nagy mű után, ami akkor még el sem érte népszerűsége csúcsát. Ahogy azt Gaarder-től megszokhattuk, gondolatébresztő olvasmány, ami annak ellenére is kellemes, hogy kényes témához nyúl: a halálról szól (s mellette az életről is).

Cecilie a főszereplője, a súlyos beteg tinilány, aki ki sem teheti a lábát szobájából. Karácsony van, és Cecilie-hez, akinek bőven van ideje gondolkozni és ismeretterjesztő magazinokat bújni (mi egyebet is tehetne), egyszercsak különös látogató érkezik. Először nem is akarózik elhinnie, hogy sefiú-selány, légies, apró lény angyal. Márpedig annak mondja magát, Arielnek hívják, és szóba elegyedik a lánnyal, sőt, egyre sűrűbben néz be hozzá. Abban állapodnak meg, hogy Cecilie mesél neki arról, hogy milyen embernek lenni, milyen a mi hús-vér valóságunk, s ezért cserébe Ariel Isten s a teremtés titkairól beszél.

Valóban érdekes felvetés: hogyan tudnánk elmagyarázni valakinek, akinek nincs teste, s nem ismeri a fizikai érzéseket, hogy milyen is így élni. De minket, embereket, nyilván sokkal jobban izgat, hogy mi van a mi világunkon ill. rövidke életünkön túl. Gaarder mindezekre nem vallásos módon válaszol, azaz nem kinyilatkoztat, nem megfellebbezhetetlennek mondott igazságokat hangoztat. Sokkal inkább arra ösztönöz, hogy értékeljük az életet, ami nekünk adatott, s a saját válaszainkat magunk keressük s találjuk meg. S bár a regény és végkifejlete szép és szomorú, mindenképp vigasztaló.

Bár semmiképp sem Gaarder legjobb írása ez (ahogy Szöllősi Adrienne-től sem a legjobb fordítás), a Tükör által homályosan az a könyv, amit oda mernék adni a gyermeknek, aki már kezd tudatára ébredni az élet végességének. És bár a címe Szent Pál korinthusiakhoz írt első leveléből származik, és jellemzően a keresztény ill. viking kultúrkörre hivatkozik, nem hiszem, hogy más vallásúak vagy ateisták ne találnának benne olyat, ami őket is elgondolkodtatja.

Roddy Doyle: Henry csillaga

Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: N. Kiss Zsuzsa
Eredeti cím: A Star Called Henry
Oldalszám: 496
Ára: 2900 Ft
Kategória: szépirodalom

Szóval Roddy Doyle, akitől idehaza eddig jellemzően a Barrytown trilógia (The Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) és két mókás mese (A vihogik, Rover megmenti a Karácsonyt) jelent meg, alighanem napjaink legismertebb és legkedveltebb ír írója. Híres minimalista, hovatovább „ütős” stílusáról, remek humoráról, és nem tartom kizártnak, hogy aki csak a fentieket olvasta tőle, azt meglepi a Henry csillaga. Merthogy ez egy igen komor, nehéz regény.

Igaz, elsősorban attól az, amiről szól. Doyle stílusa nem üt el olyan nagyon attól, ahogy a Rabbitte család viszontagságairól írt a Barrytown-trilógiában, poénokat is vígan ereget. Csakhogy itt nem a ’80-as/’90-es évek ír átlagemberéről mesél, hanem egy Henry Smart nevű fiatalemberről, aki 1901-ben született Dublin nyomornegyedébe. S a füstös-mocskos, embertelen körülmények még csupán a kezdetet jelentik Henry-nek, aki csecsemőnek oly’ óriási, hogy a környékről mindenki összeszalad megnézni a csodás fiúcskát. Aki különben később is bír némi vonzerővel: olyan szemei vannak, hogy nem sok nő tud neki ellenállni. Amúgy a csóró családi háttér, a dublini utcák minden szennye-borzalma csak rásegít Henry koravénségére – hamar minden hájjal megkent, balhés utcakölyök lesz belőle, aki Victor nevű kisebb testvérével bármi furfangra és csínyre képes. Igaz, azok nélkül aligha élnének túl...

