Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Jigs & Reels
Oldalszám: 356
Ára: 2999 Ft
Kategória: szépirodalom, fantasy / sci-fi / horror

Nem ez az első Joanne Harris könyv, aminél leírom: aki csak a Csokoládé c. regényéből készült filmet látta, és abból indul ki, alaposan meg fog döbbeni, ha elolvassa ezt – de ennél fog a leginkább.

Eredetileg 2004-ben jelent meg ez a 22 novellát tartalmazó kötet, Jigs & Reels címmel, amit nehéz lenne jól magyarítani, és nem igazán szolgálná a kiadó érdekeit, ezzel együtt a Bársony és keserű mandula címnek is van létjogosultsága, még ha nem is fejezi ki azt a változatosságot, ami ebben a varázsos könyvben vár az olvasóra. Mert minden novella más és más; olyan sziporkázó ötletparádéban van részünk, amilyet mondjuk Neil Gaimannél tapasztalhatunk, sőt, helyenként még Ray Bradbury felülmúlhatatlan novelláinak szintjét is megközelíti. És bár sok írásban megjelenik az a fűszer-, íz- és illatgazdagság, ami Joanne „gasztroregényeit” jellemzi, és akadnak szívet melengető, szép, finom pillanatok is – valójában nem ezek vannak túlnyomó többségben.

Ami közös ezekben a novellákban, az az írónő életismeretéből ered. Még legbizarrabb, legfurább, legijesztőbb történeteiben is ott van a valós élet, az emberi lélek, viselkedés és motivációk ismerete, ami azonban nem holmi pszichológiai tudás, hanem a megélt életből és a mindenre nyitott és kíváncsi írói hozzáállásból fakad. Így pl. a Gastronomicon Lovecraft-paródiája (melyben Joanne öniróniája is megcsillan) nem az ősi „szakácskönyv” által megidézett, elmondhatatlan szörnyegetekről szól, hanem egy házasságról, egy nagyon is emberien viselkedő feleség szemszögéből.

Ügyes szerkesztői húzás, hogy a kötetet a Faith és Hope vásárolni indulnak nyitja. Két öreg hölgy, egyikük vak, másikuk tolókocsiba kényszerült, megszöknek a (több írásban is újra felbukkanó) Meadowbank Idősek Otthonából, hogy Londonba utazzanak egy koktélcseresznye-piros cipellő kedvéért. Annyi valódi báj és szépség és kedvesség van ebben az írásban, annyi igazi élet, annyi finom humor, hogy az olvasó azonnal beleszeret a könyvbe, és bizonyosan végigolvassa az egészet. Márpedig aztán jönnek keményebb írások… De igazából ez az első is épp elég sokat árul el az igazi életről. Hasonlóan emberséges történet még az Uzsonna, madarakkal és az Álom Tesco-kivitelben.

Bár volna mit mondanom mindegyik sztoriról, csak néhányat említek meg, hogy érzékeltessem a gyönyörködtető változatosságot. A Csúnya Nővér a közismert Hamupipőke mese szokatlan aspektusból. A ’81-es osztály egy boszorkányképző nevezett évfolyamának huszadik évfordulós találkozójáról szól, s igencsak emberinek mutatja a mágikus hatalommal bíró hölgyeket. Több írás is elborzasztó jövőképet fest, hol Szép új világ-módra (Szia, Viszlát!, Hely a nap alatt), hol Philip K. Dick meg Bradbury szellemiségét idézőn (pl. A J-ZUS gén); előbbiekben különösen erős a jelenkori civilizációnkat, társadalmunkat kritizáló hang. Joanne leplezetlenül rühelli a csinált divatokat, a tökéletes alakú, szépségű ember képét sújkoló médiát, az elembertelenedést (ld. még: Bárki lehet Nyalókalány!).

Külön érdekesség, hogy miközben írónőnk a sok-sok különféle, érdekes ötletből remek történeteket kanyarít, melyek egyike végigvisz egy adott hangulatot, képet, másika ütős csattanóra épít, harmadika meg megfejthetetlen és félelmetes – néha tetten érhető egy-egy olyan részlet megszületése, ami későbbi regényeiben visszaköszön. Így pl. (ha nem csalódom) itt írta le először a St. Oswald fiúgimnázium nevét, ahol aztán az Urak és játékosok c. regénye játszódott, valamint az említett ragyogó piros cipőhöz nagyon hasonló lett a „címszereplője” a Csokoládénak (ami nálunk Csokoládécipő címmel jelent meg, ám eredetiben Nyalókacipő). Az ilyen apróságok miatt is annyira szerethetők Joanne Harris írásai.

Kurt Vonnegut: Galápagos

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szántó György Tibor
Eredeti cím: Galapagos
Oldalszám: 344
Ára: 2450 Ft
Kategória: szépirodalom

Kurt Vonnegut 1985-ös regénye ez, mely ’93-ban már megjelent magyarul az Új Vénusz Lap- és Könyvkiadónál, Második édenkert címmel, egy sci-fi sorozatban, hozzá nem illő fémdelfinekkel a fedelén. Az új kiadás nem csak a borító, de a fordítás terén is alkalmazkodott Vonnegut szellemiségéhez.

A könyv fedelén látható leguán arckifejezése megdöbbentően hasonlít a szerző hátoldali fotójára. Mindketten mindentudó-elnéző pillantással merednek az olvasóra, mintha csak azt sugallnák: „Hajjaj, gyíkok, mi lesz veletek!”, de lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert a regény pontosan arról szól, hogy mi lesz velünk.

Biztos forrásból tudom, hogy a Maecenas Könyvkiadó nem azért döntött úgy, hogy Vonnegut-életműsorozatuk következő kötete ez az újrafordítás legyen, mert sejtelmük volt arról, hogy a valóságban is világgazdasági válság jön. Mindazonáltal a Galápagosban leírt történet első, a cselekményt mozgásba lendítő momentuma is ez. Igaz, a sztori szerint 1986-ban járunk, ráadásul az ember által kreált, természetellenes pénzügyi-gazdasági rendszer megrendülése csupán a kisebbik katasztrófa – a nagyobb egy olyan vírus felbukkanása, ami a Földkerekség minden nőjét meddővé teszi.

A regény azon kevesekről szól, akik túlélik mindezt, és a jövendő emberiség ősanyjai és ősapjai lesznek. Mesélőnk egy egymillió éves szellem, Kilgore Trout sci-fi író fia, Leon, aki már a problémák jelentkeztekor is túlvilágról visszamaradt, szökevény kukkolóként figyeli az eseményeket. És már igen hamar elkottyantja, ahogy azt alkotójától megszokhattuk, hogy mi is a sztori vége, azaz, hogy miféle életet élnek az evolúció folytán fókaszerűvé és kiváló halfogóvá vált emberek egymillió év múlva – egyszerűt, ám ők mégis élvezik. Az ám, viszont hogy a véletlenek micsoda összjátékára van szükség ahhoz, hogy fajunk egyáltalán fennmaradjon, azt az utolsó oldalakig sorolhatja. És persze arról is szó esik, hogy miként sodortuk önmagunkat ilyen helyzetbe.

Vonnegut, aki múlt évben belépett az öröklétbe vezető kék alagútba, elfilózott tehát azon, hogy a mi számos törvényes idiótát felvonultató, saját élőhelyét utolérhetetlen hatékonysággal pusztító fajtánk mivé is válhat, ha Charles Darwinnak volt igaza az evolúcióval kapcsolatosan. Persze mindezt a rá jellemző, összetéveszthetetlen stílusban és történetszövéssel teszi. S mivel a fura figurák és a különös véletlenek korábbi műveiben is alapvető elemek, itt szinte lubickol. Mert hiszen csupa díszpéldányból csinál ősatyát és –anyát, akik egy félresikerült expedíción hajótörést szenvednek, és megrekednek a Galápagos szigetek egyikén, ahova nem ér el a pusztító kór.

Márpedig hőseink ezen a vulkáni eredetű, emberi életre alig alkalmas helyen nem sokra mennek túlméretezett agyvelejükkel, eme csodálatos szervünkkel, aminek olyan fantasztikus alkotásokat köszönhetünk, mint az atombomba és további tömegpusztító fegyverek, vagy a depresszió, a szorongás, és megannyi egyéb pszichés probléma, vagy mindenféle intrikák, összeesküvések, csúnya, rossz, gonosz gondolatok, mint a hatalomvágy, és így tovább. Ezen a helyen bizony az marad életben, aki nem fagy meg a vízben meg éjjel, aki nem fő meg a nappali perzselő hőségben, aki képes gyorsan és hatékonyan halat fogni, mielőtt egy nála nagyobb hal felfalná őt. És az ifjabb Trout csupa jó hírrel szolgál: bizony, túléljük ezt is, és alkalmazkodunk, és prémmel fedetten, uszikálva, halászgatva, a fövenyen sütkérezve, egymillió év múlva remekül érezzük majd magunkat.

Mindezek mellett további alapos társadalomkritika, mindenféle népségek kifigurázása, egyszersmind elnéző szeretet és megértés tölti ki a könyv lapjait, vagy még inkább a sorok közeit, ahogy azt már Vonnegutnál megszokhattuk. És hogy Uram Tamás első fordítása helyett a Szántó György Tibor féle újat nyomtatták az első kiadásénál messze jobb minőségű papírra, az azért nagyon jó, mert a szöveg stílusa most végre tényleg vonnegutos, emellett a rengeteg darwini meg biológiai utalásnak, apróságnak, idézetnek is rendesen utánajárt az új fordító, nagyban elősegítve az egyébként igencsak sűrű, rétegzett szöveg megértését. Most végre méltó módon jelenhetett meg a Galápagos.

Robert E. Howard: Solomon Kane történetei

Kiadó: Tuan
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szántai Zsolt
Eredeti cím: The Savage Tales of Solomon Kane
Oldalszám: 356
Ára: 2490 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Robert E. Howard (1906-1936) életének mindössze 30 éve alatt annyi mindent megírt, hogy azzal idővel a fantasy irodalom egyik legnagyobb hatású írójává vált. Ő alkotta meg Conant a barbárt, a kard és az izmok erejében bízó, a mágiát gyűlölő klasszikus karaktert, megannyi későbbi fantasy hős nagy elődjét. Persze, Conan sem minden előkép nélküli figura, Howard megannyi ősi mítoszból (a kelta-germántól a görög-rómain át a keletiekig) merített történeteihez.

Ám Howard nem csak Conan sztorikat írt, és többi írásában is találunk érdekes, emlékezetes alakokat, meg persze sok izgalmat és borzongást. Példának okáért Bran Mak Morn és Kull király az ősi kelta legendákból születtek, míg a bokszoló Steve Costigan és a közel-keleten kalandozó El Borak az író „kortársai” voltak. De írt western történeteket is, meg középkoriakat, és így tovább. Solomon Kane pedig egy XVI-XVII. századi angol puritán, egy nagyon is sajátos figura, akihez összesen 16 írása kapcsolódik, köztük versek és töredékek is, melyek mind megtalálhatók e kötetben. Ezek egy része már megjelent magyarul, más fordításban, ám jó idővel ezelőtt. Mindezek mellett egy Lovecraft által írt megemlékezés ill. egy Rusty Burke-féle rövid életrajz olvasható még a könyvben (mindkettő a szerzőről, nyilván).

Itt a teljes cikk az ekulton.

Alan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők I. kötet

Mivel most az ekultra hamarabb felkerült a cikk, mint ide, nem rakom fel a blogra is, nem is idézek, legfeljebb később, mert momentán semmi időm, de szóval ez tényleg egy zseniális, óriási képregény, egyike a legjobbaknak, és valóban olyasmi, aminek fényében a képregény műfajt csesztetők és bírálók legtöbb érve és téves elképzelése halk pukkanás és némi pokolkő-aroma kíséretében foszlik semmivé, hahaha.

Itt a link.

