Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége

Sorozat: Galaktika fantasztikus könyvek
Kiadó: Metropolis Média
Kiadás éve: 2008 (második, javított kiadás)
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: Childhood’s End
Oldalszám: 240
Ára: 2370 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Arthur C. Clarke, minden idők egyik legnagyobb science-fiction írója ezév március 19-én hagyta itt a földi árnyékvilágot (vagy épp 18-án, tekintve, hogy sri lankai otthonában már 19. volt, de a nyugati világban még csak 18. – milyen stílszerű már!). Egyik legismertebb és legfontosabb regénye A gyermekkor vége.

Eredetileg 1956-ban jelent meg a könyv, ám a Holdra szállás miatt Clarke új első fejezetet írt neki. A ’90-es első magyar kiadásban még az eredeti olvasható – az újban viszont az már a függelékben található. A Galaktika tehát kitett magáért (Németh Attila a szerzőről szóló írása is jó), kivéve a szöveggondozás terén. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy pl. a ; írásjelet 10-ből 9-szer rossz helyen vagy fölöslegesen rakták ki, mintha csak egy automatikus cserét hajtottak volna végre Word-ben… De ettól még a mű élvezhető.

Igaz, kell hozzá némi figyelem. Nem tudom, azért érzem-e így, mert a könyv születésének idején a sci-fi még fiatal irányzat volt, és az igazán jó írók kedvükre sziporkázhattak, de sokszor tűnt úgy, hogy A.C. Clarke egyetlen mondatába olyan sokat ír, hogy abban egész filozófiai rendszerek, tudományos elképzelések vagy épp évtizedek élettapasztalatai rejlenek. Ugyanakkor nagyon más a stílusa, mint Bradbury-é, akiről amúgy hasonlókat mondhatok el. Clarke valahogy távolságtartóbb, tudományosabb, helyenként elvont is; minden mondata egy rendkívül éles és pallérozott elme megfigyelésein és következtetésein alapul. Nem dobálózik jelzőkkel, nem vet be különféle írói eszközöket a szereplők iránti szimpátia ill. antipátia kiváltására. Ő leír, elmesél, és gondolkodásra serkent.

A történet eleje megannyi későbbi sci-fiben visszaköszön: óriási űrhajók jelennek meg a Föld nagyvárosai fölött. Ám Clarke-nál nem veszi kezdetét holmi mészárlás, sem lézernyalábok, sem tudatmódosító sugárzás nem tör elő az idegenek járműveiből. Viszont kinyilatkoztatásban van része az egész emberiségnek: a földönkívüliek mindenhol hallható hangüzenetben biztosítják őket, hogy békések a szándékaik. De olyannyira, hogy igyekeznek az egész Földön békét és jólétet teremteni. Sikerrel is járnak, noha az első években sokan nem nézik jó szemmel a ténykedésüket, azt, hogy eltörölnek minden háborút, határt, vallási különbségeket, stb. Viszont nagyon sokáig (több, mint 50 évig) nem mutatják meg magukat, és addig senki nem tudja, ki az ördög az a Karellen, egyedül van-e, vagy léteznek további főkormányzók (ahogy magukat nevezik), hogy néznek ki, és mi a céljuk. Mindenre fény derül aztán, és annyit legalábbis elárulhatok, hogy e földönkívüli lények valaki másnak, a Felsőbb Értelemnek a parancsait teljesítik, mert meg akarja akadályozni, hogy az emberiség, amivel tervei vannak, idejekorán elpusztítsa önmagát…

A regényben néhány okkult, ezoterikus elem is van, ami azért is pikáns, mert ’89-es előszavában a szerző nem győzte tördelni a kezét, hogy annak idején ilyenekkel foglalkozott. A.C. Clarke a tudomány embere volt, igazi, fontos eredményeket produkáló tudós, aki regényeiben számos olyan technikai újítást megjósolt, amik azóta valóra is váltak. Ezzel együtt is egy kristálytiszta intellektus remekműve A gyermekkor vége. Nem egy űropera, nem is abban az értelemben izgalmas, de a benne felmerülő - elsősorban is az emberiség sorsával, jövőjével kapcsolatos - kérdések és válaszok még sokáig kísértik az olvasó elméjét.

Chuck Palahniuk: Cigányút

Kiadó: Cartaphilus Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Varró Attila
Eredeti cím: Choke
Oldalszám: 312
Ára: 2980 Ft
Kategória: szépirodalom

Chuck Palahniuk, aki az első kiadott könyvéből (Fight Club – Harcosok Klubja) készült film kapcsán lett sikerszerző Amerikában, 2001-ben jelentette meg eme negyedik regényét. Az eredeti cím fulladást jelent, aminek szintén vannak mellékzöngéi, de a Cigányút sem rossz, még ha etnikai kérdéseket nem is feszeget a könyv – ellenben a főszereplő élete igencsak tévútra siklik. Mint általában Palahniuknál…

Victor Mancini úgy van a szex-szel, mint a kábszeresek az anyaggal, az alkeszek a piával, vagy a bulímiások ill. anorexiások a kajával. Függő. És szexmániásoknak tartott terápiás csoportokba jár (újabb jellegzetes palahniuki húzás). Épp a negyedik lépcsőfoknál tart a 12-ből: össze kellene írnia élete összes ballépését, kezdve az elején. És annyit mondhatok, hogy az eddig magyarul kiadott írásai közül (Lásd még: Halálkultusz) messze ez a legbetegebb, legmocskosabb, leggyomorforgatóbb.

Igen ám, csakhogy Chuck, ahogy haladunk előre a regényben (már akinek van hozzá idege meg gyomra), szép lassan feltárja a dolgok mélységeit, s nem csak holmi genitáliákat, de az okokat is. Mert pl. az elég durva, hogy Victor szokása, hogy eljárkál különféle éttermekbe, ahol előad egy fulladásos magánszámot, minden alkalommal újabb emberből csinálva hőst, aki alkalmasint még Mancini életének megmentése után évekkel is küldözgeti az apróbb-nagyobb pénzösszegeket meg üdvözlőlapokat… Savnál maróbban gúnyos, ahogy leírja, mint használja ki emberünk ezeket a balekokat – és aztán kiderül, hogy Victor azért csinálja mindezt, hogy ki tudja fizetni Alzheimer-kóros anyjának havi 3000 dolláros kezelési költségeit…

Anyja különben már akkor beteg volt, amikor még nem is, ez már a könyv első fejezetéből kiderül. Mikor Victor gyermekkoráról mesél, Palahniuk E/3-ba vált, és mindenféle lesajnáló jelzővel ostorozza szegény kiskölyköt, akit hippi szellemű és kábszerekkel szétlőtt agyú, minden társadalmi konvenció ellen lázadó („Törvényeink és rendszerünk a világot már így is jól működő és biztonságos munkatáborrá tették.”), folyton újra meg újra börtönbe kerülő anyja a maga módján terrorizál. Bár ő úgy fogja fel, hogy arra tanítja, hogyan élje túl ezt az elcseszett civilizációt, hogyan hozza létre a saját világát, hogyan legyen valakivé.

Miatta kezd neki Victor az orvosi tanulmányoknak is, amiket aztán idejekorán abbahagy, ám onnantól fogva mindenkin a különféle iszonytató betegségek jeleit keresi (és találja meg), amúgy meg egy a XVIII. századi pionírok életét szimuláló skanzenban melózik. Meg persze megdug minden nőt, akit csak lehet, és eljár a terápiás gyűlésekre, ahol ott vannak a legextrémebb városi legendák valódi, hús-vér főszereplői.

Miközben minderre és mindezek hátterére fény derül, kibontakozik előttünk egy történet is, aminek folyamán Victor megpróbál rájönni, hogy végül is ki ő, honnan származik, amiben az anyját kezelő elmegyógyintézet egyik doktornőjének és Mancini anyuka olasz nyelven írt naplójának is fontos szerep jut, s ezek indítják hősünket annak feltérképezésére, hogy mit NEM tenne Jézus… A sztori a végére egyre őrültebb hurkokat vet, amint azt szintén megszokhattuk Chucktól, ám a végkicsengése a szintén az íróra jellemző megtekert-elborult módon valahol pozitív kicsengésű, még ha ugyanazt mondja is, mint a könyv elrettentőnek szánt legelején: menj és kezdj valamit az életeddel!

Palahniuk témáinak, sztorijainak és stílusának vannak előzményei. A legkézenfekvőbb név persze Bret Easton Ellis (Amerikai pszichó, stb.), de ilyen-olyan szempontból beugorhat pl. Anthony Burgess is. Lásd még Douglas Coupland. Lásd még Philip Roth: A Portnoy-kór. Lásd még Kurt Vonnegut. Lásd még akár Amerikai szépség. És még hosszan sorolhatnám. Végtelenül cinikus és mélyreható társadalomkritika, a mainstream médiát kifigurázó hatásvadász húzások, a fogyasztói lét ürességének és értelmetlenségének egyszerre karikatura-szerű és tragikus ábrázolása és boncolása, a nihilista mindenki-lúzer-hozzáállás már-már profetikus erejű felvállalása. Ja, ez mind – de ebben a regényben ennél is több. Mert bár nincs oldalpár a könyvben, ami ne lenne kínos ránk nézve, ha a metrón mellettünk álló leendő féregkaja beleolvasna; mert bár kb. minden lapra ír valami olyan tutit a nyugati civilizációval és a benne élőkkel kapcsolatban, ami felér a címzettnek egy tűsarkút viselő, mázsás judo-bajnok transzvesztita általi tökönrúgással, s mert bár írása most is ütős stílusú, és agybasúlykolós ismétlésekkel és idézgetni való beszólásokkal van tele, a Cigányút tartalmaz egy rakás valódi életbölcsességet is. Olyasmit, ami azért a Harcosok klubjában nem volt, és a Halálkultuszban sem ilyen sok. Mint amikor arról nyavajog Chuck/Victor, hogy valójában a nők használják a férfiakat, merthogy, idézem:
„Hát nem az anyaság az utolsó mágikus csodánk? Egy csoda, ami megtagadtatott a férfiaktól.
Lehet, hogy a férfiak örömmel lemondanak a gyermekszülésről, a vérről és fájdalomról, de valójában csak savanyú a szőlő. Az biztos, hogy minden teljesítményük eltörpül emellett. Fizikai erő, abasztrakt gondolkodás, fallosz – a férfiak összes előnye pusztán totem.
Még egy szöget sem lehet beverni a farkunkkal.”

De ez csak egy példa, még nem is a legjobb. Ami igazán nagy ebben a regényben, az az, hogy a pszichés torzulások, a személyes tragédiák és a társadalom rákos foltjai mögött keresi és sokszor meg is találja az okokat. Rámutat, hogy mindezek a szánalmas, beteges lúzerek is emberek, van történetük, és nem lehet a felszín alapján megítélni semmit. Emellett, ha megoldást nem is mutat, hiszen jószerével csak őrületet és szenvedélybetegségeket tud felsorolni, mint menekülési utakat a fogyasztói társadalom lelki nihiljéből, mégis, legalább sejteti, hogy talán van feloldozás, kiút, ám azt magunknak kell megtalálni. A "tanulságos" talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe.

Ettől függetlenül biztos van egy rakás ember, aki túl nagy árnak tartja a könyv minden förtelmét cserébe némi kis okoskodásért – másoknak meg nyilván nem lesz eléggé részletes a szexuális eltévelyedések és extrém helyzetek kifejtésében. Hát hiszen ahány ember, annyi világ, nem? Mindenképp kell némi bátorság és nem is csak némi távolságtartás a könyv olvasásához.

És most jöjjön egy meglepő bejelentés: a Choke-ból Hollywood filmet készített, amit januárban a Sundance fesztiválon be is mutattak! Ahogy elnézem az itt található filmelőzetest, javarészt kiherélték a sztorit, legalábbis nyilvánvaló, hogy a szex részeket nem rakták bele egy az egyben, és meg lennék rökönyödve, ha mindaz a tartalom, amiről fentebb zengedeztem, akár csak töredékes formában is megjelenne a filmen. De attól még jóknak tűnnek a színészek, és a hangulata sem rossz, csak úgy néz ki, mintha vígjátékot csináltak volna valamiből, ami eredetileg legjobb esetben is csak attól nevettető, hogy annyira groteszk és abszurd… De hát a trailereknek általában nem szabad hinni.