Aztán 1916-ban Henry-t ott találjuk – hol máshol? – a főpostán, részt vesz a húsvéti felkelésben, és azután is, úgy ’21-ig (avagy a könyv végéig, de azért némi kemény dokkmunkával kitöltött szünettel) egyre csak harcol. És miközben páratlan tehetségű gyilkos és felkelő, nők bálványa és iskolázatlan zseni, egyben kihasznált balek is, amint arra idővel ráébred. Mondhatnánk, hogy későn, de hát ’21-ben 20 éves, még előtte az élet... S Doyle megírta a könyv folytatását is, Oh, Play That Thing! címmel, s talán még több is lesz (a sorozatnak címe már van: The Last Roundup). Várjuk a magyar változatot. (Igaz is, a Barrytown trilógiát M. Nagy Miklós fordította remekül, féltem, hogy N. Kiss Zsuzsa nem tudja majd olyan jól, de szavam nem lehet, minden rendben.)

Henry egyben a mesélőnk is, öntörvényűsége nem csak cselekedeteiben, de narrációjában is megmutatkozik. Egyesek még García Márquezhez is hasonlítják emiatt a könyvet, már ami a nehezen követhető történetfonalat, meg a reális és a képzeletbeli összefonódását illeti, de annyira azért nem elborult a dolog. Viszont tényleg ütős, nem fukarkodik a dublini alvilági/nyomornegyedi szlenggel sem, bár nem öncélú. Vagy ha úgy tetszik: van, amit csak így lehet hitelesen elmesélni.

Ami az írek szabadságharcát illeti, melybe Henry inkább azért csöppen, mert egyszerűen ott van, és rühelli mindazt, ami körbeveszi, semmint azért, mert akkora hazafi volna, valószínűleg kő realistán ábrázolja. Nem csinál senkiből szentet, Doyle-nál még Michael Collins és a többi nagy (Patrick Pearse, Éamon de Valera, James Connolly, stb.) is mind emberi. Jó, az elnyomó angolokat ő sem dícséri, de elég valószínű, hogy valóságosabb leírását adja az eseményeknek, mint bármely történelemkönyv. Hogy a húsvéti felkelőket megannyi dublini is megköpködte, akik aztán később mégis megsiratták őket. Hogy a szabadságharcosok egyik-másika épp a kiontott véren hízott meg, és saját népén sem élősködött kevésbé, mint az angolok, meg hogy mennyi borzalmat vittek véghez olyan jelszavak mögé bújva, mint pl. szabadság meg Írország. Lehet, hogy amit Doyle leír, az egyes elvakult írek szemében szentségtörő (nem tudok róla, csak el tudom képzelni) – szerintem viszont helyén kezeli a dolgokat. A mi forradalmaink sem hiszem, hogy másként zajlottak, akkor is csak emberek voltak az emberek... Szóval, Doyle úgy ír az ír történelemről, ahogy az valójában történhetett, s akkor is igaznak tűnik a regény minden szava, ha Henry csak egy elképzelt figura, aki mítikus vonásokkal rendelkezik (jó, legalábbis egy s másban emlékeztet Cúchulainn-ra).

Mindemellett Doyle szól családról, szeretetről, szerelemtől és szexről, szellemekről, meg sok fura karaktert felvonultat, jelezvén, hogy a kaotikus, háborús időkben sem állt meg az élet, meg hogy nem volt mindenki az IRA tagja, és így tovább. Egy szó, mint száz, a Henry csillaga nagy élmény. Lehet rajta nevetni, sírni, filózni, és levonni következtetéseket. Pl. hogy akármi van, a kisember szívja meg. Meg hogy azért élni kell, akárhogy is.

Roddy Doyle: Rover megmenti a Karácsonyt

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Bosnyák Viktória
Eredeti cím: Rover saves Christmas
Illusztrálta: Brian Ajhar
Oldalszám: 160
Ára: 2299 Ft
Kategória: gyermek / ifjúsági

Az idén 50 éves Roddy Doyle egy nagyszerű, Booker-díjas ír író, akinek Barrytown trilógiája (The Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) sokak kedvence idehaza is, bár lassan ideje lenne az újra kiadásoknak (annál is inkább, mivel állítólag megírt hozzá még egy részt). Ebben a dublini proli Rabbitte család viszontagságos és mókás életével ismerkedhetünk meg (vagy legalábbis közülük kerül ki a főszereplők egyik-másika), de írt ezeknél borúsabb, komolyabb dolgokat is (nem mintha nem lenne ború és komolyság a trilógiában), mint amilyen a Henry csillaga, amiről nem sokára szintén írok ide. És írt ezeknél még idétlenebb könyveket is – a mesekönyveit. Amilyen cikkem tárgya is.