Christopher Moore: Vérszívó démonok

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Bloodsucking Fiends
Oldalszám: 267
Ára: 2580 Ft
Kategória: humor, sci-fi / fantasy / horror

Christopher Moore valódi humorral rendelkező amerikai író, s mint ilyen, megbecsülni, óvni való kincs. Írt egyszer egy Biff evangéliuma (Lamb) c. könyvet, aminek címszereplője Jézus gyerekkori haverja volt, és elmeséli, mi történt azokban az években, amikről a Biblia mit sem árul el – na, azt sem előtte, sem azóta nem tudta überelni, de attól még szórakoztató a többi műve is.

A Vérszívó démonok eredetileg 1995-ben jelent meg, és Moore első San Francisco-ban játszódó regénye. Egyik fő- és pár szintén fontos szereplője rövidebb-hosszabb időre felbukkan a Mocskos meló-ban is (a Császár hatalmas fazon, és ráadásul történelmileg valós alapja is van), sőt, Rivera felügyelő már az Ördögöd van!-ban is, ami szerzőnk első könyve volt. Ez a „cameozás” szokása Moore-nak, és mivel valóban emlékezetes és izgalmas karaktereket alkot, jó szokás.

Szóval, Jody-t egy éjjelen vámpírrá teszik. Akaratán kívül, anélkül, hogy bármi infot kapna a miértekről és hogyanokról. A vörös hajú lánynak enélkül is lenne elég baja (szívtelen anya, korán lelécelt apa, problémás kapcsolatok hosszú sora, unalmas irodai meló), de így meg aztán pláne. Miközben igyekszik kitalálni, hogy mi is történt vele, és hogy újhalott vámpírként mire képes és mire nem, megismerkedik C. Thomas Flooddal, aki egy isten háta mögötti vidéki helyről jött Frisco-ba, hogy író legyen, bár valami közepesen gané éjszakai munkát talál csupán. Tommy alakjában bizony akad pár önéletrajzi vonás Moore részéről, de az sem mellékes, hogy megtudhatjuk, mit is művelnek az üzletközpontok éjjeli árufeltöltői a munkaidő alatt (párszor komolyan megfordult a fejemben, hogy ez a Moore Chuck Palahniuknak kacsintgat...). Jody hamar rájön, pár szexi trükkel könnyen tudja irányítani a fiatalembert, pár szexi trükkel igen könnyen tudja irányítani a fiatalembert, így ő lesz az, aki nappal a vámpírlány ügyeit intézheti (bár azon, hogy ki mosson, néha összevesznek). Ez így akár szép és jó is lehetne, San Francisco látott már ennél vaskosan bizarrabb párkapcsolatokat is, csakhogy a vámpír, aki Jody-t is azzá változtatta, újra meg újra gyilkol, méghozzá úgy, hogy a gyanút Jody-ra terelje. Megkezdődik hát a nyomozás, ill. a versenyfutás, mivel kiderül, hogy a titokzatos természetfeletti lény már Floodra feni a fogát.

Mindez lapos és unalmas is lehetne. De nem az. Moore olyan ügyesen keveri a humort, a romantikus, horrorisztikus ill. krimi szálakat, hogy a regény kb. úgy működik, mint a jobb fajta chips: baromi finom, és ha elkezded, nem bírod abbahagyni. OK, nem kapott el tőle egyszer sem a röhögőgörcs, ami más Moore műveknél bizony megesett, de épp eléggé szórakoztató és izgalmas a regény (a cselekmény és a szereplők) ahhoz, hogy ne érezzem igen drága és ritka szabadidőm vétkes elherdálásának a rá fordított órákat. Annak ellenére sem, hogy Pék Zoltán most kevésbé remekelt, legalábbis mintha csípőből fordította volna a cuccot, és nem figyelt az apró részletekre, mint pl. hogy ha még oly’ thaiföldi is, a macskaházat (cathouse) felénk bordélynak hívják, stb. De ez csak az én kukacoskodásom, amúgy minden rendben, jöhet a 2007-ben kiadott folytatás, a You Suck!

Clive Barker: Abarat

Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2008
Fordította: Maleczki Miklós
Eredeti cím: Abarat
Oldalszám: 330
Ára: 2670 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Clive Barker egyike azon újabb szerzőknek, akik valóban valami újat adtak választott irodalmi irányzatukhoz, és nem pusztán azzal, hogy különféle alstílusokat kevertek. Stephen King a horror megújítójaként emlegeti őt már kultikus korai sorozata, a Books of Blood (1984-85) kapcsán, a magyarul megjelent Kárhozat (The Damnation Game), Pokolkeltő (Hellraiser) és Az éjszaka gyermekei (Cabal) is a stílus remekművei közé tartoznak. De még többen ismerik és bálványozzák őt ’87-es, nálunk először ’90-ben megjelent Korbács (Weaveworld) című regényéért, amiben először engedte úgy igazán szabadjára képzeletének sziporkázó, varázslatos oldalát.

Azóta több könyvet is írt, amit már ez a határtalannak tetsző fantázia ural, még egyet említenék meg, a ’92-es The Thief of Always-t (Az öröklét tolvaja, 2001), mert ez volt az első gyermek/ifjúsági regénye. Az öt részesre tervezett Abarat (aminek harmadik része fog hamarosan megjelenni angolul) ugyanis e két vonal egyesítése – épp úgy élvezetet okozhat az olvasása a fiatalabb, mint a mesékre fogékony idősebb korosztálynak.

Röviden annyit írhatok le a történetről, hogy első számú főszereplője egy tinilány, Haplatán Cuki, aki a Minnesotában található, avagy isten háta mögötti Csirkeváron él, ahol minden eme háziszárnyasokról szól. Ez önmagában is elég baj egy nem teljesen csökött agyú leánynak, ám Cuki családi és iskolai körülményei is szörnyűek. Apja iszákos munkanélküli, aki úgy osztja a pofont, mintha kötelező lenne, tesójára nem számíthat, de életének számos csalódásába belefáradt anyjára sem. Így aztán egy szép napon, amikor tanárnője újfent megalázza és az igazgatóhoz küldi, Cuki kilép az iskola ajtaján, és kisétál egy elhagyatott mezőre. Ahol egy világítótorony áll – ezerkilométerekre bármely tengerparttól.

Cuki itt összetalálkozik Pajkos Jánossal, aki további hét testvérét hordja a fején egy agancs szerű kinövésen, és aki egy igen gonosz alak (sőt, Alak) elől menekül. Az események nyomban felpörögnek, és nem sokára ezek ketten (avagy kilencen) már egy másik világ tengerének hullámain utaznak. Abarat e csodás birodalom neve (míg a miénket Ideátnak hívják ott), és 25 szigetből áll: minden órának van saját szigete, és van egy további is, Odom Orma, a Huszonötödik Óra, ahova azonban javarészt senki nem teheti be a lábát. Mindegyik sziget külön világ, és Barker fantáziája csak úgy ontja magából a legkülönfélébb fura teremtményeket és helyeket. A cselekmény nem sokára több szálra bomlik: Cuki és a Jánosok külön válnak, ill. megismerhetünk kettőt azok közül, akik a szigetek fölötti teljes uralomra törnek. Kremátor Kristóf klasszikus sötét figura, aki, bár vannak emberi vonásai, alapvetően pont olyan, amilyennek a főgonosznak lennie kell. Rohó Pixler pedig, Kamexóváros ura, viszont a hataloméhes nyugati iparmágnás abarati megfelelője: azon ügyködik, hogy a Kamexó Kölyök és a vele hirdetett Csodaszer segítségével kiirtsa a szigetekről a mágiát, és mindenki az ő termékeit vásárolja. Rajtuk kívül még számtalan szereplővel találkozunk, az izgalmas események pedig mindvégig szédítő sebességgel követik egymást. Cuki sokszor szinte csak kapkodja a fejét, oly’ hirtelen jönnek az újabb és újabb kalandok, benyomások és nehézségek, bár az is hamar kiderül, hogy nem egy málészájú ideáti lányka, aki nem tud magával mit kezdeni a megváltozott körülmények között, hanem valaki, akinek abarati gyökerei is vannak, és igen sokra hivatott...

Barker világokat teremtő képzelete alighanem minden korábbinál jobban kiéli magát az Abarat sorozatban. Állítólag az egész úgy indult, hogy írónk festegetni kezdett: elkészített több, mint 300 olajfestményt, ami mind Abarathoz kapcsolódik, és csak azután fogott bele a történet megírásába – ami, mondom, még igen messze jár a végétől. Ezek a némileg gyerekes (némileg meg Van Gogh-os), de mindenképp kifejező és színes festmények illusztrálják a kapcsolódó honlapot (aminek jó lenne, ha lenne magyar verziója). Azt is olvastam, hogy a Disney már akkor szerződött Barkerrel, amikor még csak e képek léteztek. Szó volt külön Abarat részlegről Disneylandben, meg persze filmről is, de ezekből egyelőre semmi nem valósult meg.

Az Abaratban valóban benne van a potenciál, hogy Harry Potter vagy Star Wars méretű sikereket arasson. Barker elképesztő világot dolgozott ki hozzá, ami nagyon is működik. Az író jellegzetes, beteges horror dolgai mondjuk itt is fel-felbukkannak, de a Potter sorozaton nevelkedett, már nem gyerek, de még nem felnőtt korosztály ennyit még simán be tud fogadni. Az sem zavaró, hogy sokat merít a görög és egyéb ősi mitológiáktól C.S. Lewis-on át Michael Endéig mindenkitől, aki csak olyat írt, hogy az evilági hős átjut egy másik világba, mert épp eléggé egyéni, sajátos, különleges és izgalmas az egész.

Mégis vannak gondjaim az Abarat első könyvével. Miközben rengeteg (túlságosan sok) szereplő bukkan fel, és ömlik ránk az információ a szigetekről és népeiről, és miközben peregnek az események, valójában mégsem sok minden történik. De ez egy ilyen hosszúra tervezett sorozatnál érthető is: be kell mutatni ezt a varázslatos világot, hogy aztán érthető legyen, mi történik. Csakhogy mindeközben valami mégis hiányzik. Barker itt nem tud úgy elvarázsolni, mint a Korbáccsal, vagy mint Gaiman, és messze nincs benne annyi mélység, mint pl. Endénél. A nagyon jellegzetes, és nagyon beteges barkeri horrorral is ez a bajom: iszonyat mód ki van találva, de nincs mögötte igazából sok minden. Jelen könyv nagyjából összes üzenete Pixlerhez kapcsolódik, akinek a figurája és viselt dolgai akár a Disney-re is utalhatnak... De ezen kívül... Nem mondom, hogy minden eféle történetnek velős, mély mondanivalót kell hordoznia, de az Abarat első részében én nagyon keveset találtam, ami túlmutat a leírt szavak elsődleges jelentésén. Szó nincs olyan rétegekről, olyan szimbólumgazdagságról, mint pl. Ende Végtelen történetében, hogy akárhányszor olvasom, mindig új értelmét fedezem fel. Akármilyen sziporkázó is Barker fantáziája, az ő teremtményei és világa egyelőre nem hordoz sokkal többet annál, mint amit elsőre felfog az ember. De tudom, korai még ítélni, a hátralévő kötetekben még ott lehet a tuti, és nyilván nagyon-nagyon sok mindent csak a további négy könyv alapján fogunk megérteni, amikről itt esetleg még csak egy félmondat szól. (Bár valaki, aki olvasta a Days of Magic, Nights of War c. folytatást, azt mondta nekem, hogy ott sem jön meg, amit itt hiányolok...)

Ami a magyar fordítást illeti, Maleczki Miklós a beszédes nevek magyarítása mellett döntött (és persze Abaraton mindenre áll, hogy nomen est omen). Ezzel nagyban erősíti a történet mesés hangulatát, ugyanakkor, lévén ő sem olvashatott többet az első két résznél, megvan az a veszély (ami nyilván Tóth Tamás Boldizsárnak is állt a Potter sorozatnál), hogy a sztori későbbi fordulataiban kiderül, valamit máshogy kellett volna. Ahogy nézem, nem mindenütt törekedett a szószerintiségre, de többnyire sikerült hasonló hangulatú, hasonlót sejtető magyarításokat kiötölnie. Remélem, jól halad a folytatással is, és nem kell sokat várnunk, hogy megtudjuk, mi lesz Cuki és a többiek további sorsa!