A sötét lovag

Eredeti cím: The Dark Knight
Amerikai akciófilm
Gyártás éve: 2008
Hossz: 152 perc
Rendező: Christopher Nolan
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Christopher Nolan, David S. Goyer, Jonathan Nolan, Bob Kane
Zene: James Newton Howard, Hans Zimmer
Főszereplők: Christian Bale, Michael Caine, Heath Ledger, Gary Oldman, Aaron Eckhart, Morgan Freeman, Maggie Gyllenhaal, Eric Roberts, Cillian Murphy
Magyarországi bemutató: 2008. augusztus 7.

Tegnap sikerült végre megnéznem az új Batman filmet, így aztán halom dolgot, amit el akarnék róla mondani, már mások leírtak. És, ha nem is tartom minden idők legjobb mozijának, szerintem is nagy film. Már az előző Christopher Nolan által rendezett, Christian Bale főszereplésével készült rész, a Batman: kezdődik (2005) is nagyon ott volt. De míg az a film Batman figurájára helyezte a hangsúlyt, az ő hátterét, gyökereit igyekezett megmutatni, A sötét lovag címszereplője itt már szinte másodhegedűs a Heath Ledger által félelmetesen jól alakított Joker mögött.

Rendkívül sűrű ez a 152 perces film. Komor hangulata, sötét tónusú képivilága az előző részre is jellemző volt, de annak is továbbfejlesztése. A történet sok szálon fut, összetett, és a két főhős mellett több más szereplőnek is elegendő terepet ad. Közülük az Aaron Eckhart által játszott Harvey Dent államügyésznek jut a legtöbb filmkocka. Ő az, aki Batman és a megvesztegethetetlen Gordon felügyelő (Gary Oldman) mellett a legnagyobb hatásfokkal száll szembe a Gotham városát eluraló korrupcióval, a maffiával, a bűnnel. Ő a nagyra hivatott fehér lovag, aki már külsejében is a sikeres és közkedvelt amerikai diplomata karakterét idézi. Ám Harvey is ember, és pont ennél fogva szeretné őt Joker elkapni... Őszintén szólva, bár Eckhart alakítása nem rossz, nekem egy kicsit laposnak, átlagosnak tűnik, de talán ez is cél volt, mert ettől is hihetőbb, valóságosabb a film, ami nyilvánvaló törekvése volt a készítőknek. Bale remekül oldja meg relatíve kevesebb szerepét, viszont Heath Ledger az igazi ász, noha Joker, hehe... Köze nincs a ’89-es, Tim Burton rendezte, első igazi Batman mozi egyébként fantasztikus, Jack Nicholson-féle Jokeréhez. Totál kattant, hátborzongató és zseniális figura, akiről igazából mit sem tudunk meg, és aki maga a két lábon járó káosz. A legapróbb gesztusokig és az utolsó hangig kidolgozott és átélt, élményszámba menő, kísértő erejű színészi játék ez, amiért méltán fognak még nagyon sokáig emlékezni a fiatalon elhunyt Ledgerre.

A többiek közül a családapaként is szimpatikus Gordont játszó Oldman, ill. az Alfred a „lakály” szerepében látható Michael Caine nyújt igazán briliáns alakítást. Morgan Freeman Batman szuper cuccainak mérnök-feltalálójaként a tőle megszokott eleganciával szerepel, épp csak nem sokat. A Bruce Wayne (tehát Batman) gyermekkori barátját és szerelmét játszó Maggie Gyllenhaal (aki Katie Holmes-t váltotta e szerepben) pedig nagy kedvencem, de itt nem igazán tud kibontakozni, amiről inkább tehetnek a forgatókönyvírók. Okos, intelligens nőt kell játszania, ez meg is van, de amúgy tevőlegesen nincs sok szerepe.

Ami a látványt illeti, akad ugyan autós üldözéses jelenet, meg robbantásból is jó adag, akár egy James Bond filmre is elég, Nolanék mégsem a káprázatos trükkök irányába vitték a filmet. A képek elsősorban a hangulatok, érzések, vívódások közvetítésében jeleskednek – de ettől még baromi izgalmas a film. Sőt, csaknem folyamatos a feszültség, amit a néhány finomabb pillanat és a pár jó poén csak annyira old, hogy aztán még ütősebb legyen a következő húzás. Már régen nem való Batman a gyerekeknek, de Nolan az, akinek sikerült felnőtté, aktualizálttá, és igazán tartalmassá tennie a Denevéremberről szóló filmeket. Képregények terén ez már korábban megtörtént, köszönhetően a ’87-es, Frank Miller-féle Batman: Az első év-nek és a ’88-as, Alan Moore-féle Gyilkos tréfának, bár ez a film a legtöbbet a Jeph Loeb által írt The Long Halloween epizódból merítette.

A történetről csak annyit, hogy az elején a ki tudja honnan jött Joker csúful lenyúlja a gothami maffiát, ám ők mit sem tudnak vele kezdeni – ahogy Batmannel és Denttel sem. Végül kénytelenek elfogadni a kiszámíthatatlan vigyori ajánlatát, aki megígéri nekik, hogy végez Batmannel. Ám ez az egyszerre bődületesen leleményes és őrült figura valójában csak játszik a kapzsi, hatalomvágyó kis rohadékokkal, kihasználja őket, miközben szertelen kénye és kedve szerint gyilkol, rabol, hazudik. A film egy pontján azt mondja a köpenyes igazságosztónak, hogy Batman az ő másik fele, a párja – és ez a film egyik kulcsmondata.

Mert a sztori roppant izgalmas és sokszor drámai, a hangulata olyan, hogy utána órákig nem tudsz tőle szabadulni, de a film igazi lényegét a Joker által felvetett kérdések adják. És ezek mind olyan kényelmetlen, iszonytatóan nehéz kérdések, amikre nincs igazán jó válasz. Batman személyisége, értékrendje kerül megmérettetésre, mikor olyan döntéseket kell meghoznia, amikből egyszerűen nem jöhet ki jól – bár Alfred, aki már az előző részben is többször megmondta a tutit, rávilágít, hogy aki harcba kezd, az számítson a veszteségekre. Kiderül, hogy Batmannek is vannak határai, ő is emberből van, és szörnyű dilemmák elé állítja őt ellenfele. Ahogy az Arkham Elmegyógyintézet c. Batman képregény (amiből Ledger is sokat merített az alakításához), ez a film is arra világít rá, hogy bár az ún. normális embereket védelmezi, maga a Sötét Lovag nem az. Nem lehet az, egyszerűen ezzel jár a magára vállalt szerep – melynek irdatlan súlyával épp Joker mesterkedéseinek hatására szembesül.

De a film nem áll meg itt, hogy hogy is van ez hős és gonosz viszonyával – mindezt társadalmi szintre terjeszti ki. Mintegy felteszi a kérdést: a nyugati demokráciákban fenntartható-e a törvényes rend törvényes keretek között, pláne, ha jön egy ilyen eszelős, mint Joker, és minden szabályt felrúg... Sőt az átlagember is kereszttűzbe kerül, és az a helyzet, hogy valójában nem lehet tudni, hogy amikor a film egyik szereplője nem nyomja meg azt a gombot, akkor azért dönt így, mert jó ember, vagy mert gyáva hozzá... Joker, aki az emberi lélek sötét, kaotikus oldalát testesíti meg, elég csúf tükröt tart a mi társadalmunk elé, s persze nem biztos, hogy a tükör tehet arról, ha a kép nem tetszik...

Hazafelé a moziból hosszan beszélgettünk az ekultura.hu két főszerkesztőjével, mint ahogy hosszan tudnám még folytatni e gondolatfolyamot is. Móni azt kifogásolta, hogy manapság a legtöbb szuperhősös-képregényes film azon igyekszik, hogy minél realisztikusabb legyen, s ezzel párhuzamban minél inkább bemutassa e hősök emberi oldalát, nem feltétlenül patyolat tiszta pszichéjét, így lényegében megfosztva e modern mítoszokat mítikus mivoltuktól. Ez persze Batman esetében, akinek ugye semmiféle természetfeletti képessége nincs, különösen érdekes kérdés, én mégsem így látom. Mert Batman végül is meghozza a maga döntéseit, amikben ott a hiba lehetősége is – és vállalja a következményeket. Sőt, néha még annál is többet. És manapság ez tényleg hősies cselekedet.

Sziget / Aug. 17. vasárnap: Carcass / Exodus

Úgy érkeztem a Sziget utolsó napjára, hogy még láthattam úgy 3-4 nótát a Moby Dick műsorából is. Sosem voltam nagy rajongójuk, főleg a sokszor össze nem illő, egymással nem sok kapcsolatban álló sorokból összedobált szövegek miatt, de voltak nagy pillanataik, és máig jól tolják. A Beteg a Föld c. régi klasszikusnak meg kimondottan örültem.

Az Exodus sem volt soha nagy kedvencem. A ’85-ös, Bonded By Blood című Bay Area thrash alapvetés kivételével csak pár nótájukat ismerem, valahogy az albumok kimaradtak. Tudom, hogy jók, mégis. Az újjáalakulás első lemeze, a Tempo of the Damned nagyon bejött, de aztán kölcsönadtam, és azóta sem láttam… (Bárkinél van is, ha olvassa ezt, tudja, mi a dolga…) Ráadásul a hangzás nem volt valami jó, s így kissé össze is mosódtak a nóták. De annyi szent, hogy becsülettel zúztak az arcok. Mi több, egy nótában a kanadai 3 Inches of Blood felvarrókkal teli farmermellényben feszítő énekese is vendégszerepelt. Ami az Exodus saját torkát illeti, a kopasz és szakállas Rob Dukes 2005 óta énekel itt, és agresszív energiagombócként üvöltötte végig a bulit, folyamatosan hergelve a közönséget. Mindazonáltal a fuck szó feltűnően sűrű használatán kívül (mi ez, Sexodus?! Bocs… :) nem sok értelmeset osztott meg velünk a dalok közti szünetben. OK, tudom, ez brutál zene meg minden, de valahogy pl. a Testamentnél meg a Death Angelnél mindig van valami plusz ezen a téren is. Meg a nótákban is. Mindegy, ezzel együtt nem volt ez rossz, de tény, hogy nem ezért mentem.

Hanem a Carcass-ért, akik hosszas beállás után kezdtek csupán. Tőlük szintén egyetlen lemezért vagyok oda úgy istenigazából, de azért nagyon. A ’93-as Heartwork már nem orvosi szakkönyvekből szedett förtelmekről szólt, és nem is grindcore hallható rajta. Igaz, hogy már az azelőtti Necroticism lemezen nyitottak (a Corporal Jigsore Quandary mekkora volt már!), de ezen az anyagon fejlesztették tökélyre a death és a heavy metal riffek, szólók és témák keverését. Egyszerre komplex, súlyos és megjegyezhető témákkal teli anyag ez, és el is játszottak róla min. 5 számot, a két hiperzseniális klipnóta (No Love Lost, címadó) mellett volt Embodiment, This Mortal Coil, stb.

Kissé tartottam attól, hogy gyengén fog megszólalni élőben ez a zene, de meglepően jól szólt a cucc. A csapat nem annyira zúzott a színpadon (ahogy a közönség is fáradt volt már), de nem is csak egy helyben álltak, s így is elementáris erővel jött az energia. Sőt, még a korai grind cuccok is teljesen jók voltak így élőben. Ezek egyik-másikában nem csak a basszer Jeff Walker énekelt, de a még mindig kölyökképű Bill Steer gitáros is. A másik hathúrost persze Michael Amott kezelte zseniálisan, a doboknál pedig az ő másik bandájából, az Arch Enemy-ből kölcsönzött Daniel Erlandsson tette a dolgát igen kiválóan. Még az egyszerű, de hatásos fények is rendben voltak, egyszerűen nem lehetett belekötni a koncertbe, és az általam kevésbé ismert dalok is ugyanúgy bejöttek, a feloszlás előtti Swansongról tolt Keep on Rotting in the Free World pláne.