Az első gyermekkönyve a magyarul az Európánál megjelent A vihogik volt (pár szó róla e cikk végin), melynek több szereplője ismét felbukkan a Rover megmenti a Karácsonyt c. regénykében. A címbéli Rover az előbbiben még Csibész volt (hja, más a kiadó meg a fordító), de újfent Brian Ajhar mókás illusztrációi segítik Doyle fergetegesen poénos meséjének befogadását.

A sztori a címből kitalálható, de aki még nem olvasott Doyle-tól semmit, azt alkalmasint huncut orcánlegyintésként érheti az író vérbő humora, aminek akkor sem szab gátat, ha gyerekeknek ír. Az alapszituáció is elég nevetséges: Rudolf, a Télapó híres rénszarvasa pont Karácsony előestéjén (amit felénk Szentestének hívnak) beteget jelent, így szegény öreg vörössubásnak új szánhúzó után kell néznie. Csakhogy a többi szarvas nem elég jó ám, a husky-k, malamutok, szamojéd spiccek és egyéb szánhúzó kutyafajták valamiért nem jutnak eszébe, s végül Rovert, a külsőleg sovány és csapzott, amúgy minden hájjal megkent ír farkaskutyát kéri fel eme nemes feladat elvégzésére. Akadnak további segítői is, egy rakat ír gyerek, pár gyík, ilyesmik. És miközben minden pompásan alakul, Doyle olyanokat ír, hogy könnyeket csal az ember szemébe, igaz, elsősorban a harsány kacagás velejárójaként.

Ráadásul olyan meghökkentő poénokat is beszúr, mint pl. különféle fiktív fogkrémmárkák vérre menő reklámhadjárata, ami jelzi, hogy írónknak van ám véleménye a fogyasztói társadalomról is, és a legjobb lefegyverző módszert alkalmazza: nevetségessé teszi.

Eléggé eszement, de csuda pozitív könyvecske ez, kicsiknek és nagyoknak csak ajánlani tudom.

Az arany iránytű

Eredeti cím: The Golden Compass
Amerikai fantasy
Gyártás éve: 2007
Hossz: 114 perc
Rendező: Chris Weitz
Operatőr: Henry Braham
Forgatókönyv: Tom Stoppard, Chris Weitz
Eredeti történet: Philip Pullman
Zene: Alexandre Desplat
Főszereplők: Nicole Kidman, Daniel Craig, Dakota Blue Richards, Eva Green, Tom Courtenay, Sam Elliott
Gyártó: New Line Cinema, / Scholastic Productions / Depth of Field / Ingenious Film Partners / Rhythm and Hues
Hazai bemutató: 2007. 12. 13.
Forgalmazó: InterCom

Próbálom kitalálni, mit gondolnék, ha nem olvastam volna Philip Pullman eredetileg Északi fény címmel 1996-ban megjelent regényét (na meg Az Úr sötét anyagai trilógia további részeit, melyek együtt a harmadik helyezést érték el az angol Nagy Könyv szavazáson) – a könyvet, ami alapján ez a film készült. Feltételezem, ugyanazt, mint a legtöbben, akik nem olvasták, és fanyalognak rajta, hogy hát ja, látványos, de amúgy csak egy újabb fantasy film, egy újabb alternatív Föld – rahedli van ilyenekből, mióta a Gyűrűk Ura siker lett. És talán végigvenném, mi mire emlékeztet (Potter, Narnia, Karib-tenger kalózai, stb.). És ha esetleg hallottam volna emellett hírét, hogy a Vatikán azt javasolta a keresztény híveknek, hogy ne nézzék meg, akkor csudálkoztam volna erősen: azért, mert a Magisztérium emlékeztet a katolikus egyház leginkább hatalmi beállítottságú korszakára (ahogy más totális ellenőrzésre törő rendszerekre is, pl. a Szovjetunióra)?! Meg mert a boszorkány azt mondja benne, hogy háború jön, melynek a szabad akarat a tétje?! Ezt a badarságot...

Igen, Az arany iránytű egy roppant látványos, izgalmas kalandfilm. Aki nem olvasta a trilógiát, ennyivel elintézheti.