Heinrich Harrer: Visszatérés Tibetbe

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordította: Horváth Sára
Eredeti cím: Return to Tibet
Oldalszám: 215
Ára: 2800 Ft
Kategória: ismeretterjesztő / tudományos, egyéb

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben c. könyvével világhírnévre szert tett osztrák hegymászó 1982-ben, harminc évvel azután, hogy a kínai támadások miatt elhagyta az országot, visszatért Tibetbe. Tapasztalatait ebben a könyvben írta le.

Nem kell hozzá különösebben ismerni az ázsiai ország utóbbi bő fél évszázadának történelmét, hogy tudja az ember, Harrert szomorú állapotok fogadták. A pekingi olimpia kapcsán is épp eleget hallhattunk arról, hogy Tibetben gondok vannak. Más kérdés, hogy – miként meg is jegyzi – szerzőnk azon kevesek egyike, akik úgy írhatnak a jelen helyzetről, hogy össze tudják hasonlítani a kínaiak benyomulása és hatalomátvétele előtti időkkel. És persze „Heinrig” iszonyatos pusztítás nyomaira lelt lényegében mindenütt, amerre járt. Igaz, a „négyek bandája” már a múlté volt, mire végre beutazási engedélyt kapott a világtól már adottságai (a Himalája égigérő hegyei) miatt is elzárt országba, és megkezdődött az „olvadás”. Harrer szinte szívszorító módon igyekszik megtalálni a pozitív változás jeleit, ám nem tudja palástolni mérhetetlen elkeseredését. Meglehet,’82-re, és talán azóta is (honnan is tudhatnám én azt) a kínaiak nyitottak a tibeti nép igényei felé, és megengedtek nekik ezt-azt, de a károk attól még helyreállíthatatlanok.

Túl azon, hogy a kínai kommunista terror mennyi áldozatot szedett a jóravaló tibetiek köréből, a kultúrájukat, vallásukat is csaknem teljesen eltörölték a Föld színéről. Harrer azt tapasztalta, hogy az emberek zöme, ha titokban, óvatosan is, de tartja hitét, és egyre várja őszentsége, a XIV. Dalai Láma visszatérését (bár annak esélye manapság megint csak paraszthajszálnyira van a nullától…) – de azt is látja, hogy a világba szétszóródott tibetiek nem mindegyike tudja megőrizni vallását, kultúráját. Az indiai és nepáli telepeik még őrzik, amit lehet, de ez nem változtat azon, hogy a kínaiak a buddhista kolostorok 99%-át lerombolták Tibetben, elloptak, összetörtek, megsemmisítettek mérhetetlenül sok pótolhatatlan kegytárgyat, thankát, szobrot, és így tovább. Amíg él a hit az emberek szívében, addig persze van remény – de azt hallom valakitől, aki sokkal többet tud mindezekről, mint én, hogy nem régiben már az utolsó tibeti gyógyító láma is kénytelen volt elmenekülni az országból. Meglehet, vannak még ott szerzetesek néhányan, de Harrer szerint mind öreg, nem látott sehol valódi novíciusokat – csak sok „kirakat szerzetest”, akik valójában kínai bérencek. Ugyanígy sok helyütt, a turisták elkápráztatására felújítások vannak, ám hamar kiderül, hogy az is csak dzsüma, hamis látszat, és valójában alig-alig zajlik a múlt emlékeinek restaurálása. A népnek 1982-ben már egy kicsit jobb volt, de a többség, pláne vidéken, továbbra is éhezett, és így tovább.

Harrer igyekszik diplomatikus lenni, reményt sugallni, meglátni a kínai diplomáciának (ill. a hangoztatott irányelvektől sokszor nagyon is eltérő tényeknek) a pozitívumait, mindazonáltal ő is látja, ami egy mit sem tudó európai számára is világos, hogy Kína soha nem fogja kiengedni markából Tibetet, mert érdekeik (pl. a természeti kincsek, s különösen a víz) mást diktálnak. Igaz, a tibetiek máshogy mérik az időt, ők tudnak várni, és láttunk már nagy birodalmakat összeomlani. És abban mindenképp igaza van az írónak, hogy Kína is jobban járna, ha engedményeket tenne Tibetnek, és annyi szabadságot, amiben élhető az élet…

Ami az írást magát illeti, Harrer nem lett jobb író a köztes három évtizedben, és egyébként is elkélt volna az eredeti szöveghez egy szerkesztő, aki a szerző csapongó gondolatait valamiféle rendbe szedi, ill. rámutat, hogy nagyon sokszor túl konkrétan ismétli a Hét év Tibetben c. könyvben már leírtakat. De amellett, hogy semmiképp sem olvasható úgy a könyv, mint Tibet XX. századi történelme, Harrer ezalkalommal is a rá jellemző nyitottsággal és figyelemmel jegyezte le, amit tapasztalt. És amit lépten-nyomon összevet azzal a Tibettel, amit a kínai áradat előtt megismert, amikor még ott lakott a Dalai Láma, és megtapasztalhatta az ország megannyi szépségét, népének kedvességét, stb. Harrer, bármit mondjanak is rá SS-múltja miatt (ő azt állítja, azért lépett be a náci pártba, hogy eljuthasson olyan keleti hegymászó expedíciókra, amiken részt venni sehogy máshogy nem lett volna esélye), elvitathatatlanul egyike volt azoknak, akik nagyon sokat tettek azért, hogy Tibet helyzetét megismerje a világ, és ebben ez a műve is fontos szerepet játszott.

A magyar kiadáshoz még annyit, hogy másvalaki fordította, ami kevésbé zavaró, mint szépirodalmi művek esetén volna, viszont egy szerkesztő ide is elkelt volna. Pl. mert a könyv végi fotóknál a tibeti nevek angolos átírással szerepelnek, míg a szövegben magyarosan. Meg többször említi a szöveg James Hiltontól a Valahol Tibetben c. könyvet. Mármost lehet, hogy a német kiadásnak ez a címe, de az 1933-as angol eredetinek Lost Horizons, magyarul pedig A kék hold völgye címmel jelent meg több ízben is (legutóbb 2006-ban) ez a fantasztikus regény, ami anno divatba hozta Tibetet, és sokakban elültette az író által kitalált, mennyei Shangri-la képzetét. Harrer egyébként a Tibetről szóló könyvekre is kitér, és ezt történetesen nem kárhoztatja, de néhány hamisítványról meg kitalációról lerántja a leplet. A téma iránt érdeklődőknek ez különösen hasznos rész, de amúgy is érdekes és megrázó, ahogy az író, aki 2006. január 7.-én hunyt el, összehasonlítja az ’50-es évek eleji Tibetet a ’80-as évek elejivel, és minden erejével igyekszik hinni abban, hogy apránként, lassan, de jobb lesz a tibetieknek.

Anne Rice: Vérhozsánna

Sorozat: Vámpírkrónikák
Kiadó: Dáin 2000
Kiadás éve: 2008
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Blood Canticle
Oldalszám: 315
Ára: 3890 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Gondolta-e vajon Anne Rice, mikor 1976-ban megjelentette az Interjú a vámpírral c. regényt, amit Michele nevű lánya 1972-ben leukémia miatt bekövetkezett halála után írt, hogy egy rendkívül sikeres, a vámpírirodalomra és a popkultúrára is nagy hatást kifejtő sorozat (Vámpírkrónikák) indul el, ami sok-sok éven át ad majd neki munkát és kenyeret?

S milyen fura az élet, a X. Vámpírkrónika (Vérhozsánna), a befejező regény egy újabb halálhoz köthető: az írónő férje, Stan Rice 2002 decemberében halt meg. De még fontosabb a könyv hátterére nézve, hogy Anne Rice 1996-ban visszatért római katolikus hitére, amit még 15 éves korában hagyott el. Ennek hatása egyre fokozódóan érződött könyvein, de a Vérhozsánnában borul csak igazán virágba.

Bár véleményem szerint a IX. Krónika, a Blackwood Farm egész jól sikerült, igazán az első három részt (II.: Lestat, a vámpír, III: A Kárhozottak királynője), ill. az V.-et (Memnoch a Sátán) tartom kimagaslónak – ill. a Mayfair boszorkányok élete trilógiát. Ezekben fektette le egy különleges világ, és az abban felbukkanó természetfeletti lények történetét, meglepően logikusan felépített hátterét, ill. ezekben volt a legtöbb filozófia és költészet. De már a Memnoch is megosztotta a rajongókat, mivel Lestat Menny- és Pokoljárása valóban elég meredek sztori, nem beszélve a vallással, túlvilággal kapcsolatos kérdések feszegetéséről – nekem mindenesetre nagy kedvencem. Ám a többi Krónika színvonala legalábbis ingadozó, hol izgalmasak és érdekesek az újabb és újabb szereplők és események, hol kevésbé. De egyet tudok érteni a Vérhozsánnát támadók tömegével: ez az utolsó rész tényleg a leggyengébb mind közül.

Igaz, ha valaki elolvasta a többit, ezt is el fogja, és nyilván senkinek sem ez lesz az első Rice könyve, pláne mivel 90%-ban nem értene belőle semmit. Szóval régi, tapasztalt Anne Rice-fanként az ember már könnyen szemet huny minden felett, amit az eddigiekben is megszokhattunk az írónőtől: dagályos, sokszor sznoboskodó stílus, fárasztóan affektáló, nyafogó szereplők, hiteltelenül túlcifrázott, sokszor negédes párbeszédek, inkább divatlapokba és lakberendezési magazinokba való öltözék- és szobaleírások, logikai hibák, egyáltalán: a Krónikák szappanoperásítása. Aki idáig eljutott, az már ezeken nem akadhat fenn.

Az viszont már tényleg erős, hogy a regény azzal kezdődik, hogy Lestat leírja, ő bizony szentté akar válni, és mindezt olyan stílusban adja elő, megfűszerezve az elégedetlenkedő olvasóknak szánt kiszólásokkal, hogy valóban, bennem is felmerült, hogy akkor én itt abba is hagyom az olvasást. Aztán, hogy megkaptuk Lestat tirádáit és hülyeségeit (könyörgöm, ne próbálja meg senki, sehogy megmagyarázni, hogy egy vámpír is Isten teremtménye meg ilyenek, ahogy Anne Rice némileg szánalmasan próbálta védeni bűnös múltját, midőn visszatért az Anyaszentegyház kebelére!), végre elindul a sztori. Bár annak ellenére, hogy a regény elvarr egy halom szálat, és egyesíti a Mayfair- és a vámpír-vonalat, valójában nem sok minden történik. A Mayfairek kezdetben csak abban kapcsolódtak a vámpírregényekhez, hogy történeteik ugyanazon világban játszódnak (na meg Anne szeretett New Orleans-ában), ám az utóbbi néhány Krónikában feltűnt egyik-másik Mayfair, a befejezésben pedig némelyikük főszereplővé lép elő.

A regény amúgy ott folytatódik, ahol a Blackwood Farm végén abbamaradt, és nem kell sok tehetség, hogy kitaláljuk, Quinn Blackwood haldokló szerelméből, Mona Mayfairből végül vámpír lesz. Igaz, Lestat változtatja azzá. Aztán sok oldal következik az ő civódásukkal (Quinn akár ha ott se lenne), majd szólnak nekik, hogy a Farmon gondok vannak, Patsy szelleme kísért. Lestat ezt is elintézi. Aztán Mona sírdogál, hogy hova lett Morrigan, az ő táltos kislánya (akinek a megszülésének köszönheti, hogy majdnem meghalt), és hogy biztos Rowan Mayfair, az „őrült tudós” tüntette el, meg ilyenek. Aztán végül így-úgy nyomára bukkannak a táltosoknak, odarepülnek, ott aztán ez van meg az, folyik a vér, majd túlélők haza, ki erre, ki arra, és végül marad annyi elvarratlan szál is, hogy ha mondjuk Anne Rice szintén író fia, Christopher megszorulna anyagilag, ne legyen nehéz folytatnia – de édesanyja már kijelentette, hogy ő vámpírkönyvet soha többet. S valóban, azóta Jézus azon éveiről írogat, amikről a Bibliából szinte semmit, s más apokrif iratokból sem sokat lehet leszűrni, szóval gyermekkoráról és a nyilvános működése előtti felnőtt éveiről (Christ the Lord a trilógia-, és Out of Egypt ill. The Road to Cana az eddig megjelent két rész címe, és van rá esély, hogy nem nagyon sokára magyarul is megjelennek).