Közben eszembe jutott azért, hogy vajon mennyire játszhatott szerepet a pénz ebben az újjáalakulásban, de aztán történt valami, ami végképp nyilvánvalóvá tette, hogy ennél messze többről van szó (bár egyébként is úgy, olyan erőt árasztva zenéltek, hogy azt senki nem tudná pusztán csak azért, hogy még egyszer megszedje magát a régi slágerekből…). A koncert utolsó száma előtt Jeff bemutatta a csapatot, meg magyarázott valamit a reunionról (az angol nyelv olyan akcentusát beszéli, amit kötve hiszem, hogy bárki, aki itt tanult angolul, 100%-ban megért…). És mikor a dobokhoz ért, egy rövidhajú figura bukkant fel a dobcucc mögött. Bizony, maga Ken Owen! A csapat eredeti dobosa egy agyvérzést követően hónapokig volt kómában, és mozgásán látszott, hogy még mindig nem épült fel tökéletesen. Egy állapotából adódóan rövidke dobszólót nyomott le, majd lement. Ez akkora dolog… Egek! Minden Szigetek egyik legmeghatóbb pillanata volt ez, maximális respekt az egész Carcass-nak! És aztán belekezdtek a legnagyobb zúzást kiváltó Heartwork-be, amitől még most is fáj mindenem, és ami maga a tökély.

Hatalmas élmény volt a Carcass-t látni. Nem tudom, lesz-e új album is, vagy csak lenyomnak pár turnét, és annyi, de így is örök emlék. És remélem, valamelyik állomáson felvesznek egy DVD-t is!

Sziget / Aug. 16. szombat: Watch My Dying

Majdnem napra pontosan egy éve láttam utoljára a Watch My Dying-ot, úgyhogy ezt megünneplendő, kifáradtam az ezévi szigetes koncertjükre is. Ha nem játszottak volna új nótát, mondhatnám, hogy sok újat nem tudok írni, mert most is ugyanolyan elemi erővel tolták a metalt, ahogy azt tőlük megszokhattuk, meg aminél gyengébben azt nem is volna szabad. De tényleg, olyan elánnal gyalulnak, hogy a Magyar Asztalosok Szövetsége felvette a WMD-t a szakszótárába, mint a legdurvább, legkeményebb, egyszersmind legtöbb szakértelmet igénylő munkák szinonimáját, s mellé olyan súllyal és energiával jön a zenéjük, ami csak nagyon kevesekre jellemző, úgy idehaza, mint külföldön. Kegyetlen jó koncertbanda a WMD! A már nem is annyira új dobos, Garcia Dávid meg erőteljesebben, metalosabban üt elődjénél, és az új szerzemény a bizonyíték arra, hogy tökéletesen beilleszkedett.

A program amolyan mini best-of volt, Elsőbbségi, Fényérzékeny, Túladagolt idő, Nicht vor dem Kind, Az eredeti testforma, stb. Mellé az MTV Ikon Tankcsapda műsorához feldolgozott Lopott könyvek, amitől ugyanúgy a hideg rohangált a hátamon, mint az eredetitől, épp csak helyenkén death metalba csap át, alaphangulatilag meg inkább My Dying Bride-os lett. A siófoki bulival (ott vették fel az Ikont) kapcsolatban mesélte az énekes Gaobr, hogy amellett, hogy óriási élmény és megtiszteltetés volt számukra, a legszebb pillanatokat akkor élték át, úgy délután 5 óra tájékán, amikor beálltak a koncert előtt. A part tele volt fürdőruhás, vígan lubickoló népekkel, akik egy emberként merevedtek mozdulatlanná megrökönyödésükben, amikor a WMD belecsapott, hehe.

És ugye elhangzott még egy friss cucc, a Hattyúdal is. Hú! Eddig is voltak nótáik (a fentebb felsoroltak között is), amikbe táncos, trip-hop-os ritmusokat, témákat szőttek Bori Sanyiék, de úgy, ahogy kb. senki más, mert nem is veszed észre, csak elkezd rájuk járni a lábad, a tested. A Hattyúdalban pedig van egy rész, ami a Massive Attack pörgősebb dolgaira emlékeztet, de természetesen mindez metalba fordítva, úgy, hogy azonnal magával sodor. Emellett az egyik alapriff kimondottan rock & roll-os, de ebben a számban is van pár érzelmi húrszakadás. Szóval remélem, az egész új album végig ilyen jó lesz!

Sziget / Aug. 13. szerda: Volbeat

Ez a Sziget nem lesz számomra a szokásos zenebutik, jobbára egy-egy koncertre tudok csak kimenni, és a dán Volbeat-ét semmi pénzért ki nem hagytam volna. Nem is kellett csalatkoznom: hosszú hónapok óta nem zúztam és buliztam ekkorát.

A Volbeat egészen különleges zenéjébe rengeteg minden belefér. Alapvetően az Elvis Presley-féle ’50-es évekbeli rock & roll,/rockabilly a Black Sabbath/Metallica vonalas riffelős metal és a Social Distortion jellegű punk rock keveréke, de emellett Johnny Cash-vonalas country, blues, gospel, ill. hardcore, thrash, doom és stoner témák is akadnak benne. A Life Of Agony-hez épp úgy lehet egyes momentumaikat hasonlítani, mint másokat a C.O.C.-hez, a Danzighez ill Misfits-hez, vagy épp a Faith No More-hoz, és így tovább. Mindennek tetejében olyan feelingesen muzsikálnak, ami enyhén szólva is párját ritkítja, az meg egyenest hihetetlen, hogy dán létükre így hozzák az eredetileg inkább amerikai hangulatokat. Magam nem vagyok nagy híve a rock & roll korai korszakának, de Michael Poulsenék épp azt a részét vették át, ami nekem is nagyon bejön.

Eddig két lemezük volt, amikről nagyjából fele-fele arányban válogattak, plusz volt egy új nóta is a szeptemberben megjelenő harmadikról, egy igen fajin, zorkóbb, metalosabb darab. A 2005-ben kiadott első korong, a The Strength / The Sound / The Songs (még) nem fogott meg annyira, bár az is nagyon-nagyon ott van, de a Rock the Rebel / Metal the Devil számomra a múlt év legjobb lemeze volt. Azon teljesedett ki a rockabilly vonal, amit valami döbbenetes módon olvasztanak a zenéjükbe. Viszont azt nem bántam volna, ha az elsőn szereplő I Only Wanna Be With You c. Dusty Springfield feldolgozás helyett (amit a többség as’szem Samantha Fox verziójában ismer…) inkább a Mr. And Mrs. Ness-t (Bencsik testvérem kedvencét) vagy a Devil Or The Blue Cat's Song-ot nyomják, de így sincs okom panaszra, az összes nóta sütött. A legnagyobb partizás a bárki mástól sziruposnak ható, Volbeatéktől azonban ellenállhatatlan Radio Girl-re, a country-s Sad Man's Tounge-ra meg a frankón szívbemarkoló The Garden's Tale-re ment, de amúgy a meglepően kövérre duzzadt tömeg végig jól vette a lapot. Michael hangot is adott efeletti örömének, mert nem számított ennyi népre (bár úgy tippelek, a fele külföldi volt). Mert ugyan Dániában az első helyen nyitott a Rock the Rebel…, és aranylemez is lett, meg Nyugat-Európa többi része is kezdi őket szeretni, de felénk még csak egy elitista sznob réteg dicsőíti őket, pl. én is, hehe.

Az Elvis-es hangú, zselézett hajú Poulsen amúgy remek frontembernek bizonyult: sokat poénkodott számok között, pl. bemondta, hogy ők a Cannibal Corpse, és leadtak egy 10 másodperces grind részt, ami tényleg olyan volt. Persze, ez Michael Dominus-os múltját ismerve nem meglepő, hiszen az a banda jobbára (nem annyira kimagasló) deathrasht nyomott. Itt viszont olyan zenét csinálnak, aminek párja nincs. (Persze hamarosan sokan fogják másolni, mindhiába…) Mindvégig lejött, hogy imádják ezt az egészet (meg általában a kedvenc zenéiket), emellett közvetlen, barátságos arcok, akik ugyanúgy buliznak odafönn, mint a közönség a színpad előtt. Nagyon-nagyon kevés ilyen banda van, akitől az összes rockpóz meg „mi nem hiszünk semmiben, csak a rakenrollban” jellegű szövegek hitelesek és feelingesek, és nem nevetségesek. De hát Volbeaték sem veszik túl komolyan magukat, és nyilván ettől is működik a dolog.
Ááá, nagyon király volt ez a koncert!
Fotók meg pl. itt.

Sziget / nulladik nap, Aug. 12. kedd: Iron Maiden

Szigetre menni kicsit olyan, mintha haza menne az ember, akkor is, ha a Hammer színpad most máshol van. Jó érzés még most is. Ennyit erről.

Lauren Harris a Maiden-basszer és -főnök Steve Harrisnek a lánya, és nem láttam, mert Angliából hazaugrott barátokkal beszélgettem, és jobb volt így. A napokban belehallgattam Lauren lemezébe, és kétszer fél perc után kivettem. Fantáziamentes alap rock & roll, egy énekelni nem tudó énekesnővel. Lehet, hogy nem rossz csaj, ami, lévén angol, tényleg eredmény (bár már nem olyan rossz a helyzet a Szigetországban, ezzel a két szememmel láttam, de fogjátok csak a bevándorlókra), de attól még ez csapnivaló. És a Hilltop Borozóig elhallatszó hangokból is úgy tűnt. Viszont csak kb. félórát játszottak, szóval Steve apu legalább ennyi önmérsékletet tanusított a daughtere tekintetében.

Kicsivel a kiírt 21:30-as kezdés előtt elindult egy rövid filmecske az Iron Maiden útjáról: az énekes Bruce Dickinson vezeti a Boeing-et, meg minden. Aztán másféle, II. világháborús göbzik tűntek fel a kivetítőkön, és felcsendült Churchill híres beszéde, majd a csapat belevágott az Aces High-ba, és akkor aztán elszabadult a pokol. A velem egyidőben (1975) indult brit heavy metal legenda speciális turnéján jutott el újra hozzánk: lényegében a klasszikus, ’85-ös Live After Death koncertalbumot (meg a ’84-es, egyiptomi borítós Powerslave-et) idézi a program és a díszlet java, hozzávéve a ’86-os Somewhere in Time és a ’88-as Seventh Son of a Seventh Son néhány dalát, meg a ’92-es Fear of the Dark címadóját. Szóval adott korszakra (a csapat legsikeresebb éveire) koncentráló best of program, elképesztően látványos show-val. Hogy ez mennyire nosztalgia meg pénzkereset, az elég relatív. Egyrészt így rengeteg olyan ember tapasztalhatta meg élőben egy legendás turné varázsát, aki akkor még nem foglalkozott ilyen zenével (pl. mert még a világon sem volt), másrészt a Maiden folyamatosan készíti az új stúdióalbumokat, jövőre is lesz egy, szóval ez a turné inkább ajándék a fanoknak. Nekem különösen azok a nóták jöttek be, amiknél a közönség java lefagyott: a kb. negyedórás, epikus és komplex Rime of the Ancient Mariner azzal a misztikus hangulatú leállással a közepén, meg a ráadásbeli két Seventh Son-nóta: a Moonchild, és legnagyobb kedvencem, a The Clairvoyant, amire nem is számítottam (szemben a sajnos kimaradt The Evil That Men Do-val). Mondjuk az mókás volt, hogy ezalatt jött fel a színpadra a kb. három ember magasnyi Eddie (a Maiden minden borítón szereplő, emblematikus szörnyetege), csakhogy a Philip K. Dick-féle Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal c. remekműre épülő Szárnyas fejvadász filmet idéző Somewhere... albumborítóról. Kicsit tétova is volt a mozgása, „jaj, hol is vagyok”, leadott pár lövést a pisztolyából, váltott pár szót Dave Murray gitárossal, aztán lesétált, hehe. Ezzel együtt én itt értem el a fennakadt szemű elégedettség állapotát, és a záró Hallowed Be Thy Name már tényleg csak kellemes levezetés volt.

A hat muzsikus korát (50 körül vannak mind, Bruce mester épp aug. 7.-én érte el az 5. X-et) meghazudtoló elánnal zenélt, különösen Dickinson, Harris, Janick Gers gitáros és Nicko McBrain dobos. Janick mondjuk valószínűleg 50%-ban gitározott csupán, a többit pedig a kánkánból, karatéból, futásból ill. tornagyakorlatokból mixelt akrobatikus mozgás tette ki, de hát ő ilyen. Murray a szokott visszafogottsággal és félmosollyal pengetett, s Adrian Smith sem azzal tűnt ki, hogy helyből felugrott Eddie különféle megjelenéseinek a nyakába. De tényleg le a kalappal, vérprofik, és nagyon jó, hogy még mindig itt vannak. Avagy: szeretnék én olyan energikus lenni 50 évesen, mint Dickinson – vagy olyan jól énekelni 33 évesen... Pedig már elég fáradt a hangja, de mutassatok már valakit, aki ennyi év és turné után elsikoltozza az összes magasat!