Csakhogy én olvastam. És nem tetszik, hogy a könyv vége lemaradt (amekkora bukta a film az USA-ban, aligha lesz ennek folytatása, amibe átpakolták...). És a daimónok, ama másik, a miénkhez sokban hasonlító világ emberi lelkeinek állat alakban történő megtestesülései sem mindig olyanok, mint elképzeltem. Ez persze minden könyvadaptációval így van, és a szemkápráztató filmes technika egy-két kivételtől eltekintve még mindig nem tud olyan beszélő állatokat varázsolni az élő emberi színészek mellé, hogy 100%-osan hihetőek legyenek. És van egy halom dolog, amit dramaturgiai ill. előre megfontolt hollywood-i szempontok miatt nem raktak vagy nem rakhattak a filmbe. És Sir Tom Stoppard neves drámaíró forgatókönyve bizonyára sokkal fajsúlyosabb volt, mint amit helyette használtak, Chris Weitz rendező tollából. De még így is sokkal jobb lett a mozi, mint vártam. De elsősorban a csuda izgalmas, pergő események, és a többnyire valóban Pullman-soraihoz hű, nem túlcsicsázott látvány miatt.

Adott tehát egy steampunk jellegű, részint a viktoriánus kort idéző világ, elsősorban is Oxford, Anglia, na meg Észak-Európa. Itt, az oxfordi Jordan egyetemen él Lyra Belacqua (Dakota Blue Richards is messze jobb, mint vártam), a 12 éves, barátkozós-játékos-eleven lány. Lyra egy csíny közepette kihallgatja tudós nagybátyja, Lord Asriel (az aktuális James Bond, Daniel Craig), és a Magisztrátus küldöttének beszélgetését, majd pedig leleplezi utóbbit, aki mérget önt előbbi tokajis üvegébe. Így veszi kezdetét a nagyszabású kaland, melynek hátteréből a könyvet nem ismerő csak annyit fog fel első látásra, hogy a Magisztrátus uralni akarja az embereket, és ezért gonosz kísérleteket folytat Északon – s mindezzel szemben áll Asriel, aki a Por-t kutatja. Erről a különös „valamiről” alig tudunk meg valamit, azt is csak ha nagyon figyelünk. A Por nem tapad a gyermekekhez (akiknek daimónja még nem öltötte fel végleges alakját), ugyanakkor a felnőttekre annál inkább. A regényben Pullman szépen levezeti, hogy ama világ Bibliája szerint a Por hozta az emberre Isten átkát, mert midőn megmutatta Ádámnak és Évának daimónjuk végső alakját, Isten kitagadá őket a Paradicsomból. És, kell-e mondanom, a sztori ennél jóval bonyolultabb.

Annyi mindenesetre lejön, hogy a Lyra-hoz került aletiométer, a címbéli arany iránytű, melyből egyetlen darab maradt csupán a Magisztérium ügyködésének köszönhetően, a Porral működik, annak segítségével mutatja meg szakavatott kezelőjének az igazságot. Bármely kérdésről. És az is hamar kiderül, hogy Lyrának van tehetsége a különös műszerhez. Sőt, ennél is többre hivatott, amint arra a szépséges boszorkány, Serafina Pekkala (Eva Green) a film egy pontján utal. S ha már női szépség: itt van még Nicole Kidman is, mint Mrs. Marisa Coulter, a Magisztérium „titkosügynöke”, aki elég jól alakítja a félelmetes és negédes, nagy hatalmú hölgyet. Coulter asszonynak Lyra-val is tervei vannak, ám ő igyekszik kicsúszni a kezei közül. Hol gyiptusok (azaz hajós cigányok – remek figurák), hol egy páncélosmedve (Iorek Byrnison-t is egész jól sikerült filmre vinni, párbaja a medvekirállyal különösen ütős), hol egy léghajós vén cowboy (Sam Elliott nagyszerű, mint Lee Scoresby) segítik útján.

Még egyszer mondom, látványos, izgalmas, fantáziadús kalandfilm ez így. Se több, se kevesebb.