Tudom, osztottam rendesen a fentiekben a Vérhozsánnát, de igazából el tudtam olvasni anélkül, hogy az agyamra ment volna, szóval léteznek ennél messze rémesebb könyvek is. Meg akinek csak ennél tűntek fel Anne Rice hibái, annak amúgy is problémái vannak az érzékelésével. Lestat viselkedését sem nevezném égbekiáltóan logikátlannak – eddig sem az ésszerűség és megfontoltság vezette, abba meg kár is belemenni, hogy egy bő 200 éve létező vámpír vajon hogy gondolkodik meg cselekszik. Nem tudjuk elképzelni, mert mi nem élünk addig, és így tovább. Ilyen erővel akár Anne Rice verziója is igaz lehet. És akármilyen hajmeresztő is Lestat Isten felé fordulása, azt azért ne feledjük, hogy Rice regényeiben mindig is ott volt a vallásosság, a hit, még ha sokszor akár egészen más formában, és pláne nem mindig ilyen pozitív előjellel. És mivel az írónő úgy döntött, ez és ilyen lesz az utolsó Vámpírkrónika, azok, akik a többit olvasták, ezt el kell, hogy fogadják, ha másért nem, hát a korábbi, még igazán nagyszerű művek megalkotója iránti tiszteletből.

Hideyuki Kikuchi-Saiko Takaki: D, a vámpírvadász 2.

Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Kálovics Dalma
Eredeti cím: Hideyuki Kikuchi's Vampire Hunter D, Vol. 2
Az eredeti történetet átdolgozta és megrajzolta: Saiko Takaki
Oldalszám: 235
Ára: 2200 Ft
Kategória: képregény / manga

D, a vámpírvadász történetei eredetileg regényben jelentek meg (18 kötet eddig!), majd film készült belőlük – s csak múlt évben indult el a manga verzió. A Fumax a 2. részt is a világpremierrel egyidőben tudta kihozni (cikk az 1.-ről), a minőség pedig részükről is jobb lett, ahogy Saiko Takaki (aki nem csak rajzolja, de át is írja a sztorikat) is fejlődött.

Főhősünk, aki dhampir, tehát félember és félvámpír, ki tudja, hova vezető útja során Tepes falujába érkezik. A település melletti dombon egy fenyegető, ősi rom áll, amiről azt rebesgetik, egykoron a Nemesség (azaz a vámpír faj) emelte, hogy kikísérletezze, mint lehetnének képesek nappal is járni. Ám ez nem evidens az ott lakók számára – szinte senki nem tudja, mi történt ott évszázadokkal korábban. Csakhogy történetünk kezdete előtt egy évtizeddel négy falusi gyerek eltűnt a várrom közelében, s mikor pár héttel később felbukkantak, már csak hárman voltak, semmire sem emlékeztek, ám egyikük megőrült. D érkezésekor pedig néhány ember fényes nappal esik áldozatul vámpírok harapásának... A falu természetesen a három eltűnt és megkerült egykori gyereket gyanúsítja, de nincs bizonyíték sem a falu tanítója, sem a gyönyörű lány (akit a polgármester kihasznál, és aki a nagyvárosba készül), sem a bolond fiú ellen...

D persze másokra gyanakszik, és a némileg megtekert, avagy néhol kissé nehezen követhető cselekményszál végül nem is olyan könnyen kikövetkeztethető, érdekes végkifejletig fut. Mindeközben vámpírvadász hősünknek többször is elő kell kapnia a kardját, és Bal Kéz tudására is szüksége van, hogy kiderítse, hogy mi történik, s főleg, hogy mi történt évszázadokkal korábban abban a várban.

Túl sokat most sem tudunk meg a titokzatos D kilétéről, múltjáról, Saiko (és Kikuchi mester) igen szűkmarkúan mérik az információt, epizódonként egy-egy cseppnyivel gazdagítva csupán a képet. A 2. részből csupán annyi világlik ki, hogy D is egy kísérlet eredménye, ám ennél többet maximum sejteni lehet. Ez az erős titokzatoskodás azonban nagyon jót tesz a sorozatnak, hiszen D rendkívüli figura még a szörnyen kiterjedt vámpír-irodalomban is.

Emellett, bár a történet sem érdektelen, most is a képivilág és az atmoszféra a kötet legnagyobb erőssége. Vannak ugyan képek, amiket nem könnyű megfejteni, de összességében Saiko egyszerűsített a stíluson, amennyiben nem visz bele olyan sokféle elemet, mint az első kötetbe. Ugyanakkor a horrorisztikus részek rémesebbek, az akciók különlegesebbek, a tájat, színhelyet, hangulatot bemutató képek pedig kifejezőbbek lettek. Az arcábrázolása is jobb, már könnyebb megkülönböztetni az egyes szereplőket, és a közvetített érzelmek is jobban átjönnek (még az elfojtott vagy titkolt gondolatok is).

Súlyos, komor epizód ez, mely nem csupán horror és erotikus elemei miatt nem ajánlott 16 éves kor alatt. Az őszre ígért 3. rész pedig az, amelyből a 2000-ben bemutatott, idehaza is kapható D, a vámpírvadász – Vérszomj c. anime készült.

Heinrich Harrer: Hét év Tibetben

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2005
Fordította: Hensch Aladár
Eredeti cím: Sieben Jahre in Tibet: mein Leben am Hofe des Dalai Lama
Oldalszám: 448
Ára: 3300 Ft
Kategória: ismeretterjesztő, egyéb

Manapság rengeteg könyv, hír és film szól Tibetről, ám Heinrich Harrer egyike volt az elsőknek, akik erre a különös országra irányították a világ figyelmét. Ott volt, már őszentsége, a XIV. Dalai Láma személyes tanáraként, mikor a folyamatos kínai fenyegetés tettekben is formát öltött, s ezért 1951-ben Harrer is elhagyta az országot. Ez az először 1952-ben megjelent könyv az ott töltött kalandos, szenvedéssel és élményekkel teli hét évről szól. Rögtön nagy siker lett, azóta több, mint 40 nyelvre fordították le, és a belőle készült ’96-os film (Jean-Jacques Annaud rendezésében, Brad Pitt főszereplésével) szintén sokak szemét nyitotta fel Kína Tibethez való viszonyára…

Az osztrák Heinrich Harrer 1912-ben született, és minden adottsága megvolt, hogy korának legnagyobb hegymászói közé tartozzon – egyet kivéve: a pénzt. Így is szép nevet szerzett magának, de arra, hogy messze tájak hegycsúcsait is megmászhassa, nem voltak meg az anyagi keretei. Ám mivel hallotta, hogy a németek expedíciót szerveznek a Nanga Parbat megmászására Indiába, belépett a náci pártba, és hamarosan őt is beválogatták a résztvevők közé. Ám ott tartózkodásuk ideje alatt kitört a II. Világháború, s ők nyomban angol hadifogságba estek. Többszöri szökési kísérletei végül sikerrel jártak, és a könyv első kb. 150 oldala arról a szinte emberfeletti vándorlásról szól, ahogy Harrer és társa átjutottak az indiai-tibeti határon, és sokszor szinte megmászhatatlan terepen, akár mínusz 30 fokos hidegben végül eljutottak Tibet fővárosába. Ez a rengeteg fáradsággal, fájdalommal és nehézséggel teli, 2000 km-es és 21 hónapos út csaknem életükbe került, s bár Lhászában jobban fogadták őket, mint addig szinte bárhol, még beletelt némi időbe, mire munkát és saját szállást kaptak a kormánytól.

Harrer idővel felkelti az akkor még mindössze 11 esztendős XIV. Dalai Láma (avagy Kundün) érdeklődését, és a bonyolult, nehézkes protokoll szabályokat betartva végül megvalósul kettejük találkozója. Ennek folyományaként Harrer előbb tanítója, majd barátja lesz az ifjú istenkirálynak, akiről nem csak az derül ki, hogy az ősi törvények és szokások miatt rendkívül magányos, nem gyereknek való életet kénytelen élni, de az is, hogy korát meghazudtolóan értelmes, fogékony és okos ember, aki már ilyen korán egyértelmű jeleit mutatta annak, hogy nagy vallási vezető, a béke és szeretet igazi hírnöke lesz belőle majdan. Ám bármily jól alakuljon is szerzőnk sorsa, ő sem vonhatja ki magát a Tibetben zajló események hatása alól, így mikor 1951-ben a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg behatol az országba, végül ő is kénytelen elhagyni azt.

Harrer be is vallja, hogy nem tartja magát írónak, és valóban, stílusa sokszor nem az igazi, bár egyes emelkedettebb pillanatok leírásakor átragyog azok nagyszerűsége. S így is olvasmányos, érdekes kötet ez, és amit leír, az nagyon ott van. Lévén önmagát felvilágosult elmének tartó, művelt férfiú és igazi sportember, Harrer távolságtartással kezeli a tibetiek vallását, szokásait, tradícióit, ám, ha nem is lett belőle buddhista, mégis átviláglik, hogy minden, amit tapasztalt, megérintette a lelkét. Materiális világfelfogása ellenére is átjön a könyvből Tibet hangulata, az a tisztaság, sajátos filozófia és életmód, ami szinte páratlan e Földön. Harrer pontos, alapos megfigyelésekből született leírásai nyomán egy számunkra oly’ idegen, részint idilli, részint nem igazán embernek való világot ismerhetünk meg. S nem csak a tibetiek mély, életük minden apró részletét átható vallásossága jelenik meg, de hétköznapjaik, apró-cseprő gondjaik is; kiderül, hogy kissé bumfordi, ám szeretetre méltó humoruk van, meg az is, hogy az állam vezetése náluk sem (volt) egységes, hatalmi harcok, intrikák a tibeti kormányban és az egyes nagy kolostorok között is zajlanak, és így tovább. A könyvet fekete-fehér fotók sora illusztrálja, s egy térképen követhetjük nyomon Harrerék útját a világ legmagasabban fekvő országában.

A filmverzió persze jóval kalandosabb, Harrer/Pitt figurája sokkal ellentmondásosabbra van véve (teret adva ezzel a jellemfejlődés ábrázolásának), és bár a könyv messze több információt, tudnivalót hordoz, mindkét verzió alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet arra, amit Kína Tibettel művel. Mert az, hogy ’51 óta a buddhista kolostorok 99%-át felrobbantották, meg amiket az Olimpia előtt és alatt is hallani lehetett (bebörtönzések, tüntetők közé lövés, stb.) pontosan ugyanaz az eljárás, amit a spanyolok, angolok és társaik műveltek az amerikai indiánokkal – és nyilván még számtalan hasonló példát lehetne felhozni a történelemből, amikor egy nagyobb hatalommal bíró nemzet elpusztít egy másik népet és kultúrát… (Történetesen nekünk is megvolt a magunk 40 éve, ugye, amiről sokat lehet vitázni, de az nem nagyon kérdéses, mindenféle politikai felhangtól függetlenül, hogy a saját, magyar kultúránk iszonyatos veszteségeket szenvedett alatta/általa...) Kérdeztem erről valakit, aki jobban képben van mind a tibeti buddhizmusban, mind Tibet történelmében, és ő azt mondta, hogy minden országnak van karmája. Márpedig volt, hogy tibeti hódítók igázták le fél Kínát… Mindazonáltal amit fél évszázada a Kínai Népköztársaság művel, az égbe kiáltó, és az Olimpiával (meg amúgy is, az irdatlan pénzekhez kapcsolódó üzleti érdekek kapcsán) a nyugati világ lényegében legitimizálja mindezt. Na persze, Kína immáron nagyhatalom, nem szerény fenyegetést is jelent, másfelől meg ugye az üzlet, és a többi… De vajon tényleg nem lehet tenni semmit Tibetért? Tényleg vesznie kell páratlan kultúrájuknak, vallásuknak, tudásuknak?

Akárhogy is, azt hiszem én is, amit a tibetiek írtak ki ellenállásuk kifejezéseként a falakra: „Az istenek végül győzni fognak!”

Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Galactic Pot-Healer
Oldalszám: 182
Ára: 2480 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Bizarr címet kapott Philip K. Dick eredetileg 1969-ben megjelent regénye, de a tartalma még annál is bizarrabb. Dick sosem írt egyszerű, szimpla és könnyen követhető dolgokat, de bizonyos értelemben ez az egyik legborultabb műve. Néha határozottan az az érzésem, hogy PKD úgy kísérletezett az írással, mint egy isten a teremtményeivel: mindig ugyanazokat a kérdéseket, témákat járta körül ezernyi féleképp, hátha meglesz a megfejtés. És amire a Galaktikus cserépgyógyász-ban jut, annak fényében örülhetünk, hogy nem hagyta abba ezután az írást...

A főszereplő Joe Fernwright, aki valóban cserépgyógyász: nem szimplán toldoz és foldoz, de eredeti állapotukban állítja helyre a különféle kerámiákat. Teszi mindezt egy némileg 1984/Fahrenheit 451-jellegű jövőben, amikor is a többségnek nincs munkája, és embertelen körülmények között tengeti mindennapjait, de akinek van, az is jobbára csak unatkozni jár a munkahelyére. Így van ezzel Joe is, aki már 7 hónapja nem kapott megbízást, s mivel a feleségétől is elvált (ja, már megint a maga életének csúfságaiból merít írónk), épp azon filózik, hogy feladja. Ám mielőtt öngyilkosságot követhetne el, rejtélyes üzenetet kap – s vele egy irdatlan pénzzel és melóval járó megrendelést. Méghozzá, amint azt apránként kideríti, egy másik bolygón élő, félisteni entitástól, akit Glimmungnak hívnak.

Hamarosan már a Plowman planétára tartó rakétán ül Fernwright, számos más humanoid és egyéb élőlény társaságában, akiket mind Glimmung szervezett be a nagy munkára: hogy kiemeljék a Mare Nostrum nevű óceánból Heldscalla katedrálisát. Mindannyian romokban heverő, élni sem érdemes életet hagynak maguk mögött, ám egyikük sem tudja, mire számítson. Ami pedig következik, arra még a legedzettebb, legfanatikusabb Dick rajongók sem biztos, hogy fel vannak készülve...

Megmondom őszintén, sokszor volt olyan érzésem a rövid regényt olvasva, hogy Dick szórakozik, humorizál. Egyes momentumoknál (pl. a beszédstílust váltó robot esetében) ez egyértelmű, máskor viszont nem lehet tudni, hogy szivatja-e az olvasót, vagy komolyan gondolja. De ahogy egyre sűrűsödött a cselekmény, és egyre jöttek a filozófiai és pszichológiai rétegek, ez az érzés háttérbe szorult, és helyette egy jókora kérdőjel maradt. Túl azon, hogy bárki Dick-fan számára elég nyilvánvalóan a Mester saját írói frusztrációját és elégedetlenségét jeleníti meg e többszörösen megcsavart történetben, mindez valójában sehova sem visz. A Sutin-féle életrajzból (Isteni inváziók, Agave Könyvek 2007) tudom, hogy Dick ekkortájt olyanokat írt, hogy mindenki az égben keresi Istent, ahelyett, hogy a csatornában kutatná, és ennek megfelelő ez a regény is, hiszen hetet-havat összehajigál, amit csak talál a saját pszichéjének és elméjének labirintusában, beleszövi Faust-ot, ősi mítoszok alvilágjárásait, de ha úgy tetszik, Glimmung és a tengermélyi dolgok a lovecrafti Cthulhu-legendákat is megidézik. Igen, sok-sok mindent bele lehet magyarázni, de attól még épp arról szól, hogy semminek semmi értelme. S mindezt úgy, hogy iszonyatosan nehéz követni az eseményeket, meg hogy ki kivel van.

Csak míg Dick így érzett saját magával kapcsolatban, megalkotott számtalan olyan regényt és novellát, amik a spekulatív irodalom legnagyobb hatású író-óriásai közé emelték őt. Meglehet, hogy ezt maga sosem tudta, nem fogta fel, vagy nem értékelte – de vajon nekünk kell-e eldönteni, minek van értelme, vagy a kortársaknak, netán az utókornak?! És az ezen való merengés vezet egyáltalán bárhova?! ;)
Azért azt remélem, hogy Philip Kindred Dick megtapasztalta életében az igazi boldogságot, vagy ha ott nem, hát azután. Megszolgálta.

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

Kiadó: Láva Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Eredeti cím: The Eyre Affair
Oldalszám: 382
Ára: 298 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, krimi / thriller, humor

Jasper Fforde 40 éves volt, mikor végre, nagy nehezen sikerült kiadatnia első könyvét, cikkem tárgyát. Mindez 2001-ben történt, s Fforde azóta is egyre írja a regényeit (az első folytatásait és másokat is), ami még Nagy-Britanniában (szerzőnk Wales-ben él) is csak akkor lehetséges, ha jól fogynak a művei. S ez nem csak odahaza, de Amerikában is így történt. Nálunk vajon hogy lesz? S hogy válaszoljak is: félek, hogy nem így, de azért jó esetben egy fogékony réteghez eljut majd Fforde híre. Pl. ezen cikk által.

Ha az ember kézbe veszi az amerikai kiadásról átvett, érdekes borítójú könyvet, és elolvassa a különféle ajánlásokat, rögtön össze is zavarodik, mert annyi különféle nevet és művet sorolnak fel, mint a ffordei irodalom alkotóelemét, hogy az még különc irodalmi ínyenceknek is sok. Magam is némi fenntartással vettem a kezembe, mert a változatosságot szeretem, nem a csalamádét, és beletelt vagy 100 oldalba, mire élvezni kezdtem az olvasását, de onnantól aztán nagyon.

A Jane Eyre eset alapvetően egy alternatív Földön és 1985-ben játszódó, sci-fi, horror és romantikus elemekkel kevert krimi. Ami egyszersmind nagyon sokat merít Charlotte Brontë 1847-ben kiadott főművéből, a Jane Eyre-ből. Töredelmesen bevallom, hogy én azt bizony nem olvastam (csak Emily nevű húgától az Üvöltő szelek-et, de azt imádtam), ám ennek ellenére tudtam követni Fforde sztoriját, még ha nyilvánvaló is számomra, hogy még nagyobb élvezetet okozott volna, ha nem vagyok ily’ furkó. De egyszer majd kiköszörülöm e csorbát!

Szóval, a regény világában Anglia még mindig hadban áll a cári Oroszországgal a Krím birtoklásáért, Walesben szocialista népköztársaság van hatalmon, a légi közlekedés uralkodó eszköze a léghajó (noha vannak már repülőgépek és helikopterek), rég kihalt állatfajokat hoz vissza a létbe a géntechnika (a dodók pl. kedvelt háziállatok), az emberek legfőbb szórakozása pedig nem a szintén már létező televízió, hanem az irodalom. Méghozzá a klasszikus, noha épp nem régiben legalizálták a szürrealizmust, aminek kapcsán reneszanszisták és modernisták között véres utcai harcok zajlanak (kb. mint mifelénk régi csúf UTE-Fradi meccsek után), s még a kiskölykök is nagy irodalmi művek szereplőit ábrázoló kártyákat cserélgetnek. S mivel ez egy speciális világ, speciális ügyekkel, a rendőrségen kívül a Különleges Szolgálat 30 alegysége is ténykedik, egy részük a legnagyobb titoktartás mellett.

Főszereplőnk Thursday Next, egy átlagosnak mondható külsejű, kimagasló intellektusú, a krími háborúban hazájának fontos szolgálatot tevő, 36 éves szingli, akinek az apja kiugrott időőr (ők azok, akik az idő torzulásait és elváltozásait hivatottak kijavítgatni). Thursday a Külszol 27-nél, az Irodalmi csoportnál dolgozik, s feladatai közé tartozik a különféle irodalmi hamisítványok, álkéziratok és hasonlók felkutatása, ám ezeknél sokkal nehezebb és veszélyesebb feladat vár. Egy nap ugyanis – hiába őrizték szigorúan – ellopják a Martin Chuzzlewit c. Dickens mű kéziratát, és a tettes az az Acheron Hades, aki Thursday tanára volt az egyetemen. Márpedig Hades-t nem lehet lefényképezni, a kamerák felvételein sem látszik, így az ügynöknőn kívül senki nem tudja, hogy néz ki. Thursday-nek annyiban állna a dolga, hogy beazonosítja Hades-t, s onnantól átveszik a munkát a Külszol magasabb alosztályai ill. az Anglia csaknem egészét uraló gigamultivállalat, a Góliát Konszern emberei – ám az események másként alakulnak, s hamarosan Thurday lesz Hades legádázabb ellenfele. A zseniális és végtelenül gonosz (egyben kissé karikaturisztikus) bűnöző ördögi tervei megvalósításához nem elégszik meg azzal, hogy Thursday szintén lángelmével bíró nagybátyjának egyik találmánya segítségével kihozza a Dickens regényből az egyik mellékszereplőt, Mr. Quaverly-t, és fenyegetésül megöleti (aminek hatására az illető eltűnik a könyv összes példányából). Az ő tervei holmi piti váltságdíjon messze túlmutatnak, s ezért nem átallja ellopni milliók kedvencének, a Jane Eyre-nek eredeti kéziratát, s kihozni a könyvből magát a címszereplőt. Ezzel világszerte felhördülést vált ki a regény rajongóiból, és a Külszol meg a Góliát is nagy erőket vet be, hogy megmentse Jane-t, ám az érdemi munka Thursday-re vár. Csakhogy mindezt úgy kellene elvégezni, hogy a regény érdemben ne sérüljön, ne változzon meg...

Amellett, hogy izgalmas, pörgős sztorival van dolgunk, a könyv igazi savát-borsát a beleszőtt, s fontos részévé tett számtalan irodalmi idézet, utalás adja, na meg a rengeteg nyelvi poén és beszédes név. És pont ezutóbbiak (pl. Lydia Letchup, Pagina LaPozz) miatt nagy öröm, hogy Tóth Tamás Boldizsár fordította a regényt, aki a Harry Potter sorozatnál is bebizonyította, hogy jól megy neki az ilyesmi. Nyilván sok olyan nüansz van az eredeti szövegben, amit képtelenség magyarítani, ám ha az olvasó jól odafigyel, így is tömérdek csemegére lelhet a fordításban.

Szintén jelentős szerepe van a könyvben a humornak, ami persze inkább a kifinomultabb ill. az angolnak is nevezett bizarr, borult fajtájában van jelen (bátran lehet párhuzamként emlegetni a Monty Pythont és Douglas Adams Galaxis Útikalauz Stopposoknak könyveit). Az utóbbi évek általam olvasott egyik legszórakoztatóbb jelenete a III. Richárd swindoni előadása, amikor is az ország minden részéből összesereglő Shakespeare-fanok és amatőr színészek maguk közül választják ki az aznapi szereplőket, és az egész közönség végigidétlenkedi és össznépi bulivá változtatja e királydrámát. Aztán akad még a könyvben némi vámpíros-vérfarkasos rész (ide a rozsdás bökőt, hogy a folytatásokban ennek a vonalnak sokkal nagyobb szerepe lesz), korrekt romantikus szál (Thursday 10 éve nem látott ex-szerelmével), megtudhatjuk a megoldást a regényben ismételten visszatérő kérdésre, hogy valójában ki írta Shakespeare műveit, s még ezernyi más, amik miatt Vonnegut, Terry Pratchett, Wodehouse, Lewis Carroll, vagy akár Bridget Jones is eszünkbe juthat - de még valóságos társadalomkritika és háborúellenesség is. Ezutóbbiakról csak annyit, hogy Ffordénak mintha több esze és érzéke lenne még ahhoz is, ami a mi honatyáink dolga volna: nála a háborúzó orosz és angol felek Budapesten szoktak tárgyalni. Magyarán tökéletesen látja, hogy a mi kicsike, kifosztott országunknak akkor lenne a legjobb, ha Közép-Európa Svájcaként semleges és békés terület maradna...