A látvány szenzációs volt, csaknem minden nótához adott valami pluszt a háttérvászon, a különféle tüzes megoldások, vagy épp Bruce ruhatára. A Trooper alatt vörös katonai kabátba bújva lobogtatta a brit zászlót, az Ancient Mariner-re szakadt fekete köpenyt öltött, míg a monumentális Powerslave-re elővette a jó öreg rituális maszkot. A számok között sokat beszélt, poénkodott, olyan sokat, hogy az már több volt, mint ami a show szokásos kötelező elemeként értelmezhető, szóval tuti, hogy élvezte a bulit.

És nagyjából én is. A hangzás nem volt jó, három gitárból néha egy sem hallatszott meg ilyenek, de Sziget nagyszínpadtól még a Maiden esetében sem reméltem igazán jót. Ami sokkal inkább zavart, az a brutális tömeg, s annak számos eleme volt. Egyrészt persze, öreg vagyok én már ehhez, és aki nem akar elázni, ne búvárkodjon, de a kb. 50 ezres közönség nyilvánvalóan nem csak kő-Maiden-fanokból állt. Ami nem baj, és részemről az is OK, ha a 40-es, 50-es családapák meg –anyák épp ezt a koncertet választották tízévenkénti egyszeri kimozdulásuknak, és mellé kissé beittak és játszották a rockert. Most, hogy van gyerekem, én sem mászkálok el annyit, és így tovább. Hanem a műmájer seggfejeket, a másokat sörrel lelocsoló, cigivel megégető, nagypofájú kihaénnemeket szívből rühellem, és az itt bemutatott produkciójuk alapján szemrebbenés nélkül zárnám őket igazi vasszűzbe, már bocs... Továbbá unom a sok idiótát, akiknek egész koncert alatt mászkálniuk kell, meg akik simán átgázolnak rajtad, de ha te merészelsz épp előttük elhaladni, beléd kötnek (belém ugyan nem, de láttam ilyet eleget). És ha már elővettem a kiosztós-rovatot, akkor jelzem, hogy kurvára elegem van a sznobokból, a megjátszósokból, azokból, akik a Maiden öt évvel ezelőtti koncertjére nem jöttek el, mert akkor még cikinek érezték, és nem kapott ekkora hírverést és hype-ot, itt meg bezzeg ők voltak a nagy méjdenesek, akik mellé még rém okosak is. És elegem van a média összes szereplőjéből, aki úgy írt vagy szólt a Maiden koncertről, hogy abban egyfajta bocsássatok-meg-de-tiniként-szerettem-őket-ezért-most-is-csak-megnézem, mert ez nem olyasmi, amit szégyellni kell. És nem azért, mert a rock örök és elpusztíthatatlan, és mert a heavy metal él és virul, hanem mert ez a zene, ez az irányzat is az élet, a valóság része, amit pár szerencsétlen fasz próbál idiótának és nevetségesnek bemutatni, de attól még most is 50 ezer embernek nyújtott igazi, valóságos szórakozást, a szó nemes értelmében, ennyi leendő halottnak adott valami olyan élményt, emléket, amit egy életen át emlegethet jó szívvel. És ez az, ami igazán számít.

Meg még az is, hogy kiderült, legalább szemernyi igazság csak van a Földön. Volt ugyanis a Pont.fm-nek egy játéka, ahol pár Maiden-fan azt nyerhette, hogy felrohanhatott a színpadra a Heaven Can Wait óóó-zós része alatt vokálozni, és ott volt köztük az Eddie nevű srác is, akinek a felsőteste szénné van varrva Maiden-es mintákkal, és hát ha valaki, ő megérdemelte ezt a páratlan kegyet. Nem mondom, hogy ez az élet értelme, de azért ez olyasmi volt, ami úgy történt, ahogy történnie kellett.

Koncert végén várt ránk némi extra heringezés (ahogy kedves sógornőm mondta, az életünkért küzdöttünk, hogy kijussunk), de összességében ez egy óriási buli volt, és aki fanyalog, az nyaljon hozzá kénkövet, mert akkor lesz rá oka is.

Képeket nem készítettem, de vannak itt meg itt, és bizonyára még ezer helyen.

Varró Attila: Kult-comics

Válogatott képregényes írások
Kiadó: Mozinet-könyvek
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 250
Ára: 1500 Ft

Varró Attila 2004 szeptembere óta írogat képregényekről a Mozinet nevű, igen kiváló magazinba. Azért oda, mert a mozgókép és a képekben elmesélt regény között meglehetősen sok a párhuzam. Meg aztán a képregényekből készített filmek reneszánszukat élik (elég csak a Batman sorozatra gondolni).

Ez a zsebkönyv szerű kötet az első 29 esszé gyűjteménye. Nem egy minden irányzatra kiterjedő, átfogó munka, sem pedig kimondott képregénytörténet, ami az altamirai ősgraffitikkel meg az óegyiptomi ábrázolásokkal kezdi. „Egyszerűen csak” az utóbbi (nagyjából) fél évszázad Varró Attila által legfontosabbnak, legnagyobb hatásúnak tartott szerzői ill. képregényei közül válogat, (látszólag) gyermekeknek szóló művektől a komoly, direkte művészi alkotásokig. Méghozzá három részre osztva: először amerikai, majd európai, végül japán képregényeket bemutatva. Szerzőnknél az anyagi siker mellékes szempont, így aztán sem Pókemberről, sem az X-Menről, de még Supermanről sincs külön cikk. Amiről pedig ír, az sokszor nem adott szerző vagy sorozat legismertebb műve (így pl. Neil Gaimantől bárki a Sandman-t mondaná előbb, de itt a Violent Cases adja a cikk fő témáját). Viszont minden esetben meggyőz arról, hogy ezek tényleg kiemelkedő fontosságúak, és minden egyes cikk egy általánosabb, az adott képregény „rokonaira”, pályatársaira is kitérő bevezetéssel indul, így ami kimaradt, de számít, azt is megemlíti.

A Kult-comics legfőbb pozitívuma az, hogy átjön, szerzőnk ismeri, érti és szereti, amiről ír. Tetszik, hogy nem próbál senkit semmire rábeszélni, egyszerűen kifejti, hogy ez és ez miért jó, és úgy teszi, hogy elhiszem neki. A maga módján bebizonyítja azt is, hogy a képregény lehet művészi, tartalmas valami. Ám nem kívánja meggyőzni a szkeptikusokat, sznobokat, lenézőket és fujjolókat, ahogy a tini manga-fanokat vagy a Metró újság comic stripjein kívül más képregényt nem ismerőket sem akarja felvilágosítani. Célközönsége megegyezik a Mozinet Magazinéval, amit nyilván némi intelligenciával és befogadóbb mentalitással bíró, művészibb tartalmakra fogékony népek olvasnak. És ők le is veszik majd Attila kiművelt stílusát – ami azonban szerintem egy kissé túl komoly és tudóskodó. A sok idegen szó és kifejezés helyett némileg könnyedebb fogalmazás, lazaság, több humor belefért volna. Így szerintem szélesebb réteg is élvezettel olvashatná ezt az amúgy igen kiváló munkát.

Emellett többször is volt olyan érzésem, hogy Varró Attila egyik-másik képregénynek mélyebb rétegeibe lát bele, mint akár maguk az alkotók. Nem abban az értelemben, ahogy az egyszeri szakközepes a verselemzéskor, hogy „A költő azt akarta írni…”, de annyi szent, hogy a szerző jó pár olyan eredeti és meglepő következtetést is leszűrt szokatlan vagy kevéssé általános szempontokat is követő elemzései közepette, amiket talán még mások nem, kivéve esetleg néhány külföldi kritikust és esztétát. És az jó, hogy olyan dolgokra is rávilágít, amikről más forrásból csak elvétve hallhatnánk, ugyanakkor amik gazdagítják az élményt. Viszont épp ezekben a sokszor filmes párhuzamokkal erősített/terhelt megfejtésekben néha kicsit túlspilázza a dolgot, és megfeledkezik arról, hogy a képregények legtöbbje, minden egyéb értéke mellett, a szórakozást is szolgálja. (Ahogy az irodalom és más művészeti ágak megannyi alkotása is, teszem hozzá csöndben.)

Ezzel együtt aki szeretne képbe kerülni a képregény világával (pláne, hogy hazánkban is egyre több az ilyen kiadvány, olyanok is, amikről ezen kötetben szó van), annak ez a kis könyv kincset ér.

Görgey Etelka (Raana Raas)

Erre az interjúra roppant büszke vagyok! Nem mintha fene sok érdemem lenne benne, hiszen nekem csak kérdezni kell. Arra vagyok büszke, hogy ilyen válaszokat kaptam, és hogy ezeket mégiscsak én kérdeztem :) Emberek, figyeljetek oda Görgey Etelkára!
Itt csak az interjú pár kiragadott részletét közlöm, a teljes anyag itt van az ekulton.

Görgey Etelka egészen kivételes személyiség. Amellett, hogy 34 évesen református lelkészként működik Pálfán, feleség és anya, valamint egy négy részes sci-fi sorozat írója.A Csodaidők-tetralógia majd’ két évezreddel napjaink után játszódik, szerte a galaxisban. Ám nem egy újabb űropera a szokásos klisékkel, hanem számos társadalmi, vallási és filozófiai kérdésben igen mélyre ásó családregény, aminek máris szép számú rajongótábora van. A sorozat második része a Könyvhétre jelent meg Kiszakadtak címmel. (Az Ogfák vöröse c. elsőről itt a cikkem.)

A honlapodon is olvasható, hogy teológusi és hebraista diplomával rendelkezel, és lelkészként is dolgozol, de engem az is érdekelne, hogy honnan jön Görgey Etelka? Mik voltak azok a pontok az életedben, amik a Csodaidők megírása felé mozdítottak?

Eta: Honnan jöttem? Komlóról. :) Bányászcsaládból, amelyben anyám elsőgenerációs értelmiségi volt, apám bányász, négy nagyszülőm mindegyike (nagymamáim is) a föld alatt dolgoztak, ott építették a szocializmust. Olyan is lett. :) De hogy mi mozdított éppen a Csodaidők megírása felé, arra nem tudnék pontokat megnevezni. Sok szempontból a történet írta magát - először akkor, amikor a vázlatot írtam, utána meg amikor kidolgoztam.Nem pontszerű esemény, de mindenképpen a Csodaidők megírása felé mozdított az, hogy nagyon rossz volt a családom - nyilván valamiféle módon „kompenzáltam” ezt a nagycsaládokkal.Meg aztán világ életemben izgalmasnak találtam a Robinson-Hétévi vakáció-féle könyveket, és gyakran elgondolkodtam azon, milyen lehet újrakezdeni mindent a kezdetektől - így született meg a Nies és Nagy Andreas története, amelynek a Csodaidők mintegy „folytatása”.

Bár nem lehet olyat kijelenteni, hogy a Csodaidők vallásos regénysorozat, az mindenképp átjön, hogy a vallásról az átlagnál többet tudsz. De hogy érzed, az, hogy teológus vagy, és lelkészként is működsz, a történet mely részeiben nyilvánul meg, mekkora hatással volt rá?

Eta: Szerintem mindenhol megnyilvánul, csak hol jobban kitűnik, hol kevésbé. Mivel nem tartozom a fundamentalisták közé, ezért nyilván nem csapkodom bibliai idézetekkel, és igyekszem a szájbarágás eszközeit is mellőzni (van, aki szerint nem is sikerült), de tudatos írói döntés volt az, hogy vallásos emberek a főhősök, még ha esetenként ez nem is nyilvánvaló: meg akartam mutatni, hogy igenis ilyen emberek is lehetnek kedvelhető figurák, sőt, hősök. És azt is, hogy a vallásos ember nem szükségszerűen gyenge, gyáva és buta: viszont sokkal inkább érvényesül életében, döntéseiben az etika, a morál, sokkal többször mérlegeli magában, hogy amit tenni készül, helyes-e, vagy helytelen.