De van mit mondanom a Vatikán véleményéről is. Először is, nyilvánvalóan nem a filmnek szól, azt épp eléggé békésre alakították. Persze, ha valóban a filmre haragudtak meg, akkor az elég meglepő, és ha valamelyik hívő mégis megnézi, és ennyi alapján ítél, s mellé őszinte, valószínűleg felteszi majd a kérdést: miért? Igaz, az egész trilógia egyik alapja ez az egyetlen kérdés... Szóval ha a három könyv együtt nem nyerte el a Vatikán tetszését, azt meg tudom érteni. Pullman a szabad akarat, a szabad gondolkodás mellett tör lándzsát, arra sarkall, hogy elgondolkodjunk Istenen, a világon, az élet értelmén, meg hasonlókon. (Tegyük hozzá: emellett az erkölcs, a bátorság, a barátság és a szeretet mellett is leteszi voksát, azt hirdetve varázslatos történetével, hogy ezek segítségével legyőzhető a rossz, elviselhetőbbé válik általuk a veszteség, és így tovább.)
De vajon a Vatikán ennyire lenézi a saját híveit, hogy nem feltételezi róluk, hogy el tudják dönteni, hogy mit gondolnak?! Ennyire gyengének véli hitüket, hogy feltételezi, egy ilyen film, de akár egy ilyen, a vallás létjogosultságát valóban megkérdőjelező mese, fantasy sztori megingathatja azt?!
S ha így tesznek, talán még igazuk is van. Nem mindenkinek van igazi, valódi, erős hite, aki templomba jár, aki egy paptól várja az útmutatást, a feloldozást, és a többi. Nem mindenkinek van annyi sütnivalója, hogy el tudja választani az ocsút a búzától, vagy Uram bocsá’, hogy kritikával, helyén kezelje Pullman műveit. De vannak ilyenek is. Számos keresztény újságíró, gondolkodó, egyáltalán, ember tartotta érdekes, figyelemre méltó könyvnek, élménynek Az Úr sötét anyagai trilógiát. (Egyikük érdekfeszítő interjút készített az íróval.) És meglehet, hogy a legtöbb vallásos ember nem így volna vele, talán még támadva is érezné a saját hitét (amire egy emelkedettebb lélek bizonyára csak legyint). De magába a filmbe belekötni... Akkor miért nem tiltatnak be mindent, ami az inkvizícióról, meg általában a vallás túlkapásairól, hibáiról szól?!
És biztos nem azért, mert az épp olyan badarság volna, mint a mai egyházat támadni ugyanezekért. Mint minden keresztényt, minden hívőt hibásnak tartani minden vétekért és bűnért, amit vallásuk valaha rég vétett. Mint elhallgatni azt a sok jót, azt a sok segítséget és szeretetet és támogatást, amit a vallás emberek millióinak ad ma is.
Mindazonáltal engedtessék meg, hogy mindenki maga dönthessen afelől, megnézi-e ezt a filmet, és ha megnézte, miként vélekedik róla. Ezt hívják ugyanis szabad akaratnak. És ha a Katolikus Egyház ezt meg akarja akadályozni, azzal pont azt segíti elő, amit a Magisztérium kivált Lord Asriel-ből...

Annak idején, a trilógia Magyar Könyvklub-féle első kiadása kapcsán írtam mindről röviden a Hammerbe (No. 148, 152, 155), ill. áttekintő jelleggel az ekultra. Utóbbi kivonata jön itt, hogy egy picit jobban megvilágítsam, miről szól Az Úr sötét anyagai trilógia (amit most az Alexandra adott ki újra):

...Pullman egy sajátos világot, vagy inkább világrendszert épít fel. Az első rész (Északi fény) teljes egészében egy, a miénkhez nagyon sokban hasonlító, de sokban el is térő, mágikusabb világban játszódik.
Mindvégig érdemes nagyon odafigyelni, mert a három könyv szép lassan bontja ki azt a roppant, monumentális történetet, mely végül is az egész világegyetemet uraló erők harcáról szól.
A több szálon futó történet apránként áll össze azzá a nagy egésszé. Pullman páratlan képzelőerejével valami egészen csodálatosat és nagyszerűt alkotott meg e három regényében.

Az első rész tehát az Északi fény, mely egy „alternatív Földön”, vagy még inkább egy párhuzamos világban játszódik. Talán kevésbé mesés és színes világ ez, mint pl. Harry Potteré, de a mágia itt is fontos szerepet játszik.
Zseniális vonásnak tartom a történet középpontjában álló aletiométer nevű eszközt, a daimónokat, valamint a világ felépítését. A Földön (Angliában és Északon) és valamikor a XX. században játszódik a regény, de ennek a világnak a történelme valahol a középkorban, de legkésőbb Kálvin idején gyökeresen más fordulatot vett.
Ennek következtében a regény jelene csak bizonyos dolgokban hasonlít a miénkére, másokban meghökkentően más. Az író pedig nem magyaráz semmit, az elejétől fogva „benne vagyunk” a történetben, és mindenre apránként derül fény. Ennek is köszönhető, hogy annyira izgalmas a könyv. Meg persze maga a sztori is módfelett érdekfeszítő.