Lehet, hogy e hosszú cikk után úgy tűnhet, hogy ez a könyv tényleg inkább csalamádé, ezernyi össze nem illő alkotóelem katyvasza, ám a helyzet az, hogy mindezen dolgok, a kifinomult irodalmi kérdésektől a kemény krimijelenetekig, remekül megférnek egymás mellett, és egy roppant szórakoztató regényt adnak, amit nyilván a némileg műveltebb olvasók fognak jobban értékelni, de mivel maga az olvasás, mint olyan, megkíván némi műveltséget, én aszondom, olvassák el minél többen! Ez ugyanis a záloga annak, hogy a folytatás (Lost in a Good Book, azaz Elveszve egy jó könyvben - remek cím!) is megjelenjen. Persze, aki tud angolul, az akár már a készülő hatodik részre is fenheti a fogát, na meg megnézheti az író honlapját, ill. Thursay Next-ét is, mindkettő tele van apró poénokkal, érdekességekkel.

Scott McCloud: A képregény felfedezése

Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordítók: Bánföldi Tibor és Kepes János
Eredeti cím: Understanding Comics. The Invisible Art
Oldalszám: 223
Ára: 2600 Ft
Kategória: képregény / manga, egyéb

Sokan és sokszor kijelentettük, hogy a képregény új reneszánszát éli Magyarországon, ám ez azért mégsem jelent óriási példányszámokat és össznépi őrületet. Az ezévi, több naposra szervezett Képregényfesztivál is mutatta, hogy messze még az idő, amikor rendőrkordonokkal kell moderálni a rajongók tömegeit egy-egy új mestermű megjelenésekor vagy egy-egy sztár képregény-alkotó dedikálásán. De ez nem is feltétlenül baj. Van más, ennél nagyobb.

Például a képregényekkel szembeni még mindig szinte általánosnak mondható lenézés, ellenállás, sznobizmus. Arra, hogy egy képregényfaló gyerek nem lesz automatikusan idióta, aki képtelen elolvasni egy valamirevaló könyvet, én vagyok az élő példa. Gyermekkoromban odáig voltam egy halom különféle képregényért, a Fülesben megjelent folytatásosoktól kezdve Asterix az Alfában (RIP) olvasható kalandjain át a Kockás füzetekig mindenfélét olvastam – és sok könyvet is, most meg azzal ütöm el amúgy is kevés szabadidőmet, hogy könyvekről és képregényekről írok remélhetőleg nem teljesen hasznavehetetlen ismertetőket. Akinek ez sem bizonyíték, annak elmondanám, hogy nem vagyok én címeres bölcs de legalább igyekszem nem prekoncepciók mentén gondolkodni. A képregények esetében legalábbis… ;)

Szóval, a bostoni Scott McCloud eredetileg 1993-ban megjelent A képregény felfedezése c. könyvét elsősorban azoknak a kezébe adnám (itt virtuálisan belelapozhatnak), akikről feltételezek némi nyitottságot, ennek ellenére elutasítják a képregényt, gyerekeknek való baromságnak tartják, és így tovább. McCloud meg tudná győzni őket arról, hogy tévednek. Rajtuk kívül pedig minden comics-fannak tudom ajánlani, ugyanis annyi érdekeset tudhatunk meg belőle, hogy általa gazdagabbá, tartalmasabbá válik a képregény-olvasás élménye.

McCloud kézenfekvő megoldást választott, és képregényes formában mutatja be választott médiumát, és ezt szó szerint kell érteni: a szerző rajzolt verziója vezet végig minket a könyvön. Egyébként több kisebb-nagyobb képregény köthető a nevéhez, melyek közül néhány Batman résszel jutott a legközelebb a siker kapujához – mégis ez a könyve (valamint két kapcsolódó műve: Reinventing Comics, Making Comics, mely utóbbi magyarul is megjelent A képregény mestersége címen) tette nevét világszerte ismertté és elismertté.

Szerzőnk 9 fejezetben veszi végig a képregény eszköztárát, elemeit, hatásmechanizmusát, viszonyát más művészeti ágakhoz (mert azt is bebizonyítja ám, hogy ez is művészet, s messze nem csak a filmhez van köze!), s röviden a történetét is. A szimbólumokkal és az egyiptomi hieroglifákkal kezdi, és nem mellékesen olyan témákat, szempontokat is érint, mint az esztétika, a kommunikáció és a pszichológia. Mindezt élvezetes és izgalmas formában teszi, így fejtegetései pillanatra sem válnak unalmassá vagy követhetetlenné, ami McCloud ironikus humorának is köszönhető. Maximálisan kihasználja a képregény eszközeit és technikáit mondanivalója közvetítésében, amivel példát is statuál, bemutatva, hogy ebben a műfajban kép és szöveg micsoda páratlan, más médiumra nem jellemző hatást tud kiváltani. Szól arról is, hogy mi lehet a képregény jövője (amihez a 24 óra alatt elkészítendő netes comics-ok mozgalmának elindítójaként maga is hozzájárult), és rámutat, hogy a műfaj alkotói még messze nem aknázták ki minden lehetőségét. És ez még ma, 15 évvel a könyv első kiadása óta is igaz!

Remek szellemi kaland ez a könyv: tágítja az olvasó látókörét, és kaput nyit nem csak a képregény elképzelhetetlenül gazdag világára, de az összes érintett témakörre, tudomány- és művészeti ágra is, mert azokat is úgy vonja be, hogy a kíváncsibb olvasó könnyen kedvet kaphat további kutatásokhoz.

Jeph Loeb-Jim Lee: Batman: Hush 1-3

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2006-2007
Fordította: Bayer Antal
Eredeti cím: Batman: Hush
Oldalszám: 3 x 96 oldal
Ára: 2490 Ft / rész
Kategória: képregény / manga

Amerikában 2003-ban jelent meg 12 részben a Batman: Hush. Szerzője, Jeph Loeb már a ’96-’97-es Batman: The Long Halloween c. sorozattal elnyerte a rajongók szimpátiáját (s nem mellesleg sokat merítettek belőle A sötét lovag c. legújabb Batman film forgatókönyvírói is), de a Hush még nagyobb siker lett.

A Hush-t egy koreai-amerikai művész, Jim Lee rajzolta, aki pl. Punisher és X-Men részek illusztrálásával szerzett magának nevet (szóval a DC előtt a nagy rivális Marvelnek is dolgozott). Az ő munkája nagyban hozzájárul a Hush minőségéhez – a klasszikus szuperhősös képi világot szinte tökélyre fejlesztve, szemkápráztatóan látványos rajzokat készített. Meglehet, kicsit túl sokat tanult Boris Valejo-tól, hiszen itt mindenki izmosabb egy kicsivel a még elképzelhetőnél. Még Gordon felügyelő is deltás, tagbaszakadt fickó az ő ábrázolásában, s Alfred is inas (bocs). A nők meg szinte kivétel nélkül darázsderekú, a férfiagyat alapból kiakasztó mellekkel és fenékkel bíró szépségek (komolyan, Lee Méregcsókjához, azaz Poison Ivy-jához képest a Batman és Robin c. filmben Uma Thurman által játszott csaj maga a világcsúfja…). Az akciókat is szédületesen ábrázolja Lee, és hangulatot is remekül teremt a színezéssel (amiből Scott Williams is kivette a részét).

A sztori viszont sajnos problémás. Ez igazából egy detektívtörténet, ahol egy gonosz figura mozgat minden szálat, és azt követhetjük nyomon, ahogy Batman eme rosszakaratú egyik bábjától a másikig szalad. Mindeközben a Batman legendárium számos szereplőjével találkozhatunk. Felbukkan a képregényben a már említetteken kívül Gyilkos Krok, Macskanő (rá még visszatérünk), Vadásznő, Dr. Thomas Elliot (Bruce Wayne gyermekkori barátja), Harley Quinn és pasija, Joker (akit Batman csúful megver, mert nagyon haragszik rá, bár most épp ártatlannak vallja magát…), Orákulum, Éjszárny és az aktuális Robin, Rébusz, Ra’s al Ghul és lánya, Kétarc, Madárijesztő, stb. - sőt fontos szerep jut Supermannek (és kedvesének, Lois Lane-nek), és villanásnyira feltűnik még a Zöld Lámpás is. És ahogy egyre-másra jönnek az újabb szereplők, kissé elvész a sztori, meg az olvasó is csak kapkodja a fejét, hogy ki az ördög ez már megint, és ugyan hogy manipulálja a ki-tudja-ki (nem mintha nem lenne némileg spoileres a 3. rész borítója…). Szóval maga a történet, az bizony eléggé kusza. Majd’ minden szereplőt befolyásol egy másik, akár pszichés reakciókat kiváltó gázokkal, akár más módszerekkel, és közben nagy bunyók folynak, s nem mellesleg Batman és Macskanő között elmélyül a viszony. Azaz… hiába csattan el pár csók, hiába avatja be őt titkába Bruce, bizony erősen hezitál, mert hát ugye a Cicus mégiscsak tolvajkodásra adta a fejét, hogy legyen mit a tejbe aprítania, és bizalom ide vagy oda, Denevéremberünk végül mégis visszatáncol… Ez azért egy kicsit el lett nagyolva, na!

Az az érzésem, hogy a Hush Amerikában azért lehetett olyan óriási siker, mert az ottani Batman fanok nyilván imádták ezt az all star-válogatott megoldást, hogy annyi régi kedvenc karakterük bukkant fel újra. De nekünk, akik a 700-hoz közelítő számú Batman füzetnek csupán a töredékét ismerhetjük magyar nyelven, ez így túl sok, túl zavaros. Batman visszaemlékezéseire kell támaszkodnunk pl. a különféle Robinok ügyében, és nem kell hozzá extra intelligencia, hogy értse az ember, de ebben az amúgy is számtalan szereplőt felvonultató közegben ez így már inkább idegesítő. Meg valahogy az is fura, hogy az egész cselszövés mögött álló gonosztevőről amúgy úgy tartják, hogy nincs annyi esze, hogy ilyen nagyszabású konspirációt végigvigyen, miközben már a neve alapján is arra tippelnénk, hogy agyafúrt figura…

Mégsem tudom azt mondani, hogy a Hush nem jó. Megannyi pozitívuma van, és ha nem is fogható az utóbbi két, Nolan-féle Batman filmhez meg a bő másfél évtizede kiadott, radikális változást hozó, reálisabb és mélyebb ábrázolásokkal újító képregényekhez (Frank Miller: Batman: Az első év 1987, Alan Moore: Gyilkos tréfa 1988), amikhez persze kár is hasonlítgatni, mert annyira más – szóval akárhogy is, ennek a három kötetnek is ott a helye a Batman rajongók polcán.

Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége

Sorozat: Galaktika fantasztikus könyvek
Kiadó: Metropolis Média
Kiadás éve: 2008 (második, javított kiadás)
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: Childhood’s End
Oldalszám: 240
Ára: 2370 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Arthur C. Clarke, minden idők egyik legnagyobb science-fiction írója ezév március 19-én hagyta itt a földi árnyékvilágot (vagy épp 18-án, tekintve, hogy sri lankai otthonában már 19. volt, de a nyugati világban még csak 18. – milyen stílszerű már!). Egyik legismertebb és legfontosabb regénye A gyermekkor vége.

Eredetileg 1956-ban jelent meg a könyv, ám a Holdra szállás miatt Clarke új első fejezetet írt neki. A ’90-es első magyar kiadásban még az eredeti olvasható – az újban viszont az már a függelékben található. A Galaktika tehát kitett magáért (Németh Attila a szerzőről szóló írása is jó), kivéve a szöveggondozás terén. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy pl. a ; írásjelet 10-ből 9-szer rossz helyen vagy fölöslegesen rakták ki, mintha csak egy automatikus cserét hajtottak volna végre Word-ben… De ettól még a mű élvezhető.