Számomra rendkívül szimpatikus a Kavenben, hogy sokkal inkább egyenrangú félként kezelik a nőket. Méghozzá nem is annyira a demokrácia elve, mint inkább a mindenki csinálja, amihez tehetsége van hozzáállás kapcsán. Hogy látod, a mi világunkban milyen a nők helyzete?

Eta: Ugyanolyan rossz, mint a férfiaké. Stupid célokat és ideálokat tűznek ki mindenki elé, az emberek meg futnak utánuk. Ráadásul ezeknek egy része tökéletesen szürreális, elérhetetlen, és sok-sok ember életét tönkreteszik: ilyenek például a „tökéletes nő” és „tökéletes férfi” ideálok, az ultrabárgyú és nyálas „szerelem” ideájáról nem is szólva.Szó nincs itt arról, hogy mindenki azt csinálja, amihez tehetsége van, vagy aminek született.

Olvassátok végig az egész interjút!

J. R. R. Tolkien: Húrin gyermekei

Illuszrálta Alan Lee
Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Gálvölgyi Judit
Eredeti cím: The Tale of the Children of Húrin
Oldalszám: 256
Ára: 3200 Ft
Kategória: szépirodalom, fantasy

Kicsit kettős érzés ezt a könyvet kézbe venni. Hiszen egyfelől ajándék ennyi idővel J.R.R. Tolkien halála után is új írást kapni tőle, ráadásul Alan Lee csodálatos illusztrációival és (még a tőle megszokottól is szürkésebb árnyalatú és régiesebb) festményeivel, ugyanakkor az elmesélt történet már ismerős korábbi művekből, még ha azokban rövidebb formában jelent is meg.

A Húrin gyermekei eseményei jóval (kb. 6000 évvel) A Gyűrűk Ura történései előtt, még az Óidőkben avagy a világ Első Korában zajlottak. Középfölde a helyszín, ám olyan részei, amiket később ellepett a tenger. Címszereplői emberek: Húrin volt az a nemes lelkű úr a fajtájából, aki dacolni merészelt a Melkorból Morgoth-tá lett főgonosszal (aki csak a GyU-t ismeri, az bizonyára el tudja képzelni ezen lény isteni hatalmát, ha azt elárulom, hogy Szauron csupán az ő szolgája…). Morgoth, a Nirnaeth Arneodiad (a Megszámlálhatatlan Könnyek Csatája) után rabságba veti Húrint, és megátkozza minden nemzetségét. Ezzel veszi kezdetét Tolkien minden története közül az egyik legkomorabb, legsötétebb.

Húrin fia Túrin a főszereplő, aki apjához hasonlóan nagy harcossá nevelkedik az egyik tündekirály udvarában. Ám kicsi korától árnyék ül rajta, s hozzá igen konok, hajlíthatatlan természetű ember, akinek büszkesége talán önmagában is épp elég bajt okozna. Ám Morgoth átka valóban megfogan, és az olvasó nem győz szörnyűlködni mindazon tragédián, gonoszságon, bánaton és veszteségen, ami Túrinnal és szeretteivel (ill. általa is) megesik. Hiába menekül, hiába veszi fel álnevek garmadáját, hiába öli halomra az orkokat, hiába köt barátságot nemeslelkű tündékkel és emberekkel, hiába lesz szerelmes – végzetét nem kerülheti el. Sőt, aki túl közel kerül hozzá, az is vele bukik. Végül egy repülni nem tudó, de így is épp eléggé pusztító, ráadásul ravasz és hazug sárkánnyal, Glaurunggal is szembekerül Túrin, és az ő harcuk befolyással lesz Középfölde eme korai időszakának további alakulására.

Túrin legendája ismerős mindenkinek, aki olvasta A Szilmarilok-at, esetleg az Elveszett mesék könyveit (amiket a Holló és Tsa adott ki 1996-ben) meg A Gyűrű Keresését (Szukits, 1995, 1997 ill. 2002) – ezutóbbiak egyébként megérdemelnének egy újrafordított, egységesített nyelvezetű kiadást. Mindazonáltal a szöveg jelen verziója a legteljesebb változat, így volt is értelme a szerző fiának, az életmű kezelőjének, Christopher Tolkiennek könyvvé duzzasztania, még ha jó szívvel csak a Tolkien-i világ igazi híveinek tudom is csak ajánlani. Ők értékelni fogják az emelkedett, archaikus nyelvezetet, a borongós atmoszférát, és a görög tragédiákat ill. germán és kelta mítoszokat egyaránt idéző, végtelenül szomorú legendát. És ők jól viselik majd a töméntelen mennyiségű nevet és helyet, amiket a könyvben megtalálható családfák és térkép nélkül elég nehéz volna követni…

J.R.R. Tolkien életében csupán két könyvet fejezett be az általa kitalált világhoz írott történetekből: A Hobbitot és A Gyűrűk Urát. Már A Szilmarilok-at is Christopher fia rendezte össze és szerkesztette (Guy Gavriel Kay segítségével). Ő azonban – szerencsére – kínosan ügyel arra, hogy apja szellemiségéhez híven adjon közre minden anyagot, és előbb dőlne a kardjába, mintsem általa kitalált részlet jelenjen meg apja neve alatt. Ugyanezen hozzáállás jellemzi jegyzeteit, melyekkel ezt a kiadványt is bőségesen ellátta. De a fentieken kívül is jó pár könyv megjelent már angolul (pl. a 12 részes History of Middle-Earth, aminek első két kötete az Elveszett mesék könyve 1-2), és valószínű, hogy a roppant hagyaték még most is zajló feltárása kapcsán újabb kiadványok kerülnek kiadásra a jövőben. Akit mélyebben érdekel, annak a Magyar Tolkien Társaság honlapját érdemes böngésznie.

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia

Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 181
Ára: 2200 Ft
Kategória: szépirodalom

Ez a könyv arról szól, milyen volt a ’70-es években fiatalnak lenni Magyarországon, és javarészt az 1960-ban született író saját élményein alapul. És úgy fest, Háy Jánosnak voltak ám élményei dögivel, még ha azok többé vagy kevésbé hasonlóak is azokhoz, amiket más, szintén akkor fiatalok (pl. a szüleim) mesélhetnének. A különbség annyi, hogy Háy mindezt le is írta, s milyen jól.

A bogyósgyümölcskertész jellemzően ribizlit, meg mondjuk még málnát és egrest termeszt, és két fia van, a kisebbikről szól ez a novellákba szedett regény. 25 fejezetben tárul elénk mesélőnk története, óvodáskorától a pesti kollégiumon meg csövezésen meg zenekarosdin át a fiatal férfi első külföldi útjáról, mely az ún. szabad világba (konkrétan Bécsbe) vezet. Minden fejezet adott téma köré épül, azon keresztül mutatja be igen hitelesen az adott kort meg minden. Hogy milyen volt először hallani mondjuk Rolling Stones-t, lemenni a Balatonra, meg építőtáborba, először berúgni, csókolózni, szeretkezni, különféle pofonokat kapni az élet különféle elemeitől, kijutni az országhatáron túlra. Milyen volt álmodozni, hogy majd ő is olyan nagy énekes-gitáros lesz, mint mondjuk Jimi Hendrix, lesz neki is Gibson gitárja, és majd New Yorkban fog lakni. A rockzenének amúgy is végig fontos szerepe van a könyvben, felbukkan a Beatles, a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Jézus Krisztus Szupersztár, Radics Béla (aki életét adta a rokendrollnak, hogy Isten nyugosztalja), de meg a kor más ismert alakjai is, pl. Nagy László költő, meg Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, meg ilyenek.

Mindeközben változik az elbeszélői stílus is, de nem nagyon, csak épp híven az adott rész korához. Kb. olyan az egész, mintha Salinger Zabhegyezőjét, meg egy picit Kerouactól az Útont totálisan magyar viszonyokra alkalmaznánk. Szóval laza, szókimondó. Meg a Kis utazás c. filmhez is hasonlít a dolog. Szerintem igen kiváló kordokumentum, de aztán lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert végül is láttam valamennyit abból a korszakból, és még többet hallottam róla. Pl. faterom mesélte, hogy volt, hogy pincérkedett az Ifjúsági Parkban. Azt mondja, azok a nagy zenészek, Fenyőék meg ezek, mind milyen köcsög beképzeltek voltak, de a Radics, az nem. Lehet, hogy másnak kevés a leírás a 181 oldalon, hát az menjen és kérdezze meg azokat az ismerőseit meg rokonait, akik akkor éltek. Valószínű, hogy nagyon hasonlókat fognak mondani, mint amiket ebben a könyvben olvasni.

Különben meg a felnőttéválásról is szól ez a könyv, arról, milyen mocsok nehéz, ráadásul ez a bogyósgyümölcskertész fia nem volt egy rossz szándékú gyerek. OK, belekeveredett ebbe-abba, párszor összeütközésbe is került a rendszerrel, de hát azt elég nehéz volt kivédeni akkortájt, pláne Pesten, pláne egy fiatalnak, aki szabad szeretett volna lenni, meg rockot hallgatott és játszott volna, ha hagyják, nem komolyzenét, értitek. Amúgy egyáltalán nem politizál, épp attól üt az egész, hogy amit leír, az úgy volt, és annyi meg egy bambi. De összességében csak elég univerzális témákat jár körbe, és úgy ír róluk (meg persze azokról az elcseszett és gyönyörű évekről is), hogy az őszinte is, meg színigaz, tragikus és komikus, és kb. akárkinek, aki itt él, mondhat valamit. Avagy ahogy a belső flepnin áll: „Na most ilyenekről szól ez a könyv. És lehet rajta nevetni, még az ember könnye is kicsordul tőle.
Vagy azért, mert sírni kell.”

Grant Morrison - Dave McKean: Batman: Arkham Elmegyógyintézet

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Bayer Antal
Eredeti cím: Arkham Asylum: A Serious House on Serious Earth
Oldalszám: 120
Ára: 2990 Ft
Kategória: képregény / manga

Alighanem a legbetegebb Batman képregény ez, és valószínűleg a leginkább művészi kivitelű is, melyben a látványnak talán nagyobb is a szerepe, mint a szövegnek.

1989-ben jelent meg eredetileg, tehát előbb, mint a Doug Moensch által írt Batman: Préda és Batman: Terror. Ezek magyarul már pár hava ill. múlt évben kijöttek, és szintén a pszichológiai oldalról közelítik meg Batmant. Abban a két könyvben Dr. Hugo Strange próbálja a Sötét Lovagot lelkileg megtörni, és szintén felbukkan az Arkham Elmegyógyintézet, ám ott az ábrázolás követi a szokásos szuperhősös képregényekét, a sztori pedig így is sok akció elemet tartalmaz. Ez a kötet azonban nagyon más.

Az Arkham Elmegyógyintézet (az elnevezés az alapítójától jön, akinek történetét az ő saját naplójából ismerjük meg, pl. hogy találkozott Junggal és Aleister Crowley-val; ugyanakkor maga az Arkham név H.P. Lovecrafttól származik) elsősorban azon közveszélyes őrültek háza, akiket Batman fogdosott össze. Ám egy csúf napon Joker vezetésével a dilisek veszik át az uralmat. Számos követelésük között a legfontosabb az, hogy a túszul ejtett ápolók, orvosok és egyéb személyzet szabadonbocsátásáért cserébe menjen be Batman – különben mindenkit megölnek... Hősünk, mi mást tehetne, vállalja az életveszélyes feladatot, és ezzel egy iszonyatos utazás veszi kezdetét számára, részint önnön pszichéjébe, részint pedig a bezártakéba. Joker kijátsza azt az adut, hogy tudja, milyen borzalom hívta létre a Denevérembert, és a főhősnek ép ésszel nehezen kibírható kínokat kell átélnie (pl. szembesülnie önmagával, ill. azzal, hogy Batmant magát is az őrület alkotta meg...), hogy pontot tehessen ezen történet végére is.