A főszereplő egy különleges képességekkel bíró kislány, aki tudja használni az említett aletiométert, amivel szinte bármilyen kérdésére választ kaphat (és amiről a második részben majd kiderül, hogy a mi világunkban talán még a Ji King áll hozzá a legközelebb...).
Ami a daimónokat illeti: a könyvben - csaknem - minden embernek van ilyenje, valamiféle lény, a lélek része, állati formában való megtestesülése, aki az adott személy elválaszthatatlan része.
De vannak beszélő páncélos medvék (a panserbjorne), boszorkányok, utazás folyón, havon, levegőben, északi fény, a titokzatos Por, és mindenféle furcsa népek, egy egész csodálatos világ, amit az olvasó tágra kerekedett szemekkel fogad be a betűk varázslata segítségével.

A titokzatos kés-ben a történet ott folytatódik, ahol az előző némileg szomorúan abbamaradt, de az előzmények alapján sem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz majd a sztori. És nem csak azért, mert az eddig megismert szereplők, Aranyszájú Lyra, a boszorkányok, a gonoszok, az egész különös másik világ mellé az író beleszövi a mi jelen világunkat is, ahonnan egy tizenkét éves fiút, Will Parry-t teszi meg a másik főszereplővé. Hanem mert kiderül, hogy minden történés hátterében az áll, hogy Lyra apja, Lord Asriel a Fensőbbség, azaz Isten ellen szándékozik háborút indítani...
Döbbenetes mélységei vannak a történetnek. Hiszen az a felfogás, hogy a Fensőbbség és ügynökei meg akarják fosztani a Tudástól az embert és a többi értelmes lényt, Hermész Triszmegisztosz tanaira (és még nála is régebbi filozófiákra, hitekre) vezethető vissza.
A nevek is beszédesek, s ismerősek különféle népek mitológiáiból, amint maga a történet is olyan, mint egy regényesített formátumú mítosz, legenda: a hősöket égi hatalmak és varázstárgyak segítik, sok szereplő, aki az olvasó szívéhez nő, meghal, elbukik.

A borostyán látcső című befejező részben aztán szinte minden addigi fontos szereplő feltűnik - még olyanok is, akik időközben meghaltak... Lyra és Will ugyanis még a halottak birodalmába is alászáll - ami szintén jelzi, hogy milyen súlyú történések zajlanak e kötetben.
A történet, noha bonyolultnak látszik, nagyobb gyerekek számára is élvezhető, roppant izgalmas és magával ragadó. Philip Pullman nagy mesélő. Ugyanakkor az a döbbenetes mennyiségű utalás és tudás, amit az író beleszőtt a trilógiába, a felnőtt olvasókat is el fogja varázsolni. Ezek ugyanis mind-mind sajátos pluszt adnak a történethez, amit némi műveltséggel magában végiggondolhat, kibonthat az ember. Ritka az a mese vagy fantasy, amin ilyen sokat lehetne filózni!

Pullman sűrűn hangoztatja, hogy a történetek nagyon fontosak, és lényegében ezek tesznek minket emberré. És ebben tényleg jó példával jár elöl, mert ez a trilógia izgalmak és olvasmányosság terén vetekszik azokkal a kalandregényekkel, amiket az ember gyermekkorában remegve-szívdobogva olvas, fal, habzsol - s a hatása is olyan.
Ezért nevezhetjük épp ifjúsági irodalomnak is, meg fantasy-nak (szerintem abban a műfajban is klasszikus lehetne), de Pullman ki nem állhatja a kategorizálást. Humorát (melyről még nem szóltam) jellemzi ezen nyilatkozata: „Ha a kutyák vagy a macskák tudnának olvasni, akkor szerintem ők is bátran olvashatnák a regényeimet!” :)
Mindazonáltal, s ezt is az író mondja, e trilógia minden fantasztikuma mellett is egy olyan „hétköznapi” témáról szól, mint a felnőtté válás. Nem is vitatkozom vele.