Igaz, kell hozzá némi figyelem. Nem tudom, azért érzem-e így, mert a könyv születésének idején a sci-fi még fiatal irányzat volt, és az igazán jó írók kedvükre sziporkázhattak, de sokszor tűnt úgy, hogy A.C. Clarke egyetlen mondatába olyan sokat ír, hogy abban egész filozófiai rendszerek, tudományos elképzelések vagy épp évtizedek élettapasztalatai rejlenek. Ugyanakkor nagyon más a stílusa, mint Bradbury-é, akiről amúgy hasonlókat mondhatok el. Clarke valahogy távolságtartóbb, tudományosabb, helyenként elvont is; minden mondata egy rendkívül éles és pallérozott elme megfigyelésein és következtetésein alapul. Nem dobálózik jelzőkkel, nem vet be különféle írói eszközöket a szereplők iránti szimpátia ill. antipátia kiváltására. Ő leír, elmesél, és gondolkodásra serkent.

A történet eleje megannyi későbbi sci-fiben visszaköszön: óriási űrhajók jelennek meg a Föld nagyvárosai fölött. Ám Clarke-nál nem veszi kezdetét holmi mészárlás, sem lézernyalábok, sem tudatmódosító sugárzás nem tör elő az idegenek járműveiből. Viszont kinyilatkoztatásban van része az egész emberiségnek: a földönkívüliek mindenhol hallható hangüzenetben biztosítják őket, hogy békések a szándékaik. De olyannyira, hogy igyekeznek az egész Földön békét és jólétet teremteni. Sikerrel is járnak, noha az első években sokan nem nézik jó szemmel a ténykedésüket, azt, hogy eltörölnek minden háborút, határt, vallási különbségeket, stb. Viszont nagyon sokáig (több, mint 50 évig) nem mutatják meg magukat, és addig senki nem tudja, ki az ördög az a Karellen, egyedül van-e, vagy léteznek további főkormányzók (ahogy magukat nevezik), hogy néznek ki, és mi a céljuk. Mindenre fény derül aztán, és annyit legalábbis elárulhatok, hogy e földönkívüli lények valaki másnak, a Felsőbb Értelemnek a parancsait teljesítik, mert meg akarja akadályozni, hogy az emberiség, amivel tervei vannak, idejekorán elpusztítsa önmagát…

A regényben néhány okkult, ezoterikus elem is van, ami azért is pikáns, mert ’89-es előszavában a szerző nem győzte tördelni a kezét, hogy annak idején ilyenekkel foglalkozott. A.C. Clarke a tudomány embere volt, igazi, fontos eredményeket produkáló tudós, aki regényeiben számos olyan technikai újítást megjósolt, amik azóta valóra is váltak. Ezzel együtt is egy kristálytiszta intellektus remekműve A gyermekkor vége. Nem egy űropera, nem is abban az értelemben izgalmas, de a benne felmerülő - elsősorban is az emberiség sorsával, jövőjével kapcsolatos - kérdések és válaszok még sokáig kísértik az olvasó elméjét.

Chuck Palahniuk: Cigányút

Kiadó: Cartaphilus Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Varró Attila
Eredeti cím: Choke
Oldalszám: 312
Ára: 2980 Ft
Kategória: szépirodalom

Chuck Palahniuk, aki az első kiadott könyvéből (Fight Club – Harcosok Klubja) készült film kapcsán lett sikerszerző Amerikában, 2001-ben jelentette meg eme negyedik regényét. Az eredeti cím fulladást jelent, aminek szintén vannak mellékzöngéi, de a Cigányút sem rossz, még ha etnikai kérdéseket nem is feszeget a könyv – ellenben a főszereplő élete igencsak tévútra siklik. Mint általában Palahniuknál…

Victor Mancini úgy van a szex-szel, mint a kábszeresek az anyaggal, az alkeszek a piával, vagy a bulímiások ill. anorexiások a kajával. Függő. És szexmániásoknak tartott terápiás csoportokba jár (újabb jellegzetes palahniuki húzás). Épp a negyedik lépcsőfoknál tart a 12-ből: össze kellene írnia élete összes ballépését, kezdve az elején. És annyit mondhatok, hogy az eddig magyarul kiadott írásai közül (Lásd még: Halálkultusz) messze ez a legbetegebb, legmocskosabb, leggyomorforgatóbb.

Igen ám, csakhogy Chuck, ahogy haladunk előre a regényben (már akinek van hozzá idege meg gyomra), szép lassan feltárja a dolgok mélységeit, s nem csak holmi genitáliákat, de az okokat is. Mert pl. az elég durva, hogy Victor szokása, hogy eljárkál különféle éttermekbe, ahol előad egy fulladásos magánszámot, minden alkalommal újabb emberből csinálva hőst, aki alkalmasint még Mancini életének megmentése után évekkel is küldözgeti az apróbb-nagyobb pénzösszegeket meg üdvözlőlapokat… Savnál maróbban gúnyos, ahogy leírja, mint használja ki emberünk ezeket a balekokat – és aztán kiderül, hogy Victor azért csinálja mindezt, hogy ki tudja fizetni Alzheimer-kóros anyjának havi 3000 dolláros kezelési költségeit…

Anyja különben már akkor beteg volt, amikor még nem is, ez már a könyv első fejezetéből kiderül. Mikor Victor gyermekkoráról mesél, Palahniuk E/3-ba vált, és mindenféle lesajnáló jelzővel ostorozza szegény kiskölyköt, akit hippi szellemű és kábszerekkel szétlőtt agyú, minden társadalmi konvenció ellen lázadó („Törvényeink és rendszerünk a világot már így is jól működő és biztonságos munkatáborrá tették.”), folyton újra meg újra börtönbe kerülő anyja a maga módján terrorizál. Bár ő úgy fogja fel, hogy arra tanítja, hogyan élje túl ezt az elcseszett civilizációt, hogyan hozza létre a saját világát, hogyan legyen valakivé.

Miatta kezd neki Victor az orvosi tanulmányoknak is, amiket aztán idejekorán abbahagy, ám onnantól fogva mindenkin a különféle iszonytató betegségek jeleit keresi (és találja meg), amúgy meg egy a XVIII. századi pionírok életét szimuláló skanzenban melózik. Meg persze megdug minden nőt, akit csak lehet, és eljár a terápiás gyűlésekre, ahol ott vannak a legextrémebb városi legendák valódi, hús-vér főszereplői.

Miközben minderre és mindezek hátterére fény derül, kibontakozik előttünk egy történet is, aminek folyamán Victor megpróbál rájönni, hogy végül is ki ő, honnan származik, amiben az anyját kezelő elmegyógyintézet egyik doktornőjének és Mancini anyuka olasz nyelven írt naplójának is fontos szerep jut, s ezek indítják hősünket annak feltérképezésére, hogy mit NEM tenne Jézus… A sztori a végére egyre őrültebb hurkokat vet, amint azt szintén megszokhattuk Chucktól, ám a végkicsengése a szintén az íróra jellemző megtekert-elborult módon valahol pozitív kicsengésű, még ha ugyanazt mondja is, mint a könyv elrettentőnek szánt legelején: menj és kezdj valamit az életeddel!

Palahniuk témáinak, sztorijainak és stílusának vannak előzményei. A legkézenfekvőbb név persze Bret Easton Ellis (Amerikai pszichó, stb.), de ilyen-olyan szempontból beugorhat pl. Anthony Burgess is. Lásd még Douglas Coupland. Lásd még Philip Roth: A Portnoy-kór. Lásd még Kurt Vonnegut. Lásd még akár Amerikai szépség. És még hosszan sorolhatnám. Végtelenül cinikus és mélyreható társadalomkritika, a mainstream médiát kifigurázó hatásvadász húzások, a fogyasztói lét ürességének és értelmetlenségének egyszerre karikatura-szerű és tragikus ábrázolása és boncolása, a nihilista mindenki-lúzer-hozzáállás már-már profetikus erejű felvállalása. Ja, ez mind – de ebben a regényben ennél is több. Mert bár nincs oldalpár a könyvben, ami ne lenne kínos ránk nézve, ha a metrón mellettünk álló leendő féregkaja beleolvasna; mert bár kb. minden lapra ír valami olyan tutit a nyugati civilizációval és a benne élőkkel kapcsolatban, ami felér a címzettnek egy tűsarkút viselő, mázsás judo-bajnok transzvesztita általi tökönrúgással, s mert bár írása most is ütős stílusú, és agybasúlykolós ismétlésekkel és idézgetni való beszólásokkal van tele, a Cigányút tartalmaz egy rakás valódi életbölcsességet is. Olyasmit, ami azért a Harcosok klubjában nem volt, és a Halálkultuszban sem ilyen sok. Mint amikor arról nyavajog Chuck/Victor, hogy valójában a nők használják a férfiakat, merthogy, idézem:
„Hát nem az anyaság az utolsó mágikus csodánk? Egy csoda, ami megtagadtatott a férfiaktól.
Lehet, hogy a férfiak örömmel lemondanak a gyermekszülésről, a vérről és fájdalomról, de valójában csak savanyú a szőlő. Az biztos, hogy minden teljesítményük eltörpül emellett. Fizikai erő, abasztrakt gondolkodás, fallosz – a férfiak összes előnye pusztán totem.
Még egy szöget sem lehet beverni a farkunkkal.”

De ez csak egy példa, még nem is a legjobb. Ami igazán nagy ebben a regényben, az az, hogy a pszichés torzulások, a személyes tragédiák és a társadalom rákos foltjai mögött keresi és sokszor meg is találja az okokat. Rámutat, hogy mindezek a szánalmas, beteges lúzerek is emberek, van történetük, és nem lehet a felszín alapján megítélni semmit. Emellett, ha megoldást nem is mutat, hiszen jószerével csak őrületet és szenvedélybetegségeket tud felsorolni, mint menekülési utakat a fogyasztói társadalom lelki nihiljéből, mégis, legalább sejteti, hogy talán van feloldozás, kiút, ám azt magunknak kell megtalálni. A "tanulságos" talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe.

Ettől függetlenül biztos van egy rakás ember, aki túl nagy árnak tartja a könyv minden förtelmét cserébe némi kis okoskodásért – másoknak meg nyilván nem lesz eléggé részletes a szexuális eltévelyedések és extrém helyzetek kifejtésében. Hát hiszen ahány ember, annyi világ, nem? Mindenképp kell némi bátorság és nem is csak némi távolságtartás a könyv olvasásához.

És most jöjjön egy meglepő bejelentés: a Choke-ból Hollywood filmet készített, amit januárban a Sundance fesztiválon be is mutattak! Ahogy elnézem az itt található filmelőzetest, javarészt kiherélték a sztorit, legalábbis nyilvánvaló, hogy a szex részeket nem rakták bele egy az egyben, és meg lennék rökönyödve, ha mindaz a tartalom, amiről fentebb zengedeztem, akár csak töredékes formában is megjelenne a filmen. De attól még jóknak tűnnek a színészek, és a hangulata sem rossz, csak úgy néz ki, mintha vígjátékot csináltak volna valamiből, ami eredetileg legjobb esetben is csak attól nevettető, hogy annyira groteszk és abszurd… De hát a trailereknek általában nem szabad hinni.

A sötét lovag

Eredeti cím: The Dark Knight
Amerikai akciófilm
Gyártás éve: 2008
Hossz: 152 perc
Rendező: Christopher Nolan
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Christopher Nolan, David S. Goyer, Jonathan Nolan, Bob Kane
Zene: James Newton Howard, Hans Zimmer
Főszereplők: Christian Bale, Michael Caine, Heath Ledger, Gary Oldman, Aaron Eckhart, Morgan Freeman, Maggie Gyllenhaal, Eric Roberts, Cillian Murphy
Magyarországi bemutató: 2008. augusztus 7.

Tegnap sikerült végre megnéznem az új Batman filmet, így aztán halom dolgot, amit el akarnék róla mondani, már mások leírtak. És, ha nem is tartom minden idők legjobb mozijának, szerintem is nagy film. Már az előző Christopher Nolan által rendezett, Christian Bale főszereplésével készült rész, a Batman: kezdődik (2005) is nagyon ott volt. De míg az a film Batman figurájára helyezte a hangsúlyt, az ő hátterét, gyökereit igyekezett megmutatni, A sötét lovag címszereplője itt már szinte másodhegedűs a Heath Ledger által félelmetesen jól alakított Joker mögött.