Ehhez a skót Grant Morrison Grant Morrison által írt félelmetes pszichothrillerhez az angol Dave McKean készített nyomasztó, szürreális képi világú, okkult és egyéb szimbólumokkal súlyosbított festményeket, amiket ráadásul többnyire a legkevésbé sem szokványos képregényes elrendezésben helyezett el. Érzésem szerint az alkalmazott művészetek H.R. Giger-szintű zsenije ő, akit hazánkban alig-alig ismernek. Jó közelítéssel ez az első hivatalosan megjelent munkája, nem számítva a Tükörálarc című, csak DVD-n kiadott filmet, amit ő rendezett. A film forgatókönyvét az a Neil Gaiman írta, akivel közös munkái, s különösen a Sandman képregénysorozat tették McKeant is világhírű művésszé (amihez amúgy csak borítókat festett, míg jelen Batman kötet összes illusztrációja az ő műve). Egyéni stílusú munkáiban a szabadkézi festészet és a grafika keveredik a fényképészettel, különféle kollázs technikákkal, stb. Hatása a – mondjuk így – popkultúrára, ill. a kortárs vizuális képzőművészetekre egyszerűen felmérhetetlen. Ha csak az általa készített CD-borítók listáját megnézzük, máris nyilvánvalóvá válik mindez (ő festette pl. az alábbiakat: Alice Cooper: The Last Temptation, Counting Crows: This Desert Life, Dream Theater: Scenes From A Memory, Bill Bruford’s Earthworks: A Part and Yet Apart, Fear Factory: Demanufacture, egy rakás Frontline Assembly, Machine Head: Burn My Eyes, My Dying Bride: As the Flower Withers, Paradise Lost: Shades of God, Testament: The Gathering).

A maga nemében tökéletes, felülmúlhatatlan alkotás ez a kötet. Ám a maga neme itt történetesen valami szörnyen félelmetest, betegest és sötétet jelent, amit semmiképp nem szabad nem eléggé felnőtt ember kezébe adni. Nem csak, hogy túlmutat az átlagos képregényeken, de az őrület elvont megjelenítésében alighanem hasonlóan mélyre jut, még ha más eszközökkel is, mint mondjuk Csáth Géza egyes írásai, vagy épp a gótikus-természetfeletti-, ill. a kábszeres irodalom számos műve.

Weöres Sándor: Ének a határtalanról

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 160
Ára: 2900 Ft
Kategória: költészet, szépirodalom

Manapság jószerével csak antikváriumokban lehet ráakadni - jellemzően borsos áron - Weöres Sándor (1913. június 22. – 1989. január 22.) köteteire. Igaz, a kiterjedt életművet nem lehet könnyű kezelni, kiadni, de azért legalábbis fura, hogy szinte csak A teljesség felé kapható frissebb kiadásban. Meg, immáron, az Ének a határtalanról.

Ez a verseskötet eredetileg 1980-ban látott napvilágot, egyike Weöres utolsó könyveinek. Négy részre oszlik, melyeknek már a címe is sejteti, hogy igen különböző témákat ölel fel: Ünnep, Megkopottan, Idyllium, Évezredek. Épp úgy találni e költemények között vidámat (még pajzánt is, ld. Vásári népballada), gyermekit, mint keleti ill. ősi bölcsességek visszhangjait hordozót, vagy olyat, ami hangulatokat ír le (mint pl. az Esős alkonyat), netán ami egyszerűen csak az életről (az íróéról ill. általában az emberéről) szól. Ha úgy tetszik, sokukból kiolvasható az is, ahogy Weöres az aktuális helyzetet, az őt körülvevő országot-világot látta, de ez akár belemagyarázás is lehet. Azt pedig szeretném elkerülni.

Ahogy ennél alaposabb fejtegetésekbe, elemzésekbe, vagy a költő pályájának legalább vázlatos ismertetésébe sem fogok bele. Sajnos ugyanis nem állíthatom, hogy eléggé ismerem mindehhez a munkásságát. Annyit mondhatok csupán, hogy a fiam miatt mostanában sokat olvastam, fennhangon, Weöres csodás gyermekverseit, meg hogy a fent említett filozófikus művet is elő-előveszem néha, és mindezek és jelen kötet alapján is kijelenthetem, hogy szeretem a verseit. És nem is azért, mert akármilyen témáról, hangulatról és stílusban ír is, mindig jó, mindig értékes. Hanem mert az a jellegzetes Weöres-varázs, amit a ritmussal és szavakkal való káprázatos játékkal, meg persze a beletett, beleszőtt szívvel-lélekkel ér el, az mindben ott van. Ilyen vagy olyan formában, úgy, hogy egyik jobban tetszik, mint a másik, de letagadhatatlanul. Oly’ gazdag, oly’ lenyűgözően zenei és szép az ő költészete, sokszor tündéri, máskor bölcs és mérhetetlenül régibb, mint kora alapján lehetne, oly’ láttató és oly’ mértékben és mélységben atmoszféra-teremtő, hogy sokszor az sem számít, ha látszólag nincs is értelme, ha úgy tűnik, csupán bűvészkedik a nyelvvel. Mert valójában, valóban varázsol, nem csak trükközik, nem csak úgy tesz, mintha, s a legbolondosabb, legkísérletezőbb soraiban is az élet lüktet.

Mindehhez remekül illenek Keresztes Dóra egyszerre egyszerű és elvont illusztrációi (ő készített látványterveket a Nemzeti Színház Holdbéli csónakos előadásához is, ami szintén Weöres műve), valamint a világoskék lapokra sötétkék tintával nyomott sorok. Mindössze egy alaposabb pályarajzot, bőségesebb háttérinformációt hiányolok ebből a kicsikincses új kiadásból.

Serdar Özkan: A megtalált rózsa

Kiadó: Trivium Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Loósz Vera
Eredeti cím: The Missing Rose
Oldalszám: 182
Ára: 2390 Ft
Kategória: szépirodalom

Serdar Özkan egy 1975-ben született török író, akinek első regényét eddig kb. 25 nyelvre fordították le, és 30 országban jelent meg. Nálunk is kapható már bő egy éve, ám úgy tűnik, egyelőre nem érte el azokat, akiket kellene, pedig ez olyan könyv, ami sokak figyelmére érdemes.

Már a cím miatt is eszébe juthat egyeseknek A kis herceg, Antoine de Saint-Exupéry legfontosabb műve, amiből a borítón ez az idézet olvasható: „Felelős vagy a rózsádért”. Ez a mondat, ez az utalás fontos szerepet játszik a regényben, és nyilvánvaló A kis herceg hatása is, ám szívesebben hasonlítanám A megtalált rózsát Paulo Coelho ill. Richard Bach egyes műveihez. Elsősorban is a Coelho-féle Az alkimistához, hiszen Özkan könyvében is van utazás a belső béke, az igazi én keresése kapcsán, egzotikus helyek és gondolatok, és beépített apróbb történetek, mesék.

A megtalált rózsa főszereplője Diana, egy fiatal és szép nő, aki San Francisco-ban él. Szíve régi vágya, hogy író legyen, ám környezete, mely rajong érte, és a vadászat római istennőjével egyező neve miatt szinte „isteníti” valahogy egy teljesen másik, hétköznapibb, kiszámítható és biztos megélhetést nyújtó irányba húzza. A lány napjai tépelődéssel telnek, annál is inkább, mivel imádott édesanyja váratlanul meghalt, és egy olyan feladatot hagyott rá utolsó kívánságként, amitől ódzkodik, amitől fél, ami túl nehéz. Meg kell találnia ikertestvérét, Mary-t, akiről egész eddig nem is hallott, és akitől egy éves korában választották el…

Édesanyja Dianára hagyja Mary négy levelét, amiknek a segítségével kellene rálelnie, csakhogy azok olyan elvontan lettek megfogalmazva, hogy Diana kezdetben egy szavát sem érti. Kivéve az utolsóét, melyből kiderül, hogy Mary megtudta az apjuktól, hogy anyjuk él (mindketten úgy tudták, a másik szülő meghalt), és már arra is rájött, hogy hol lakik. Csakhogy Mary eléggé labilis idegrendszerű embernek tűnik, aki, ha rájön, hogy hiába minden, már nem találkozhat életében az anyjával, képesnek látszik akár meg is ölni magát…

Diana végül csak nekifog a nyomozásnak, melynek során különféle érdekes emberekkel ismerkedik meg, eljut Isztambulba, egy csodálatos rózsakertbe, ahol azt tanulja, hogyan is hallja meg a rózsák, a szabadság és szépség eme gyönyörű jelképeinek szavát. Mindeközben apránként legyűri a depressziót, és elkezdi felfedezni, megismerni önmagát, s egyebek mellett megérti, mire célzott az édesanyja, mikor ezt mondta: „Az egyetlen dolog, amire szükséged van ahhoz, hogy különlegesnek érezd magad, te magad vagy.”

Özkan nem kiemelkedően, de azért szépen ír, bár a fordító és a szerkesztő egy picit bátrabban ill. több figyelemmel is bánhatott volna a szöveggel (szóismétlések, elütések, ilyesmik). Leírásokra, magyarázatokra nem igen pazarolja a sorokat, ami egyfelől néha azt eredményezi, hogy pillanatokra el-elveszti az olvasó a fonalat, másrészt megvan az a nagy előnye, hogy így mindenki úgy értelmezi az írást, ahogy szeretné. Márpedig az efféle, lelki utazásra csábító, szimbólumokkal teli könyveknél pont az a lényeg, hogy megtaláljuk, nekünk mit mond. Ráadásul az író, aki négy évet töltött az USA-ban, ahol egyetemre járt, megannyi különféle kultúrából ill. szerzőtől merít, az említettek mellett William Blake, a szufi költő Yunus Emre, Szókratész, a görög és római mítoszok, a furfangos török bölcs, Naszreddin Hodzsa egy-egy gondolata, története is felbukkan. Így rendkívül gazdag, sokszínű, Kelet és Nyugat különbségei helyett a közös pontokra koncentráló könyv született, ami alighanem mindenkinek mond valamit.

Azért én elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik Coelho műveit, ill. akik keresik önmagukat, a saját útjukat, a szívük hangját, ill. életük párját.

Raana Raas: Csodaidők II.: Kiszakadtak

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Oldalszám: 419
Ára: 3490 Ft
Kategória: sci-fi/fantasy, szépirodalom, ifjúsági

Az azért nagyon nem szerencsés, hogy úgy másfél év telt el Csodaidők tetralógia első (Az ogfák vöröse) és második (Kiszakadtak) részeinek megjelenése között. Hogy miért alakult így, az sem érdektelen kérdés, de inkább koncentráljunk a könyvre!

És ez lenne első, legfontosabb tanácsom is minden leendő olvasónak. Ugyanis nagyon oda kell figyelni a regény minden sorára! Azért is, mert annyira összetett, ezernyi apró részletből építkező, számos különféle szálat bonyolító történet ez, és azért is, mert az írónő annyi mindent mond, s szavainak akkora súlya van. Nehéz olvasmány.

Magam ugyan csupán egy éve olvastam az első részt, de így sem bántam volna, ha a folytatásban több az olyasmi magyarázat, amiről amúgy már Az ogfák vörösében is szó volt. Raana Raas (aki ezen a néven a sztori egyik szereplője, amúgy viszont Görgey Etelkának hívják) nyilván úgy vette, hogy olvasói képben vannak, és ez bizonyára így van azon rajongói mag esetében, akik a kezdetektől követték a sztori alakulását a Csodaidők honlap útján. Azonban a kevésbé erős memóriával bíró humanoidok számára bizony néhol igencsak kapaszkodni kell majd, hogy megértsék, ki kivel van, miről beszél és mi történik. Annál is inkább, mivel az első könyvben lefektetett alapok itt egytől egyig mozgásba lendülnek, és különösen a politikai és háborús vonalon úgy beindulnak az események, ahogy tavasszal a jégolvadás.

Mivel az első könyvről szóló cikkemben nagy vonalakban leírtam az alapvető tudnivalókat, itt hagy ne ismételjem el. Legyen elég annyi, hogy a 3900-as évek első felében járunk (úgy 6 évvel az előző regény vége után). Az emberlakta világűr két legfőbb népe, a kaveniek (avagy niesiek: egy korábbi, a földi civilizációtól elszakadt, ezért külön, sajátos kultúrát képviselő népcsoport) ill. a külsősök (a „mi leszármazottaink”) között már küszöbön a háború, s e kettő közé szorulva őrlődnek a kiszakadtak. Ők azok, akik elhagyták a Kavent, vagy akiket kitettek onnan, és kénytelenek a külsősök között élni, akik viszont nem fogadják őket be. Saját, merev tradíciók szerint élő fajtájuk jellemzően nem hajlandó őket visszafogadni, és számuk egyre nő, így szintén fontos szereplői lesznek az eseményeknek.

A háború ugyan a felszínen a kulturális különbségek miatt készül kitörni, de valójában a az egyre terjeszkedő Csillag Unió elnökének (ill. katonai vezetésének) hataloméhsége áll mögötte. A könyv legmegrázóbb, legütősebb része épp az, amikor az emberi kegyetlenéget, a háború értelmetlenségét ábrázolja. Az írónő még csak nem is direkte realistán vagy különösebben részletekbe menően, csupán végtelenül egyszerű szavakkal írja le a vérontást, a szenvedést, a borzalmakat. A katonai stratégiákra vagy az ilyen-olyan harci helyzetekre (magyarán az akciórészekre) alig pazarol szót, mégis, ez a keresetlen egyszerűség megteszi a magáét: felér egy hatalmas pofonnal, és jól az ember emlékezetébe vési, hogy ezt a gyilkolást, ezt a gyűlölködést, ezt ne, ezt nem szabad, ezt sosem lehet igazolni semmivel!

A könyv fejezetei továbbra is Judy, Giin és Yaan között oszlanak meg. Judy, akit ugyan továbbra is kételyek gyötörnek, hogy valóban Giin-e az apja, lassan nővé serdül. Elég jól beilleszkedett a kaveni életbe ill. a Raas családba, ám a felnőtté válást, bármily’ különleges képességekkel és remek intelligenciával bírjon is, ugyanúgy megszenvedi, mint bármely korabeli fiatal. Giin még mélyebbre ássa magát a bolygóközi politikában, egyre súlyosabb terheket vesz a vállára, elveiből mit sem engedve küzd az igazáért, amivel önmagát és családját is veszélybe sodorja. Mindeközben családját vezetnie, lánya útját pedig egyengetnie kellene (házasság meg hasonlók) – ám ő is csak ember, s mint apa, néha nem tud mit kezdeni nagykorúvá cseperedő lányával. Yaan pedig, aki immáron kiszakadtként, Paul Martyn néven él, egy neves katonai iskola kiemelkedő tehetségű végzőse, aki aztán olyan megbízatást kap, ami egész további pályájára hatással lesz.

Az előző részben tapasztaltakhoz mérten Yaannál mutatkozik a legnagyobb változás és fejlődés – igaz, elég meredek dolgokon is megy keresztül. Hiszen, mint külsős katonatiszt, sokszor épp a kiszakadtakkal, azaz a saját fajtájával kell szembenéznie. Ám az idő és a mindaz, amit megél, érettebb emberré teszik – lényegében tragikus hőssé nemesedik. Már nem olyan felelőtlen, és a lelkiismerete is előkerül, így aztán ifjúkori forrófejűségéért ő is alaposan megfizet. Raana Raas-nál egyébként is minden cselekedetnek megvan a maga eredménye, következménye, amivel aztán az embernek szembe is kell néznie. Ráadásul minden eddiginél bőkezűbben osztja a sorscsapásokat a szereplőkre, ami újabb jele annak, hogy az írónő tisztában van a valós élettel. Ami a jellemábrázolásokban, a szereplők személyes életének leírásában is tisztán érezhető.

Emellett azonban a korábbinál is nagyobb szerepe van a regényben a politikának. Giin igazát az olvasó könnyebben megérti, mint azt, hogy a Kaven, tehát a sajátjai miért viseltetnek olyan mélységes ellenérzéssel az irányában. Az ő komplex alakjában a nagy vallásreformerek is visszaköszönnek, akik, hogy megmentsék hitüket, és annak tömegeket összetartó, megsegítő, felemelő erejét, akár a saját egyházukkal is szembeszálltak. De akár aktuálpolitikai színezetet is belemagyarázhatunk, mert hiszen alighanem pont így járna egy valamirevaló, született vezető (akinek amúgy nyomát sem látni a jelen magyar politikában), ugyanígy ellene fordulna mindenki... Mert Giin valójában a Csillag Unió azon törekvései ellen küzd, amik mögött a Kaven elpusztításának szándéka áll, akár azon áron is, hogy egyes, kőbe vésett hagyományokat felborítson (pl. azzal, hogy kiszakadtak adoptálására buzdít). Ám míg Giin törekvése vagy a külsős vezetés sokszor undorító húzásai érthetőek, a kiszakadtak helyzete leginkább kaotikus, és pont rajtuk, általuk dől el nagyon sok minden.

Az utolsó 100 oldalig megfeszített figyelem szükségeltetik a könyv olvasásához, hogy az ember követni tudja az egyre bonyolódó szálakat – aztán pedig eljön az elkerülhetetlen, és megmutatkozik a Kiszakadtak igazi ereje. Akkor aztán az olvasó alig jut lélegzethez, s végül kóválygó fejjel rakja le a könyvet. És nekilát számolni a napokat a harmadik rész megjelenéséig (amit a kiadó Karácsonyra ígér).

Nick Hornby: Betoncsók

Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: M. Nagy Miklós
Eredeti cím: Slam
Oldalszám: 324
Ára: 2800 Ft
Kategória: szépirodalom, ifjúsági

Nick Hornby az eredetileg 1995-ben megjelent Pop, csajok, satöbbi-vel (High Fidelity) lett ismert és elismert író. A Betoncsók (Slam) mindössze az ötödik regénye, de írt ő sok minden egyebet, pl. zenei ill. könyvkritikákat, stb. És ez az első könyve, ami kimondottan ifjúsági, bár így vagy úgy csaknem minden korábbi regényében volt valami, amit a 20 alattiak és értékelhettek. És persze ezt meg bárki felnőtt élvezettel olvashatja, akinek tetszettek az eddigiek is.

Hanem itt mégiscsak egy tizenhatéves srác, Sam a főszereplő. Intelligensebb fajta ürge ő, aki a mindössze 32 éves anyjával él. Feltett szándéka, hogy ne essen ugyanabba a hibába, amibe a szülei, azaz, hogy túl korán legyen apa. Nem akarja ugyanúgy tönkrevágni az életét, szeretne egyetemre menni meg minden, ám a tiszta fejű gondolkodás még nem garancia arra, hogy ez sikerülni is fog… Így esik, hogy Sam teherbe ejti Aliciát, a lányt, akivel életében először szexelt (bár nem máris az első alkalommal). Hiába figyelt, öt másodperc alatt megváltozott az élete. Ez persze nem derül ki azonnal, s a gondokat tetézi, hogy a köztes időben el is hidegülnek egymástól. Alica pedig meg akarja tartani a babát…

Samről azt is fontos tudni, hogy szabadidejében gördeszkázik, és szokása beszélgetni a szobája falán lógó poszteren látható Tony Hawkkal (aki a deszkázás koronázatlan királya meg ilyenek). Az vesse rá az első követ, akinek nincs valami apró furcsaság az életében. Más kérdés, hogy a többséggel nem esik meg, hogy egy poszter elvarázsolja, és a jövőbe repíti… Persze ezt a húzást sem holmi fantasy-ből meg mágikus realizmusból kölcsönzött módszerrel oldja meg Hornby, hanem a rá jellemző lazasággal és természetességgel: Sam elalszik, aztán a jövőben ébred, és megtapasztalja, mi hogy lesz, ha már megszületett a fia, aztán visszatér a jelenbe, és folytathatja a tépelődést, hogy jajmilesz.

Hornby stílusa ugyanolyan közvetlen, mint ahogy eddig megszokhattuk (ahogy M. Nagy Miklós fordítása is élményszámba megy), és úgy hiszem, valóban képes lehet úgy megszólítani a fiatalokat, hogy azok is levegyék, miről beszél. Akik meg már nem annyira ifjak, ill. van némi tapasztalatuk a gyerekek terén, azok bizonyára úgy érzik majd, hogy van abban életbölcsesség meg igazság, amit írónk elővezet. Különben teljesen hétköznapi dolgokról szól a könyv, régen sem volt ritka, hogy ilyen fiatal fővel váljanak szülővé emberek (pl. anyai nagyanyám is 17 volt, mikor első gyerekét megszülte), legfeljebb a mai társadalmi berendezkedés ad más hátteret a dolognak. De ugyanúgy megesik, és Hornby azt mutatja be, hogy attól még nem dől össze a világ, nem kell belehalni, ugyanakkor arra sincs garancia, hogy az ilyen párok hosszú távon is együtt tudnak maradni. De ettől függetlenül még lehetnek jó szülők, és lehet normális élete a gyereküknek, feltéve, hogy minél több szeretetet kapnak. Csak ezt ő mindenféle pátosz nélkül tudja leírni. Ezért is szeretjük olyan sokan.

Jodorowsky-Gimenez: Metabárók kasztja (1. rész)

Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Hegedűs Lívia
Eredeti cím: La Caste des Méta-Barons
Oldalszám: 194
Ára: 3490 Ft
Kategória: képregény / manga

A Metabárók kasztja egy gigászi űropera, melynek első kötete három részt foglal egybe. A képregénnyel komolyabban foglalkozók közül sokan a műfaj egyik klasszikusának tartják ezt a sorozatot, így nagy öröm, hogy immáron magyarul is olvasható, ráadásul igen remek kiadásban.

A sorozat első része eredetileg 1992-ben jelent meg Franciaországban, noha készítői közül egyik sem francia. Az író, Alexandro Jodorowsky chilei (ill. orosz zsidó) származású, míg a rajzoló Juan Gimenez argentin. A történet alapötlete, vagy inkább annak csírája kb. 1975-ben született meg, amikor a filmrendezőként is ismert Jodorowsky egy olyan Dűne-adaptáción dolgozott, ami irdatlan költségei miatt végül soha nem valósulhatott meg (viszont H.R.Giger innen került át az Alien-sorozathoz: A bolygó neve: halál, meg a többi). Frank Herbert zseniális űreposza mindenesetre annyira beette magát a rendező-író elméjébe, hogy aztán a Metabárókban igen sok apróbb-nagyobb momentum képében vissza is köszön (nehéz volna pl. a Shabda-oud boszorkákat nem a Bene Gesserit-nővérekhez hasonlítani) – mindazonáltal nem szimpla Dűne-nyúlásról van szó. Viszont tény az is, hogy bármennyire is űroperáról van szó (amiben igen sok a fantasy elem), a Star Wars szériánál messze fajsúlyosabb, betegebb, meredekebb. Olyannyira, hogy sokszor Ian Watson Warhammer sorozata is eszembe jut róla.

A metabárók egy különleges családot, vagy inkább vérvonalat képeznek, amit legyőzhetetlen harcosok sora képez. Szokásuk a következő báró rituális megcsonkítása, ami beavatásként és próbaként is működik, ill. az, hogy a mindenkori fiúnak le kell győznie (meg kell ölnie) a mindenkori apát – hiszen különben nem lenne biztosított, hogy méltó a Metabáró címre… Mindezek hátterét egy olyan űrbéli világ adja, ami az említett két alapvető sci-fi sorozatot idézi kiterjedtségben, kimunkáltságban és változatosságban. A keretet pedig két robot, Tonto és Lothar beszélgetése adja. Mindketten a „jelenlegi” metabárót szolgálják, s előbbi meséli el utóbbinak uruk ill. a család származását. Minden rész egy-egy ős sztorija, ennek megfelelően az első kötetben Othon, az ükapa, Honorata, az ükanya és Aghnar, a dédapa krónikái olvashatóak.

Amellett, hogy a sztori nem szűkölködik a beteges, brutális, véres ill. erotikus jelenetekben, nyilvánvaló, hogy a kegyetlen metabárók legalább valamiféle erkölcsi kódexet követnek, szemben a bolygóközi intrikákat űző megannyi hataloméhes szereplővel, akik között épp úgy megtaláljuk a császári párt, mint a fent említett boszorkányrendet, vagy a galaktikus kalózokat. Jodorowsky fantáziája azonban képes túllépni az űroperai kliséken (bár itt is robbannak fel bolygók a nagy szerelmek ill. egyszemélyes bosszúhadjáratok kapcsán), és egy csomó olyasmit sző a történetbe (még ha ez sokszor nyilván Dűne-hatásra történik is), amik megdöbbentik az olvasót. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a görög mítoszokból is merített a szerző, ahogy a metabárók ereje, képességei (és mentalitása) is közelebb van az istenihez, mint az emberihez.

Mindehhez páratlanul szép, művészi igényű, bár sokszor némi Valejo-hatást mutató (nagy mellű hősnők, nagy izmú hősök, nagyon randa szörnyek) illusztrációkat készített Gimenez. Neki, az ő saját stílusának is nagyban köszönhető, hogy a Metabárók kasztja atmoszféra, hangulat szempontjából is messze átlagon felüli.