Rendkívül sűrű ez a 152 perces film. Komor hangulata, sötét tónusú képivilága az előző részre is jellemző volt, de annak is továbbfejlesztése. A történet sok szálon fut, összetett, és a két főhős mellett több más szereplőnek is elegendő terepet ad. Közülük az Aaron Eckhart által játszott Harvey Dent államügyésznek jut a legtöbb filmkocka. Ő az, aki Batman és a megvesztegethetetlen Gordon felügyelő (Gary Oldman) mellett a legnagyobb hatásfokkal száll szembe a Gotham városát eluraló korrupcióval, a maffiával, a bűnnel. Ő a nagyra hivatott fehér lovag, aki már külsejében is a sikeres és közkedvelt amerikai diplomata karakterét idézi. Ám Harvey is ember, és pont ennél fogva szeretné őt Joker elkapni... Őszintén szólva, bár Eckhart alakítása nem rossz, nekem egy kicsit laposnak, átlagosnak tűnik, de talán ez is cél volt, mert ettől is hihetőbb, valóságosabb a film, ami nyilvánvaló törekvése volt a készítőknek. Bale remekül oldja meg relatíve kevesebb szerepét, viszont Heath Ledger az igazi ász, noha Joker, hehe... Köze nincs a ’89-es, Tim Burton rendezte, első igazi Batman mozi egyébként fantasztikus, Jack Nicholson-féle Jokeréhez. Totál kattant, hátborzongató és zseniális figura, akiről igazából mit sem tudunk meg, és aki maga a két lábon járó káosz. A legapróbb gesztusokig és az utolsó hangig kidolgozott és átélt, élményszámba menő, kísértő erejű színészi játék ez, amiért méltán fognak még nagyon sokáig emlékezni a fiatalon elhunyt Ledgerre.

A többiek közül a családapaként is szimpatikus Gordont játszó Oldman, ill. az Alfred a „lakály” szerepében látható Michael Caine nyújt igazán briliáns alakítást. Morgan Freeman Batman szuper cuccainak mérnök-feltalálójaként a tőle megszokott eleganciával szerepel, épp csak nem sokat. A Bruce Wayne (tehát Batman) gyermekkori barátját és szerelmét játszó Maggie Gyllenhaal (aki Katie Holmes-t váltotta e szerepben) pedig nagy kedvencem, de itt nem igazán tud kibontakozni, amiről inkább tehetnek a forgatókönyvírók. Okos, intelligens nőt kell játszania, ez meg is van, de amúgy tevőlegesen nincs sok szerepe.

Ami a látványt illeti, akad ugyan autós üldözéses jelenet, meg robbantásból is jó adag, akár egy James Bond filmre is elég, Nolanék mégsem a káprázatos trükkök irányába vitték a filmet. A képek elsősorban a hangulatok, érzések, vívódások közvetítésében jeleskednek – de ettől még baromi izgalmas a film. Sőt, csaknem folyamatos a feszültség, amit a néhány finomabb pillanat és a pár jó poén csak annyira old, hogy aztán még ütősebb legyen a következő húzás. Már régen nem való Batman a gyerekeknek, de Nolan az, akinek sikerült felnőtté, aktualizálttá, és igazán tartalmassá tennie a Denevéremberről szóló filmeket. Képregények terén ez már korábban megtörtént, köszönhetően a ’87-es, Frank Miller-féle Batman: Az első év-nek és a ’88-as, Alan Moore-féle Gyilkos tréfának, bár ez a film a legtöbbet a Jeph Loeb által írt The Long Halloween epizódból merítette.

A történetről csak annyit, hogy az elején a ki tudja honnan jött Joker csúful lenyúlja a gothami maffiát, ám ők mit sem tudnak vele kezdeni – ahogy Batmannel és Denttel sem. Végül kénytelenek elfogadni a kiszámíthatatlan vigyori ajánlatát, aki megígéri nekik, hogy végez Batmannel. Ám ez az egyszerre bődületesen leleményes és őrült figura valójában csak játszik a kapzsi, hatalomvágyó kis rohadékokkal, kihasználja őket, miközben szertelen kénye és kedve szerint gyilkol, rabol, hazudik. A film egy pontján azt mondja a köpenyes igazságosztónak, hogy Batman az ő másik fele, a párja – és ez a film egyik kulcsmondata.

Mert a sztori roppant izgalmas és sokszor drámai, a hangulata olyan, hogy utána órákig nem tudsz tőle szabadulni, de a film igazi lényegét a Joker által felvetett kérdések adják. És ezek mind olyan kényelmetlen, iszonytatóan nehéz kérdések, amikre nincs igazán jó válasz. Batman személyisége, értékrendje kerül megmérettetésre, mikor olyan döntéseket kell meghoznia, amikből egyszerűen nem jöhet ki jól – bár Alfred, aki már az előző részben is többször megmondta a tutit, rávilágít, hogy aki harcba kezd, az számítson a veszteségekre. Kiderül, hogy Batmannek is vannak határai, ő is emberből van, és szörnyű dilemmák elé állítja őt ellenfele. Ahogy az Arkham Elmegyógyintézet c. Batman képregény (amiből Ledger is sokat merített az alakításához), ez a film is arra világít rá, hogy bár az ún. normális embereket védelmezi, maga a Sötét Lovag nem az. Nem lehet az, egyszerűen ezzel jár a magára vállalt szerep – melynek irdatlan súlyával épp Joker mesterkedéseinek hatására szembesül.

De a film nem áll meg itt, hogy hogy is van ez hős és gonosz viszonyával – mindezt társadalmi szintre terjeszti ki. Mintegy felteszi a kérdést: a nyugati demokráciákban fenntartható-e a törvényes rend törvényes keretek között, pláne, ha jön egy ilyen eszelős, mint Joker, és minden szabályt felrúg... Sőt az átlagember is kereszttűzbe kerül, és az a helyzet, hogy valójában nem lehet tudni, hogy amikor a film egyik szereplője nem nyomja meg azt a gombot, akkor azért dönt így, mert jó ember, vagy mert gyáva hozzá... Joker, aki az emberi lélek sötét, kaotikus oldalát testesíti meg, elég csúf tükröt tart a mi társadalmunk elé, s persze nem biztos, hogy a tükör tehet arról, ha a kép nem tetszik...

Hazafelé a moziból hosszan beszélgettünk az ekultura.hu két főszerkesztőjével, mint ahogy hosszan tudnám még folytatni e gondolatfolyamot is. Móni azt kifogásolta, hogy manapság a legtöbb szuperhősös-képregényes film azon igyekszik, hogy minél realisztikusabb legyen, s ezzel párhuzamban minél inkább bemutassa e hősök emberi oldalát, nem feltétlenül patyolat tiszta pszichéjét, így lényegében megfosztva e modern mítoszokat mítikus mivoltuktól. Ez persze Batman esetében, akinek ugye semmiféle természetfeletti képessége nincs, különösen érdekes kérdés, én mégsem így látom. Mert Batman végül is meghozza a maga döntéseit, amikben ott a hiba lehetősége is – és vállalja a következményeket. Sőt, néha még annál is többet. És manapság ez tényleg hősies cselekedet.

Sziget / Aug. 17. vasárnap: Carcass / Exodus

Úgy érkeztem a Sziget utolsó napjára, hogy még láthattam úgy 3-4 nótát a Moby Dick műsorából is. Sosem voltam nagy rajongójuk, főleg a sokszor össze nem illő, egymással nem sok kapcsolatban álló sorokból összedobált szövegek miatt, de voltak nagy pillanataik, és máig jól tolják. A Beteg a Föld c. régi klasszikusnak meg kimondottan örültem.

Az Exodus sem volt soha nagy kedvencem. A ’85-ös, Bonded By Blood című Bay Area thrash alapvetés kivételével csak pár nótájukat ismerem, valahogy az albumok kimaradtak. Tudom, hogy jók, mégis. Az újjáalakulás első lemeze, a Tempo of the Damned nagyon bejött, de aztán kölcsönadtam, és azóta sem láttam… (Bárkinél van is, ha olvassa ezt, tudja, mi a dolga…) Ráadásul a hangzás nem volt valami jó, s így kissé össze is mosódtak a nóták. De annyi szent, hogy becsülettel zúztak az arcok. Mi több, egy nótában a kanadai 3 Inches of Blood felvarrókkal teli farmermellényben feszítő énekese is vendégszerepelt. Ami az Exodus saját torkát illeti, a kopasz és szakállas Rob Dukes 2005 óta énekel itt, és agresszív energiagombócként üvöltötte végig a bulit, folyamatosan hergelve a közönséget. Mindazonáltal a fuck szó feltűnően sűrű használatán kívül (mi ez, Sexodus?! Bocs… :) nem sok értelmeset osztott meg velünk a dalok közti szünetben. OK, tudom, ez brutál zene meg minden, de valahogy pl. a Testamentnél meg a Death Angelnél mindig van valami plusz ezen a téren is. Meg a nótákban is. Mindegy, ezzel együtt nem volt ez rossz, de tény, hogy nem ezért mentem.

Hanem a Carcass-ért, akik hosszas beállás után kezdtek csupán. Tőlük szintén egyetlen lemezért vagyok oda úgy istenigazából, de azért nagyon. A ’93-as Heartwork már nem orvosi szakkönyvekből szedett förtelmekről szólt, és nem is grindcore hallható rajta. Igaz, hogy már az azelőtti Necroticism lemezen nyitottak (a Corporal Jigsore Quandary mekkora volt már!), de ezen az anyagon fejlesztették tökélyre a death és a heavy metal riffek, szólók és témák keverését. Egyszerre komplex, súlyos és megjegyezhető témákkal teli anyag ez, és el is játszottak róla min. 5 számot, a két hiperzseniális klipnóta (No Love Lost, címadó) mellett volt Embodiment, This Mortal Coil, stb.

Kissé tartottam attól, hogy gyengén fog megszólalni élőben ez a zene, de meglepően jól szólt a cucc. A csapat nem annyira zúzott a színpadon (ahogy a közönség is fáradt volt már), de nem is csak egy helyben álltak, s így is elementáris erővel jött az energia. Sőt, még a korai grind cuccok is teljesen jók voltak így élőben. Ezek egyik-másikában nem csak a basszer Jeff Walker énekelt, de a még mindig kölyökképű Bill Steer gitáros is. A másik hathúrost persze Michael Amott kezelte zseniálisan, a doboknál pedig az ő másik bandájából, az Arch Enemy-ből kölcsönzött Daniel Erlandsson tette a dolgát igen kiválóan. Még az egyszerű, de hatásos fények is rendben voltak, egyszerűen nem lehetett belekötni a koncertbe, és az általam kevésbé ismert dalok is ugyanúgy bejöttek, a feloszlás előtti Swansongról tolt Keep on Rotting in the Free World pláne.

Közben eszembe jutott azért, hogy vajon mennyire játszhatott szerepet a pénz ebben az újjáalakulásban, de aztán történt valami, ami végképp nyilvánvalóvá tette, hogy ennél messze többről van szó (bár egyébként is úgy, olyan erőt árasztva zenéltek, hogy azt senki nem tudná pusztán csak azért, hogy még egyszer megszedje magát a régi slágerekből…). A koncert utolsó száma előtt Jeff bemutatta a csapatot, meg magyarázott valamit a reunionról (az angol nyelv olyan akcentusát beszéli, amit kötve hiszem, hogy bárki, aki itt tanult angolul, 100%-ban megért…). És mikor a dobokhoz ért, egy rövidhajú figura bukkant fel a dobcucc mögött. Bizony, maga Ken Owen! A csapat eredeti dobosa egy agyvérzést követően hónapokig volt kómában, és mozgásán látszott, hogy még mindig nem épült fel tökéletesen. Egy állapotából adódóan rövidke dobszólót nyomott le, majd lement. Ez akkora dolog… Egek! Minden Szigetek egyik legmeghatóbb pillanata volt ez, maximális respekt az egész Carcass-nak! És aztán belekezdtek a legnagyobb zúzást kiváltó Heartwork-be, amitől még most is fáj mindenem, és ami maga a tökély.

Hatalmas élmény volt a Carcass-t látni. Nem tudom, lesz-e új album is, vagy csak lenyomnak pár turnét, és annyi, de így is örök emlék. És remélem, valamelyik állomáson felvesznek egy DVD-t is!