Nyilván létezik ennél „okosabb”, értelmesebb képregény is, ahogy butább is, bőven, de így is csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a fenti sorok kapcsán akár csak egy szikrányi érdeklődést is felfedezni vélt önmagában.

Robert W. Chambers: A Sárga Király

Sorozatcím: Cthulhu Hírnökei
Kiadó: Tuan Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Habony Gábor, Szántai Zsolt
Eredeti cím: The Maker of Moons
Oldalszám: 281
Ára: 2290 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Jellemző, hogy a minap megkérdezte tőlem egy bolti eladó, hogy mi az, amit olvasok, mert hogy a Sárga Király Lovecraft. Ez nem őt jellemzi, hanem azt, hogy Lovecraft és az ő írásai milyen sajátos kultusszal ill. követőkkel bírnak.

Robert William Chambers (1865. május 26. – 1933. december 16.) amerikai író és művész volt, aki valóban hatással volt Howard Phillips Lovecraftra, a természetfeletti horror királyára. Emellett a Sárga Király alakját át is emelte az egyik Cthulhu történetébe (Suttogás a sötétben). Mindez már a kötetet nyitó, A Holdvarázsló c. novellánál nyilvánvalóvá válik: mintha csak Lovecraft stílusának és támaválasztásának előfutára volna. De ahogy haladunk előre a kötetben, úgy fakul ki ez az érzés, s csak a könyvet záró A Sárga Jel-nél kap erőre újra. Addigra meggyőződésemmé vált, hogy Chambers egynémely ötletéből Lovecraft csíráztatta ki a maga módszereivel a maga saját förtelmeit. De ez egy másik történet.

Természetesen Chambers írásai sem előzmények nélkül valók. Nyilván a korszak (az 1800-as évek utolsó évtizedei), ill. párizsi tanulmányai kapcsán is megannyi hatás érte, de számomra a legegyértelműbb, már a félelmetesebb dolgoknál, Edgar Allan Poe befolyása. De ez a kiterjedt életműnek csupán töredékét jellemzi. Ahogy látom, számos romantikus meg ilyesmi könyvet is írt Chambers, amik bestsellerek voltak a maguk idejében, bár sokkal kevésbé maradtak meg a köztudatban, mint a Sárga Királlyal kapcsolatos dolgai.

Persze, mai szemmel olvasva nyilván nem adja, nem is adhatja ugyanazt még a legsetétebb novellája sem. Sőt, számomra sokkal érdekesebb volt a korszak New York-i életét vagy a vadregényes Bretagne-t megjelenítő sorokat olvasni, mint a sztorik zömét. OK, itt-ott, különösen az említett nyitó és záró írásokban, valóban félelmetes, borzongató dolgokat írt Chambers, amik megérdemlik, hogy Lovecraft ill. Poe hasonszőrű novelláival emlegessük őket együtt, de amúgy kicsit döcögősek a történetek, a stílus nem különben.

A kötetben szereplő novellákból tehát több is Bretagne-ban játszódik, ahol a főszereplő (és/vagy mesélő) jellemzően módosabb amerikai férfiú, aki előszeretettel járja a természetet, és lődöz vadakra, mígnem valami varázslatossal és/vagy iszonytatóval találkozik. Egyes helyek ill. szereplők visszatérnek, bár a szerkesztés fura, tekintve, hogy később érkezik az időben korábban megtörtént sztori (A Lila Császár ill. A Hírnök), de hát az eredetiben is így volt. Emellett átjön, hogy Chambers maga is szerette a természetet, a vadászatot, és jól ismert megannyi növény- és állatfajt.

Az író a New Yorkban játszódó történetek közül kettőben is utal saját képzőművészi pályájára – az Egy kellemes este esetében egy hírlapillusztrátor szemén keresztül látjuk az eseményeket, míg A Sárga Jel mesélője egy festőművész. A legtöbb írásban erősen jelen van a romantika, még ha sötétebb körítésben is, és mivel amúgy egy mai olvasó számára ezek eléggé alapvető sztorik, igazán a háttér, a hangulat lehet az a plusz, amitől tetszhet a kötet.

A magyar kiadásról annyit, hogy igyekszik meglovagolni a Lovecraft-kötődést, ami érthető is, s a borító is sokkal inkább Lovecraft és követői leírásait idézi, semmint bármit, ami valóban szerepel a könyvben. Szerintem helyénvaló és üdvös lett volna egy rövid életrajzot közölni, feltüntetni a novellák megjelenésének idejét, valamint a zömében francia nyelvű, novellaeleji idézetek fordításait is. Úgyhogy jöjjön még egy kis Chambers történet, forrás természetesen wikipedia meg fantasticfiction.co.uk: első novelláskötetének valóban A Sárga Király (The King in Yellow) volt a címe, 1895-ben jelent meg, jelentős sikert aratva. Első négy írása kapcsolódik a címhez ill. egy színpadi darabhoz, amit ha valaki elolvas, megőrül. De hogy ki vagy mi az a Sárga Király, Chambers sehol nem írja le úgy istenigazából. Hanem ez a kötet nem ennek, hanem az egy évvel később kiadott The Maker of Moons-nak a fordítása, melyben szintén megjelent az előbbi kötet két darabja. Mindezt azért hasznos tudni, mert meglehet, hogy ez a későbbi válogatás jobban koncentrál Chambers rémtörténeteire, viszont még kevesebb támponttal szolgál a Sárga Király személye kapcsán, és az egyszeri olvasó, aki nem jár utána mindezeknek, bizony sok mindent nem fog így érteni. De persze, talán így a jobb az ő elméje épségének…

Akárhogy is, a Tuan Kiadó kezdeményezése, hogy összeszedje „Cthulhu Hírnökeit” (amivel, felteszem, a gótikus horror korai, ismeretlen ill. elfelejtett alkotásait exhumálására tesznek kísérletet), üdvözlendő, és kíváncsian várom, miféle sötét, hagymázas írásokat találnak és tálalnak még nekünk.

Queensrÿche, 2008. júl. 1., Bp. PeCsa

Valami szívás minden évre jut. Most épp az történt, hogy 7-kor kellett volna kaput nyitni, de 9 lett belőle, és csak 10 körül kezdődött a koncert. Merthogy EU ide vagy oda, a román határon lekapcsolták a Queensrÿche kamionját (benne a sok díszlettel), és jókora késéssel értek csak Budapestre. Ami viszont remek alkalmat adott arra, hogy szót váltsak megannyi régi jó ismerőssel, haverral, baráttal, és ez önmagában is jól esett, ezúton is üdv mindnyájuknak, a PeCsa környéki kocsmák pedig bizonyára áldják a határőröket...

Viszont aztán a csúszás okozta fáradtság zenekaron és közönségén is érződött, rajtam legalábbis biztosan, de attól még mindenki tette a dolgát becsülettel, és így csak megkaptuk az áhított, óriási élményt.

Kevés momentumtól eltekintve az történt, ami a Mindcrime at the Moore DVD-n is látható: mindkét Operation: Mindcrime albumot eljátszották, vetítéssel, díszletekkel, Pamela Moore-ral, színészekkel, meg minden. Mindez azonban azzal járt, hogy az előadásból szinte teljesen kimaradt a közönséggel való kommunikáció, és a népek is inkább feszülten figyelték a színpadon zajló eseményeket, s így alig-alig volt koncerthangulat. Persze, a hideg így is jópárszor kirázott az imádott dalok hallatán, de a ráadástól eltekintve nem volt meg az a feeling, ami a rock/metal koncertek savát-borsát adja. És úgy tűnt, a közönség jó része nem annyira tud mit kezdeni ezzel az élménnyel. Hogy akkor ez így még nem színház, de már nem koncert, és hogy az első Mindcrime lemez, akármennyire konceptalbum is, azért nem musical...
A két évvel ezelőtt kiadott, s itt némi szünet után következő II. résznél viszont nagyon érződött, hogy azzal a tudattal írták, hogy ilyen körülmények között fogják színpadra állítani. Ott sokkal jobban működött a teátrális körítés és a színészi játék. Mondom ezt úgy, hogy hátborzongató volt megtapasztalni a Suite Sister Mary-ben Pamela és Geoff Tate felülmúlhatatlan duettjét, és aztán élőben is látni a megfejtést, hogy ki és hogyan ölte meg Mary-t... Ahogy persze az is súlyos volt, amikor Nikki - a zseniális Murderer?-ben - kitölti bosszúját Dr. X-en. Viszont itt kellett volna rögvest átugrani a záró All the Promises-re (amiben újabb szenzációs Pamela-Geoff duettet láthattunk-hallhattunk, ellenben a legvégén a bárányfelhős kék égre Nightwish-es betűkkel írt The End csúful giccses volt, és nem vagyok benne biztos, hogy iróniának szánták...), mert a köztük lévő 5 tétel eléggé töltelékbe hajlik... Amúgy viszont így élőben jobban működött a lemez java, mint vártam, s az olyan dalok, mint az I’m American, a Hostage (a bírósági tárgyalás közepette, az esküdtek soraiban feltűnt Geoff felesége is), a The Hands és persze a The Chase (ami alatt, ha jól vettem ki, nem csak a Ronnie James Dio által megszemélyesített Dr. X, de Nikki/Geoff sorai sem élőben mentek) megmozgatták valamelyest a közönséget is, de még a kései albumokat idéző, lazább Speed of Light is jó volt.

A ráadásban pedig ezek szóltak: Jet City Woman, Empire, Silent Lucidity (sajnos a másutt játszott Walk in the Shadows nem), és a közönség kiéhezetten vetette bele magát a buliba. Mert itt végre megvolt mindaz, amit a két Mindcrime előadásából hiányoltam, és pillanatok alatt lett forró hangulat (amúgy végig meg lehetett fulladni a hőségtől). Scott Rockenfield mosolyogva dobolt, noha eladdig mind erősen koncentrálva zenéltek. Persze Tate tette bele a legtöbbet a produkcióba, ömlött róla a veríték, és végig kiválóan énekelt (bár néha a játékot, mintsem a dalolást helyezve előtérbe). A klasszikus szólóknál még mindig nem eléggé alázatos Mike Stone továbbra sem tudja helyettesíteni Chris DeGarmo-t, akinek nem csak játéka, de lénye is nagyon hiányzik, viszont becsülettel végigizzadta az első részt egy gázmaszkban. No persze, hogy erre mi szükség volt, az életben meg nem fogom érteni, de nem ez az egyetlen ilyen húzása a később érkezett gitárosnak. A többiek, Michael Wilton gitáros és Eddie Jackson basszer pedig egész egyszerűen csak láthatóan fáradtak voltak, kicsit meg is öregedtek, de amúgy is háttérbe kellett vonulniuk a két Mindcrime alatt. A színészek jól megoldották a feladataikat, Pamela Moore nem különben: kicsit husi már, de a hangja még mindig csodás, és a szemében tapasztalatot és derűt is láttam.

Mindezekből úgy tűnhet, nem tetszett a koncert, pedig de, nagyon is. Hatalmas élmény volt végre-valahára így, egyben látni-hallani azt az albumot (ill. zenekart), ami minden más zenénél többet jelent és adott nekem. Eddigi magyar koncertjeik (a rövidke délutáni fellépés a ’91-es Monsters of Rockon, ill. a 2004-es Summer Rocks fesztiválon, ahol a hangzás volt közel élvezhetetlen) nem alakultak túl jól, meg egyik sem önálló show volt. Mindazonáltal az általam látott prágai (2000) ill. bécsi (2004) bulik sokkal jobban tetszettek, és remélem, eljutnak még hozzánk egy egyszerű, szimpla best of programmal is. Ez a koncert, nem is tudom, kicsit megkésett... Ha ’91 táján jönnek, amikor az Empire sikere kapcsán külön turnét csináltak, amin a teljes Mindcrime-ot eltolták, akkor életem koncertje lehetett volna. Így már nem. Így „csak” egy a számos emlékezetes, nagyszerű, ám nem meghatározó élmény közül. Egy egészen különleges előadás, ami példátlan a metal történetében, ugyanakkor valahol túllépése is a műfaj kereteinek, amitől nem csak több, de kevesebb is lett.
Köszönet Werának és Mészáros Orsinak a fotókért!